Almus

884–889.

 

Almus, I. fejedelem teljes népét hét seregre osztotta: mindenik harmincezer nyolcszáz ötvenhét fegyveresekből állott. „Almus, Ugeknek fia, amazoknak urok és tanácsadójok, a maga feleségével és fiával Árpáddal, és a maga anyjáról való bátyjának Huleknek két fiával, tudniillik Zuárdval és Kadusával, és nagy sokasággal, nem számlálván a frigyeseket, Ázsiából 884-dikben kijött.” Igen sok napokig jövén a puszta helyeken, és Etilx vagy Volga vizén általkelvén semmi várasra, vagy emberi nyomra nem akadtak. Halakkal élődtek, és hússal, mert kétség nélkül ökreiket, disznaikat, juhaikat, melyekkel bővelkedének, ázsiai hazájokban, amint Anonymus írta, nem hagyák oda. Így értek (885.) az orosz földre, mely Susdáliának neveztetik. Innen minden ellenmondás nélkül Kiov várasáig, amelyen, és a Denep (Borysthenes) vizén általmenvén, el akarák foglalni Oroszországot, azaz Vörös Russziát 886. A kioviak megréműltek, leginkább midőn érték, hogy Almus fejedelem Atila királynak nemzetségéből volna, akinek az ő őseik esztendőnként adót fizetének. Mindazonáltal a kiovi fővezér összehívatván minden vajdáit, tanakodott velek, s arra határozták meg magokat, hogy hadakoznának, készebbek lévén elveszni, mint Almusnak engedni országokat. Látod a magyar fejedelem mértékletességét, ki a nálanál erőtlenebbet nem rohanta meg barbarus módra, noha ura akart lenni. Nem bízván magokban az oroszok, segítségre hívták a kúnokat, mint régi barátikat, kik nem kis sokasággal azonnal előállottak. Vezéreik valának: Ed, Edum, Etu, Bunger, Usad, Ursu úrnak atyja, Bojta, Retel, Oluptulmának atyja. Látván Almus, hogy a dolgot harc nélkül nem lehetne elvégzeni, fegyverbe öltözött, seregét rendbe szedte, s hogy az ütközet szerencséjét, melytől függni tudta a maga s nemzete javát, megnyerhetné, semmit el nem mulasztott; fegyveresit pedig imígy bátorította:

„Ó szittyaiak!x vitéz barátim, erőséges férfiak! Emlékezzetek meg útunknak kezdetéről, midőn azt mondátok, hogy fegyverrel s haddal fogtok keresni földet, melyen lakhassatok. A sok oroszok és kúnok el ne ijesszenek benneteket; mert az igaz vitézség nem a népnek sokaságában, hanem a szívnek bátorságában áll. Nem tudjátok-e, hogy egy oroszlány sok szarvasokat megfutamtat? Ki állhatott eddig ellenek a szittyaxi vitézeknek? Nem ők szalasztották-e meg Dáriust, a persák királyát? Nem ők vágták-e le nyolcvanezer emberét? Cyrusx királyt, és annak három-százharmincezerét nem ők ölték-e meg? Minek hozzam elő Nagy Sándort, annyi országok hatalmas meghódítóját, kit ők rútul megkergettek. Rajta tehát! serényxen harcoljunk; az ellenség sokaságát annyiba tartsuk, mint a legyek sokaságát.” Ezen biztató beszédre, mely új lelket s erőt adott a seregbe, harsogának mindenütt a trombiták. Öszvecsapott a két ellentábor. Sokan elhullottak az oroszok és kúnok közűl: a többi nem állhatván ki a harc dühét, megszaladod, s egyenesen Kiov városa felé, melybe, ha kik beveheték magokat, mint némák, úgy maradtak. Mások vagy levágattak, vagy fogságba estek.*

Ezen győzedelem után Almus és az ő vitézi az oroszok földét elfoglalván megrakodtak prédával. Kiov városát csak másod héten kezdték ostromlani. Már nekiestek a falaknak, midőn az orosz fejedelem követi által békességet és kegyelmet kért. Almus, kapitányival tanácskozván, azt izente vissza: „Hogy a fejedelem és fő emberei fiaikat adnák zálogúl, és esztendőnként fizetnének tízezer márkát, és még élelmet, ruházatot s egyéb szükséges dolgokat.” Mindezekre ráállottak az oroszok; hanem azonban könyörögve kérték Almust, hogy elhagyván Galiciát, a havasi erdőn túl, napnyúgot felé szállanának Pannonia földére, melyet hajdan Atila király bírt volna. Igen igen dicsérék, hogy híres folyói a Duna s Tisza és egyéb pataki jó ízű halakkal bővelkednek, amely földön tótok, bolgárok s oláhok laknának, és a rómaiak pásztori.*+

888. Almus fejedelem pedig és az ő kapitányi tanácsot tartván, az oroszok kérésit meghallgatták. Ezek közűl a fők, tudniillik a kiovi és susdaliai, hogy ki ne fizettetnének helyeikből, zálogúl adák fiaikat; és még küldöttek tízezer márkát, ezer felnyergelt és orosz módra ékesen kantározott lovat, száz kún gyermeket, negyven tevét terhhordozásra, nyust bőröket szám nélkül és más sok ajándékokat. A már mondott kún vezérek látván Almusnak kegyességét, melyet az oroszokhoz mutatott, az ő lábaihoz borúlván önként meghódoltak neki, mondván: „Ez mai naptól fogva tégedet urunknak és parancsolónknak az utólsó nemzetségig választunk: és ahová tégedet szerencséd vezetend, oda megyünk veled.” Elfogadta a bölcs fejedelem e szíves meghódolást. Akkor azután a hét kún vezérek feleségeikkel s fiaikkal és nagy sokasággal együtt a pannoniai útra felkészűltek. Hasonlóképen cselekedtek sokan az oroszok közűl.

Ekkor odahagyván Kiov városát, Lodomeriába ment Almus. E tartománynak ura, ki az eddig történt dolgokat hallotta ugyan, de úgy el nem készűlhetett maga védelmére, hogy az ellenséget foganatosan megtámadhatná s elverhetné, csendesen marada; sőt különbféle drága ajándékokkal elejekbe méne a magyaroknak, s bevezeté őket a városba, melyben három hétig nyugtatta Almus. Amint indúl vala, neki a Lodomeriaxi fejedelem zálogúl adta két fiát: azont cselekedték fő emberei: ezenkivűl adott kétezer ezüst márkát, száz olvasztott arany márkát, számtalan bőröket és palástokat, háromszáz lovat nyergestűl, fékestűl, terhhordozásra huszonöt tevét, és ezer ökröt, s sok egyéb ajándékokat, mind a fejedelemnek, mind kapitányinak. Negyedik hétre Galiciába ment, és ottan nyúgovó helyet választott. E tartománynak ura is, minden embereivel egyetemben, úgy fogadta Almust, mint maga tulajdon urát, felnyitván neki Galicia városának kapuját: egyetlen egy fián kivűl, kit zálogba adott, amit fő emberi is megtevének, ajándékozott tíz legjobb féle paripát, háromszáz lovat nyergestűl, kantárostúl; háromezer ezüst márkát, és kétszáz arany márkát, igen jeles öltöző ruhákat, mind a fejedelemnek, mind kapitányinak. Egy hónapig tartott itt a nyugvás. Azalatt bővebb ismeretire jutott Almus ez országnak. Értette, hogy a Duna és Tisza közt fekvő földet, és azt, mely Garanx folytában az orosz és lengyel szélekig terjed, Zalán bírná a tótokkal és bolgárokkal; azt a földet, mely Tisza és az Igfő erdő között van s Erdély mellett fekszik, Maros vizétől Szamos vizéig Morot fejedelem foglalta el; és lakosi kozároknak neveztetnek. Azt a földet, mely Marostól Orsova váráig terjed, Glaad fejedelem tartaná, ki Vidinből jött vala ki. Értette végre, hogy Svatopluk Pannoniának; egy részét magának tulajdonította s bírja; a többi pedig olasz birkásoké.

E négy hatalmas fejedelem ellen, hogy annál erősb lenne Almus, az oroszokkal tett békességet elindúlta előtt megújította. 889. A galiciai fejedelem „kétezer nyilasokat és háromezer parasztokat parancsolt ki, hogy előmennének és az erdőkön készítnének útat Magyarországnak széléig; ezenkivűl az ő barmaikat mindenféle szükséges eledellel megrakta, vágni való barmokat is szám nélkül ajándékozott nekik… És így a havasi erdőn általjövén Ung részeire szállottak… azt a helyet, melyet legelőször elfoglaltak, Munkásnak nevezték, mert igen nagy munkával jutottak arra a földre. Hogy kinyúgodnák magokat, negyven napig ottan megmaradtak: ki nem lehet mondani, mely nagyon megszerették azt a földet. A tótok pedig, kik azt a földet lakták, igen féltek, és Almus fejedelemnek önként meghódoltak azon okból, mivel hallották, hogy Atila királynak nemzetségéből származott legyen. És ámbár ők Zalán fejedelemnek emberei voltak, mégis nagy tisztelettel s félelemmel szolgálának Almusnak.” Annál könnyebben foglalták el Ungvárt, melyet őriz vala Laborcz hadnagy, de aki ijedtében megszalada, szerencsétlenűl, mert az utána nyargaló magyarok által elfogatott, és azon folyónak partján, mely ma az ő nevét viseli, felakasztatott. Almus tehát és vitézei Ungvárba beszállottak, ahol hálaadásúl „a halhatatlan isteneknek nagy áldozatot tettenek, és negyednapig tartottak vendégséget.” Ezen örömek után Almus fejedelem tanácsot tartván, és mindnyájoknak esküvését bevevén, a maga édes fiát, Árpádot, rendelte nekik fejedelemnek és parancsolónak.*

 




Hátra Kezdőlap Előre