1044. Péter, másodszor, így nyerte vissza a főhatalmat. Henrik a véres győzedelem után emberségesen bánt a magyarokkal, kik magokat előtte megalázták. Seregével egyetemben Fejérvárra ment, ahol „mint császár nagy pompával fogadtatott és tiszteltetett. Pétert sz. István öltözetével és címereivel felékesítvén, királyi módon a királyi trónusba saját kezével vezetvén, beültette. Ott a királyt a magyarokkal, és a magyarokat a királlyal megbékéltette s megengedte a magyaroknak, amit kértek, hogy magyar törvények és szokások szerént igazgattassanak.* Ezeket így rendelvén a császár, Péter királynak őrizetet hagyott Magyarországban, és szerencsésen visszament.”
Most, ami jegyzésre méltó, Péter nem hódolt meg, sem szót arról nem tett, hogy az országot a császár hatalma alá veti, noha talán lehetett volna kinszerítni a magyarokat. De „a jövő esztendőben, 1045. úgymond Turóczi, visszatért a császár Magyarországba, kinek Péter király (aki lehívta őtet) „Magyarországot egy aranyos dárdával általadta a magyarok és sok németek előtt; s azon kívül sok és jeles ajándékokkal a császár megtiszteltetvén a királytól, haza ment dücsőséggel.” Május vége felé. E dárdát említi Hildebrand vagy VII. Gergely Salamon királyhoz írt egy levelében, mely majd előkerül. Így tehát Péter igérete szerént magát és az országot, de a rendek András, Béla s Leventa híre s egyezése nélkül, kiknek jussok vala az országhoz, adózóvá tette. Turóczi írta ugyan: Péter általadta az országot a magyarok előtt, de nem írta, hogy a magyarok abban egyet értettek, hogy hívséget és engedelmességet esküdtek Henriknek, hogy az ország fő urai mindnyájan vagy egynehányan a tekintetesbek közül meghódoltak volna. Péternek törvénytelen cselekedete a nemzeti szabadságnak érzésére hasznos volt. Turóczi után: „azon üdőben némely magyar főurak a veszni tért országnak árvaságán megindulván, és azt meg akarván szabadítni Péternek kegyetlenségétől, Andráshoz, Bélához és Leventához, kik sz. István nemzetségéből származtanak, igaz hívséggel valának, és nekik javaikból, amit küldhetének, híven küldözgetének. Ezek valának pedig azok a főurak: Viske, Bue, Bukne s mások, az ő rokonik, kik szüntelen sóhajtozván, várták azt az üdőt, melyben Andrást, Bélát és Leventát visszahozhatnák Magyarországba, és az országot nemzetségének sz. István királynak, ki őket kedvelte s felmagasztalta vala, minden erejekből visszaadni igyekezének. Péter király pedig bizakodván a német királynak hatalmában, Magyarországot már nem igazgatá, hanem inkább, mint tirannus kegyetlenül nyomván ostorozá. Némely gonosz emberek pedig, tudniillik Buda és Devecser, megjelentették Péternek, hogy Magyarországnak most említett nemesei, úgymint Viske, Bue, Bukne s az ő rokonik, azon mesterkednének, hogy adnák vissza az országot királyi magnak, és Andrást, Bélát, Leventát Péter ellen visszahozni akarnák. Péter király pedig dühös haragra lobbanván megfogatta őket, megcsigáztatta, megölette; némelyeket pedig, kiásatván szemeiket, kínzatott meg; és egész Magyarországot annyira nyomorgatta s szorongatta, hogy inkább kívánnának elhalni, mintsem oly nyomorultúl élni.”
„Akkor Magyarországnak nemesei látván a nemzetnek keserves sorsát, Csanádon öszvegyűlének és köztanácsból, az ország nevében, követeket küldének 1046. Andráshoz és Leventához Russziába, mondani nekik, hogy egész Magyarország híven várná őket, és nekik, mint királyi magnak, örömest szót fogadna a nemzet; csakhogy jőnének le Magyarországba, és őket a németek dühétől oltalmaznák; esküvéssel erősítették, hogy mihelyt belépnének Magyarországba, azonnal minden magyarok egy szívvel lélekkel hozzájok mennének, és uralkodások alá adnák magokat.” Itten nincsen arról említés, hogy ezek a keresztény religió helyett a régi pogány vallást kívánták volna; és azért óhajtották volna Andrást, hogy alatta bizvástabb, mint Péter alatt, bálványozhattak volna. Péter sem a religió miatt zaklatta őket. Nem kell rájok fogni, ami bizonytalan. De minekutána megérkezett András és Leventa, sokan „keményen kivánták a régi pogány módot, és hogy szabad legyen nekik a püspököket s klerikusokat megölni, egyházakat lerontani, keresztény hitet elhagyni, bálványokat tisztelni, másként Péter ellen Andrásért és Leventáért nem hadakoznak.” Mikor már ilyen nagy dühösségbe jött a nép, nem vártak a gonoszok parancsolatot Andrástól, mi tevők lennének: ugyanis „minden németeket és olaszokat, kik országszerte különbféle tisztségeket viselnek vala, rút halállal végeztenek ki, és küldének éjjel három kiáltókat sebes vágtatva Péter táborába, kik kiáltanák: Isten, András és Leventa parancsolata, szava: A püspökök és klerikusok ölessenek meg: a tizedelő ölessék meg: az eltörlött pogányság hozassék vissza: úgy vesszen el az adó a németekkel és olaszokkal egyetemben; vesszen el Péter emlékezete örökre és azután.”
Ezen szörnyű hangzatra minden keresztény és szelíd lelkek megborzadtak. Péter, a szerencsétlen király, midőn Ausztriába siete, a dühös szívüektől elfogatott, és szemeitől megfosztatván elzáratott. Vatha fő vala a magyarok között, ki istentelen példájával és biztatásival legtöbb gonoszt tett. Megölettek: Gerárd, csanádi püspök, és még ketten, midőn Andrást és Leventát akarták köszönteni. Mert hallván, hogy a hercegek haza jöttenek, és Péter ellen támadás vagyon, ők is a környülállásokhoz szabván magokat „elejekbe menének Andrásnak és Leventának, hogy őket tisztességesen fogadnák.” A zenebona nem volt közönséges, nem is tartott sokáig; más nap mindjárt Gerárdnak teste eltemettetett a keresztény magyaroktól, kiket azután András és a püspökök, amint sz. László törvényéből kitetszik, jól megböjtöltettek. Ily szomorú állapotban volt a nemzet Istvánnak halála után két király alatt. Péter Abát ölette meg, kinek teste a saari monostorban, melyet szerzett vala, tétetett el: Pétert a nép dühössége szemeitől, fájdalma életétől fosztotta meg. Turóczi szerént a pécsi nagy templomban temettetett; amelyet „sz. Péter apostol tiszteletére építtetett.” Nehéz elhinni, mikor ért arra?*