Árpád vérének terjesztője, ami neki legnagyobb érdeme, aprilis 28-dikán koronáztatott meg. Már, amint István dolgaiban említettük, a húga, Adelhais, Szobieszláv cseh fejedelemnél vala, most pedig Leopold ausztriai markhio fiának, Albertnek adta feleségül másik hugát, Hedviget. Így szerzett külső barátságot. Itthon minden csendességben lenni látszott az országgyűlésig, melyet, Turóczi bizonysága szerént, a királyné, közölvén előbb szándékát a királlyal s bárókkal, Aradon tartatott 1132. esztendőben: „A rendelt napon, minekutána a király leült volna trónusában, jött a királyné négy fiaival, és a királyhoz közel ült. Mondá pedig az egész néphez: Minden hívek, nemesek, öregek és ifjak, gazdagok és szegények, halljátok! minthogy kinek-kinek közületek természeti látást adott isten, akarom hallani, miért fosztatott meg legyen szemeitől a mi király urunk; és kiknek tanácsából történt az? Most nekem nyilatkoztassátok ki, és őket híven megbüntetvén ezen helyen, nekünk tegyetek eleget. Mert íme! Isten a ti királytoknak két szem helyett négy fiakat adott.” Ezen beszédre, mond Turóczi, az egész nép felrohant azon bárók ellen, kiknek tanácsából, tizenkilenc esztendő előtt vakíttatott vala meg Béla: némelyeket közülök megkötöztek, némelyeket levágtak; hatvannyolc világiakat pedig ottan kegyetlenül megöltek, és azoknak gyermekeiket s feleségeiket számkivetették; mind ezeknek, bűnösöknek, és sok ártatlanoknak jószágaikat templomokra osztotta fel. Így akart-e kimosdani a gyilkolás undokságából? Ilyen dühös szánakozást okozott Ilona, ki már előre kétségkívül elkészítette mind magát, mind embereit ezen dietára.
Bélára ez a keménység nem kis veszedelmet húzott, de a hazának is igen ártott. A megsértetett rész bosszút forralt magában. Borics, kit Kálmán nem ismert fiának, Russziában felnevekedvén, a görög császári udvarból s vérből vevén feleséget, alattomban királyságra hivatott. Lengyel és orosz sereggel már a magyar szélekre ért. A király is öszveszedvén fegyveresit; útnak indult. Amint Sajónál megállapodott, országa báróit tanácsra szólítván kérdezte: „ha tudnák-e, hogy Borics nem igaz gyermeke Kálmánnak, és hogy nem illetné azt a korona.” Némelyek nem igaz gyermekének mondták, mások kételkedének. Akikre gyanú vala, elvégeztetett, hogy legottan öletnének meg, netalám azután elárultatnék általok a király. Zaj támadott, és Lampert ispány megfogatott. Kit, mihelyt a király mellől elhúztak volna, az ő testvére főbe ütött, és agyveleje kiloccsant. Miklós ispányt az ő fiát ugyanottan lenyakazták. Mojnolthot, Akusnak nemzetségéből, másokkal együtt ottan megölték. A hitetlenek elszaladtak, és erőre kapván a királyt megtámadni akarták: Theodor, Simad nemzetségéből, Folkus, Titus, és jelesben Sámson. Ez a Sámson a király sátorába bement, és mondá neki: „Minek neked az ország, alávaló kutya? Legyen inkább Boricsé; és te élj monostorodban, valamint az apád élt.” Mikor pedig az ország fő emberei felháborodtak volna, János Othónak fia, a király iródeáka, sümegi prépost mondá Bud ispánynak: „Mit várunk, miért nem ragadjuk őtet nyakon?” Erre Sámson felugorván paripájára a Sajó vizéig vágtatott, ahol nem lelvén kész hajót, úszni kezdett, de nehéz páncéla miatt nem úszhatván az utána nyargaló Budnak szolgájától dárdával általveretett. Borics azonban közelebb jött, és nem messze a királytól táborba szállott. Amit látván Magyarország fő emberei, a lengyel és orosz vezérekhez követeket küldöttek, kik által izenték: „Nem illik hogy ti királyságot kerestek egy olyannak, ki törvénytelen ágyból származott; mert mi tudjuk, hogy igazság szerént Béláé az ország, mely már közakaratból neki által is adatott.” Ezeket hallván az orosz és lengyel vezérek megszűntek segítni Boricsot, és kiki haza takarodott, úgymond Turóczi. Nem a magyarok izenetének kell ezt tulajdonítni, hanem Boleszláv lengyel fejedelem parancsolatának, aki visszahívta népét, mert a cseh Szobieszláv berohant országába.
Nagyobb sereggel, de nem nagyobb szerencsével jött Borics Lengyelországból, 1133-ban; mert Béla, tudván az ő törekedésit, Albert ausztriai markhióxtól, ki neki sógora vala, segítséget kért. A két rész bátran öszvecsapott, és tüzesen harcolt: végre Boricsnak serege igen megfogyván, szaladással mentette ki magát a veszedelemből.
Turóczi krónikájában ímez bajnokok említtetnek: Miksa, Gaab, és Bathur, kik sokakat megfogtak és öltek. Miksa Theodort, ezen gonosz hadnak ingerlőjét, Volos Vitalest, Gaab a krakói lengyel ispánynak testvérét; Bathur Endrét fogta el. Ezért őket a király nagyon megjutalmazta. Béla oztán és Szobieszláv szövetséges erővel Lengyelországot támadták meg, melynek fejedelmét Boleszlávot, minekutána közel háromszáz falut elpusztítottak, és sok embert fogságba hajtottak volna, Borics pártjától elijesztették. Nagyobb bátorságnak okáért a király követet küldött II. Lotharius császárhoz (1125–1137) keresvén nála Boleszláv ellen segédet, melyet kérései s ajándéki* által meg is nyert 1134.
Ezen módon menté ki magát Béla. a hadi veszélyből, és megnyugtatá nemzetét. Szelíden uralkodott még hat esztendőkig, melyek közül mindeniket jelessé tette buzgó adakozása által. A bozóki prépostságnak adatott előbbi királyi kegyelmeket megerősítette 1135. Spalatumban érseknek nevezte Gaudiust, kinek kedvéért azután azon eklézsia jussait részént erősítette, részént öregbítette 1136. A sz. mártoni klastromnak 1137. királyi levelet iratott, és ajándékozott, jussait is ujra megerősítette 1138-dik esztendőben, amelyben a dömösi klastromnak Almus által adatott javakat megnagyobbította.
Almus tudniillik a maga hercegségéből 59 falukat (vicos, villas) ajándékozott ezen klastromnak, mely prépostságnak és tizenkét kanonoknak vala lakhelye. Ezen helységek lakosi mind öszve hétszáz és hatvanegyen voltak; minden esztendőben tartoztak adni a prépostságnak: 1) tizedet minden földi veteményből. 2) 525 darab juhot. 3) 1522 köbölx lisztet. 4) 1522 akóx (marcii seu mulsi cubulos) sert*. 5) 761 kősót.
Némelyek ezen 59 helységek közül különösen adtak, 175 köbölx vagy akóx sert: két kész házat vagy ezer deszkát: ötven disznót; sz. Margitnak a prépostság patrónájának ünnepén mindnyájan tartoztak adni négy hizlalt ökröt; harminc legkövérebb juhot; harminc ludat; húsz kősót. Ismét: minden esztendőben karácsonkor húsz ludat; negyven tyúkot; tíz kősót.
Ismét: minden esztendőben husvétkor húsz ludat; negyven tyúkot; tíz kősót. Ezeket adák a jobbágyak, akár szabadosok, akár szolgák voltak.
De még a prépostsághoz tartoztak: 12 szekeres, 6 kenyérsütő, 6 szakács, 5 ajtóőrzők, kik az ebédlő és hálószobákra vigyáztak, 2 esztergárosx, 2 lovász, 12 harangozó, 1 bőrkészítő, 1 hírhordó, curiális nuncius; 32 halász, 5 halastó, 25 sóhordó az erdélyi részekről; hatszor esztendőt által kellett megfordulniok. Az erdélyi részeken emberek, kik esztendőnként tartozának adni 20 nyestet, 100 szíjat vagy bőrt, corrigiaxs, 1 medvebőrt, 1 bivalszarvat. Adattak még: 138 szőlőföldek különbféle helyeken; 12 eke nyolc-nyolc ökrű; 6 malom, 3 palackcsináló, 15 szekérgyártó. – Lóistálló, melyben a kancák 70 csikókkal elférhetnének. 800 juhra való akol, 64 tehénből álló csorda, 94 emedisznóx, 60 méhkas. Almusnak ezen adományát nem csak megerősítette, hanem meg is toldotta Béla.*
Ismét, 1139-dikben a bozóki praemonstratensis klastrom, úgymond Katona, ájtatos gondot adott neki; mert Vosos, Doma, Gyurke, Lőrincz nevű szolgák a királyi fegyveresekhez szöktek; először őket Sándor apát a király pristaldusxa által azonnal visszanyerte; de alig halt meg, megént elszöktek, és Crispinus apát nehezen vehette vissza Bolerádtól, ki vele Feliciánus érsek előtt miattok vetekedett.
Ugyanezen esztendőben eljegyzette Zsófi leányát Henriknek, Konrád császár fiának. Midőn a követeknek általadni akarná, fejére tevén kezeit: „Ez, úgymond, ez uram az én egyetlen leányom; mellyel te engemet kegyelmesen megboldogítottál; ezt ma, tégedet híván bizonyságul és segédül, menyegzőre bocsátom. Uram istenem, soha ne hagyd el őtet.” Azután a követekhez fordulván: ,Imhol, úgymond, előttetek vagyon, vigyétek el leányomat és vezessétek császártokhoz; mivel pedig ennen életemnél is jobban szeretem, minden kincsemet vele egyetemben elküldöm.”* Ekkor előhozatott sok aranyat, ezüstöt, s mindenféle drágaságokat, s azokat oda ajándékozta vőjének s leányának. De Henrik, minekelőtte öszvekelt volna a királyi szűzzel, elhalt, 1150. esztendőben; Zsófi pedig megmaradott a klastromban, melyhez tizenegy esztendő alatt hozzá szoktattatott.
Kedves leányának elmenete megszomorította Béla szívét; fájdalmát pedig nevelte az ausztriai Albertnek, jó sógorának 1140-ben történt halála. Turóczi és utána sokan, a mértéktelen boritalról vádolták Bélát; igazán-e vagy hamisan, bizonytalan. És „kinek udvari emberei akkor tőle mindent kinyerének, s a király józanságakor sem tagadhatta meg, amit előbb igért.” Ez igen szomorú dolog. A böcsületes ember megszánja a királyt; azon udvariakról pedig utálattal emlékezik. 1141. febr. 13-án halt el. Maradtak fiai: Geiza, László, István. […]+