E néven harmadik, István bátyja után, akinek nem maradt fia, nyerte el a királyságot; nagy nehezen, mert Mánuel miatt sokan irtózának tőle.+ De, hogy elkerülnék a háborút, melynek viselésére annyi szerencsétlen harcok által megfogyatkozott ereje a hazának nem vala elegendő, követeket küldének érette a császárhoz. Aki megörült, és az ifjú herceget, minekutána megfogadtatá vele, hogy mindétig kész híve leend a görög birodalom javának s dücsőségének, útnak eresztette. Ezt az esküvéssel erősíttetett fogadást, a császárnak élete fogytáig, megtartotta Béla dicséretes példával önnön személyére nézve, a haza javára tekintve pedig hasznos előlátással, noha kárvallásnak tetszhetnék Mánuelnek hagyni Dalmátiát. Néha hasznosabb dolog kárt vallani, hogysem valamit nyerni. Nem így itélt egy más felekezet és annak feje, Lukács esztergomi főpap; ez megkötvén magát, akadályozta a koronáztatást. A nemzet gyenge lévén ismerni maga jussait, Rómába III. Sándorhoz folyamt, és nagy könyörgéssel nyerte meg, hogy a pápa apostoli levele által parancsolna Lukácsra; de „a sok sürgetések, parancsolatok intések” sem használtak.* elvégrex a küldött kegyelemnek ereje szerént, Pál kalocsai érsek, tíz hónap múlva, 1174-ben, januárius 13-dikán koronázta meg Bélát. Meghaladta Béla a nemzetnek reménységét, és azt édesebbé tette: amit azért említek, hogy, minekutána annyi keserűségeket olvastál jámbor hazafi, örömet is érezz.
Mindenekelőtt azon igyekezett, hogy magát megerősíthetné királyi méltóságában, és a köz csendességet s bátorságot fenntarthatná. Mert a pápának ama leveléből bizonyos, hogy Sándor különös követ által szerzett volt békességet: „Béla, és az ő testvére között egy részről, más részről pedig azok között, kik velek tartának, amely békesség, noha helyreállott és megerősíttetett, mindazáltal vajha jobban megtartatott volna!” A király tehát még ezen esztendőben Ilona húgát feleségül adta Henrik ausztriai herceg fiának Leopoldnak, ki neki segédül lehetne; 1175-ben pedig a zágrábi papságnak kedvezett; t.i. Prodán nevű püspök jószágokat hagyott a kanonokoknak, kik, hogy bátorságosban bírnák azokat, Bélától erősítő írást kértenek. […]
Az ausztriai herceggel kötött, és házasság által megerősíttetett barátság alighogy fel nem bomlott 1176. esztendőben; mert Szobieszláv cseh fejedelem némely magyarokat megfogadván, Henrik tartományit rablotta s pusztította. De mivel a királynak híre nélkülx történt a dolog, nem tulajdoníttatott neki vétkeül. Nem olvassuk, miért nem kért volt a herceg magyar segédet; mert Béla meg nem tagadta volna tőle, valamint Mánueltől sem a török ellen. Erdélyből és Horvátországból szedett katonaság méne által Ázsiába Ompud bán és Leusták vajda vezérlések alatt. Vitézeink, az idegen mellett is, szokások szerént, bátran s híven harcoltak. Lobi és Tamás, testvérek Erdélyből, mivel a császárt megmentették a veszedelemtől, Ompud és Leusták bizonysága szerént, Doboka vármegyében jószágokat nyertek a királytól, ki levelében magasztalta bennek a hűséget, az állhatatosságot, a böcsületérzést. Ez, ama nevezetes ikóniumi csata, melyben, mivel görög katonái nem elég bátorsággal harcolának, az eddig szerencsés Mánuel győzedelmeinek dücsőségét elvesztette 1176-ban. Ritkán látszott ezután, négy esztendő alatt, még csak elmosolyodni is. Szíve fájdalma oly igen elvonta gondolatit a közdolgoktól, hogy Béla, ha a tett esküvés szentsége nem tartóztatta volna meg, Dalmátiát könnyen visszavehette volna. Noha egy más dolog is akadályára volt; tudniillik testvére, kit, amint előbb mondám, megbékéltetett vele Sándor, Csehországba ment, és mesterkedett a királyságnak elnyerésében 1177. Szerencsétlenül; mert Szobieszlávtól, visszaküldetett Bélához, és itthon tisztességes őrizetben kellett neki veszteglenie. Így csendességben megmaradott az egész ország.* […]
Bátorságot szerezvén Dalmátiának, a görögökre fordította fegyverét 1182-ben; talám hogy az általok tett sok károkért bosszút állana, vagy kérésére az özvegy császárnénak, kinek testvére nála vala házastársul; mert a byzantiumi udvarban nagy változás esett: Andronikus Komnenus, Mánuelnek testvérétől való herceg, Alexiusnak a birodalom örökösének gyámatyjává tette magát hatalmasul: büszkén kezdett uralkodni mind a gyermek császáron, mind az anyján; és, mivel egy gonosz más gonoszt szül, nemsokára mind a kettőt kegyetlenül megölette, maga is jövendő áldozatja a csúfságos és kínos halálnak. Látod, mely nagy hasznú legyen élete egy bátor és eszes fejedelemnek, amilyennek ismertette magát Mánuel; és mely tetemes kárt okozzon a belső háborgás, mely most a görög birodalmat szaggatá: annál szerencsésben munkálódhatott Béla. Itthon ugyan ezen 1183-dik esztendőben a nyitrai eklézsiának jövedelmeit öregbítette: „Én, III. Béla I. K.x M. D. H. és R. K.+ tudtokra adom mindeneknek – hogy az atyám Geiza király a nyitrai piac adójából kétszáz pensát parancsolt volt adatni, ezután én, követvén atyám ájtatosságát, és a nyitrai eklézsiának szegénységét jó szívből megszánván, harmadrészt azon adóból ugyanezen eklézsiának teljességgel engedtem.”*
Béla, amint most mondám, a görögök ellen szerencsésen harcolt, és némely erősségeiket s várasaikat, többi között Branisovát s Belgrádot, feldúlta. A venetusokkal is, Jadrax miatt, ezen üdőben vitézlő népe küszködött, amitől ennekutána sem szűnt meg, amint a történet rendéből ki fog tetszeni. Azalatt 1184-ben követei által Filep francia királynak húgát Margitot, az ifjabb Henrik anglus királynak megmaradott özvegyét, kérette meg, akivel két esztendő múlva kelt öszve. Első feleségétől két fia volt, Imre és András: amazt 1185-ben megkoronáztatván, Horvát s Dalmátországokban igazgatóvá tette; ezt pedig küldötte Galiciába, mely tartományt most foglalt el. […]
Nem kis szomorúság érte Bélát 1195-ben. Isacius Angelus, kinél Margit leánya vala, Andronikus tyrannust megölvén császárságot nyert. Midőn az oláhokat és bolgárokat nagyobb adókkal terheli, pártot ütöttek ellene Péter és Asanes, oláh testvérek, a Haemus-hegyxnek lakosi, jó szerencsével, mert 1187-dikben magoknak országot állítottak. Isacius ezen esztendőben, Bélát segítségül híván, el akarta őket nyomni. Azonban legyőzetett. Elek testvére által szeme világától megfosztatott; és fiával (Alexius vala neve, ki császársága előtt született első feleségétől) klastromba záratott, ahol mint közember kevés kenyérrel s borral tartatott.*
1196. Vejének s leányának ezen szerencsétlensége után nem sokáig élt Béla.* Végső órájának csendességét a Jeruzsálembe tett fogadásának emlékezete láttatott háborgatni; mert András fiát, „midőn halálán volna, atyai átokkal fenyegette, ha, amit ő igért volt, nem teljesítné.” Azok a sok idegen keresztesek, fejedelmek, hercegek, püspökök, papok, kik erre járának, nagy részént magyarainkat magokhoz hasonló gondolkozású emberekké tevék. A király példája volt a népnek. Minekutána 1193-ban meghalt ama bátor Szalaheddin, ki a keresztényektől is böcsültetést érdemlett, napnyugot mozgásba jőve, és reménylé visszanyerni a szent várast. Ezen kártékony szentességről eleget szólunk ezután. […]+