1101. Nem lehetett teljes csendességben az ország ennek a századnak elején; mert az a hír támada, hogy keresztesek nagy számmal közelítnének. Az öt esztendő előtt dühösködő seregnek emlékezete még fennvala; azért most fegyverrel kellett várni őket. Azoknak száma, kik erre jöttek, gyalogok és lovasok, a száz hatvan ezeret meghaladta Vilhelm piktáviai gróf vezérlése alatt, akivel Velfon baváriai herceg, Ida nevű Ausztriából való grófné, és sok asszonyok voltak. Nem olvasunk panaszt ellenek. De mind ezeket, mind azokat, kik más úton menének, úgy levagdalták a bolgárok, görögök s törökök, hogy a háromszáz ezerből alig látta ezer Jeruzsálemet. Németek, franciák, olaszok valának ezek, kiket az első keresztes seregnek szerencséje buzditott fel. Tudniillik ama tenger ember, kiről előbb vala szó, Konstantinápolba ért a görög udvarnak nem kis félelmére. Onnan kimenvén Bythiniában Nicaeát 1097-ben megvette. Azután Syriában 1098-ban Antiokhiát foglalta el, és Edessát. Végre a latinus katonák Jeruzsálemet, öt hétig tartó ostrom után, 1099-ben július 15-dikén megvették. Elfáradván az öldöklésben, és valamennyire észre térvén a dühösségből, magok irtózának a pogányokon nyert győzedelemnek kegyetlenségétől. A török és szerecsen vér, melyet kiontottak, térdig ért a lovaknak. Oly véresen Jézus koporsójához járultak, térdekre esvén megköszönték a velek tett jót, sírtak, fohászkodtak, minden jobbulást igértenek. Mások egekre emelvén kezeiket boldogoknak kiabálák magokat, s hogy már nem is kivánnának többet élni e földön. De miféle ájtatosság az, mely így gázol az emberiségen? Nyolcvan esztendő múlva Szalaheddin, török hadvezér, mikor Jeruzsálemet visszavette, sokkal emberségesebben bánt a keresztényekkel, kiket e mostani méltatlanságra megemlékeztetett.*
Minekutána ama százhatvan ezerből álló keresztesség elköltözött, Kálmán Horvátországba, melyből némely kedvetlen híreket halla, készült, és 1102-ben bement fegyveresen. A Dráva partjához érvén követeket küldött, és általok nemes ajánlásokat a horvátoknak, akik viszontag emberségesen fogadták a nekik tett igéreteket. A nemzet képviselői ime cikkelyekben egyeztek meg a királlyal: „Mind ők, mind maradékik szabadon éljenek javaikkal; semmi adózás alá ne vettessenek; háborúkor mindenik familia legalább tíz fegyveres lovas katonát adjon, kik a Dráváig magok költségén, azontúl a királyén vitézkedjenek, és csak a had végén menjenek haza.” Így kapcsoltatott egész Horvátország a magyar birodalomhoz. Dalmátiában Belográd már egynehány esztendő előtt amint említettük, meghódolt Kálmánnak, ki mindeddig annak birtokában megmaradott: most a többi várasok, Jadrax, Spalatum, Traguriumx, Sibenicumx adák meg magokat. Belográdban vette fel a koronát, amint a Jadraxi apácáknak adott leveléből kitetszik. […]
Rövid nyugta után ismét Dalmátiába vezette fegyveresit, 1105-dikben; mert Jadrax várasa, hihető, hogy a venetusok ingerlésére, kik már a palaestinai zarándokságból megtérének, elpártolt. Amint készült az ostromhoz, János Traguriumxi püspök közbenjárása által békesség lett, és Kálmán fényes pompával ment be. Azután maga mellé vevén a püspököt, eljárta a többi várasokat. Arba, melyről imént vala szó, mindeddig bizakodván, amint mondatik, sz. Kristóf segítségében, akaratoskodott; de most nagyobb erőt látván meghódolt. Így lett ura Kálmán egész Dalmátiának, és hatalmas az ádriai tengeren. Üdővel a venetusok sokat harcoltak ellenünk, azt vitatván, hogy Kroátia és Dalmátia, Basilius, Konstantinus és Alexius Komnenus adományából övék volna; de a tanulevelekből bizonyos, hogy mind a két ország 908. és 986. eszt. a görögöké volt; későbben pedig, 1067. esztendő után, a horvát királyoké. Minekutána Kroátia a magyar birodalomhoz esett, nem maradhatott el tőle Dalmátia.
Királyi kegyességének sok jeleit adta Kálmán Dalmátiában, amit bizonyítnak eme nevezetek: szentséges, kegyességes, melyekkel megtiszteltetett. De Godfrid is, zobori apát, ki ismerte, tudta, tapasztalta az ő nagylelkűségét, egy még fennmaradt levelében dücsőségesnek és istentől égi földi áldással kegyelemmel megáldottnak nevezte őtet. A hamis dicséret, hízelkedés, mely szégyent és gyalázatot okoz. Ha Kálmán az ellenségtől megveretett volna, ha semmi győzedelmet nem nyervén jött volna haza: ki lett volna az a szemtelen, ki az ő dücsőséges hadait merészlelte volna magasztalni? Ha fekete volt volna, mint a korom, hónál is fejérebbnek mondani?
De noha ez így legyen is, még sem kerülhette el Kálmán a gonosz nyelveket s tollakat. A jó Turóczi nem látott a keresztesek között latrokat; ez okból itélt oly balgatagul e királyról. Olvasta Almusnak szomorú történetét, de azt nem tudta, sem ennek, a maga századához igen hasonló, boldogtalan századnak különös képét nem vehette. Hibázott tehát, és sok tudós embereket tévesztett. Részrehajlás nélkül, melyre semmi okunk nem lehet, szólunk mind a kettőről. Amíg Kálmán Dalmátia dolgait rendeli, Almus, ki majd tíz esztendeig megelégedvén a hercegi nevezettel, csendesen élt, nyughatatlankodni kezde. Horvátország, és az uralkodás, mely édes szokott lenni, forga eszében: így amiről erőtlensége miatt bölcsen lemondott, azt oktalanul, és a közjónak kárával visszavenni igyekezett. A király hazajötte után 1106. esztendőben „némely gonosz emberek, úgymond Turóczi, ördögi sugallásból kezdék őket háborgatni. Mert mondák a hercegnek: uram herceg, a király leselkedik utánad, és tégedet meg akar fogni. Azután mondák a királynak: a herceg neked lest vetett; és ha nem őrizkedel, tudd meg, hogy bizonyosan oda leszesz. Ezt hallván a két heves ifju, sereget gyüjtött. A király Várkonhoz ment népével a herceg ellen: és a herceg ellenben közel Várkonhoz. A Tisza volt közöttök. A hív magyarok pedig tőlök fegyvernyugvást kértenek, hogy egymás között tanakodhatnának, és mondák: miért hadakozunk mi? Ezek ostromolnak minket; elhalunk: és ha ők életben maradnak, elszaladnak, valamint hajdan atyáink vagy testvéreink az ő atyjaikkal vagy testvéreikkel hadakoztak, és meghaltak. Nem is látunk okot a hadakozásra. Hanem, ha tetszik nekik, hadakozzanak ketten; és amelyik győzend, azt vegyük urunknak. Ezt végezvén a főemberek visszatértenek. És midőn Grák a királynak hirül vitte volna ezt, s a hercegnek kinyilatkoztatta volna, akaratjok ellen is nyugodtak.”
Almus nem soká nyughatott. „Lengyelországba sietett, s lengyel és magyar sereget gyüjtvén megtért Magyarországba, s Abaujvárt elfoglalta, s abba bement. A király ezt hallván, megszállotta a várt. […]
Négy vagy öt esztendőtszakax csendességben élvén Almus, újra, amint a rajta esett szomorú büntetés mutatja, királyságra kezdett vágyni, és a hazát veszedelmes háborgásba hozni. Kálmán, ki annyiszor már megkegyelmezett a bűnösnek, azt végzé tanácsosival, hogy mind a két szeme világától fosztatnék meg, és záratnék klastromba 1113. eszt. Így szoktak akkor bánni a görögök, és egyebek azokkal, kik igazságtalan módon akarának országlásra jutni; tehát semmi szokatlan és törvénytelen dolog nem történt Almuson. De alig lehet menteni Kálmánt, hogy a szerencsétlen hercegnek ártatlan kis fiát is, Bélát megvakíttatta, és kiheréltetni akarta. Ezen cselekedete miatt neveztetett kegyetlennek, nem csak a hazai íróktól, kik Almusnak és Bélának maradékiból származott királyok alatt éltenek, hanem némely idegen historikusoktól is, kiknek fejedelmeik sógorságban valónak Almussal, vagy Bélával. Azonban ezen íróknak kellett volna gondolniok arra a törvényre, mely minden nemzeteknél vagyon, hogy néha az ártatlan gyermekek is atyjoknak gonoszsága miatt szenvednek.
Ezután nem sokára megbetegedett Kálmán és Drako nevű olasz orvosának tudatlansága miatt halálos veszedelembe esett. Midőn Othmár* mondaná neki: „Uram! készítsd magadat az örökkévalóságba!” nagyot sóhajtott. Ekkor István fiának megparancsolta, hogy állana bosszút a russzusokxon; egynémely Benedek nevű emberének pedig, hogy fogná meg Almust, és szoros őrizetbe tenné. Ez hihető; de Turócz ezen emberről azt is írta, hogy a pilisi erdőben lováról leesvén nyakát szegte (ezt hinni lehetne), és a maga ebeitől bőröstől, csontostól öszveetetett: talán Akteon fabulájax jutott eszébe a csudálatosságokat szerető jó Turóczinak! Tizennyolc esztendeig és hat napig uralkodván ezen bölcs és vitéz király, 1114. februárius 3-dikán halt meg. Minekutána sok tudósaink igazán lefestették őtet, s megmutatták, hogy sem testére, sem lelkére nézve nem volt olyan, amilyen csak a superstitiósx világnak ostoba metaforája szerént lehetett volna; kívánni lehet, hogy az ő biographiája, mely a Corpus jurisx nagy könyvben olvastatik, változtassék meg. Mit ítélnek a külföldiek, midőn Kálmánról mást olvasnak a historiákban, mást a Corpus jurisban? […]+