Kilencedik század

 

Ezen IX. század, melynek vége felé a magyar nemzet Ázsiából Európába költözött, örök emlékezetű a históriában. A nem nagy számú ugyan, de bátor szívű sereg hallgatván a józan észnek tanácsira csudákat tett, midőn annyi hatalmas uralkodókon, annyi különbféle s fegyveres népeken rövid idő alatt erőt vett, és magának e boldog földet lakhelyül választván elfoglalta. De édes eleink tudtak győzedelmeskedni az irígységen is, ami nekik legnagyobb dicsőségekre válik, egyszersmind jelenti, hogy ők nagy emberek voltak, mert a szánakodásra méltókat kicsinyeknek ítéli e világ.

Sokan fáradtak már, és ma is fáradnak, e tárgyban, más meg más utakon törekedvén arra, amit méltó ismertetni s tudni. Áldásban lesznek, kik másoknak használnak. Én századok szerint adom elő az emlékezetes dolgokat; az ismeretesbeket röviden, de mind világosan. El nem vesztheti kedvét az olvasó, ha csak valami olyast nem találand, amit eddig nehezen hitt volna, vagy ami nélkül e könyvet örömestebb látta volna. Ez megtörténhetik; de nekem, midőn a közjóért nyúltam tollamhoz, az egészre kellett néznem, és a szabadságban született nemzetnek hasonló érzéssel írnom meg az igazat; bővebben a királyok idétt, mivel több hiteles levelek segítnek, mint az első fejedelmek* alatt, kik száz egynehány esztendőig uralkodtak a meg nem tért magyarokon.

A magyarok, minekelőtte Ázsiából kiköltöztek volna, a Tanaisx folyóvizén és a fekete tengeren túl laktak; némely írók szerént még beljebb a Kaspium tenger fölött. Anonymus Szittyának nevezte azt a földet, mely „nagyon kiterült hosszára és szélire.” Ez szerént szittyaxiaknak tarták magokat. De ez a nevezet nem csak egy nemzeté, hanem mind azon népeké volt, melyek akár Európában, akár Ázsiában, vérre, nyelvre különbözvén egymástól, észak felé fekvő tartományokat bírtak. A hunnusi név nem terjed oly sokfélékre, de mégis több népeknek tulajdoníttatott, kik között mind a nemzetség, mind a nyelv különbséget tett. Akármint legyen ez, senki eddig nem tudta bizonyosan megmutatni, hogy a magyarok nem volnának Atilának maradékitól, ama hatalmas hunnusi királynak, kinek halála után (454.) a birodalomnak nagyságához képest az ő kis fiai, midőn egymásra törnek vala, ellenségek által elnyomattak, és elvesztették országokat, amelyet azután, négyszázharmincöt esztendő múlva, a magyar nép szerencsésen visszanyert. „Tudniillik az ázsiai haza oly igen tele vala az ottan született sokasággal, hogy nem táplálhatná, sem magában nem foghatná” a lakosokat. Tehát „hét fő emberek tanácskozván magok közt elvégzék, hogy olyan földeket keresnének, melyeken lakhatnának.” Ilyen volna Pannónia, hajdan országa Atilának, kinek nemzetségéből élne köztök Almus, a legérdemesebb hazafi, mert „kegyes, bőkezű, bölcs, nagy vitéz.” Ezt, mivel fővezér nélkül olyan hosszú útra indúlni veszedelmes dolognak látszék, imígy szólíták meg: „Ez mai naptól fogva tégedet fejedelmünknek és parancsolónknak választunk: és ahová tégedet szerencséd vezetend, oda megyünk veled.” Akkor pogány módra egy edénybe véreket ontván, törvényes esküvést tettenek, melyet halálokig híven megtartottak.

Esküvének először: „Hogy amíg élnének, mind magoknak, mind pedig maradékiknak is mindenkor Almus fejedelemnek nemzetségéből lenne fejedelmek.” – Esküvének másodszor: „Hogy, akármi jókat szerezhetnének magok fáradsága által, azokban mindenikének része lenne.” Esküvének harmadszor: „Hogy, ezek a fő személyek, kik szabad akaratjok szerént uroknak választották Almust, se ők magok, se fiaik soha a fejedelemnek tanácsától, és az országnak tisztes hivatalitól teljességgel meg ne fosztatnának.” Esküvének negyedszer: „Hogy, ha valaki maradékik közűl hitetlen lenne a fejedelemnek személyéhez, és visszavonást tenne a fejedelem és az ő rokoni között, az olyan vétkesnek vére ontatnék ki, valamint az ő vérek kiontatott az esküvésben, melyet tettek Almus fejedelemnek.” Esküvének ötödször: „Hogy, ha valaki Almus fejedelemnek, és a többi fő személyek maradéki közűl az általok tett esküvést felbontani akarná, átok alatt legyen örökké.” Így esküvének és kötelezék le magokat: „Almus, Árpádnak édesatyja; Eleőd, Szabolcsnak édesatyja, akitől származik Saak nemzete; Kund, Kurzánnak (Csörsznek) édesatyja; Und Ethének édesatyja, akitől Kálán és Kolsai nemzetsége száll alá; Tosu (Tós), Lehelnek édesatyja; Huba, kitől Szemere nemzetsége származik; hetedik volt Tuhutum, Horkának édesatyja, akinek fiai voltak Gyula és Zombor, kiktől Maglót nemzetsége származik.”




Hátra Kezdőlap Előre