Kálmán, egy vitéz, és, amint azon idő magával hozta, tanult ember, kenetett királynak. Az őszi s téli csendes hónapokat hasznos elmélkedésekre fordította. Könyves Kálmánnak nevezteték; tudniillik azon könyvekben gyönyörködött, melyek bölcsességre, bátorságra, okosságra s egyéb jóságokra, minden félelem és hízelkedés nélkül tanítják a királyokat is, kik az igaz nagyságnak elfogadására alkalmatosak. Azonban a fejér, vörös, zöld keresztű anglusok, franciák, belgák, egyebek, „Jézus Krisztusnak szarándoki, úgymond Turóczi, értvén dicsőséges László királynak halálát, igen bánkodtak; és ottan követeket küldöttek Kálmán királyhoz, hogy valamint dicsőséges Lászlót kérték vala, úgy őtet is kérnék; gondolván, hogy, mivel azon vérből vala, ő is szintén olyan jámbor. Kálmán király pedig, ezt hallván, nem csak nem igyekezett elmenni velek, hanem azoknak a maga földén nem is engedett útat.” Amit dicsérni kellett volna Kálmánban, azt gyalázta a balgatag. A máséért saját országát veszendőben hagyhatta-e? De „nem engedett útat.” Sőt azon fanyalgó szenteseket tisztességesben fogadta, mintsem gondolták volna, amit ezentúl feljegyzek. […]
1096. Alig nyílt ki az üdő ezen esztendőben, azonnal a tavali felkészült sokaság szárazon és vizen útnak indult. Magyarország felé Gualter, nemes születésű francia, vezetett egy nagy sereget, mely jobbára gyalogság vala. Ezeket, mivel emberségesen viselék magokat, kegyesen látta, s békével eresztette el Kálmán. Nemsokára Péter, francia nemes emberből lett kötélövedzetű remete, táméntalan sok embereket, kik francia s Németországban állának zászlója alá, húzott maga után; de keresztesi, mivel nekik nem adhatott ennivalót, ragadozni kezdének, és mint pusztító sáskák mindent felemésztének. Amit értvén a zemliniek, bezárák előttök a várost: ők pedig hatalmasúl a lakosokat, és az ottlévő, mindöszve négyezer emberből álló katonaságot vagy leölték, vagy vízbe vesztették, és betörtek a városba, s azt irgalmatlanul feldúlták. Ezen gonoszságot megtorlani sietett a király, de Péter ájtatos társaival egyetemben veszedelmét sajdítván, Konstantinápoly felé rugaszkodott.
Jött Folkmár nevü pap tizenkét ezered magával Csehország részéről: ezeket, mivel szörnyen rablottak, a Nyitra vármegyebeliek levágták, elfogták, széllel űzték. Kevés nap után Godeskáld német pap tizenötezer keresztest vezetett. Ennek földiei sem tekintvén a vállaikra, vagy kalapjaikra tüzött keresztre, vagyis inkább a szent jel miatt mindent szabadnak gondolván, részegeskedtek, úton s útfélen fajtalankodtak, gyújtogattak, rablottak, gyilkoskodtak. Ezt a fertelmes buzgóságú csoportot, Kálmánnak parancsolatára, verte le a bosszúálló fegyver. Következett Emiko gróf kétszázezred magával. Ezek már vitéz legények valának: tudniillik, hogy annál készebbek lennének a pogányokra, a németországi zsidókon kezdének próbát tenni. Vérontó dühökön leginkább Moguntia, Colonia, Vormatia ámult el. Vormátiában a zsidók oltalom végett a püspökhöz folyamodtak, aki nem egyébként igért segédet a nyomorultaknak, hanemha felvennék a kereszténységet a zsidók szeme láttára a püspöknek általdöfödék magokat. Trevirben gyermekeiket fojtogatták meg; hogy a kereszteseknek kezeikbe ne jutnának. Sok zsidóasszonyok hanyatthomlok veték magokat a vízbe. Hakik ily szorúlt állapotban felvevék a keresztséget, ismét visszatértenek a zsidóságra. Ilyen vad dandároktól méltán tartott Kálmán; nekik tehát, mihelyt a Lajta vizéig értenek, megizente, hogy országán nem engedne általmenetet. Amin megboszonkodván hidat ütöttek, és hat hétig ostromlották Mosont: azon idő alatt sok véres öszvecsapások estenek. Már-már keresztes kézbe került a város, midőn a gonoszak hirtelen elrémülvén megfutamodtak. Rajta termettek a magyar seregek, és közülök annyit vagdalának le, hogy a Duna s Lajtának partjai megtelnének dögtestekkel. Igen keveset menthetett meg a nádosnak sürűje, és az éjnek setéte. Ez vala vége ezen istentől elrugaszkodott seregnek, melynek tagjai valának, tekergő remeték, csavargó szerzetesek s papok, mesteremberek, parasztok, dologkerülők, tékozlók, kalmárok, mindenféle lotyók, asszonyok férfiruhákban, leányok, szolgák gonosztevők, és a jobb szerencsétől elhagyottak. […]