I.
– Valaki kocogtat az ajtón, ha jól hallottam.
– Szabad!
– Alázatos szolgája! vagy: szerencsém van jó reggelt kívánni nagyságodnak!
– Oh, maga van itt, könyvkötő uram, isten hozta, isten hozta!
– Nagyságod a Jakabot méltóztatott hozzám kiküldeni, hogy jöjjek bé.
– Úgy van, ehol egynehány könyveket kaptam, ezeket szeretném minél elébb béköttetni.
– Micsoda kötésbe parancsolja ezeket nagyságod?
– Majd ide rakom, s plajbásszal ráírom: ezt a kettőt csak foszlánba* vagy papiros borítékba (gatyába); ezeket pedig kemény kék táblába kell kötni.
– Legyen ezeken a kemény köteteken sarktitulus is?
– Legyen, de nem nyomtatott, hanem csak fejér papiros legyen ott, hogy írhassak rá.
– Hogy kössem ezeket a nyolcadrétben lévőket? Ezek, amint látom, Wieland munkái.
– Ezeket félfrancba kell kötni.
– A sarkát tehát egy kevéssé megaranyozom, s piros sarktitulust teszek neki és ezt nyomom reá: Wieland minden munkái, 1-ső darab, 2-dik darab, sat.
– Jó lessz, jó. Mennyiért köti most az illyen nyolcadrétű félfranc kötéseket?
– Darabját nagyságodnak egy forintjával számlálom. Külömben egy tallért veszek az illyen kötésért; mert a bőr hallatlan drága.
– Hanem elváló sarkkal legyenek osztán, és borjú bőrben.
– Természetesen, nagyságos uram, dejszen már én jól elkészítem, abban megnyughatik nagyságod.
Márton József: Praktische ungarische Sprachlehre, 1820. 187–188. l.
II.
– Itt hozom a köteteket, mellyeket nálam megrendelni méltóztatott. Tessék megnézni, meg van-e velök elégedve uraságod.
– Hagyd lássam. Ah, Montesquieu munkái hat kötetben, nyolcad rétben, szattyánba kötve arany széllel s habos tafotával bélelve!
– Tessék megtekinteni a hátat, a hátcímeket s a fedél széleit; legszebb vasaimat vettem hozzá.
– Egyszerű vonalokat, térekre elosztva, jobban szerettem volna. Ízlésem szerint az sokkal szebb.
– De nem olly dús. – Itt vannak Rousseau munkái simított pergamenvelinen;* ezeket én fakó borjúbőrbe kötöttem üres háttal, amint méltóztatott parancsolni; meghagytam a sajtónyomokat is, s minden réz* elejébe egy-egy lap selyempapirost tettem, hogy ne kopjanak; egyszersmind minden kötetbe egy-egy tiszta füzetecskét varrtam.
– Mást nem hozott most az úr?
– Ez úttal nem. Az ív- és tizenketted-rétű kötetek még munkában vannak, csak borítanom kell még őket.
– Nézze az úr, itt még kötetlen könyvek vannak; ezeket elviheti. – Ezeket itt félbőrbe, vagy báránybőrbe kell kötni; azokat ott pergamenbe; a többit kemény táblába vagy csak papirosba (fűzve).
– A kemény-táblájúakat körül vágjam?
– Mentsen isten. Hagyja meg az úr az egész szélt; magam fogom a köteteket kivágni.
– Ezeket a nagy nyolcad-köteteket nem lesz-e jó lesimítani? Papirosok igen rosz; szürke, mint a német nyomtatványoknál többnyire.
– Sőt tegye azt az úr. De vesse jól össze a lapokat, mert nincs kelletlenebb valami, mint hiányos kötetek.
– Tessék rám bízni; ügyelni fogok.
– Lássa az úr: alig nyitom ki ezt a kötetet, már is hibára találok. Ezt a szenycímet a címlap ellenébe tette az úr, holott elejébe kell vala tennie; ezt az új (újon nyomtatott) levelet pedig rosz helyre tűzte.
– Csak ált van téve; azon könnyű segíteni.
– Hát ez micsoda ív itten, mellynek fele része üres?
– Azt barátívnek nevezik.
– Miért nem hagyta ki az úr? Ha illyes hiányokat talál, tegyen legalább sarkot a könyvbe, míg a teljes lapok elérkeznek. – Íme még egy könyv, mellyet, kérem, tűzdeljen meg (tiszta lapokat tűzdeljen bele) s fűzzön be.
– A könyv igen vastag; egész kölönc (nyaláb).
– Verje meg az úr jól, hogy valamivel vékonyabb legyen vagy talán ossza inkább két részre.
– Mikorra parancsolja ezeket uraságod?
– A jövő hétre; nehány üres szakot szeretnék könyvtáramban betölteni.
– Meglesz okvetlenül. Mióta egy bizonyos író a szép kötetek barátit gáncsolta, kétszeresen igyekszem ezeket kielégíthetni.
– Ugyan mit mondott ama gáncsoló?
– Azt mondja, hogy gyakran a kötet tisztasága miatt nem meri az ember a könyvet felnyitni és olvasni.
– Igaz.
– És ismét, hogy a kötet árán új könyveket lehetne venni; úgy sincs az embernek soha elég könyve.
– Nem épen roszul.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 232–235. l.