István, ezeredik esztendőben, amint ma már talám minden hiszi*, augustus 15-én, új és szokatlan örömek között megkoronáztatván, királynak kiáltatott. Felséges hivatalához fogván, a régi s akkori koronás fejedelmeket vette példáúl, amint maga, törvényes könyvében, feljegyzé imígyen: „Mivel minden nemzet saját törvényei által igazgattatik; mi is isten jóvoltából monarchiánk kormányozásában a régi s mostani országló fejedelmeket követvén, hosszas megfontolásunk után, törvényeket szabtunk nemzetünknek a becsületes és dicséretes életre.” – Eddig, ha igazat írt Leo, görög császár, sanyarúan tartatott e nemzet, és inkább félelem, mintsem szeretet által igazgattatott. De Almus, Árpád, Zoltán, amint láttuk, kedvesek valának a nemzet előtt. Ellenben Geizáról olvassuk, hogy a hazafiakhoz kegyetlenséget, az idegenekhez emberséget mutatott; és még sem vétett senki a negyedik esküvés ellen, azaz, senki nem támadott a fejedelem személyére. Ottó, frisingiai püspök a XII.-dik századi magyarokról – kik az ő agya szerént barbarusok – írván, dicséri bennek az engedelmességet és hívséget fejedelmikhez; méltán bizonyára: azonban oda tette: „ha pedig valaki, a fők közül is, legkevésben megbántaná a királyt, vagy csak gyanúságba esnék is, akármely alávaló moslék tisztító (lixa, kukta), az udvartól küldetvén, azt (a vétkest) noha fegyveresitől körül volna vetetve, őmaga megfogja, vasra veri, különbféle kínokra húzza.” Gyalázattal és ostobasággal kevert dicséret ez; melyik király küldött kuktát valamely vétkes ellen? És, ki volt az a magát elhagyó gyáva vétkes fő ember? így könnyen elnyomhatta volna István a pártütő Kupát, hogy több példát ne hozzak elő. De a meg nem tért magyarokra menjünk vissza. Az a tudós császár a X-dik századnak magyariról, kiket ismert, szépen írt „E nemes és szabad nemzet nem gondol semmit a pompássággal, nem tör gazdagságra, hanem egyedül igyekszik ellenségit vitézséggel meghaladni… minden bajokat és nyomorúságokat kész tűrni; sem hévségnek sem hidegnek nem enged; és az életnek minden szükségit csendes szívvel szenvedi.” így itélt a koronás bölcs; ne gondolj a tudatlan írókkal.