A győzedelmes szerencséjének tapsolt szokása szerént a nép, és azonnal meghódolt. Béla sem gondolván koronás unokájával Salamonnal, hozzáfogott az országláshoz, melyre magát új érdemek által igyekezett méltóvá tenni. Szelid emberséggel bánt nem csak a hadban elfogott németekkel, hanem azon magyarokkal is, kiket András kisérőül elküldött vala fiával; mert jószágaikat, feleségeiket, gyermekeiket úgy nézte, mint leghívebb jobbágyaiét; sokan visszatérvén örömmel uralták őtet. Így tudta magát szerettetni, ami a királyokban nem kis dolog. Annyi háborúkban a szántás-vetés elhagyatott, az adó pedig szüntelen nevekedett. Mind a kettőn segített bölcsessége. A rongyos, és az éhség miatt sáppadt képű embereken parancsolni micsoda dicsőség? Az elnyomorodott és szegényedett földnépe nem neveli a királyi fényt. Tudta ezt Béla. Vásárokat rendelt; és minden jószágnak árat szabott. Jó pénzt veretett, örök például. Aranyt is eresztett az országba.* A fösvény árosokra s uzsorásokra vigyázott.
Már ezen századnak hatodik tizedét meghaladta a monarchia. Püspökségek, egyházak, és leginkább klastromok igen nagy számmal valának, és minden bőséggel köröskörül vetetve. Mégis Kézax Simon, magyar pap, XIII-dik században azt jegyzi fel, hogy a Béla alatt élő magyarok sem pogányok, sem katholikusok nem voltak. Nem csoda tehát, hogy Fejérváratt öszvegyülekezvén a nép kívánta királyától: „Legyen neki szabad régi atyjaiként pogányságban élni, a püspököket megkövezni, a papokat kiirtani, a klerikusokat megfojtani, a templomokat lerontani, a harangokat öszvetörni.” Az új keresztények, kiket, úgymond Fleuryx, édesítni kellett volna, midőn tőlök pénz, dézma keményebben zsaroltaték, papjaik ellen dühösködtenek. A XIV-dik században is látunk majd példát erre minálunk. Béla fegyvereseket küldött reájok. Sok megöletett, sok megkínzatott, ostoroztatott. A katonák, úgymond Turóczi, alig nyomhatták el a zajgó sokaságot: ami használt, mert csendességet szerze az országnak, de általa keveset nyert a religió, melyet a büntetéstől való félelem miatt vallottak. András is, tizenöt esztendő előtt, halállal fenyegette az egész nemzetet, amint már említettem. A gyűlés után felkerestettek, kikről gyanú vala. Jánus, Vathának fia arról vádoltatott, hogy ő minden jövendölőket, ördöngösöket, boszorkányokat öszveszedvén, vesztegette volna a népet. A többi között Rasdi nevü ördöngös asszonya volt, amint mondatik. Ez tömlöczre hurcoltatott, és addig kínzatott, amíg szörnyű éhsége miatt maga lábairól minden húst le nem rágván elhalt volna. Ezután nyugodott a nép, és, gondolom, taníttatott arra a szentséges tudományra, mely magában együgyűx, és melyet a szegény ember is, amennyire neki szükséges, megfoghat.
Béla Dömösön székről leesvén, igen megütötte magát országlása harmadesztendejének végén; nemsokára meghalt, és a szegszárdi monostorban, melyet ő szerzett, temettetett el. Rövid uralkodása alatt a régi krónika szerént Magyarország minden körüllevő tartományoknál gazdagabb s virágzóbb volt. De úgy tetszik, két-három esztendő nem elegendő arra, hogy valamely ország, melyet a külső s belső háborúk sokáig rongáltanak, olyan nagy virágzásra jöhessen. A békesség ugyan használt neki, mert Salamon ügyében Henrik császár sem háborgatta. Bélának II. Micisláv lengyel hercegnek leányától maradtak fiai: Geiza, László, Lambert, ki ama szerencsétlen Almust nemzé. Leányai: Jojada, kit Udahik karinthiai markhióx; Ilona, kit Zvonimir horvát bán, utóbb király; Euphemia, kit Ottó morvai markhióx vett el sat.