Toxus, IV. fejedelem tizenhat esztendős korában még atyjának éltében kezdett teljes hatalommal uralkodni. Jó módot lelt a táborozásra. Olaszországban Lothárius, Húgónak fia, és ifjabbik Berengárius a királyságért veszekedtenek, Toxus tehát, vagy magyarosan, Takson oda vezette fegyveresit. Berengárius megrettenvén békességet vásárlott. – „Nem maga pénzén, hanem a templomokén, szegényekén… tíz véka pénzt adott. Azt pedig cselekedte nem azért, hogy gondja volna a népre, hanem hogy ez alkalmatossággal sok pénzt gyűjthetne, és gyűjtött. Mert minden korú, nemű, mind szopó, mind szoptató magáért pénzt adott…” Három esztendő előtt is ily jól jártak Olaszországban. Tudnillik, midőn körülöttök a keresztények fegyvert csattogtatának egymás ellen, őnekik pogányoknak, és hadra termett embereknek, szerencsét nem próbálni, illetlen dolog lett volna.
Említettük: öt esztendő előtt Romanus Lakepenus görög császár, midőn ráütöttek a magyarok, ijedtében fegyverhez sem mervén nyúlni, megkérlelte őket, és fegyverszünetre bírta. A szabott idő most 948. eltelvén, újra paripára szökvén Romániát háborgatták. S ekkor mi történt? Cedrenus szavai: „A törökök addig kóborlának görög földeken, hogy Bulosudes tettetvén magát, mintha keresztény akarna lenni, Konstantinápolyba ment és megkeresztelkedett, s Konstantinustól patriciusi méltóságot és nagy ajándékokat nyervén haza ment. Nem sokára azután Gylás, aki is török kapitány vala, oda ment, azon okból megkeresztelkedvén, és mint a másik, ő is azt nyervén, haza mentekor Hierotheus nevű ájtatos és híres szerzetest vitt el magával, kit Turcia püspökének rendele Teophylaktus patriárka: és az mihelyt Turciába ért, sokakat pogány csalárdságból keresztény vallásra által vitt. Gylás ugyan a hitben megmaradott, s nem is háborgatta a románusokat; a keresztény foglyokat kiválogatta, s nekik visszaadta szabadságokat. Bulosudes pedig elállván az istennek tett szövetségtől, gyakran minden embereivel a románusok ellen hadakozott: amit midőn a frankok ellen próbál, megfogatott s felakasztatott.” …Ez a vitéz, de szerencsétlen kapitány, Bulcsu, elő jő még. A Gylás nem más, hanem Gyula, kinek leánya Sarolta, Geizával összekelvén szülte sz. Istvánt. Cedrenus bizonysága szerint tehát Turciában, azaz Magyarországban, Hierotheus sokakat keresztény hitre térített. Így kezdének szelidülni lassanként a magyarok a vadon időkben, azok között, kik akár napkeleten, akár napnyúgoton, keresztény nevet viselének, és kiket a magyarok magokhoz igen hasonlóknak láttak, ha némely szembetűnő jeleket kifogsz. Mert ismerned kell e boldogtalan századot. Toxus, úgy látszik, nem ellenezte az apostoli munkát, legalább nem olvassuk. Anonymus világosan írta: „Takson fejedelem pedig Magyarországnak minden főembereivel, életének minden napjaiban, országának minden jussait hatalmasan és békességesen bírta. És sok külföldiek, különbféle nemzetségekből, hallván az ő kegyességét, őhozzá öszvegyülének. Mert a bolgár földről némely igen nemes urak sok izmaelitákkal egyetemben jöttek, névszerint Billa és Bocsu, kiknek a fejedelem különbféle helyeken Magyarországban földeket ajándékozott, és még ama várt, mely Pestnek mondatik, örökre nekik engedte. Billa pedig, és az ő testvére Bocsu tanácsot tartván, a magokkal hozatott népből két részt az előbb mondott várnak szolgálatára rendeltek, a harmadik részt pedig maradékiknak hagyták.”*
A kilencszáz negyvenkilencedik esztendő szomorú. Zoltán, amint Anonymus írta, kedves „fia országlásának harmadik esztendejében a testnek tömlöcéből a minden testnek útára kiköltözött… Jó hadivezér volt, erős és bátor szívű, honnyosihoz kegyelmes, édes beszédű, de ki szeretett uralkodni, akit Magyarországnak minden főemberei és vitézi csodálatos módon szerettek vala.” Vigasztalással halhatott meg a nemzet előtt kedves fejedelem! Minekutána Zoltánt eltemették a magyarok, majd az olasz, majd a görög tartományokra ütöttek, nem haszon nélkül; mert a magokat fegyverrel emésztő gonosz keresztényeket könnyen kirabolhatták.* Történt azonban (Anonymus szerint) történt, hogy ellenségei Ottónak, a németek királyának, utálatos latorsággal az ő megölésére igyekeztenek, akik, mivel magok tehetségével semmi rosszat nem tehettek volna neki, a magyaroktól kezdének segítséget kérni, mivel tudják vala, hogy a magyarok győzhetetlenek volnának a megszokott hadi dolgokban; és, hogy az isten őáltalok haragjának ostorit igen sok országokkal megérzette volna. Akkor azok, Ottónak, a németek királyának ellenségi, követeket küldének… Takson …fejedelemhez, hadakozó férfiúhoz, és adván neki sok aranyat kérik vala őtet, hogy magyar segítséggel az előbb mondott Ottó királyt támadnák meg.”
Így a pártütésnek fejei, Ludolf és Konrád, ez veje, amaz fia Ottónak, háborúba keverték a magyarokat. 954. Ami több, Konrád vezette Frankoniába és Lotharingiába, ahol a gazdag városokat, templomokat és klastromokat fosztották. Azonban Konrád, hihető, a szenvedő kereszténységnek nyomorúságán megindulván, elállott tőlök. Mindazáltal ők serényxen folytatták dolgokat; minekutána Galliából és Belgiumból sok pénzt és kincseket kitakarítottak, Olaszország felé vevén az utat, hazájokba szerencsésen megtértek. Hiába írta Aventinus, hogy isten hirtelen réműlést hozott reájok; tudniillik elfelejté megjegyezni, hogy ijedtekben minden prédájokat oda hagyták, vagy visszaadták, példának okáért, a klastromoknak. Míg a magyarok így járának kelének, Ottó császár megalázta ellenségeit. A sok és drága zsákmány, melyet hozának, igen felgyulasztotta a magyarokat; annál bizonyosb reménységet pedig ígérének magoknak, ha újra szerencsét próbálnának, mennél nagyobb számmal állhatnának öszve a magában meghasonlott Németország ellen; mert a december tizenhetedikén tett békességet, szörnyű károkra, megtudni elmulasztották; vagy ha hallottak arról, minthogy Konrád nélkül is, ki tőlök elpártolt vala, kedvező szerencsét tapasztalának, bizakodván erejekben ujra felkészültek.
Röviden. Július elején Ottóhoz követeket küldének békesség színe alatt, 955. de valóban azért, hogy a belső háborúnak kimentét megvizsgálnák. A császár őket egynehány napig magánál tartotta, azután elég szűken megajándékozván elbocsátotta: s ihol, Henrik, az ő testvére, Baváriának hercege, izeni: birodalmad határain vannak a magyarok, s készek ellened harcolni, úgymond Vitikhindius. És igazán, alig várták meg a követeket, már Németországnak rohantak: Baváriát elöntötték, s a Fekete erdőig mindent feldúlván körülvették Augustát, gazdag várost, mely nem vala ugyan igen megerősítve falakkal, de népes és tele fegyverforgathatókkal, kiket Udarik, sz. életű püspök bátorított annyira, hogy a magyarokat visszatartóztatnák. Ottó azalatt értvén a veszedelmet, sietett a városnak segítségére: a magyarok ezen esetre elállván az ostromtól, a Likus folyóján általkelének, és Ottónak seregét megkerülvén rá támadtak a végső csoportra, a csehekre, kiket vagy leöltek, vagy elfogtak; azután sváb fegyveresekbe kaptak; ezeket is rész szerint agyon vágták, rész szerint elszélesztették. Ekkor Ottó Konrádot, a vejét, küldötte el népével, a frankusokkal, ki az eddig szerencsésen vívó magyarságot zavarodásba hozta, prédájától, foglyaitól megfosztotta. Konrád után maga a császár egész erejével állván elő, erősen harcolt, erősen biztatott mindent. Minekutána több jeles vitézeink elestek volna, és az utolsó csapat sem jöhetett volna segédül az elsőnek, győzött az ellenség, augustus 10-kén. Népünknek része, mely életben marada, nem védelmezhette magát. Az elfogottak közül, Lehel és Bulcsu, ez ama megkeresztelt pogány (harmadiknak neve nem tudatik), vitéz kapitányok, Regensburgnál méltatlan halállal az akasztófán múltak ki. Másokat (idegen krónikák szerint) minekutána megkínzottak volna, mint csíkokat gyilkoltak le a keresztények. Némelyeket mély verembe hanyatthomlok taszítottak; sokakat elevenen elástak.* A magyarok, hogy ezen méltatlanságért bosszút állanának, a német foglyok közül, kiket ide hajtottak vala, húszezeret öltek le.
Ez a nagy veszedelem megdöbbentette ugyan a nemzetet, de kétségbe nem ejtette; a már ötven egy-nehány esztendők alatt általa szenvedő Németországnak pedig nem irígyelhette a győzedelmet, annál inkább nem, hogy a birodalom sok népét, több jeles méltóságú fiait elvesztette. Többi között most Konrád, ki minekutána a császárnak zászlója alá állott volna, azért könyörge istennek, hogy „őtet az istentelenek – a magyarok – által, kikhez előbb gonoszul kapcsolta magát engedné megöletni”, soha jobb időben nem kívánhatta ezt; a magyarok által megöletett. Ha Lehel valamely Konrádot sujtott főbe kürtjével: ezt sujtotta agyon, de aki császár nem vala, hanem csak veje a császárnak. Szerencséjére, mert nyugodalmára szolgált e győzedelem nem csak Németországnak, hanem az egész napnyugotnak. Ottónak abban használt, hogy Olaszországban Berengáriust, Adalbert fiával, és XII-dik János pártütő pápával rendbe szedhette. A magyarok, majd három esztendeig veszteg maradván, háborgani kezdének, 958. Elkerülvén a német tartományokat, Ausztrián kívül, melyre néha-néha ráütének, bolgár s görög földeken keresének prédát; sőt Konstantinápoly kapui előtt; oly bátrak-e, vagy vakmerők valának. Konstantinus császár, Pothus Argirust ellenek parancsolta, ki éjjel rajtok ütvén keményen megverte őket, s rútul visszaszalasztotta minden zsákmány nélkül. Jobb szerencse szolgált 962. Macedóniában háromszáznak, kik Thessalonika vidékéről ötszáz görögöt hajtának el magokkal, amint Luitprandxus, ekkori követ Konstantinápolyban, feljegyzette.
Ezt látván, más kétszáz öszveállott, 963-ban és csaknem egész a fővárosig rablott: visszajövetben, midőn a szerencsére bízzák vala magokat, közülők negyvenen kapattak el. – Ezeket osztán 968. Nicephorus császár, kivetetvén a vasból, s igen fényes öltözetet adván rájok, midőn Syriában a saracenusokx ellen indula, testőreivé tette. – Bolgáriának esének 964. Péter fejedelem, hogy bátrabb lehetne, Nicephorustól kért segitséget; de nem nyerhetvén, a magyarokkal, kik ellen nem vala erős, kötött békességet úgy, hogy se a magyar, se a bolgár nemzet ne ígérne fegyverszövetséget a görögöknek. Így megint Thráciát kezdvén dúlni, a görögöket nagyon károsították. 965. Nicephorus, mivel neki a saracenusokxra kellett fordítnia erejét, foganatosan nem oltalmazhatta népét. Izent tehát mostan Péternek, hogy a „törököket” (magyarokat) ne eresztené által földén: de a bolgár király felele: „Minap kértem tőled segédet, és nem adtál: most, minekutána akaratom ellen békességet kötöttem, kívánod, hogy bontsam fel azt, és fegyvert fogván szerencséltessem magamat.” 967. Erre megbosszankodván Nicephorus, Szvatiszláv orosz fejedelmet, küldvén neki tizenöt mázsa aranyt, hívta ki Bolgária ellen. „Az oroszok, mond Cedrenus, szót fogadván augustusban, 968. meglepték Bolgáriát: sok városokat s erősségeket földig lerontottak, és nagy prédával haza mentek.”
Másodszor is Bolgáriába mentek az oroszok, 969. Történt azonban, hogy Nicephorust, felesége Theophania, szeretőjével János Zimiscével egyetértvén, megölte; Zimisce, hadra termett ember, császárságot nyervén Theophániát számkivetette. Intette azonnal Szvatiszlávot, hogy megelégedvén a neki adatott sommával, menne ki Bolgáriából; de az orosz, részére híván a magyarokat s pacinákat, hatalmasul akarta bírni a tartományt. Háború lett. A császár sok fegyverest szedett, az ellenség még többet; de midőn sokaságában bizakodván megveti amazt, s magát tunyául viseli; Bardas, a császárnak sógora, eszével ott, ahol kell vala, élni tudván, az oroszt, noha már Adrianopolxnak faláig vitte győzelmét, leverte s hazájába visszamenni kinszerítette; úgy a segédül küldetett magyarokat. 970. – Ezek után nem sokára meghalt Takson fejedelem, és azon helyen, mely ma Taksonynak mondatik, a Dunán túl, eltemettetett. Maradtak fiai: Geiza, és Mihály; ez nemzette Tar Lászlót és Vazult, Leventának atyját.