Árpád, II. fejedelem, édes atyjának életében kezdvén uralkodni, tizennyolc esztendők alatt mind magát, mind nemzetét híressé s dicsőségessé tette. Sokat harcolt, ami valamint ma, úgy akkor nem eshetett meg másoknak keserves kára nélkül. Noha erről méltóbban lehet talán vádolni a – világi és egyházi – fő keresztényeket, mint Árpádot és az ő magyarait. Aki Európának akkori állapotját nem ismeri, nem ítélhet helyesen: aki ismeri, elhiszi, amit az írókban olvas, hogy e nemzet istentől küldetett ostora volt a kereszténységnek. Anonymus bizonysága szerint „E nép bölcs és szelíd volt… azután pedig a szüntelen való hadakozásban megfáradván – úgy elvadúlt, hogy emberhúst ennék, és vért innék. És hiszem, hogy még most is megismeritek őket az ő gyümölcsökről, hogy kemény nemzet volt legyen. Mert a szittyaix nemzetet semminémű fejedelem meg nem győzte, s igája alá sem vette.” Hogy a felőlök rútúl író némely papokat és püspököket ne nevezzem meg itten, a keresztények közűl ugyan sokan sanyarúan, azaz nem keresztényűl bántak velek. Majd példákat látunk.
Valamint Almus szemes vigyázattal járt kelt eddig, úgy Árpád nagy okossággal és előrelátással fogott fejedelmi tisztéhez. Már az oroszokkal megköttetett a szövetség; azt ő örökké valóvá tette. A földeket, melyeket el akara foglalni, jól megtanulta ismerni. Hadvezéreknek, a magyarok és kúnok közűl a legalkalmasbakat választotta, s arra intette, hogy magok közt egyetértők, az ő parancsolatira figyelmesek lennének: a föld lakosival, nagyokkal és kicsinyekkel emberségesen bánnának, fegyverrel csak az ellenállókat ijesztenék, de, ha megadnák magokat, tennék barátikká. Hirdetnék mindenütt, hogy Árpád, ama nagy Atilának unokája, ki, midőn a régi fényes birodalmat felállítni igyekszik, őket, a méltatlanúl elnyomottakat, kész segítni s vígasztalni. Mindezeket híven megtartották becsületes kapitányai, kik akkor még meg nem romlott szívüek, a győzedelemben – Anonymus után – leginkább „csak dicséretet és dicsőséget kerestek.”
Elküldvén fegyveresit, azt az egész földet, mely Tisza és Bodrog között Ugocsáig vagyon, minden lakosival egyetemben elfoglalta: 892. Borsod várát megszállotta, s harmad napra megvette, kőfalait lerontatta, a benne talált katonákat láncokra kötöztette, s Ungvárba vitette. Zalánnak ezen katonái jól viselék magokat, mert, amint innen látszik, nem akarák engedni a várt. E dolgot elfutott embereitől hallván fenyegetődzeni kezdett a bolgár fejedelem, izenvén, hogy ha a Bodrogon általmennének a magyarok, őket megtámadná, s úgy leverné, hogy alig maradna hírmondó. Zemlin mellett táborozott Árpád, midőn e parancsolatot hallá a bolgár követektől. Röviden és emberségesen felelt: Őneki volna jussa a tartományhoz Atila után: a hadtól nem irtóznék: azonban inkább akarna barátja lenni Zalánnak, akitől egy darab földet kér a Sajóig, két korsó Dunavizet, egy kötés füvet az alpári homokról: hogy tudhassa, jobb izűek-e a szittyaiaknálx. Megajándékozván a követeket, haza eresztette: de maga emberei által Zalánnak is tizenkét fejér lovat küldött a többi között. Kapitányi közűl menének Und, Ethének, Retel, Oluptulmának atyjaik. Ezekkel volt Tursol nevű serényx katona, ki a földnek minéműségét kikémlelné.
Árpádnak követi Und és Retel a Bodrog vizén általmenvén, midőn a Sátorhalm nevü patakon keresztűl akarának jutni, Retel, lovának botlása miatt, csaknem a vízbe veszett; szerencséjére társai hamar segítségre jővén, életben megtartották; a folyót pedig nevetségből Retel patakának nevezték. Árpád, hallván a veszedelmet, kedves emberének az egész földet lakosival együtt, e pataktól fogva Tolcsváig ajándékozta, azután még egy darabot, hol a Vág lejő s a Dunába foly. Itten Tulma, Retelnek fia várt épített, melyet Komáromnak neveze. – Mikor a Bodrog mellett tovább lovaglának, hegyet látván, jutalmat tevének fel, amely azé lenne, ki legelsőbben érne a hegynek tetejére. Tursol lett nyertes, és mai napig az a hegy Tarczalnak mondatik. A magasságról elnézvén mindenfelé, igen megszerették a földet. Tursol Árpádhoz küldetett, hogy a földnek hasznos voltát hírűl vinné. Und pedig és Retel Zalán fejedelemhez menének, kit a Tisza mellett az alpári várban megtaláltak. Bemutatták azonnal az ajándékokat, melyeknek annyira megörűlt, hogy a kivánt két korsó vizet és kötés füvet Árpádhoz elküldötte. Minekutánna szerencsésen megtértek volna a követek, Árpád tovább táborozott és Szerencs mellett megállapodván, minden földet Sajó vizéig és Sóvárig birtokába vett.
Ezután nemeseivel tanácsot tartott Árpád. Az végeztetett, hogy Morot (vagy inkább Ménmarót) bihari fejedelemtől vetetnék vissza, ami nem az övé. Uszubu és Velek jártak követségben, s kérték a Szamos vize s Nyír között a Meszesig fekvő földet, mely Atila után a magyaroké volna. Morot az ajándékokat elfogadván imígy válaszolt: „Mondjátok meg Árpádnak, uratoknak: Mi barátságból mindent, amire szüksége vagyon, adunk, csak földet nem. Azt is nehezen szenvedtük, hogy Zalán, szeretetből-e, vagy félelemből, adott. Atila az én nagyatyámnak atyjától erőszakosan ragadta el azt a földet, melyet most az én uramnak, a konstantinápolyi császárnak kegyessége által bírok. Meglátom, ki veszi el tőlem.” Ezt a visszatérő követektől hallván Árpád és az ő nemesei, megharaguvának, és tüstént sereget rendelének Tós, Lehelnek atyja, Szabolcs Eleődnek fia, és Tuhutum Horkának atyja vezérlése alatt, kik általkelvén a Tiszán, táborba szállottak. A földnépe ijedtében, gyermekeit zálogba adván, tüstént meghódolt. Azon helyen Szabolcs várt épített, és a maga nevéről hívatta. Elválván egymástól, Szabolcs és Tós Szatmár ellen vitték népeket, Tuhutum pedig és Horka a Nyírség ellen. Mindenütt szerencsések lévén, végre Meszesnél mind öszvejövén, azt végezték, hogy „Árpád fejedelem országának határa a meszesi kapunál lenne. Akkor a földnek lakosai, az ő parancsolatokra, kőkapukat építettek, és fákból az ország szélén nagy ellenző rekesztéket csináltak.”*
Midőn a meszesi kapunál tovább múlatnak vala, Tuhutum kémet külde Erdélybe. Og vagy inkább Ag, azaz, vénecske s nagy tapasztalású ember, Mánd vala a kém, ki róka módra „körüljárván” megvizsgálta s kitanulta a tartomány jóságát, lakosit. Tuhutum tehát követei által Árpádtól engedelmet kért a földnek elfoglalására. Oláhok és tótok lakták azt, kiknek fegyverek kézíj és nyilak valának: fejedelmek Geló. Mind öszve elég nyomorúltak. Tuhutum Almás vizén általmenvén, azonnal leverte őket. A földnépe, Gelónak megöletését hallván, meghódolt, és örök hívséget eskütt a győzőnek.
Nagy érdemű vitézeit, midőn hozzája visszatérének, Árpád megtisztelte; elejökbe küldötte maga katonáit örvendeni, s aztán csaknem minden nap asztalánál vendégelte; ezen kivűl különbféle ajándékokat ada nekik. Örömökben Árpád és az ő nemesei az eddig nyert győzedelmeket megizenték Zalánnak is, kérvén tőle a Zagyváig terjedő földet. E követségben valának Etu és Bojta. Zalán a kérésnek, melyet parancsolat gyanánt vett, engede. Szerencsből tehát kimenvén a fejedelem és az ő főemberei, s a Sajó vizét meghaladván, a Tisza és Mátra között fekvő földet, egyrészről a Zagyva vizéig, másrészről a szepesi erdőkig elfoglalák. „Akkor Árpád fejedelem nagy földet adott a Mátra erdejében Edőnek és Edömernek, ahol azután Pota, az ő unokájok, egy várt épített; akinek is nemzetségéből, hosszas idő múlván Sámuel király származott, ki az ő kegyességéért Obának (Apának) hívatott.”
Látván Árpád, hogy vitézi által így felmagasztaltatott, és bátorságba tetetett légyen, ismét tanácsot tartván sok vitézeket kiküldött a hadra. 893. Fővezérek valának: Zoárd, Kadusa, s Huba. A fejedelemtől „engedelmet vevén” Gömör és Nógrád ellen indúltak. Sőt, ha a szerencse kedvezne nekik, a csehek határi felé Nyitra váráig. Ama nevezetes Svatopluk csehországi fejedelem, és tót király ellen rendeltetett e had. Helytartója Zobor, bátor katona, Nyitrán lakott, azaz Atilának földén. A magyar seregek alig kezdének fegyvert villogtatni, meghódolt Gömör, Nógrád. Ipoly, azután Garanx folyóin általkelvén némely földváracska mellett (Várad neve), táborba szállottak a mezőn, és ott maradtak, míg vitézivel meg nem érkeznék Bors kapitány, kit Árpád segítségűl küldött. Eljött negyednapra. Tanácskozván elvégzék, hogy a seregnek harmadrésze a lakosokkal menne a zólyomi erdőbe erős ellenkezőket csinálni. A többi Zsitva felé tartott kémeket küldvén előre: ezek visszanyargalván mondák, hogy ők azon cseh és morva katonákat, kiket Zobor tett a szélekre, Tormos vizénél megtámadván széjjelverték. Ennek hallására a magyar hadvezérek Nyitra vizéhez sietének; de ihol! fegyveresivel ott találák már Zobort, ki ellent állott. Soká fárasztotta egymást a két felekezet. Vitézeinket nem annyira a tótságnak fegyvere, mint a folyónak kiáradása tartá vissza. Végre – harmadnap múlva – állhatatosságok győzvén, hátra nyomá az ellenséget. Zobor a futók közt megsebesíttetvén Kadusa lancsája által, elfogatott. Nemsokára a várnak megvétele után azon hegyen, mely ma is az ő nevét viseli felakasztatott. Úgy megfélemlett az egész tartomány, hogy a lakosok önként zálogba adván gyermekeiket uroknak ismernék Árpádot. A mondott vezérek nem lelvén semmi akadályt, a Vág vizéig nyomúltak, és elfoglaltak minden erősb helyeket, amilyenek valának: Szencz, Galgócz, Beczkov, Trencsin, egyebek, melyekben őrizetet hagyván Morváig kinyargaltak, és mindazokat, kik meg nem akarák adni magokat, rabszíjra kötvén Árpád eleibe vitték.*
A nyitrai részekről hozottakat, úgymond Anonymus, nem ölette meg Árpád, hanem különbféle helyekre elosztatta, s földeket adott nekik, nehogy talán valaha elpártolván s hazájokba visszatérvén ártanának a nyitrai részeken lakó hív népnek; amit okosan cselekedett, valamint azt, hogy Hubát tette Nyitrának főurává, ki a többi várakat is bírná: adott pedig neki tulajdon földet a Zsitva mellett a tursoki erdőig. Ezenközben Zalán, mivel Gömör és Nógrád, ezelőtt az ő várai, mostan elfoglaltattak, félvén netalán egész országából kivettetnék; Leo (sapiens) görög császártól, és Simeonx Maesiában bolgár királytól segédet kért s nyert a magyar fejedelem ellen, oly igen nekibátorodván, hogy Árpádot visszamenni intené régi hazájába, születése földére. E méltatlanság mind Árpádot, mind kedves híveit igen megbántotta. Azonnal tehát elmenvén Zagyva vizétől, egész haddal a Tiszához siettek. Hasonlóképpen Zalán Tételből a görög s bolgár segítséggel kijött. Éjjelre a két ellentábor közel esett egymáshoz. Csendességben, és lovaikat kezeiken tartván émettenx töltötték éjszakájokat a harc fiai. Reggel korán Árpád, röviden emlékeztetvén vitézit a nyert győzedelmekre, a dicsőséges hírre, a nagy Atilának hatalmas nevére, jelt adatott az ütközetre: Lehel trombitát fúvott, Bulcs zászlót emelt: az első sereg viaskodni kezdett, nemsokára az egész. Soha nagyobb bátorsággal nem harcolt a magyar nép, mint ekkor szerette fejedelmének jelenlétében. A kevély ellenség, Zalán, fegyveresit elfutni látván, hogy életét megmenthetné, Bolgárfejérvárba sietve sietett. Katonái közül sokan az útról, melyen jövének, megfeledkezvén, midőn a Tiszán általúszni törekednek vala, elboríttattak a víztől.
E győzedelem után Árpád a Körtvéltó és a gyümölcsényi erdő mellett harmincnégy napig maradott. Az üdő alatt ő, és „az ő főemberei elrendelték az országnak minden szokásbeli törvényeit, minden igazságit és jussait; hogy miképpen szolgálnának a fejedelemnek, s az ő főembereinek; és miképpen tennének itéletet akármely elkövetett gonosz cselekedetért. És ugyan ottan ajándékozott a fejedelem, nemeseinek különbféle helyeket, lakosokkal egyetemben. És azt a helyet, hol mindezek elrendeltetések, a magyarok, magok szavoknak járása szerént, Szernek nevezték; mert ottan vétetett szerbe s rendbe az országnak egész dolga. Azt a helyet a fejedelem Undnak, Ete atyjának adta… Azután pedig Ete öszvegyűjtvén a sok tótokat, Alpárvár és a beldi rév között földből építtetett egy igen erős várt, melyet a tótok a magok nyelve szerént (Surngrád) Csernigrádnak neveztek.” Ma Csongrád.
Vége lévén az országgyűlésnek (mert mi volt egyéb, melyben a fejedelem és az ő nemesei a hazát illető polgári s hadi tárgyakról tanakodának?) Tételbe ment Árpád, hogy a Tisza s Duna közt lakó bolgárokat hatalma alá venné. 894. Ami után tért a bodrogi részekre, s végre a Vajas vizénél állapodott meg: amely részeken nagy földet adott, lakosokkal együtt, Lehel atyjának Tósnak, és anyjáról való bátyjának Kulpunnak a Botond atyjának. Itt tanácsot tartván, Bolgária fejedelme ellen, ki Zalánt segítette, hadat rendele, Bulcs, Lehel, Botond vezérlések alatt. Akik „engedelmet vevén Árpádtól” általköltöztek a Dunán minden ellenmondás nélkül. A bolgár fejedelem, vér szerént való atyjafia Zalánnak, segítséget a görögöktől kért. Nem messze Bolgárfejérvártól, a Duna mellett fekvő tér mezőn, ütköztek öszve az ellenfelek: nagy kárára a bolgárnak; mert elvesztvén sok népét esztendőnként való adózásra kellett magát köteleznie. Győzedelmes vezéreink zálogúl fiát Árpádhoz küldötték; úgy sok katonáit, kiket elfogtak. Itt békességet tevén, Rasciax ellen indultak, s egész a tengerig „minden nemzeteket majd erőhatalommal, majd szép szóval s békességesen megnyertek. Spalátum városát elfoglalták, egész Croátiát meghódították, s elmenvén a nemesek fiait zálogúl vitték Árpád fejedelemhez. Majd meg, Peterguz nevü erdőn keresztülmenvén a Száváig haladtak. Zágráb, Posega, Vukovár meghódolt nekik. És mikor Lehel, Bulcs, Botond, és a többi vitézek egészségesen és szerencsésen, nagy győzedelemmel másod esztendőre Árpád fejedelemhez visszatértek volna, nagy öröm lőn a fejedelemnek egész udvarában; és nagy vendégséget ütöttek, és minden nap vígan lakoznak vala a magyarok, különbféle nemzetekkel együtt. És a szomszéd nemzetek hallván az ő nevezetes tetteiket, öszvejőnek vala Árpád fejedelemhez, és tiszta, igaz hittel meghódolván szolgálnak vala neki, és igen sok jövevények hazafiakká lőnek.”*
Árpád, a bodrogi részekről a Duna mellett felmenvén a nagy szigetig, táborba szállott. Ezt a vízzel körülvetetett szárazat, mely az ő lovasának, Csepelnek nevéről ismeretes, eljárván, igen megszerette, s azért házakat kezdett rajta építtetni mind magának, mind főembereinek. Tanácskozván elvégzék hódoltatását Pannoniának, Karinthiának, Lombardiának. De előbb Glád, vagy Gaad fejedelem ellen, kinek birtoka a Maros vizétől Orsováig terjede, küldött hadat; ezt az okból cselekedte, hogy, kik Erdélyben Tuhutummal lakhelyet foglaltak vala, a magyarországiakkal szorosban kapcsoltatnának öszve, s egymást könnyebben segíthetnék. – Ezen Gládnak nemzetségéből származott Othum, ki sz. István dolgaiban előkerűl. – Árpád Zuárdra, Kadusára, s Bojtára azon kapitányokra, kik Nyitránál a morvaiakat legyőzték, bízta a hadat. Ezek általkelvén a Tiszán, Bégához értek, s ott két hétig tartózkodván oly rettegésbe hoztak mindeneket, hogy a Maros és Temes közt lakók önként megadnák magokat. Amint aztán által akarának menni a Temes vizén, eleibe kijött Glád sok lovas és gyalog kún, bolgár, oláh katonákkal. Zuárd meginté öccsét Kadusát, hogy a seregnek egy részével menne le alább, és ha általkelhetne, támadná meg hátul az ellenséget; ami alig történt, már Zuárd szerencsésen általugratván a folyón szörnyen verekedett. Glád látván népének nagy részét hullani, kevesed magával elszaladott. Szorúltságra jutván békességet kért és nyert. Népéből, kiket zálogúl kellett adnia, Bojta a seregnek harmadrészével Árpádhoz vezette. Zuárd és Kadusa pedig engedelmet kértek Görögországra menni. „Mert a magyaroknak esze azon időben semmi egyebet nem ohajtott, hanem csak földeket foglalni, nemzeteket hódítani és hadi munkából élni. Mivel… mint a nadály, úgy örvendnek vala az emberi vérnek ontásán; és hacsak így nem cselekedtenek volna, annyi sok jó földeket maradékiknak nem hagytak volna.” Győzedelmeiket Macedoniában és egész a tengerig említi Anonymus; úgy azt, hogy Zuárd a rácz földön feleséget vevén meghalt, a vele hadakozó magyarok pedig, az ő kimúlása után – esztelenek! – mond Anonymus, nem kivárakoztak megtérni hazájokba.*
„Eltelvén egynehány napok, Árpád fejedelem, és minden főemberei, köztanáccsal, egyező értelemmel, és szabad akarattal kijövén a szigetből, Soroksáron túl a Rákos vizénél jártak tábort 896. és midőn látnák, hogy mindenfelől bátorságban valának, és senki nem állhatna ellenek, általköltöztek a Dunán: azt a helyet Magyarrévnek nevezék, és a Duna mellett a felső hévvizeknél vertek sátorokat; amit hallván azon rómaiak, kik Pannonia földén laknak vala, elszaladtak. Árpád fejedelem pedig és főemberei másnap Atila királynak városába bementek, és látták a királyi palotákat mind, némelyek ugyan földig le valának rontatva, némelyek pedig nem: és igen csodálkoznak vala mindazokon a kőépületeken, és kimondhatatlan módon örűlének azon, hogy minden had nélkül elfoglalni érdemlették Atila királynak, kinek nemzetségéből származott vala Árpád, városát. És minden nap nagy örömek közt lakoznak vala Atila királynak palotájában, és mindenféle öszvezengedező muzsikákkal, a hárfáknak és sípoknak kellemetesen gyönyörködtető hangjával, és ama dallosok minden nyájas énekivel mulatták magokat. Az ételek és italok, a fejedelemnek és főembereknek arany, a vitézeknek pedig és köznépnek ezüst edényekben vitetnek vala be; mivelhogy a körülfekvő országok javait isten az ő kezeikbe adta vala, bőven és frissen lakoznak vala, minden hozzájok jött külföldi vendégekkel egyetemben. És a nála mulatozó jövevényeknek Árpád fejedelem földeket és nagy jószágokat ada; amit hallván, sok külföldiek öszvegyülekezének hozzája, s örömest megmaradának vele. Akkor Árpád fejedelem és az övéi, vígaságnak okáért, megmaradtak Atila városában húsz napig”.*
Örömei között nem feledkezék meg Árpád Pannoniának hódoltatásáról. Ugyanis „tanácsot tartván” Atila várából kiment huszonegyedik napon. Vitéz népét Százhalomnál a Duna mellett megállítván, két részre osztotta. Egy részét Baranya vára felé Etu és Bojta fővezérekkel, másik részét pedig Veszprém városa felé, Uszuba és Eöse kapitányokkal küldötte, ezeknek kellett a Vasvárig terjedő földnek minden lakosit meghódítni, amazoknak egész Dráváig. Uszuba Pákozdnál, és azután Palotán kinyugtatván seregét, a rómaiak ellen Veszprémre ment. Tíz napi verekedés után szaladott ki belőle az ellenség, kit Németország széléig kergetett a magyarság. Vasvárt könnyen elfoglalták: ahonnan zálogba vevén a lakosok fiait, Balaton mellett egész Tihonig mindenütt győzedelmeskedvén, tizennegyed napra bementenek Veszprém várába. A zálogba vett embereket elküldék, különbféle ajándékokkal együtt Árpádhoz, kit a torbágyi erdőben találtak a követek. Igen megörült, és az örömhozókat nagyon megajándékozta s vendégelte Atila várában. Az újonnan nyert tartományokból nagy darabot adott érdemes híveinek, többi között mostan Eleődnek Vértes erdejét.
897. Kikeletre maga Árpád Budából a seregnek harmadrészével kiment, és a sóskúti mezőn táborozott. Onnan a boldogtói, s aztán szentmártoni hegyhez érvén a „szabariai kútból mind ők magok, mind az ő barmaik ittak. És a hegyre felmenvén s látván Pannonia földének szépségét, igen örvendezének.” Innen Rábáig s Rábcáig menvén a leveretett tótoktól és pannonoktól elvették a tartományt. A nagy diadalom után visszatért Budára, ahonnan Csepelbe ment; mert fia, Zoltán született. „Ezen nagy öröm lőn a magyarok között; a fejedelem és az ő nemesei nagy lakodalmakat tartának sok napokig, és az ifjak úgy játszának vala a fejedelem és nemeseinek színe előtt, mint juhoknak bárányi a kosok előtt.” Pannoniának azon részét, melyről itten szó vagyon, annál könnyebben foglalták el a magyarok, mennél nagyobb egyenetlenség vala Svatopluknak fiai között. 898. De Morvát is, gyakran rácsapván, szörnyen pusztították. Szorongatta Arnulf császár is hadvezérei által; mert maga személye szerént (majd két esztendőtől fogva a neki beadatott méreg miatt sínlődvén) semmit nem tehetett. És ezen (899.) esztendőben, december 8-dikán el is halt.
Inkább féltek a morvai fejedelmek Árpádnak fegyverétől, melyet, hogy magokról Karinthia s Olaszországra fordítnának, a magyarokhoz állottak; és ha nem dühösebbek, szelídebbek nem valának, először ugyan Bavária pusztításában, azután Karinthiában és Itáliában; amiért Baváriának püspökei panaszt tettek IX. János pápa előtt: – „A morvaiak nem kevés számú magyarokat vevén magok mellé, akiknek szokása szerént elnyírvén hajokat, mireánk keresztényekre rohantak: másokat fogságra vittek, másokat megöltek, másokat szörnyű éhség és szomjúság által vesztettek el, igen sokakat pedig számkivetettek, nemes urakat és tisztességes asszonyokat szolgaságra vetettek, istennek egyházit felgyújtották, úgy hogy a mi egész Pannoniánkban, legnagyobb darab földön csak egy eklézsia látszik.” – A Bavarusx püspökök, hogy engesztelnék a magyarokat, vászon ruhákat adának nekik. A morvaiakkal is megbékélni akarának, hogy bátorságosan mehetnének Olaszországnak és sz. Péter jószágának védelmére. De a tótok, az adatott vászonruhák miatt bevádolták őket a pápának, mintha a pogányokkal tartanának: így ezek közt pör támadott. A magyar sereg azalatt számtalan zsákmányt öszveszedvén, szerencsésen visszatért hazájába, esztendő elején 900. Az a környűlállás kedvezett nekik, hogy Arnulfnak halála után belső villongás szaggatá Olaszországot. Berengárius a gyermek Lajosra (Ludovicus infansx+) Arnulf fiára nem hajtván, fejedelemmé tette magát. Ez, midőn másodszor becsapának a magyarok, Olaszországnak minden tartományiból annyi embert gyűjtött, hogy háromszor erősebb serege lett a magyarokénál. Amin, úgymond Luitprandx, igen elréműltek a magyarok, mivel pedig nem futhatának el, kérték a keresztényeket, hogy kegyelmesen bánván velek, bocsátnák haza épen, préda nélkül, mely kérésre teljességgel nem állottak a keresztények; sőt csúfolták s bosszantották őket, és inkább láncokat, melyekkel kötöztetnének, mintsem fegyvert, mellyel öletnének, készítettek. „Oh fájdalom!” így kiált fel a keresztény pap. Sőt fogadák, zálogúl adván gyermekeiket, hogy soha nem lépnek Olaszországba. „De jaj! a keresztények nagy kevélyen fenyegetik őket.” Végre nem hallgattatván meg a magyarok, imígy vígasztalák s bátoríták egymást, Luitprandx után:
„Minekutánna kérésünk nem hallgattatott meg, és elszaladásra reménységünk nem lehet; halálra kell szánnunk magunkat. Miért félnénk pedig halál által halálra menni? Inkább szerencsének, mintsem erőtlenségnek tulajdoníttassék esetünk. Vagy, nem tudjuk-e, hogy a vitézség teheti halhatatlanná a halandót? A becsületes halál dicsőséges élet. Ezt az örökséget vettük atyáinktól, ezt adjuk által maradékinknak. Aztán: nem tapasztaltuk-e gyakran, hogy a nagyobb számú ellenségen mi kevesebbek győzedelmeskedtünk? A gyülevész népnek sokasága csak öldöklésre való.” Így felbátorítván magokat reájok ugrattak a keresztényekre oly hirtelen, hogy szájokba tett falatikat sem nyelhették le; midőn általveretvén halva maradtak. „Szaladnak tehát a keresztények, akik szaladhatnak, mond Luitprandx, és rajtok, kiket előbb nem engesztelhetének meg a pogányok, nem tudnak könyörűlni, mindenütt öletnek, fosztatnak.” Az írók húszezerre teszik a levágatott olaszok számát. elvégrex Berangárius királytól sok ajándékok által megkérleltetvén, odahagyták Olaszországot september utólsó napjaiban. Minekutánna letették volna a zsákmányt, mivel az idő hosszúnak és kedvezőnek látszék, Baváriába csaptak, és benne, amit ötvenezer lépésnyi földön találtak, mindazt elrontották, kirablották. Egy helyen mindazáltal megverettek; tudnillik, a legjobb hadakozónak is gáncsot vet néha a szerencse.