Károly

1308–1342.

 

[…] Midőn olvasod Fr. Gentilisnek imez szavait: „Mi, hogy ezen országot jobb állapotra hozzuk, az apostoli szék által arra rendeltetvén, és kívánván üdvösséges szereket elővenni, a prelátusxokat, bárókat és nemeseket országos gyűlésre összehívtuk”; eszedbe juthat a tudatlanságból-e, vagy a régiektől való elfajultságból származott hiba, mely későbbi üdőkben is nemzetünk kárával fennvolt. Ezen idegen ember nem csak gyűlést hirdetett, hanem ugyan szabásokat hozott december elején: „Aki Károlyt magyar királynak nem akarná ismerni, vagy mást hívna és szántszándékkal nevezne, excommunicátióba esik, ha személy: ha helység, egyházi tilalom alá; holta után egyházi szertartással nem temettetik el. Ha valaki Károly úrra vetendi gonoszúl kezeit, vagy személyét megsértendi, minden jószágaitól, minden kegyelmektől, búcsúktól, jótéteményektől, privilegyiumoktól, melyek akármely eklézsiától adattak neki, örökre megfosztatik.”

Károlyt meg kellett volna koronázni, de László vajdánál volt a korona; Gentilis tehát imezt rendelte: „Mivel a korona, valamint más egyéb földi jószág, tűz, tolvaj stb. által elveszhet: a praelátusoknak és báróknak egyetértésekből azt itéltük, hogy a korona, mely most László vajda kezében vagyon, hacsak a jövő gyűléskor vissza nem adatik, e jelen való rendelésünk szerént legyen tilalom alatt: úgy tartassék mint szenteletlen és erőtelen, amíg másnál maradand. Készíttessék más korona, melyet mi a római eklézsia nevében ez országnak ajándékul adunk és megszentelünk.”*

„A király és királyné jószágait senki el ne merje foglalni törvénytelenül; vagy ha azokat elfoglalta volna, három hónap alatt adná vissza; ha pedig nem, a személyek átokba, a helységek tilalom alá esnek… Adatott Budán, MCCCVIII. december 3-kán.” […]

Azonban elkészült az új korona, melyet Gentilis megszentelt, Tamás pedig feltett Károlynak, minekutána esküvéssel kötelezte magát imezekre: Istennek engedelmeskedni és parancsolatit megtartani. Vallani a katholika hitet, melyet a közönséges római anyaszentegyház vall és tanít. A római eklézsiát, a budait, az esztergomit, és a többit az egész országban, a püspököket és praelátusokat isten szerént tartani, tisztelni és védni. A római pápát és követeit meg nem támadni, sőt védeni: a római eklézsia jusait meg nem bántani, sem az ő földeihez nem nyúlni, sem rendeléseit készakarva meg nem sérteni. A rá bízatott országot és a királyi jusokat meg nem kisebbíti, el nem idegeníti; sőt inkább nagyobbítani fogja, ami eddig az országtól elszakasztatott, azt visszahozni. Az ország nemeseit régi jó jusaikban tartani, őket a tyrannusok ellen, kik elnyomni akarnák, oltalmazni. Törvényes házassággal megelégedni. Az isten népének, melyet a gondviselés neki adott, használni, nem ártani: senkit igazságtalanúl nem kárhoztatni. Ezeket ígérte, fogadta, eskütte az isten előtt, a boldogságos szűz, boldog Adalbert mártir és püspök s minden szentek előtt, praelátusok, bárók, nemesek szerzetesek stb. előtt. Budán, junius 15-kén. S az új koronát, melyet „a követ úr különösen készíttetett nekünk, és ugyanazon követ úr benedicált s autorizált,” úgymond maga Károly, Tamás esztergomi érsektől felvette.*

Budáról Pozsonyba ment Gentilis, ahol július 13-án kihirdette azokat, amiket írásba foglalt a múlt esztendőben, hogy Károlyt megerősítné méltóságában. Imént hoztam elő. Ide tartozik amit Turóczi írt: – „MCCCIX. a követ rettenetes constitútiókat hirdetett ki: az ország nemeseit átok alá vetette, a szegényeknek pedig és gazdagoknak megtiltotta az isteni szolgálatot. És ezt tette azon nemeseknek, kik a királyi jusokat Károlynak nem akarták visszaadni, és kik őtet nem nevezék királynak. Lászlót pedig, az erdélyi vajdát, különös excommunicátióval csapta meg, mind azért, hogy az ország koronáját, amelyet Ottó hercegtől elvett, igazságtalanúl tartaná magánál, mind azért, hogy leányát azon László öszveházasította fiával Istvánnak, a szerviai schismaticusx királynak.” Nem ok nélkül vette magát Pozsonba, tudniillik onnan könnyen kiugorhatott volna. […]

Jádra városa, melyet IV. Béla 1244-ben a venetusoknak engedett és általadott, most visszakívánkozott és állott a magyar koronához. Megörült Károly, és a polgárokat azon szabadságokkal, melyekkel hajdan bírtanak vala, jelesben IV. Béla uralkodásakor, megajándékozta. Egészen reájok hagyta, hogy azt választanák előljárójoknak, kit ők magok akarnának. A venetusok ellent mondottak, és mivel a királytól kedves választ nem nyerének, fegyverhez nyúltak s megszállották Jádrát.

1312. Pált, bosnyákországi bánt küldötte Károly segédül, mert maga a Trencsini Máté ellen indult. Máté, úgymond a hazai krónika, zenebonáskodott: minden helyeket a Vág vizének két partján elfoglalt; a nyitrai püspökségre leginkább haragudott: szent Zoeárd koporsóját feltörte, a nyitrai vár falait földig lerontotta; az esztergomi érsek faluit égette, a lakosokat részént levágta, részént tömlöcökre hányta, Berzencze várát ledöntötte, kártékony fegyverét Esztergom és Tamás ellen fordította. Tudniillik így állott bosszút magáért Máté, kire fráter Gentilis és a püspök excommunicátiót hoztak. De ez a büntetés, mivel igen gyakori vala, nem tartatott oly szentnek és hathatósnak mint hajdan; Mátétól, mint kiátkozottól nem iszonyodtak el fegyveresei. Károly, a joannitáktól segíttetvén, a rozgoni mezőn június 15-kén szállott szembe vele, minekutána ő s népe töredelmes szívvel magához vette a szentséget. E verekedésnél dühösebb és hazánkra nézve szomorúbb a tatárokkal esett ütközettől fogva nem volt. „A király, noha több jeles vitézeket vesztett mint Máté, dücsőségesen győzött”;* azonban többé nem mert szerencsét próbálni, hanem elvárta Máténak halálát. […]

1313. Azonban Jádra, minekutána magát esztendőnél tovább védelmezte volna, megadta. […]

Károly sem volt érzékenytelen azokhoz, kik neki híven szolgáltak, kik által jelesben Komáromot és Visegrádot Mátétól visszavette. Ezek közt volt Tamás „filius Farkasii C. Orodien. Barsien. Sirmien. et Judex Comanorum”…+ Ugyane Farkas Tamás egy vala azok közül, kiket Prágába küldött. Dicséri júl. 27-dikén költ levelében, hogy, ide hagyván minden jószágait, a maga költségén sokáig, és mind addig maradott a cseh királynál, míg meg nem lett a házasságbeli alku, és Beátrix királyi kisasszonyt el nem hozta.

Egy más levelében (költ jún. 18.-dik.), említi, hogy Urosius, szerviai király, őneki és egész országának különös ellensége, iszonyatosan pusztította az ő jószágait és híveiét, hogy országának lakosit fogságra hajtotta igen gyakran; de akit hatalmának karjával megtámadott: tőle egyéb erős helyeken kivül Macsó várát elvette. Ugyanezen levélben említ egy András nevű rebellisxt, ki némely ausztriai bárókat segítségül híván „tyrannusi kegyetlenséggel” kikelt őellene, amerre fordult nagy dúlásokat tett. E rebellisxt mellette emberkedő híveivel legyőzte, „per quod status regni nostri, honor et imperium non modicum sumsit incrementum”,+ úgymond. Amint ezekből kitetszik, igaz okból fogott fegyvert a szerviai király ellen is. […]

A prágai krónika szerént János király haddal akarta megtámadni Lengyelországot: Vladiszláv, hogy magától és népétől elhárítná a veszedelmet, Károlynak, vejének izent, és tőle kért segítséget. Ez megemlékeztette Jánost a kötött szövetségre, mely közöttök 1323-dikban is tetetett, egyszersmind kérte, hogy ne bántaná ipát; hajolt a szóra János, és békét hagyott Vladiszlávnak.*

Mindezekből nagy örömet vett, első fiának Károlynak halálából pedig nagy szomorúságot. 1321-ben született. Oktober végén réműlve írta a siralmas atya: „Most nem régen, e napokban, meghalálozott elsőszülött kedves fiúnk Károly, mivel isten úgy akarta: az ő lelkének és a mi lelkünknek üdvösségéért fogadást fogadtunk, hogy országunkban az eklézsiáknak minden jószágokat, minden jussokat visszaadatunk és adunk.” Ezt értvén Fr. Tamás, tihani apát, megjelent nála, és visszanyerte földeit, faluit. A királyi levélben imezek vannak: Falud, Gyöngyös, Fok, Bálványos, Szárszó és Boklar, a Balaton két részén; ismét Choor, Cheuz, Apáczalakás Piliske folyóviz mellett; közel sz. Andráshoz. „Datum per manus discreti viri M. Endre, Alben. praeposiiti, et aulae nostrae vicecancellarii… 1327. pridie kalendas Novembres.”*+

A dalmátországi dolgok is busították Károlyt. Mihály bán, amint olvastad, febr. 13-dikán itthonn volt. Hagyott ugyan a tartományban katonaságot, de kevés számút a nagyobb erő ellen. Új tyrannus támadott; Brebir, ki Spalátum várasát zaklatta. Az elnyomatottak oltalom végett szövetséget tettek a venetusokkal, és azokhoz állottak. Ugyanezt cselekedte Nona, Szibenik, több várasokkal egyetemben. Így a királyi fegyveres népet, mint haszontalant, eligazították magoktól. Nem lehet tagadni, hogy Károly lomhán védelmezte Dalmátiát, mely a magyar birodalomé vala, nem az ő familiájáé, mint a neápoli örökség.*

Buzgóbb volt a térítésben, melyre János pápa ismét intette, tudniillik, hogy Boszniában a patarenusokxat törlené el: Te az Urnak dücsőséges vagy, az eklézsiának rettenhetetlen vitéze, az igaz religyiónak fáradhatatlan előmozdítója, ki az eretnekség mocskát országod széleitől eltávoztatod, a kereszt és hit ellenségit öszvetöröd. Hasonló buzdítást küldött Filep nádorispányhoz és más urakhoz. Károly talán azon katonákat, kiken Dalmátiában kiadtak, Fábián inkvizitorhoz küldötte. Ez az ember nem restül forgódott hivatala körül; de ellenkező társra talált. Mert Mátyás zágrábi dominicánus, a neki adatott hatalom szerént, Magyarországban kereshetett eretnekeket, és keresztet predikálhatott minden erdélyi, boszniai és slávoniai eretnekek ellen. E két inkvizitor közt támadott pört János pápa az érsekekre bízta, Jadrában, Esztergomban, Kalocsán. elvégrex kimondatott az ítélet: a franciscánusok lennének inkvizitorok, minthogy IV. Miklós és VIII. Bonifácius sz. Ferenc szerzetének adta e tisztséget. Nem volt haszon nélkül.* Fábiánt segítette Károly, mond Katona, mivel a pápa szépen megköszönte szívességét.

Az inkvizitorokról imezt jegyzem fel: A XIII-dik század elején, 1204-dikben, III. Innocentius pápa kezdte az inkviziciót. A püspökök dolga volt őrizni a nyájat és védelmezni az ellenségtől. IX. Gergely, mivel a püspökök nem oly keményen, mint ő kivánta volna, bántanak az eretnekekkel, dominicánusokat tett 1231-dikben inkvizitorokká.* Azután 1251-dikben IV. Innocentius megengedte a franciscánusoknak, hogy ők is nyomozhatnák az eretnekeket, mind ezek, mind amazok különös kegyelemül azt nyerték, hogy ne függnének a püspököktől.

Így támadtak az új apostolok Ferrarius szerént, hogy a világot tisztítnák és fenntartanák. A tisztogatásra nézve kedvezett nekik II. Fridrik (császár 1214–1250), mert törvényt hozott, hogy az eretnekek égettetnének. Meglőn. Akkori Ferdinánd, spanyol király „egyéb felséges erkölcsein kivül, amint életében olvassuk,* tündöklött religyióbeli buzgósággal; melyet leginkább akkor mutatott ki, midőn az eretnekeket üldözte országában, sőt hogy megégettetnének, saját kezeivel hordott fát.”

Fr. Ferrarius után: – „Mely nagy dücsősége, fénye, méltósága legyen a predikátorok rendének, hogy abba a szentséges inkviziciót behozta sz. Domokos, és őutána fráterei szerencsésen elterjesztették; alig lehet kimondani… isteni találmány bizony… az eretnekek merészségét megtöri: a tiszta s igaz religyiót fenntartja, kiirtván gyökerestül a hamis tanításokat: az eretnekeket, ha eszekre nem térnek, tűzzel vassal emészti, vagy ijeszti.”

Ezek és effélék után írja: Azon országok közül, melyek legelőször bevették a szent inkviziciót, egy vala Magyarország, 1225-dikben vagy 1228-dikban: ami a nemes nemzetnek igen nagy dicséretére és örök dücsőségére válik. Bánkodva említi, hogy az inkviziciónak viselt dolgai Magyarországban nincsenek fenn. A törökök és eretnekek, mond, elégették. Alig találunk valamit felőlök az egyházi históriákban. Végre írta, hogy a „sacrosanctum inquisitionis officium”+ a mohácsi veszedelemig, mely 1526-dikban történt, tartott Magyarországban.

Ha itt elveszett is az inquisitiónak históriája, fenn vagyon másutt. Írtóztató az emberiségre nézve. Egy spanyol inquisitor, Torquemada vagy Turrecremata, kétszáz szolgákkal járt: gárdája ötven lovasokból állott: dicsekedett, hogy ő tizennégy esztendők alatt hat ezer embernél többet megégetett. Spanyolországban adventben (mely szent napokban!) szokás volt égetni a szerencsétleneket. Az urak böcsületnek tartották, ha a sokaság láttára foghatták, illethették azon kötelet, melyen az áldozat vala. A dámák ünnepi ruhákban jelenének meg. Míg a bűnös karóhoz kötözteték, az inkvizitor átkokat imádkozott: mihent imez igékre jött: Menjetek átkozottak örök tűzre; meggyújtatott a farakás. Ez az égetés Auto-da-Fe, Actus fidei, hitbeli cselekedet volt, és annak neveztetett. Még 1782-dikben is égettenek egy leányt, ki azzal vádoltatott, hogy neki a pokolbeli ördög szeretője. Netalám szép ifjusága könyörületességet gerjesztene, az executió előtt lemetszetett orra. Az inkvizició, kezdetétől fogva 1740-ig, megölt egy milliom kétszáznegyven embert, fenntartásáért a keresztény religyiónak, mely az embereknek szelídséget, szeretetet prédikál.* S mely könnyen lehetett valakit eretnekké tenni haragból, irigységből, szerelemből! Egy vigyáztalanul kiejtett szó is elég volt arra, hogy valakit ítélőszéke előtt vallatna az inkvizitor, és ráadatná vagy az András keresztével elől, hátul ékes San-Benitót, hogy a templom ajtajánál égő gyertyával, mint bűnös állana; vagy, ha méltónak itéltetett halálra, nyakába vettetné a sammatrát, ördögökkel és lángokkal ijesztő sammatrát, s vitetné papiros infulájával együtt a tűzre.

Még egy példát említek: Galileus Galilei, igen nevezetes matematikus és philosophus, a régi közvélekedés ellen azt tanította, hogy a nap középpontja a világnak, és nem mozdul, ellenben a föld mozdul: bevádoltatott és kárhoztatott tudománya 1633-dikban. Az inkvizitor előtt Rómában, térden állva a sz. evangyéliomra esküdt, hogy ő mindenkor hitte, most is hiszi, és hinni fogja isten segétségével mind azt, amit a római sz. eklézsia predikál és tanít. Azért amit eddig ő tartott és hitt, eleskütte, átkozta, megvetette.*

Minálunk sem voltak szelídebbek az inkvizitorok; a pápa nem egyszer kivánt már fegyvereseket melléjek. E század elején, 1303-dikban, Istvánnak, a kalocsai érseknek, teljes szabadságot adott Bonifácius „contra haereticos Patarenos procedendi, et, si opus fuerit, adversus eos brachii secularis auxilium invocandi… Datum Anagniae, III. Kal. Junii.”+ Hát hányszor nem predikáltatott kereszt az eretnekekre? A királyok magok fogatták fegyverrel saját jobbágyaikat, kiken ésszel kellett volna segítniek. De most ez legyen elég az inkvizitorokról.

1328. Károly az ujonnan megtérteket pártúl fogta, ami kitetszik innen: János pápa írt az esztergomi és kalocsai érsekhez, írt a püspökökhöz, apátokhoz sat. – „Jelentette nekünk Krisztusban szerelmetes fiunk Károly magyar király, hogy ti, midőn némelyek (ex Cumanis, Blachis, et Sclavis, et aliis infidelibus) a kúnok, oláhok, tótok és más hitetlenek közül, istennek kegyelméből és az ő ösztönözéséből, a katholika hitre térnek, tőlök új katholikusoktól igen keményen kívántok és zsaroltok tizedeket: amiért az új katholikusok, kik a megtérés előtt nem szoktak adni tizedeket, néha mondják: Azért hivatnak katholika hitre, hogy jószágikat adnák a papoknak; sokan tehát nem térnek meg, azért alázatosan könyörgött nékünk a mondott király, hogy e dologra nézve alkalmas eszközhöz nyúlnánk. Mi tehát” sat. keményen megtiltotta apostoli levelében, hogy a tizedeket, az olyan új katholikusoktól, – „benigne et curialiter”,+ így szól, talám mint a király vagy az ő curiája szokott cselekedni, – míg a hitben tökéletesek nem lesznek, és jól meg nem erősödnek, kegyesen vennék, velek emberségesen bánnának. „Dat. Avin. VIII. id. Maji.”*

Így vádolta papjait Károly, kit majd azok is vádolnak. Dalmátiáról hogy gondoskodott volna, nem olvassuk; ellenben, a prágai krónika szerért, Ausztriába bevitt („introduxit”) nyolcvanezer magyarokat segítségére Ottó ausztriai hercegnek. Ez megtámadta Fridrik bátyját, azt, kivel nem egyszer kötött szövetséget Károlyunk. János cseh király is megjelent kivánságára az ifju hercegnek. Pusztította Ausztriát nagy kegyetlenséggel. „A Duna másik részén fekütt a magyar sereg.” Fridrik,* a mondott krónika szerént, kénytelen volt alkura lépni ellenségivel; reánk nézve nem tudom mi haszonnal fáradt Károly.

1329. Nagy szomorúság érte Károlyt ezen esztendőben, mert László fia meghalt; amiről tudósította Erzsébetet, a cseh királynét, kinek a leánya Anna nem régen jegyeztetett el Lászlónak. „E házasságot akartuk, mond, hogy segítségül lennénk nektek, kikre a szomszéd királyok és fejedelmek irígykednek és törnek. Azonban, mi, míg élünk szerencsés és szerencsétlen napokban, veletek fogunk tartani: amit viszontag tőletek bátorkodunk reményleni.” Ezután kérte Erzsébetet, hogy ezen szándékát adná tudtára férjének, a királynak: bízzanak barátságában, ne is hallgassanak a fondorlókra, – „hogy isten segítségével, kölcsönös szeretetben élvén, megalázhassuk a kevély nyakúakat, kik ellenünk támadnak.” Végre kérte, hogy amit tudna „a király úr részéről”, és mást „de universis partibus mundi”+ felírván a levélhordozó által „per latorem praesentium”,+ mind azt adná tudtára. „Datae in alto lapide die cinerum.”+

Egy más baja is volt. Tudniillik naponként jobban érzette fogyatkozásit a királyi kincstárnak. Mert azon fundusokat, melyeket Gentilis visszaadatni parancsolt, és a püspökök is excommunicátió alatt sürgetének, mások bírták. Most, minekutána több külső fejedelmekkel szövetséget kötött, és bátorságban látta magát: azon jószágokat, melyeket Venczelnek és Ottónak királyságokkor a hatalmasbak magoknak tulajdonítottak, visszaszedni kezdte. Sőt azon ajándékozásokat is, melyeket III. András tett vala, eltörleni akarta. E gondolat mind sok eklézsiáknak mind világiaknak igen káros lehetett. Így cselekedett tehát: Bírák által megvizsgáltatta az ajándék-leveleket: azokra, melyek igazaknak itéltetének, a maga gyűrűs pecsétét egy K. betüvel egyetemben nyomatta; a többit megsemmisítette. A fiskusx sok jószágokat elfoglalt.* […]

A pápának ugyan kedvére járt, kivált midőn a schismatikusok és eretnekek ellen buzgódott, amit ezen esztendőben sem mulatott el, s én sem hallgatok el, de elébb két szerencsétlen esetét említem: Az első ez: Felicián, Zaah nemzetségéből, kit Máté hajdan palatinussá tett, utóbb pedig Károly kegyelmébe fogadott, apr. 17-dikén, ebédnél a királyi familiát gyilkos szándékkal megrohanta. Károlyon sebet ejtett, de nem veszedelmeset: Erzsébetnek négy ujját vágta le: fiaikat, Lajost és Andrást tanítóik őrizték meg dühétől. A nagy lármára több udvari cseléd öszveszaladt, és a gonosz embert leverte s vagdalta.

Hallván az iszonyatos cselekedetet, sok urak Visegrádra sietének. A király illendő elégtételt, „satisfactionis congruentiam”+ – kivánt. Szem eleibe hozattak a véres ruhák, a levágatott négy ujj, hajak. Druget János palatinus előlülése alatt „plurimorum dierum providae deliberationis maturiori consilio”,+ több napokig tartó megfontolás után, Felicián nemzetségét harmad íziglen, kit halálra, kit számkivetésre kárhoztattak: jószágit azoknak; kik a bűnből részt vettenek, a fiskusx foglalta el.*

Egy nevedékeny fia, szolgájával együtt, elfogatott, lófarkon hurcoltatott, teste, valamint atyjáé, utszákra vettetett ebeknek. Sebe nevű leányának feje vetetett. Klára „igen szép szűz”, egy az udvari dámák közül, legkegyetlenebb halált szenvedett; nyolc ujjait, orrát, ajakit elmetélték, lóháton hordozták a várasokon, és vele kiáltoztatták: Aki hűtelen a királyhoz, ilyen büntetést vegyen.

Krónikánkban Felicián tettének nincsen semmi oka; talám el kellett azt hallgatni s titkolni a világ előtt. Dlugoszx után némelyek beszéllik: azért dühösködött Felicián, mert Kazimir, a királynénak testvére, megszerette Klárát: a királyné vagy oda engedte, vagy hogy meggyaláztatnék, nem gondolt vele. És: Felicián királyságra vágyott. Ez hihetőnek látszott Katonának. De egy vén emberről, amilyen Felicián volt, ki hiheti, hogy királyságra való vágyódásból vetemedett volna a legnagyobb vakmerőségre? Az sem méltó a hitelre, amit Pray írt, hogy fundusait féltette Felicián; mert a királynak kegyelmében volt. De imezt a szelíd természet mondatta vele: Felicián gyermekeit, ha csak mentségül nincsen a bűnnek nagysága, kegyetlenebbül mintsem az emberiség engedi, büntették a bírák. E szertelen keménység ellen Lajos alatt törvény hozatott. […]

Ezen üdőben, úgymond Rajnáldx, Magyarország széleit, és a hozzá tartozó s neki adózó tartományokat a tatárok, schismaticusxok és más pogányok igen károsították; a föld népét kínzották, ölték, szolgaságra hajtották. Erről Károly tudósította a pápát, kitől, kétség nélkül, vigasztaltatni akart. Imezt választ vette: „Mi a te kérésidre hajolván, a mindenható istennek irgalmában, a boldog Péter és Pál apostolok tekintetében bízván, neked, ha a hadban vagy a vett sebekből történnék halálod, minden bűneidet, melyeket töredelmes szívvel és szájjal meggyóntál, teljesen megbocsátjuk, úgy mégis, hogy örökösid azoknak, kiknek elégtételt kell adni, tartozzanak eleget tenni. Dat. Aven. V. idus Julii.”

A magyarokat is, kik a királyt követnék, buzdította búcsúkkal, hogy a boldog halhatatlanságnak reményéért bátran tennék ki magokat minden veszedelmekre, úgymond Rajnáldx, ki még említ több kegyelmeket is, melyekkel a pápa Károlyunkat megszerette. Példának okáért: Megengedte, hogy Mária hercegasszonyt, Joanna hercegasszonynak testvérét, fia Lajos feleségül elvehetné.* Amint tudva vagyon, atyafiság volt köztök. De Máriát Károly, a dirrákiumi János hercegnek fia elragadta Lajostól, igen szerencsétlenül, amint alább megírjuk. […]

Visegrádon nem csak János és fia Károly, hanem Kazimir lengyel király is megjelent. E két felség között nem volt eddig jó barátság; mert János lengyel királyi titulust viselt. Károlyunk őket öszvebékéltette imígyen: János ne írná magát lengyel királynak: mondana le Gnesne, Kalis sat. várasokról alsó Lengyelországban: lemondását foglalná írásba, és azt adná kezébe a magyar királynak: Kazimir fizetne hatezer, vagy, amint Pelzelnél vagyon, húszezer márkát János cseh királynak a jövő husvétig: lenne kezes a magyar király. „Adatott a magas várban Visegrádon, boldog Erzsébet napján, 1335.*

Még azt a pört, mely a lengyelek és keresztesek között volt, kellett eligazítani: János cseh, és Károly magyar királyok igazították el. Pomerániax a kereszteseknek itéltetett; Kulma, Dobriz, Kujávia, Thurn Kazimir királyra jutottak. Így lett közöttök egy kis békesség.

Károly nem ok nélkül fáradt Lengyelország miatt; úgy látszik, hogy már ekkor kereste azt Lajos fiának, és reménylette Magyarországgal valaha öszvekapcsoltatását. János királyt, ki neki akadékul lehetett volna, magához édesítette; mert egyéb drágaságokon kívül ötvenezer tiszta arany márkával ajándékozta meg.

A hazai krónika szerént Károly jól tartotta felséges vendégeit: a cseh király ebédére adattak mindennap 2500 kenyerek; a lovaknak mindennap 25 köbölx zab. A lengyel király ebédére adattak 1500 kenyerek. A borból elkelt 180 átalag sat. János elébb haza ment; Kazimirt, Erzsébet Királyné, az ő testvére, itt tartóztatta karácsonig. […]

1341. November 10-dikén már Pozsonban volt Károly, mert ott adta kedvező levelét a kőszegi polgároknak, kiket a soproniak, és pozsoniak, midőn bort sat. vivének, nem csak a belső, de a külső várasban sem akarának szenvedni. – „Mivel a kőszegiek szintén úgy a mieink és országunkbeliek valamint ti: ezután se a várasban, se az úton bajt nekik ne okozzatok, hanem eresszétek őket szabadon: egyebet, ha királyi hatalmunkat féltek megbántani, ne cselekedjetek.” E dologban gyakran folyamtak a kőszegiek királyi oltalomhoz, még későbben is. Az igen lágy együgyűxségekkel írt parancsolat nem igen tartatott meg. A monostorokat is, noha privilegyiomikat majd mind untalan újították és erősítették a királyok, egy részről gazdagították a jámborok, más részről fosztották a latrok. Azok sem lehetének bátorságban, melyeket királyok fundáltak s gazdagítottak, és ugyanezért királyi protectió alatt különösen voltak, mint p. o. a kolosvári, melyet „akarmely bárók és nemesek kezeitől”, Fráter János apátnak kérésére meg akart tartani s menteni Erzsébet királyné. – „Datum in Alto Castro, in dominica prima adventus domini, anno MCCCXLI.”+

1342. Szövetséget kötni a német s magyar urak, nagybőjt közepén, mint azt Károly határozta, ülének öszve. Szerencsésen végezték. Addig ő tanácsosival egyetemben a pénz dolgát intézte s igazította el Visegrádon. Ezüstből ő kezdett veretni széles garasokat (latos grossos), melyek ma már igen ritkák. Aranypénzt is ő kezdett veretni minden királyaink között, kik eddig, valamint Európának más fejedelmei 1252-dikig, görög aranyokkal élének. Minekutána Florencziában aranypénz veretett a mondott esztendőben, és elhíresedett, kezdének ők is hasonlót készíttetni. Oly későre alutták ki magokat! Ha, amint némely írók jegyzik, a görög császárok parancsolának nekik e dologban, elég gyávák voltak. Károly az aranypénzre keresztelő sz. János képét nyomatta: Lajos pedig, az ő fia, sz. Lászlóét: ebben sokáig követték Lajost más királyaink. Hunyadi Mátyás volt legelső, ki a szűz Mária képét aranyra tetette.

Így Károly azon nyomorult üdőben nagy jót tett a néppel; de a királyi kamarának is használt. Ez, abból sem kevéssé gyarapodott, hogy „ex apostolica largitione”, az apostoli széknek jóvoltából harmadrészt nyert azon pénzből, mely a pápa számára szedetett. Hátha jobban vigyáztatott volna az aveniói pénzszedőkre! mert egy collectorx, ki 1338-dik olta sok aranyt és ezüstöt öszvegyüjtött, azt jegyzette fel, hogy Lengres nevü szedő, abból, amit tizedelt, keveset, vagy semmit sem adott a király úrnak.*

A pénzszedésnek kezdete imez, úgymond Katona: „A viennei zsinat 1312-dikben azt végezte, hogy a sz. földnek segítségére minden papi jövedelmekből tized vetetnék, és adatnék által az apostoli kamarának.” De már elébb járták a collectorxok a keresztény világot, és pénzét szedték. S e szokás, noha kára érezteték, igen soká elszenvedtetett szerencsétlen tudatlanságból. – A collectorxokról imezt jegyzem röviden: E tisztségre különös emberek választattak, tudniillik, kik jól tudtak pénzt zsarolni, kik zordon természettel bírtak, és senkinek nem kegyelmeztenek; nagy tekintet s hatalom adatott nekik: azokat, kik akaratoskodának, gyakran szegénységek miatt, átok alá vetették: sok apátokat, praelátusokat, kik a reájok vetett adót nem fizetheték, és azonban meg találának halni, tisztességes temetéstől megfosztottak.*

E kevést írtam a collectorxokról, kik még ezután is gyakran előjőnek erszényeikkel. Károlyunk tőlök több alamizsnát nem nyerhetett, mert Visegrádon, hová Székesfejérvárról általvitte a királyi lakhelyet, júl. tizenhatodikán meghalt. Élt ötvennégy esztendőt. Kronistánk keservesen említi e királyt. Minekutána jól lehordta a halált, hogy abba a magas és erős várba ravasz rókaként belopta magát, és Károlyt megölte, fényességét homályba borította: előhozza a nagy sírást, melyre „a praelátusok, proceresx, bárók, nemesek, asszonyságok, és minden renden lévők fakadtak.” Nagy jele, mond Katona, hogy a magyarok igen szerették őtet, és nehezen váltak tőle. Országgyűlést nem tartott, sőt, mint már olvastad, tiltotta azt. A pénzről szóló dekrétomot csak a praelátusokkal és bárókkal (tanácsosival) hozta. Nem olyan a köz végzés. Szövetség-csinálásokra, noha nagy költségébe kerülének, mindenha kész volt. Így csendességben bírta az országot, és hagyta Lajos fiára; de Oláh és Dalmátországok nélkül.*

Jó pénzt nem ezen utolsó esztendejében kezdett ő veretni; mert a hazai krónika szerént az oláhok azoknál, kiket 1330-dikban levágtak, egyéb drágaságokon kívül sok széles garasokat találtak, „multa marsupia latorum grossorum et florenorum”,+ melyekkel urokat, Bazarádot, ajándékozták meg. Valamint ezen jótéteménynek, úgy a törvénykezésben esett változásnak esztendeje nem tudatik bizonyosan. Megszünt Károly alatt ama régi s káros babona, melyet Kálmán királyunk nem törlött el ugyan, de szoros korlátba vetett, melyet Filep követ későbben a budai zsinaton el akart nyomni, parancsolván, hogy senki a papok közül tüzes vasat és forró vizet ne áldana: de úgy látszik, hogy a XII-dik században, csak míg Kálmán élt, tartatott meg az ő rendelése; Filepé pedig fel sem vetetett legyen, mert a XIII-dik század az elébbeninél tudatlanabb, és azért ragaszkodóbb volt a babonához. A bíró, ha nála vádoltatott valaki, hogy ölt, gyujtott, lopott, boszorkánykodott sat. ő pedig a dolgot sem tudta eligazítani, isten itéletéhez folyamt, azaz, tüzes vasat fogatott a vádolt emberrel, vagy forró vízbe mártatta kezét; ha meg nem égett, ártatlannak itéltetett és elbocsáttatott. Ez igen régi szokás volt minden nemzeteknél, melyet az egyháziak sokszor tiltottak, és mint vétkes babonát kárhoztattak; de néha magok a püspökök, p.o. Triburiában 885-dikben Arnulf császár alatt javaltak, kétségkívül az okból, hogy hasznát látták, mint a mi papjaink.*

Volt nálunk más különös szokás is, mely nem sokára az után eredett, hogy első László királyunk a szentek lajstromába iratott 1192-dikben. Az ő koporsójánál Nagyváradon a káptalanx előtt lőnek az esküvések s hitletételek. Károly alatt ez a szokás is elmult, hihető, minden zúgolódás nélkül, nem mint Csehországban a vas próba, melyet a bárók fenn akarának tartani,* és amely 1485-dikben még fenn volt Ausztriában.*

A törvénykezés tehát megváltozott. Verbőczi után sokan azt tartják, hogy Károly Franciaországból hozta volna ide azt a módot, mely szerént a pörök még ma is vizsgáltatnak, itéltetnek, végeztetnek. Verbőczi így írt: „processus judiciarius… per eumdem ex Galliarum finibus in hoc regnum inductus fuisse perhibetur.”+ Azt beszéllik, úgymond. Miért nem kezdhették volna magyaraink magoktól más módon folytatni s vizsgálni a pöröket, minekutána számtalan kárait látták a régi babonás szokásnak? Én ugyan nem tagadom meg tőlök e bölcseséget. S miért várták volna azt másoktól, amit hazafiúi kötelességből kellett kigondolniok, cselekedniek?

Károlyt holta után imígy tisztelte meg deákul egy valaki a hazai krónikában:

 

Supreme rex Christe! finis hominis exstitit in te.
Ergo propitius sis nobis omnibus unus.
Tolle peccatum nostrum deleque reatum,
Et Caroli regis, qui cessit mensibus istis,
Augusto primo, quum sol versatur in cancro,
Sequenti festo, quod est divisio, primo
Atque die sat.*+



Hátra Kezdőlap Előre