Magától a zűrzavar lecsendesedvén, és Leventa, ki „nem katholikus módon élt, meghalálozván, és Taksony mellett, mint hajdan az ő ősének atyja, Toxus, eltemettetvén” András három püspök által Székesfejérváratt megkoronáztatott. 1047. Azonnal „megparancsolta fővesztés alatt az egész nemzetnek, hogy letevén az előbb engedtetett pogányságot, a Krisztusnak igaz hitére térnének vissza; és mindenben azon törvény szerént élnének, melyre őket sz. István kir. tanította vala.” Nem tévedett meg az egész nemzet, de mégis, ha ugyan ezen szavakkal élt a parancsoló András, szükségesnek láthatta, s nagyobb foganatúnak gondolhatta ilyen fenyegetését.
Leventától, amint említém, halál által megfosztatván András, Bélát másik testvérét hívta ki Lengyelországból, imígy írván neki: 1048. „Mi, kik hajdan együtt szenvedtünk szükséget és nyomorúságot, kérünk téged, kedves atyámfia, ne késsél hozzánk jönni, hogy most együtt örüljünk és bírjuk az ország javait. Mert nincsen örökösöm, sem tekivüled más egyéb testvérem; te légy örökösöm, te országolj utánnam.” Béla tehát minden cselédivel egyetemben eljött, a királynak nagy örömére. Az országot három részre osztották, két rész maradott a királynak, egy pedig a hercegnek. Ami azután gyakor viszálkodásokra a királyok és királyi hercegek között adott alkalmatosságot. Hív és hasznos szolgálatot tett Béla Andrásnak Henrik császár ellen, ki Péterért bosszút akarván állani és Magyarországnak szabadságát elrontani igyekezvén, három vagy négy esztendők alatt háborgatta a királyt és a nemzetet. Tudniillik 1049-ben Adalbertet ausztriai markhióxt, ki Péternek sógora vala, küldötte Magyarország ellen; 1050-ben Gebhardot regensburgi püspököt: amazt a megerősíttetett véghelyek űzték vissza; imezt, midőn némely zsákmányokkal haza siete, utólérték a magyar vitézek, és kifosztották mindenéből, azonkívül Baváriából sok foglyokat kihajtottak, tűzben lángban hagyván a tartományt. Henrik e szerencsétlen viadal emlékezetétől felháborodván, 1051. két sereget állított; egyiket Gebhard püspök és Bretiszláv cseh herceg vezette éjszaki részén a Dunának, a másikat ő maga Krániczon keresztül. Bélának tanácsából, ki a közelítő veszedelemre figyelmetesb vala, András a széleken minden hasznavehető marhát és jószágot vagy elrontatott, vagy más helyre vitetett, hogy az ellenség szükségre jutna; de kerülte az ütközetet is, ami megint fárasztotta Henrik népét, mely hamar kifogyván minden eleségből, a legrövidebb úton méne haza.*
Ismét felkészült Henrik, és eljővén 1052. Pozsonyt, mely neki tíz esztendő előtt győzedelmes táborozásra utat nyitott vala, megszállotta. Nyolc hétig tusakodott, de hiába, bátor és hív vitézeink ellen, kiknek karjaikra volt bizatva a vár. Ekkor, amint Turóczi írta, ültette le Zotmund a Dunába Henriknek eleséges hajóit, melyeket megfurdala. Ezenközben IX. Leo békességet javallott mind Henriknek, mind Andrásnak; ezt arra akarta venni, hogy alázná meg méltóságát és országának szabadságát, mint Péter, tenné adózóvá; úgy várhatna állandó békességet. A király dicsőségesben gondolkozott, és készült új győzedelemhez, ha Henrik nem maradna vesztég. Azonban a jövő-menő követek, a nekik adatott hatalom szerént, 1053. végeztek: András Ausztriának azt a részét, melyet Aba, és azután Péter Henriknek hagyott, oda engedte: és, az olaszokat kifogván, mások ellen segédet igért. Henrik ellenben, minden jusról, mellyel bírni gondolá magát, Péternek ajánlásából Magyarországra nézve, lemondott: ennek megerősítésére Henrik leánya Zsófi, vagy Judita, András fiának Salamonnak eljegyeztetett. […]
András, az országra maga vérének örök just akarván hagyni, Salamon fiát, ki még nem vala hét esztendős, Bélának tett igérete ellen, megkoronáztatta, 1058. Bélának és fiainak: Geizának s Lászlónak, úgy a nemzetnek örvendezési között. Mikor énekelnék, mond Turóczi – „Légy urok a te testvéridnek; és azt valaki úgy magyarázta volna meg Bélának, hogy a gyermek Salamon őrajta fogna uralkodni, igen megneheztelt. Azután némely ingerlő emberek által meghasonlás támadott köztök; mert a hizelkedők, milyenek a mi időnkben főként tetszenek, azt súgák a királynak, hogy Salamon nem országolhatna, hacsak Béla el nem veszne. Mások pedig a hercegnek, Bélának: élne az alkalmatossággal, mely őtet a koronának elnyerésére segítné; Salamon még gyermek, atyja vén és törődött.” András végre tanakodván egy-két meghitt emberével, imígy kísérté Bélát: Kardot és koronát tétetett az asztalra, mintha rá akarná hagyni azt választani, ami neki tetszenék, akár kardot, azaz, hercegséget; akár koronát, azaz királyságot. Azonban embereinek megparancsolá: ha Béla a koronához nyúlna; az asztalon fekvő karddal ütnék el fejét. Erről megintetett Béla: belépvén tehát a kardot választotta; amin örült András, és Bélát szívesen megölelvén bocsátotta el magától.
De egy nyájas kézszorítás, egy barátságos ölelés igen keveset, vagy semmit sem segít a veszedelem érzésétől dobogó szíven. Béla, ki dicsőséges nagyságával megelégedvén, talán nyugodott volna; most már a gyermek Salamontól függni illetlen dolognak kezdte tartani, s a rajta elkövetett csúfért siete bosszút állani. Lengyelországba küldötte 1060. titkon feleségét és gyermekit, kik után maga is, jómódban hagyván itthon a vele tartókat, elment. Részére sokan a nagyok közül nyilván pártoltak el Andrástól.
Bélát a lengyel fejedelem Boleszláv fogta pártul; Andrást IV. Henrik (császár 1056-1105), vagy inkább, mivel gyermek vala, gondviselői segítették: 1061. Amaz három sereggel jött; ezek Vilhelmet, turingyiai markhióxt, és Eppót, sitizi püspököt küldötték a királyhoz, „ki a cseh herceget is, Vratiszlávot, pénzen megfogadta; és bízott zsoldos sokaságában. Ellenben magyar katonái kevesen valának; mert legtöbben Salamonnal az ő fiával menének el, és azok közül is, kik itthon maradának, igen sokan Bélához állottak; aki, midőn neki hírül adatott, hogy András királynak igen nagy sokasága volna, feltette magában, hogy inkább elhal a harcban, mintsem a király serege elől elmenjen. Ekkor gyors seregét bátran vezette András király ellen Tisza felé. Vilhelm pedig és Eppo, német kapitányok, nekimérgesedvén, sergeikkel sietének általkelni a Tiszán. Öszvecsapván a két rész, erősen harcolt; de isten segítségéből Béla herceg nyert győzedelmet, minekutánna csaknem minden németek megölettek, és vezéreik elfogattak. A magyarok pedig, kik András király mellett valának, látván Béla hercegnek győzedelmét, elhagyván a királyt, a herceghez térének. András király pedig Teutónia felé futott, de el nem futhatott. Mert megfogatott a mosonyi kapuknál, és kevés gond lévén reá, Bakon erdejében, maga jószágán, mely Stiremnek mondatik, meghalt.”
„A két rész erősen harcolt” úgymond Turóczi; amiből kitetszik, hogy Béla seregéből is sokan megölettek, sok magyarok hullottak el, nem csak németek; noha „isten segítségéből Béla nyert győzedelmet” minekutánna a keresztények a keresztényeket, a hazafiak a hazafiakat, vad dühösségre kinszerítvén a szelíd természetet, ölték, fogyasztották. Nem csak Magyarországban voltak pedig polgári háborúk ezen nyers időkben; de nem tudom miért mégis mondatik, hogy az igazgatásnak akkori formája a magyaroknál „belső és véres hadakat szült.” A királyok testvéreik ellen, fiaiknak akarván kedvezni, kegyetlenkedének. Ezek pedig (a testvérek) a nép kedvét, a szomszéd nemzet fegyverét keresvén, a királyoknak szándékaikat haszontalanokká tenni igyekezének. Ebből veszekedések, vérontások, szörnyű hadak támadtak. Ha otthon a hercegek testvéreik ellen elégtelenek valának, külső segédekhez, leginkább a római császárokéhoz, elnyomván a lelkiismeretből eredni szokott félelmet, folyamodtak.*