Péter, – először, némely külföldiek szerint Istvánnak rendeléséből nyert királyságot, Vippó: „István magyarok királya meghalt, hagyván az országot Péternek, húga fiának.” Görcsös Hermánxx: „István magyarok királya, Pétert, húgának fiát, ki Velencében született, maga helyett királynak tevén, meghalálozott.” A mölki krónikax: „Legelsőben arról tanakodott, hogy maga helyébe Pétert tenné.” Ellenben Turóczi (úgy Kézax, XIII. században író magyar pap), minekutána az Istvánnak halálából eredett nagy és vígasztalhatatlan bánatot előhozta volna; írta: „de a királyné Keisla, ama gonosz Budával, Alemannus, vagy inkább Venetus Pétert királlyá tenni feltették magokban. Hogy azt tehetnék azután, amit akarnának, és Magyarország elvesztvén szabadságát, a teutoknak hatalma alá jutna akadék nélkül.” Ez szerént, míg azok jajgattak, ezek Istvánnak trónusában királyt ültettek, annál könnyebben, hogy a magyar hercegek messze országokban voltak, Péter pedig itthon, és már 1031-diktől fogva a katonaságnak vezére volt. Megkoronáztatását alig említik a historikusok; országlását dücsőségtelennek kiáltják.
Konrád, ki még most életben vala, 1039-dikben, június 4-dikén elhalván, hagyta a koronát fiának, Henriknek, e néven II-dik római császárnak, II-dik német királynak: ez 1065-ben oktober 5-dikén mult ki e világból.
Henrik ellen 1039. úgymond Hermánx: „Péter, magyarok királya télen indúlván, országának (Bavariának) széleit rablotta, égette, lakositól fosztotta.” De mi okból, nem írta meg. Az tudva vagyon, hogy Henrik békességet tett volt Istvánnal édesatyjának híre nélkülx. Ha csak segédre nem akart lenni a csehországi fejedelemnek, ki a lengyeleket, Henriknek híveit, ez időben háborgatta. Bretiszláv ugyan ezen esztendőben, 1040. Pétertől nyert segedelmet Henrik ellen, de akit még is nem a magyar seregek által, (mert ezeket Procopius, hadvezér, másfelé vitte); hanem saját népének erejével, július 22-dikén győzött, és szalasztatott meg. Egy historikus sem említi a magyar seregeknek Henrikkel való verekedését. Akiket Péter oda „küldött” csak zsákmányokat hoztak haza dücsőség nélkül.
Ő azalatt itthon hatalmának erősítésében dolgozott, igen szerencsétlenül, mert esztelenül. Keményen és kevélyen parancsolt. Az országnak nemeseit megvetette; idegenekkel vendégeskedni, a várakat és erősb helyeket németekre és olaszokra bízni; a népet új és terhes adó alá vetni, főgondjának vélte. Ezeken kívül: förtelmes életű lévén, udvari tiszteinek minden feslettségre példát adott: senki elegendőképpen nem őrizhette tőlök feleségét, leányát, vagy húgát. E gonoszságot látván a főurak, minekutána egymás közt tanakodtak volna, kérték őtet, hogy embereit fenyítné meg. Lehurrogatta őket, mondván: „ha élek, annyi sok idegenekkel töltöm be ez országot, hogy a magyaroknak sem föld, sem tisztség nem marad, szenvedjetek.” Szenvedtek, de nem dicséretesen, mert pártot ütöttek.