Harminc egynéhány esztendőt foglal el ezen századból István uralkodása, mely elég csendes volt, és üdvösséges a nemzetnek. A religió szolgái jövevények lévén, noha első helyet foglalnának, a fegyveres hazafiak között példásan viselék magokat, és nem annyira világi* mint papi hivatalaikban gyönyörködtek, amiért tiszteletben tartatának a fő s al nemesektől. Míg a hazafiúságot nem boszontotta az idegenség, jól folyt minden. István halála után változás lett. Csaknem ötven esztendeig tartó külső s belső háborgások között forga a nemzet; de el nem csüggedett, mert régi nevének dicsőséges emlékezete ébresztgette. Használt neki a szittyaxi zordonság, mely benne a természeti jó észt Európának sok kábasági ellen védelmezte. De némely királyai is boldogították. A századnak végén ugyan Kálmán, ama szertelen buzgóságú anglus, francia, német keresztesek dühétől megmentette.
István, noha már a monarchiának volnának támaszai: a házasság, a befogadott külföldi sok fő emberek, és a religió szolgái; mégsem vélte magát egész bátorságban lenni. A tavali örömnap, a két esztendő előtt történt véres ütközet emlékezetét enyhítette ugyan sok hazafiakban, de el nem törlötte. Hadra szokott kemény nemzetének szelidítésében újonnan kezde fáradni. Az evangeliumot német és cseh papok, többnyire tót benediktinusok hirdeték, kiknek szájokból a Jézus Mária neveken kivül alig érthettek valamit a magyarok. Maga tehát a király járván mindenfelé az országban tanított, és térített majd kéremés, majd jutalom, majd fenyegetés által. Mert a térítés sokféleképpen esett meg nemcsak itt, hanem másutt is. Mely végre minden mód igazságosnak tartatott. Majd meglátod az erőszakos térítésnek foganatit; most jegyezd meg: A borúlt időkben igen szokások volt a térítőknek, hogy, minekelőtte az észt világosítnák, az akaratot kénszerítették. István annál szerencsésebb volt munkájában, mennél jobban ismerte népét, és azt a módot, mellyel kellett vele bánni. Így hamar gerjesztett tiszteletet alatta-valóiban mind magára, mind a vallásra nézve. […]
Ifjabbik Gyula erdélyi fejedelem ellen készült. 1002. „Igen sokszor megintetett Istvántól, úgymond Turóczi, és még sem tért a Krisztus hitére, sem meg nem szünt háborgatni Magyarországot.” A király tehát „meghódoltatta magának az Erdély földet, és önnönmagát Gyulát kötözve hozatta Magyarországba, s életének minden napjaiban fogságban tartotta, mivel hiúságos hitű volt, és nem akart kereszténnyé lenni, és sok ellenkező dolgokat tett ez István királynak, ámbár az ő édesanyjának rokonságából volt volna”, mond Anonymus. Idehozattak felesége, s fiai, Bue, Bukne, kik idővel Árpádnak bújdosó unokáit, Andrást és Leventát vígasztalták, táplálták. „Ezek után pedig, 1003. úgymond Turóczi, sereget vitt Keán a bolgárok és tótok fejedelme ellen, amely nemzetek természettől megerősittetett helyeken laknak vala; azért sok fáradsággal és izzadsággal alig győzte s ölte meg végre a mondott fejedelmet; és megbecsülhetetlen sok kincset, főképpen aranyban, ezüstben, gyöngyökben, s drágakövekben nyert tőle.” E háborúnak oka nem tudatik, hanemha Keán Gyula mellett fogott volna. Pray, Pacinák ellen tett táborozásnak írja ezt. Keán nevű bolgár fejedelem semmi historikusnál nem találtatik.
Letevén fegyverét, templomokat kezdett építni, melyek a religiónak fenntartására szükségesek valának. De azon időbeli környülállások, és külföldi példák is ösztönére szolgáltak, noha Istvánt dolgaiban bölcsessége és szentsége vezérlé, melyek szándékát tisztává, érdemeit nagyokká tették. Tudva vagyon: Az a buta vélekedés terjedett el X-dik században, hogy vége lenne az egész világnak:* a templomok tehát, mint már szükségtelenek, igen elhagyattak, s megromlottak. Minekutánna pedig szerencsésen elmúlt a század, és az utolsó nap félelme eloszlott, Olasz, Német, egyéb országok legnagyobb vetekedéssel építettek és újítottak szentegyházakat, klastromokat.[…]
Tolnán 1016. országgyűlést tartott, melyben közakarattal bizonyos törvények hozattak. Azok ma már nincsenek mind fenn; de a fennlevőkből is megismerhetni akkori állapotját az országnak. Sok magyar olvasó, ki, nem ismervén, a múlt századokat szokta egyedül dicsérni, észre fogja venni itélettételiben megbotlásit. Vajha észre vegye! A tudatlanság nyomorúlt tévelygés; annál nyomorúltabb, ha íróktól, kiknek az emberi nemzetet boldogító mestereknek kellene lenniek, terjesztetik. – Lássuk már első írott törvényeit nemzetünknek.
Isten kegyelme velünk! A királyi méltóság által bevett katholika hit, ha azt a világi törvények is védelmezik, jobban szokott terjedni és erősödni.
És mivel minden nemzet saját törvényei által igazgattatik; mi is isten jóvoltából monarchiánk kormányozásában a régi s mostani országló fejedelmeket követvén, hosszas megfontolásunk után törvényeket szabtunk nemzetünknek a becsületes és dicséretes életre, hogy, valamint isteni törvényekkel bővelkednek, úgy a világiakhoz is tartanák magokat: hogy amennyire felemeltetnek a jók az isteni törvények által, annyira aláztatnának meg ezek által a rosszak. Amiket pedig rendeltünk, e következőkben jegyezzük fel:
1. Aki kevélyen megveti isten házát, és isten tiszteletére ajánlott jószágokat megtámadja s sérti, töröltessék ki a keresztények számából. Érezze a király haragját, ki törvényének általhágója. A király azokat, kik őtet igazságos szándékáról le akarnák verni, tanácsosi közűl, ha szükségesek is, vesse ki.
2. A püspökök igazgassák s kormányozzák az egyházi dolgokat. Legyenek szolgálatjokra a világiak az eklézsiák igazgatásában, az özvegyek és árvák védelmében.*
3. A tanuk s vádok ne böcstelenek, hanem feleséges, s gyermekes emberek legyenek, és valójában azok legyenek, kik a Krisztust predikálják. Bizonyságtételét a világinak klerikus ellen senki be ne vegye.*
4. Nagy és súlyos a papi hivatal; tehát atyafiak, valamint ők tiérettetek fáradnak, úgy ti is érettek dolgozzatok.
5. Királyi hatalmunk által rendeltük: Kinek-kinek legyen szabad a magáét felosztani, adni feleségének, fiainak, leányainak, és szüléinek, vagy az eklézsiának. Ezt holta után se merészelje valaki elrontani.
6. Akarjuk, hogy valamint másoknak hatalmat adtunk jószágaikra, úgy azon jószágok, katonák, szolgák, és mindenek, amik a királyi méltósághoz tartoznak, épségben maradjanak meg: senki azokból valamit el ne ragadjon s vegyen, se magának ne merészeljen kérni s nyerni.*
7. Ha pap, ispány vagy más hiteles személy vasárnap dolgon kap valakit, űzze el: ha ökrökön, vetessék el ökre, és a polgároknak megevésre adassék: ha lovakon dolgozik, vetessék el lova, melyet ökörrel kiválthat, és azon ökör etessék meg. Ha más szerszámokkal dolgozik, fosztassék meg azoktól és ruháitól, melyeket, ha azt akarja, bőrével váltson meg.
8. A papoktól és ispányoktól javasoltassék faluban a bíráknak, hogy parancsolatjokra a templomba menjenek vasárnap nagyok és kicsinyek, férfiak és asszonyok, kifogván azokat, kik tüzet őrzenek. A megátalkodott veressék s nyíressék meg.
9. Ki kántornapokonx húst eszik, zárassék be s egy hétig böjtöljön.
10. Ki pénteken, melyet egész kereszténység tart, húst eszik, zárassék be, s egy hétig böjtöllyön.*
11. Ha valaki úgy megátalkodott (amitől őrizzen isten minden keresztényt!), hogy nem akarja gonoszságait meggyónni a pap tanácsára; minden isteni szolgálat és alamizsna nélkül, mint hitetlen, feküdjék. Ha pedig szüléi vagy rokoni nem hívtak papokat, és úgy történt halálok, imádkozás legyen és alamizsna vígasztaltatása. De szüléik gondatlansága miatt a papok itélete szerént lakoljanak. Akik pedig hirtelen halállal vesznek el, egyházi böcsülettel temettessenek el. Mert mielőttünk titokban vannak, és ismeretlenek az isten itéleti.
12. Ki a kereszténységgel nem gondol és az ellen buta vakmerőségből valamit elkövetend, vétkének minéműségéhez képest egyházi törvény szerént itéltessék meg a püspöktől. Ha pedig nyakasságból a rá szabott büntetést nem akarja szenvedni, ismét úgy köteleztessék, még hétszer is. Végre, ha teljességgel nem akar engedelmeskedni, adassék itélete alá a királynak, ki a kereszténységnek védője.
13. Ha ki történetből valakit megölend, tizenkét arany pensát fizessen: és, mint az egyházi törvények parancsolják, böjtöljön. Ha pedig szabados ölendi meg valaki szolgáját, adjon más szolgát, vagy pénzben alkudjék meg, és az egyházi törvények szerént böjtöljön.
14. Ha valamely kemény szívű ispány, nem gondolván lelkével (ami távúl legyen a hívektől!) feleségének gyilkosa leend, a királyi tanács végzése szerént ötven tinót adván, engesztelje meg az asszony szüléit, és egyházi törvény szerént böjtöljön. Ha valami bátorságú katona esend azon bűnbe, ugyanazon tanács szerént a megöltetett asszony szüléinek tíz tinót fog adni, és amint meg van mondva, böjtöljön. Ha pedig közember leend gyilkos, öt tinót fog adni a rokonoknak, és ő is böjtöljön.
15. A hiteszegett és hamis tanú, ha értékes, kezét veszti, vagy azt ötven tinóval váltja meg; ha pedig közember, kezét veszti, vagy tizenkét tinó váltságot ád, és böjtöl.
16. A készakarva való gyilkos száztíz arany pensát fizet: ötven abból esik a királyi kincstárba, ötven a szüléknek adatik, tíz pedig a bíráknak s közbenjáróknak.
17. Aki könyörületességből szolgáit s szolgálóit szabadsággal megajándékozza, elvégzettük, hogy halála után azokat senki ne merészelje szolgaságra vetni. Ha pedig valaki szabadságot igérend, de halál által meggátoltatik, az ő özvegyének és fiainak legyen jussa azt megadni, és agapét* csinálni férje lelkének szabadulásáért, akár miként akarjon.
18. Kik templomba menvén hallására az isteni szolgálatnak, és ott a mise alatt előhozván hiú beszédeket, nem figyelmezvén az isteni leckékre lelki haszonnal, egymás közt morognak, másokat háborgatnak: ha nagyobb rendűek, feddessenek meg, és gyalázatosan űzessenek ki; ha al-személyek, az egyház tornácában mindenek előtt kötöztessenek és ostoroztassanak meg.
19. Megtiltotta az országgyülése, hogy a szolgák s szolgálók, urak és asszonyok ellen, vádok és tanúk soha ne lehessenek.
20. Azon gyűlés rendelte: Semmi ispány vagy nemes ezután valamely szabad személyt szolgaság alá ne merészeljen vetni.
21. Nem szabad más gazdától szolgát vagy cselédet valakinek magához csábítani. Mert ebből pörlekedés támad.
22. A vendég, ha ki őtet örömest befogadja és emberségesen táplálja, míg jól tartatik, ne hagyja el táplálóját, ne is keressen másnál szállást.
23. Ha valakinek katonája vagy szolgája máshoz futand, és az, kinek katonája vagy szolgája elszaladott, követet küldend visszahozására, és az a követ akárkitől megveretett és ostoroztatott, elvégzettük a mi fő tanácsosink gyűlésében, hogy az a verekedő fizessen tíz tinót.
24. Akarjuk, hogy az özvegyek és árvák legyenek részesek törvényünkben, ilyen módon: Ha valamely asszony fiakkal s leányokkal özvegyen maradott, és megigérte mind éltéig azokat tartani: engedelmünkből özvegységben élhet, és senkitől sem kinszeríttethetik férjhez menni. Mert ha megváltoztatván fogadását ismét férjhez akar menni és elhagyni az árvákat; az árváknak morhájokból semmit magának ne tulajdonítson, hanem csak az őtet illető ruhákat. Ha pedig gyermek nélkül maradott özvegyen és házasulatlan életet igérend, akarjuk, hogy minden jószágit bírja, és velek azt tegye, amit akar. És az ő halála után szálljanak vissza férjének szüléire, ha vannak, ha nincsenek, király az örökös.
25. Ha valamely szemtelen nemes valamely leányt szüléitől elragad, akarjuk, adja vissza, ha megsértette is; a ragadó fizessen tíz tinót, ámbár azután megbékéllik is a leány szüléivel. Ha pedig valamely szegény és nemtelen vetemedik erre, öt tinóban legyen alku.
26. Hogy a szabad emberek megőrizzék sérthetetlen szabadságaikat, ilyen módot adunk elejekbe: Ne paráználkodjanak másnak szolgálóival. Aki oktalan erre vetemedik, már bűnös, és megnyíressék: ha másodszor is bűnös, megint megnyíressék: ha harmadszor, szolgai állapotra jusson, vagy váltsa meg magát. Ha pedig a szolgáló elhal szüléskor, tartozik ő más szolgálót fogadni. A szolga ember is, ha más gazdának szolgáló leányával paráználkodik, nyíressék meg: ha az szüléskor elhal, a szolga adassék el, és az árának fele legyen a szolgáló gazdájáé, fele pedig az ő gazdájáé.
27. Hogy senki azok közül, kik szabadoknak neveztetnek, ne merészeljen valakit megbántani, imígy ijesztjük és oktatjuk: Ezen királyi gyűlésben elvégeztetett, hogy, ha valamely szabad ember más szolgálóleányát feleségnek választandja, elvesztvén szabadságát, örök szolga legyen.
28. Aki megútálván feleségét az országból kimenend, mindenét, amie volt, bírja felesége; míg férjére akar várni, senki ne merészelje házasságra kinszerítni. De ha önkényén akar férjhez menni, elvevén az őtet illető ruhákat, és nem egyéb jószágokat, szabadon férjhez mehet. És ha férje ezt hallván, visszatérend, ne házasodhassék meg, hanemha a püspök engedelméből.
29. Írtóztató és útálatos bűnt cselekszik a férfi, ha lop, annál inkább az asszony. Elvégzette tehát a királyi tanács, hogy a lopó asszonyt férje váltsa ki; ha másodszor azon gonoszba esik, váltassék ki; ha harmadszor, adassék el.
30. Aki gyűlölségből más épületit megégeti, építse fel, és ami elégett, fizesse meg, és azonkivül hatvan solidustxérő tizenhat tinót adjon.
31. A boszorkány, törvény szerént, adassék által az eklézsiának, a pap bőjtöltessen vele, és tanulja a hitet: bőjtölés után menjen haza. Ha másodszor kapatik azon gonoszban, hasonlóképpen bőjtöljön; bőjtölés után pedig mellyére, homlokára és váll-lapockái közé egyházi kulccsal kereszt süttessék és menjen haza; ha harmadszor, adassék által a bíráknak.
32. Ezen rész szól „de maleficis, veneficis et sortilegis”+ az ördög mesterségüekről, p.o. a megkötőkről, a bűvös-bájosokról*, és a sors vetőkről, vagy kik sorsvetéssel jövendölnek. Amazoknak tiltatik, hogy senkinek eszét meg ne kábítsák, vagy senkit meg ne öljenek: haki azt cselekedné, férfi vagy asszony, a megsértettnek kezébe adassék, vagy a szüléinek kezébe, kik úgy itéljék, amint akarják. A sorsvetők pedig ostoroztassanak meg a püspököktől.
33. Ki mást házánál megtámad. Ha nemes, maga személyében nemest támad meg, tíz tinót; ha fogadott katonák által, száz tinót; ha nemtelen, más nemtelen ellen támad, öt tinót adjon a sértett résznek.
34. Tíz falu (villae) építsen egyházat, melynek két ülést vagy házhelyet, egy lovat, hat ökröt, két tehenet, és harmincnégy apró állatot adjon, a király pedig papi ruhákat, kelyhe-takarókat sat., a püspök papot és könyveket.
35. Ráállottunk tehát kérésére az egész tanácsnak, hogy kiki legyen ura saját jószáginak, úgy azoknak, melyeket ajándékokból nyert a királytól, míg él; kifogván azt, ami a püspökséghez és a vár megyéjéhez tartozik. Holta után fiaira szálljanak. Ne is károsíttassék meg javaiban valaki, hanemha a királynak életére tör, vagy országárulás miatt, s ha idegen tartományba futand. Akkor az ő javai királyi hatalom alá essenek, őmaga pedig kárhozat alá: de ártatlan fiai ne szenvedjenek.
36. Ha szolga szolgát öl, a gyilkosnak gazdája annak fele béréből tegyen eleget azon gazdának, kinek a szolgája megöletett, ami, ha nem lehet, negyven nap eltelése után adassék el a szolga, és ára osztassék fel.
37. A szolgát, ki szabad embert ölt meg, kiválthat gazdája száztíz tinón, ha neki tetszik, vagy őtet adja oda.
38. Haki idegen szolgáknak szabadságot szerzeni igyekeznék; ahányan szolgáltak, annyi rabszolgákat fizessen. Ezekből két rész a királynak, harmadrész adassék a szolgák gazdájának: a király pedig az ő részéből harmadrészt adjon az ispánynak.
39. Amely szolga először lopott, adja vissza, amit elorozott, és váltsa meg orrát öt tinóval, ha lehet; ha pedig nem, metszessék el orra.
40. Ha minekutána elmetszetett az orra, lop, váltsa meg füleit öt tinóval, ha lehet; ha pedig nem, metszessenek le fülei. Ha harmadszor lopott, fosztassék meg életétől.
41. Ha szabad ember lop, ezt a törvényt szabtuk: Először váltsa meg magát, ha lehet; ha pedig nem, adassék el. Ha minekutána eladatott, és mégis lop, a lopó szolgákra hozatott törvények alatt legyen. Ha másodszor, hasonló törvény alatt legyen; ha pedig harmadszor, élete vesztésére itéltessék.
42. Ha valamely ispány magának tulajdonította csalárdul a király részét, adja vissza és kétannyival elégítse ki őtet.
43. Ha valamely katona maga ispányának igazságos ítéletét megveti, és a királyhoz folyamik, akarván ispányára hamisságot fogni, tíz arany pensával tartozzék neki.
44. Ha valamely ispány a katonától valamit igazságtalanul elragad, adja vissza, és még a magáéból annyit fizessen.
45. Ha pedig valamely katona azt mondván, hogy a szabad akaratbeli ajándék tőle erővel vetetett el, hazudand; ezt is veszesse el és még annyit fizessen.
46. Ha ki kardval ölt embert, kardval ölessék meg.
47. Ha ki kardot rántván valakinek vagy szemét, vagy lábát, vagy kezét megsérti, hasonló kárt szenvedjen testében.
48. Ha ki pedig karddal sebesített meg valakit, és ez a sebből kigyógyult, a gyilkosra szabott büntetés árát fizesse.
49. Ha ki mérgében kardot ránt, de nem sért, fél annyit fizessen, mint a gyilkos.
50. A király, vagy ispány-udvarának szolgálatjára rendeltetett embernek bizonysága az ispányok között bevetessék, ha szolga (servus) gazdáját, vagy udvarló (serviens) maga ispányát megölendi.
51. Ha ki a király vagy ország ellen összeesküszik, menedékhelyül ne vegye az eklézsiát. Az is, ki készakarva a király életére tör, vagy méltósága ellen vét, másokkal egyetértvén, átkoztassék meg, és a hívek egyességéből vettessék ki: hasonlóképpen az, ki tudja és nem nyilatkoztatja ki.
52. Ha kinek isten tizet adand esztendőben, tizedet adjon istennek. És ki tizedét elrejti, kilencet fizessen. És ki a püspöknek félre tett tizedet ellopta, itéltessék meg mint lopó, s efféle megalkuvás egészen a püspökhöz tartozzék.
53. Ha valamely ravasz, valamely ispánynak vagy más hív személynek mondandja: „Hallottam a királyt vesztedre szólani” s megtaláltatik, vesszen el.
54. Ha ki két ispány között hazugságai által gyülölséget és viszálykodást okozott, hazug nyelvének büne miatt kétszer fizessen; ha csak egynek hízelkedett s hazudott, vágassék ki nyelve.
55. Ha ki az udvarnokok közül lopott, a szabados emberekre hozatott törvény szerint itéltessék meg. Bizonyságtétele pedig azok között ne vetessék be.*
Nehéz elhinni, hogy ezen törvények akár Tolnán, akár Esztergomban hozattak, csak huszonkilenc esztendő után, azaz 1035-ben hirdettettek volna ki, amint némely historikusainknál olvastatik. Mert tudnia kellett a népnek, mihez alkalmaztatná magát a polgári életben. Az elhatalmazott erkölcsromlást, a szilaj vágyódást azonnal szükség vala zabolázni: annál inkább, hogy az egyházi tanítások sem lehetének tökéletesek. Mert a nép előtt p.o. a deák predikátor szavait másvalaki, amint tudta, úgy magyarázta. Deákul predikált sz. Gerhárd is, ki (1035) püspökséget nyervén, hetet csakugyan számlált segítői között, kik Csanád vármegyében magyarul predikálhattak. Ha Gerhárd, ide jövén, hét esztendőt a magyar nép között, nem a bakonbéli remeteségben töltött volna el, minekelőtte püspökké lett, sokkal nagyobb érdemű lelki pásztor lehetett volna. Ezáltal nem akarom kisebbítni azoknak érdemeiket, kik a nemzetet oktaták; már régen ütött nekik az óra, mely őket fáradságokhoz méltó jutalomra szólította. Szükség volt tehát, amint kezdém mondani, mennél előbb hirdetni törvényeket, milyeneket a környülállások kívántak, a tudatlan nemzet könnyen megfoghatott, és milyeneket a törvényhozók adhattak. De hiszem Európában egy ország sem dicsekedhetik bölcsességével e XI-dik században, sem népének erkölcsi csinosodásával és szelíd magaviseletével; mert erre nézve némelyek majd ezt, majd ama nemzetet teszik mesterévé a magyarságnak.
A nemzetnek békességes napjait, és a királynak közhasznú igyekezetit gyakran háborgatták s félbehagyatták az idegenek. E századnak elején a keresztény szarándokok üldöztetének a törököktől, kiknek a napnyugoti zsidók hírül adák, hogy, ha Jeruzsálem urai akarnának maradni, rontanák el a szent templomot, minthogy a keresztények összeesküvén, egész Palaestinát elfoglalni igyekeznének. Emiatt majd egész Európa tűzzel vassal emésztette a zsidókat. Minekutána okosabb kalifák támadtak volna, a keresztényeket, leginkább a pénzeseket, örömest látták. 1020. Sokan kezdének tehát Jeruzsálembe járni, hercegek, nemesek, pórok, püspökök, apátok s mindenféle papok. A többi között Rikhard, verduni apát hétszázad magával jelent meg egyszerre Istvánnál. Ki tudná számokat a lézegő remetéknek, klastromra únt, vagy dologtalan embereknek? mindnyájan példás és szent életűeknek tartattak; mert a szent föld felé mondák magokat sietni. E jámborokat a király kegyesen fogadta; sőt Jeruzsálemben nagy épületet szerzett nekik: úgy azoknak, kik Konstantinápolyba, Ravennába, Rómába jártak imádkozni. Ezen szentes bujdosásra idővel ráadták magokat sokan a magyarok közül is.*
Kedves foglalatosságai közül egy volt Istvánnak Imre fiát az országlásra készítni. Oktatásai nem e világi bölcsektől kölcsönzött pompás vagy csavargó értelmű mondásokból mesterségesen öszveírt regulák; hanem együgyűx, igyenes, könnyen megfogható igazságok. Mindenek előtt a keresztény vallásnak szeretetére s előmozdítására édesdeden sürgeté; azután arra, hogy a világi főurakkal, tisztekkel, katonákkal, nemesekkel, kik a monarchia védői, terjesztői, szerettetné magát. „Azok legyenek neked, édes fiam, atyáid, testvérid. Senkit közülök szolgaságra ne vess, szolgának se nevezz. Azok neked vitézkedjenek, ne szolgáljanak: azokon harag, kevélység és irígység nélkül békességesen, alázatosan, szelíden uralkodjál.” Inté a békességes tűrésre s az igazságra. „Félj bíró lenni, de örülj király lenni és annak neveztetni.” Inté, hogy az idegenekhez és jövevényekhez emberséget s kegyességet mutatna. „Honnan nőtt annyira a római birodalom, honnan lettek oly dücsőségesek a római királyok? Onnan, hogy sok nemesek és bölcsek különbféle részekről ott öszvejöttenek… egy nyelvű és szokású ország erőtelen s gyarló.” Továbbá intette, hogy a nagyobb bölcsességű s tapasztalású öregekkel tanakodnék: a nemzetnek régi jó szokásait tartaná meg. „Mert melyik görög igazgatná a latinusokat görög módon?” A Nép igazgatására, mivel nehéz, kérne, mint Salamon, magának az égből tudományt és bölcsességet. Végre lenne kegyes és irgalmas; mert a „gonosz és kegyetlen király nem király, hanem inkább tirannus. Ezért tehát, édes fiam! szerelmesem! édessége szívemnek! jövendő magzat reménysége kérlek és intlek, parancsolván, hogy kegyes légy nem csak atyádfiaihoz, rokonidhoz, hanem más fejedelmekhez is, hazafiakhoz és külföldiekhez.” Ezen oktatások behatottak, kétségkívül, Imrének ifjú szívébe; örült a jó atya, örvendett egész nemzet reménylett boldogságának. Minekutána ilyen bölcs tanulságokra oktatta volna fiát, kezde gondolkodni házasításáról. Eljegyzette tehát neki Péter Kreszcimir horvát királynak jól nevelt leányát: így e szomszéd nemzetnek barátságát megnyervén, örömmel nézett ki a jövendőre.
Azonban háború ütött ki. A Bavarusxok tettetvén magokat, mintha Jeruzsálembe akarnának utazni, Magyarországnak széleit dúlták. István, hogy efféle gonosztól elrettentené őket, régen nyugvó vitézit be és bebocsátotta Baváriába. 1027. Ezután kevés idő múlva Verinhár, argentinai püspök is adott okot a hadra. […]
Semmit úgy nem óhajtott István, mint a békességet. Elúnván már e világi háborgásokat, fiának az országot általadni akarta, s hátralévő napjait valamely klastromban csendesen élni s végzeni. Erre példája lehetett Henrik császár, feleségének testvére, ki halála előtt (1024.) egynehány esztendővel klastromi életre adta volna magát, ha Haimon püspök Rikhard apátot okosan nem intette volna meg, hogy be ne fogadná. Istvánnak szándékát fiának halála forgatta fel.* Ettől fogva mind István maga, mind a teljes nemzet sok keserves bút látott, sok szomorú viszontagságokat szenvedett.
Fiának kora halálából származott fájdalmával „nem bírván István, igen nagy betegségbe esett; és csak sok napok után lett valamivel jobban, de egészen soha nem: szomorkodott és sóhajtozott leginkább az okból, hogy rokoni közül egy sem látszott alkalmasnak, ki az ő halála után az országot a Krisztus hitében megtartaná. Mert hajlandóbb vala pogány szertartásra a magyar nemzet mint a keresztény hitre,” De sz. Gerárd Életében olvastatik: „a nép pedig buzgón hallgatá az Isten igéjét. Sőt a mágnások és nemesek is, kik fiaikat Valter kanonokhoz küldözgeték tanulni.” Talán azt kellett volna feljegyezni Turóczinak, hogy a sok között – harminc esztendők után! – kevés munkás volt az Úr szőlőjében. Négy rokonvérű herceg vala még életben; Basilius vagy Vazul, kit Geiza fejedelem testvére Mihály nemzett, és András, Béla, Leventa, kiket ugyanannak testvére Tar László nemzett. Ezeknek nem esett oly szerencsés neveltetések, mint Imrének, kinek halála után, a még Almussal tett egyezés szerént, most Basiliust illette a királyság. Jól tudta ezt maga is István, de gondolatiban megháborgattatott, és a religiónak ürügye alatt, mellyel gyakran visszaélnek az emberek, megjátszodtatott a nemzetnek keserves kárára; jól tudta, mondom, hogy Basiliust, ifjúi pajkossága és szelessége miatt, noha elzáratva tarthatná, de meg nem foszthatná a koronától. Tizedik intésében Imrét, szerelmes fiát, szivének édességét arra kérte, intette, hogy mind más egyebekhez, mind rokonihoz, ezen hercegekhez, lenne kegyes, irgalmas. Ezt most már maga a jó király igyekezett teljesíteni, de meggátoltatott. Az udvarnak hatalmasb emberei jövevények valának, vagy azoknak fiaik, és erős keresztényeknek látszottak, mint Péter, a zsoldos katonaságnak fővezére. A királyné idegen, és a vallás mellett buzgódó olasz, német, cseh vérű püspökökkel, apátokkal egyetemben; ezek irtózhattak a magyar hercegektől, kik közül egyet, Basiliust, pajkossága s ifjúi bolondsága miatt a nyitrai tömlöcben tudtak lenni, a többiről pedig azt hitték, hogy nem alkalmasak a keresztény hitnek fenntartására. Mindezek Istvánnal, ki beteges volt, és minden órán várta a halált, mely mindazáltal egynehány esztendő után jött, ritkán, egymás között pedig gyakran tanakodván, nem tökéllették-e el magokban mennél előbb elkövetni azt a bűnt, mely azután Istvánt keserű könnyhullásokra fakasztotta, és mely még ma is megborzasztja a hazafiúi érzésű embert?
„Azonban kezdett István testi erejében fogyni, úgymond Turóczi, amit igen érezvén Budát, Egruth fiát küldötte, ki Vazult, kit bezáratott ifjúi vásottsága és bolondsága miatt, hogy megjobbúlna, a nyitrai tömlöcből kieresztené s hozzá vezetné, hogy minekelőtte meghalna, királlyá tenné őtet. Hallván pedig ezt a királyné Keiszla, Budával, gonosz emberrel öszvebeszélt, és azonnal Sebus nevű hírvivőjét, Budának fiát előre küldötte, ki megelőzvén a király postáját, kiásta Vazulnak szemeit, és füleit ónnal betömte, és Csehországba méne… Ezután eljővén a királynak postája, látta a szemeitől megfosztatott Vazult, és a királyhoz vezette. Kit a sz. király látván oly nyomorúlt állapatban, igen nagy sírásra fakadott; de betegsége miatt a gonosztevőket nem büntethette meg. Akkor magához hívatván Tar Lászlónak fiait, javaslá nekik, hogy mennél előbb futnának el, és tartanák meg magokat életben s épségben. Ők tehát a sz. királynak üdvösséges tanácsára reáállván, a gonoszok és álnokok színe elől Csehországba szaladtak.” Onnan Lengyelországba Miciszláv királyhoz menének, 1033. ki őket tisztelettel fogadta. Béla Miciszlávnál maradott, és zászlója alatt a pomeránok ellen vitézül harcolván, jutalmul nyerte e tartománynak nagy részét, és királyának leányát, Rixát, vagy Richezát feleségül: András pedig és Leventa Russziában állapodtak meg.* […]
Ami e világé, e világnak hagyta, királyi koronáját, pálcáját, 1038-dik esztendőben, augusztus 15-kén. Jeles érdemeiért tiszteletben maradott a nemzet előtt, mely valahányszor jobb állapotot kívánt magának, mind annyiszor az első király, István alatt élt jobb napokat emlegette. Ő szerencsésen uralkodott, és őutána sokan; de példáját nem minden király tudta követni; sőt változván a környülállások, ha követte, mind magának, mind a nemzetnek ártott. Az emberek többnyire csak a megtörtént hibázások után okoskodnak, és azt tartják legszerencsésebbnek, ki legkevesebben botlott meg.