Igen zajos és nyomorúságos volt első tizede, sőt másodika is ezen XIV. századnak, mely az előbbihez sokban hasonlít, sokban nem, sokban csak jobbnak látszik. Erre tanúbizonyságok a történetek. Az legszembetünőbb, hogy azon derék országok és erős nemzetek, melyeket az Árpád véréből származott német királyaink szereztenek, és velünk öszvekapcsoltanak, lassanként elkezdének szakadozni s válni tőlünk. Amaz régi uralkodók kimutatták a nemzetért való munkásságokat. Annyit hagytak, mennyit a következők el nem bírtak. De az üdőnek is naponként elhatalmazó szerencsétlensége nagy akadékul volt. Nemzetünk dolgába idegen hatalom keverte magát, mely a hazafiak közt még nagyobb meghasonlást okozott. Ilyetén észveszés ártalmas a polgári társaságnak, mint emberi testnek a méreg, mely a szívnek rontására siet.
Meghalt III. András, és őbenne férfiágon Árpád vére kifogyott. A nemzet választhatott tetszése szerént királyt magának. Érzette ezen szabadságát és bátran védelmezte Mária nápolyi királyné ellen, és VIII. Bonifácius római pápa ellen, ki amazt hatalmának teljes voltából segítette. Ez, midőn az országok és nemzetek dolga előfordult, sokat tulajdonított magának.* Katona írta ugyan: némely magyarok kérték Bonifáciust, és akkor avatta magát dolgainkba. De hát azon háborgókat, kik még András éltében királyt kértek tőle, miért nem intette meg, hogy törvényes urokat tisztelték volna? Andrást nem némely magyarok, hanem minden hazafiak a gyűlésben igaz királynak ismerték. Sokan vagy igéretektől, vagy fenyegetésektől indíttatván, Bonifáciussal tartának; de többen valának az állhatatosak. Nevezetesbek: Ilméri János kalocsai érsek; András egri; Imre váradi; Haab váci; Antal csanádi; Miklós bosniai püspökök. Világi urak: Porcs Domokos III. András alatt tárnokmesterx; Csáki Máté; Oslép János és Henrik, Kőszeg főurai, igen sok nemesekkel, kik júliusban II. Venczelt Csehországban kérték meg – „nehogy a szabad országnak szabadságát elvesztenék, ha az eklézsiától (a r. pápától) adatott királyt elfogadnák” mond a hazai krónika.* A cseh király maga helyett tizenhárom esztendős fiát ajánlotta és adta a magyaroknak.
[…]+
A bullax nem egy okból méltán visszatetszett a hazafiaknak. Fájt nekik, hogy Bonifácius a magyar dolgokba, melyek őtet nem illették, oly hatalmasúl avatta magát; midőn Venczeltől, ki közakaratból választatott királynak, elítélte az országot, és azt asszonyi ágra átalvitte, amire eddig sem törvény, sem példa nem volt: tetszése szerént, mint saját tartományával, bánt Magyarországgal. Az sem kis elkeseredést okozott bennek, hogy reájok, szabadokra a királyválasztásban, kiáltatta a legrettenetesebb büntetést, az excommunicátiót, mely csak a szörnyű vétkekért szokott adatni az eklézsiának boldog századiban, akkor üdvösséges orvosságul, nem pedig öldöklő ostorul. De tudniillik, már régolta a magában szelíd religióval mint kegyetlen eszközével élt az emberi álnokság. […]
Ujra fellobbant sokakban a szabad választás tüze. Jelesben, János és Henrik Kőszegnek hatalmas urai, kik III. András alatt mint gonosz háborgók a római udvarral tartottak, most bátor védői lőnek az ország szabadságának; ha igaz szívből buzgódtak, úgy e jóra dicséretes példák lehetnek Benedek veszprémi, Antal csanádi püspökök. E felekezet, mely kétségkivül nagy és erős vala, elnyomta azokat, kik Károlyért dolgoztak; más királyt kerestek, de olyant, ki a magyar királyok véréből venné eredetét. Ilyennek találtatott Ottó, baváriai herceg, ki IV. Béla leányától, Erzsébettől született.*
[…]+
Mely káros legyen az anarchia, naponként jobban kitetszett. Több hatalmas urak tehát a Rákoson öszvegyülvén, Károlyt királynak választották, hogy már valahára lenne egy fő, aki hatalmával gátot vetne az ínség árjának. Egyszersmind végezték, hogy Károlynak maradéka azon jussal bírná Magyarországot, amely jussal bírta Árpádnak vére. Némely törvényeket is hoztak: akik királyi jószágokat, várakat foglaltak el, adnák vissza azokat a királynak minden ellenmondás nélkül; úgy az eklézsiákhoz, nemesekhez és másokhoz tartozandókat. Az ország nemeseit, kiket eddig méltatlan szolgasággal törtek, szabadon eresztenék, hogy akinek és akárhol akarnának szolgálni, vagy magoknak élni s gazdálkodni, azt tehetnék. Aki nem fogadna szót a királynak, úgy tartatnék, mint nyilvános ellensége a hazának. Mindezek megtartására esküvéssel kötelezék magokat. Ha valaki ezen végezés ellen vakmerően jőne, azt Tamás esztergomi és Vincze kalocsai érsekek átkoznák ki. „Actum apud ecclesiam B. Petri in Rákos, anno dom. 1307. in crastino B. Dionysii martyris.”*+ Octóber 10-kén. Kétségkívül ezen gyűlésben olvastatott fel a bullax, melynek eljötte előtt már sokan elpártoltak Ottótól, kivált minekutána fogságba esett.
1308. De voltak sokan, kiket sem a pápától küldetett bullax, sem a rákosi végezés el nem ijesztett; amit értvén Károly, nem bátorkodott előjőni Dalmátiából, hol a belső háborúságok miatt tartózkodott. Azonban Ottó az erdélyi fogságból kiszabadult, amint írják, Serény Imre által, ki ugyan, mivel hazájának királyát megsegítette s vigasztalta, az emberséges hazafiak sorában méltó helyen áll. Ottó Prussziába ment, onnan pedig Baváriába. A királyi névről nem mondott le. Meghalt 1312-dik esztendőben.
Most már nagyobb reménységet vőn Károly a királyságnak elnyerésére. Júniusban Dalmátiába ért az apostoli követ is, ki mind ott, mind Horvátországban sok hatalmas urakat azonnal részére tudott húzni. Henrik, ki, amint olvastad, eddig a szabad választást sürgette és Ottónak kedvezett, megtiszteltetvén slavóniai bánsággal, kész védője lett Károlynak. Úgy többekben az ajándék, igéret, reménység nagy változást okozott.