Lajos atyjának halála után hatodnapon, júl. 21-dikén, koronáztatott fel, sietve, amint látszik, Dlugoszx szerént azért, hogy meghasonlás ne támadna, vagy háború. Fiatalságát (tizenhét évi vala) egyebek között segítette tanácsadásival Erzsébet az ő édesanyja, kire harmincnyolc esztendők elfolyása alatt mint jó fiú mindenkor tisztelettel hallgatott.
Az ifjú király „emlékezett arról, amit sok erős férfiak mondottak, hogy a hazáért vért kell ontani, s nem kételkedének ontani, hogy holtok után is a maradéknál dücsőséges emlékezetben lennének: kezde gondolkodni, mi módon vehetné vissza, amit országától akár a szomszédok, akár a pártütők vagy hitetlenek, a szent koronának kárára, elfoglaltak”, úgymond a hazai krónika. Ébresztő gondolat, és méltó a hazafiakhoz!
Első dolga volt a menyegzői alkut, melyet édesatyja tett a morvai markhióxval, megújítani és erősiteni minden részeire nézve. Mivel pedig jegyese Margit még gyenge vala, az öszvekelést négy esztendőre halasztotta. „Datum in Wisegrad, in festo inventionis B. Stefani protomartyris, anno domini MCCCXLII”+ Tudniillik aug. harmadikán.* így új szövetséget, barátságot, szeretetet szerzett magának is, az országnak is.
Gonosz állapatban találta a királyi kincstárt; mert azt idegenekre költött temérdek adakozásival csaknem üresen hagyta Károly, ki a királyokhoz tartozó jószágokat és földeket sem vette mind vissza: akart ugyan élete végefelé valamit öszvegyüjteni, de szokatlan igyekezetéből több bajt, mint örömet vett. Olvastad a panaszt ellene. Lajosnak nem tetszhetett az, amiért atyját vádoltatni hallotta, vagy inkább tudta. Édesanyjának példájára kezdte magát kedveltetni. Erzsébet a leleszi prépostságot, a veszprémi eklézsiát, a kolostormonostori apátságot Erdélyben kegyelmesen megvígasztalta. Ő a zágrábi eklézsiának szabadságait és jószágait adatta vissza. […]
1343. Erdélyi táborozását Lajosnak a hazai krónika így említi: „A szászok némely mozgásokat tettek, és a szokott adót megtagadták. A király tehát nagy sereget gyüjtött, a bárókkal, katonákkal és nemesekkel reájok ment a nyakasokra; minekutána megzabolázta és engedelmességre hozta őket, dicséretesen győzedelmeskedvén visszajött.” Nem írta meg, mi okból akaratoskodtanak a szászok. Aligha a garázda tisztviselők nem haragították fel őket, amint Pethő Gergely jegyzi magyar krónikájában. […]
Itten a magyar nemzet dolgában járt, másutt familiáját illető jusokban fáradt. E történet nagy, szörnyű, véres, káros, dücsőségtelen. Ebből áll: Róbert, neápoli király, kinek udvarában mint örökös András, Károlyunk fia, neveltetett, jan. 19-dikén meghalálozott. Az országot Joannának, fia leányának hagyta: Andrásról, ki amazzal már öszvekelt, azt rendelte, hogy huszonöt esztendős koráig lenne gyámatyák alatt, és akkor koronáztatnék meg. Így, Joanna már királyné volt, András pedig csak calábriai herceg. A szeretet köztök gyűlölséggé vált. […]
Joanna maga, aug. 28-dikán koronáztatott meg. Nem olvassuk, hogy azért megneheztelt volna reá Kelemen. A már koronás asszony kinyerte a pápától, hogy Aymerik cardinál, ki az országot igazgatta eddig, tenné le tisztségét, és hivatnék vissza. Erről szóló levelét adta Kelemen, Avenióban, november 18-dikán. A felséges királyné új tisztviselőket választott, olyanokat, kik Andrást gyűlölék és gyűlölteték. A nagy kincset, melyet neki Róbert hagyott, örömeinek áldozta. Ami több, kezde gondolkodni, mi módon vethetné el magától Andrást, kit oly keskeny korlátok közé szorított, hogy engedelem nélkül alig merne nadrágot varratni. […]
András úgy, amint mondám, méltónak itéltetett, kinek fején a korona ragyogna. VI. Kelemen megparancsolta, hogy ezen esztendőben, september hatodikán kenetnék királynak, de azon feltétellel, amin csudálkoznod kell, hogy: Ha Joanna gyermek nélkül elhalna, a neápoli ország ne szállana Lajosra, hanem Máriára, Joannának testvérére, a dirrákiumi Károly feleségére. Ha ezt hallotta Lajos, és nem tudta érteni, azon is csudálkoznod kell. A pápa parancsolata, tudniillik Andrásnak koronáztatásáról, nem tetszett Joannának; elhalasztotta azt sept. 18-dára, s azonban titkon készült ellene, meg is gátolta. András semmi gonosztól nem tartván örült, és, nem tudni kinek tanácsából, egy fogházat készíttetett, melybe, ha majd megkoronáztatnék, bezárná mindazokat, kik eddig neki akadékúl voltak. Annál inkább felháborodtak ellenségi, kik között nem vala utolsó Károly, a dirrákiumi herceg. Vadászat rendeltetett Aversa várasánál, ahová Joanna elment Andrással. Az egész nap vígan mult el. Estve a társaság öszvegyült, vacsorált, és oztán eloszlott. András feleségével fekünni ment. Nemsokára kihívták, mintha nagyon szükséges dolgot akartak volna neki mondani: szavokat ismervén, minden tartózkodás nélkül kiment. S ihol! a gyilkosok megkapják, és kezdik fojtogatni; mivel pedig erős ifjú volt, kifejtette magát kezeikből: futkosott, kiáltozott: a királyné hallgatott; a dajkája, magyar asszony, Ysolda nevű, ismervén fiának és urának keserves szavait, felkelt ágyából, és az ablakból kikiáltozván segítségért esdeklett; hiába, mert közel ottan senki nem lakott: az ajtók is mind bezárva voltak; ismét megfogták a gyilkosok, verték, öklözték, végre kötelet vetettek nyakába s rászorították; testét a kertbe vetették. Így járt az ifjú s ártatlan herceg, kit édesanyja, midőn Nápolyból hazakészült, ha Joannának csalárd nyájasságai nem tartóztatták volna, el akart hozni.
Másnap reggel Joanna meg sem nézte elöletett férjének testét, hanem bánat és sírás nélkül az egész vadásztársasággal egyetemben Nápolyba visszatért. Senki nem bátorkodott szólni Andrásnak haláláról, senki a fők közül nem gondolt eltemettetésével, noha titkon sokan bánkódtak, siránkoztak, látván, hogy a földön elvettetve senyved a királyi méltóság. elvégrex Ursillus Minutulus, nápolyi nemes polgár és kanonok, öszvehívta szülőit, rokonit, jóbarátit és tisztességesen eltakarította.
Joanna a dirrákiumi herceggel, Lajossal, kivel eddig szemtelenül társalkodott és élt, öszve akart kelni; de VI. Kelemen pápa várakoztatta; nemsokára csakugyan dispensálxt velek, mert atyafiság volt köztök. – Akkori historikus, M. Albertus Argentinensis írta: Ezen bűn miatt nemcsak Joanna és a tarentumi herceg, hanem a pápa is, és némely cardinálok gyanúságba estenek. – A gyanakodás abból származott, mond Katona, mivel Kelemen halasztgatta Andrásnak megkoronáztatását: azonban a következő esztendőben elégségesen ki fogja magát menteni.*
Lajosunk az istentelen cselekedetet nem akarta hagyni bosszúállás nélkül, melyre, hogy készebb lenne, az ausztriai hercegekkel Bécsben fegyvertársaságot kötött; ugyanott találta Lajos császárt, kit, hogy erősebben kapcsolna magához, a leányát eljegyzette testvérének Istvánnak. Ezt alig hallotta VI. Kelemen, mindjárt írt Lajosunkhoz: „Királyi méltóságodat kérjük, és az Úrban intjük: fontolja jól meg a baváriai Lajosra hozatott sententiát és büntetéseket, melyek azokra is vannak, kik őtet királynak vagy császárnak tartják; felséged ne förtőztesse meg királyi familiáját: vele alkut ne tégy, ha tudatlanságból tettél, húzd vissza, a hívek számából kivettetett: az eklézsiának rothadt és büdös tagja: fuss tőle. Dat. Aven. IV. Kal. Novembris.” De Lajos el nem fojthatta szíve fájdalmát, melyet édestestvérének megöletéséből vett.
1346. A pápa is sajnosan látszott venni Andrásnak esetét; mert a bűnösökre (de senkit nem nevezett meg, mond Fleuryx) hosszú bullát adott: „hogy gyalázatosak, hogy testamentomot, vagy más törvényes dolgot nem tehetnek… parancsolta, hogy házaik rontatnának le, senki nekik, ha mivel adós volna, ne fizetne, se a bíró előtt ne felelne, őket földeiktől, tisztségeiktől megfosztotta, alattvalóikat a hit alól felszabadította, minden helységeket, melyekbe mennének, tilalom alá vetette, büntetéssel fenyegette, kik őket befogadnák, vagy elrejtenék, akik valamit tudnának a gyilkosság környülállásairól, jelennének meg azon két cardinálok előtt, kiket ő küldendő leszen, senki a censurákból fel ne oldozhatná a bűnösöket… Avenióban, februárius első napján.” Nem olvassuk példának okáért, hogy valamelyik bűnösnek háza ledöntetett volna. Joannáé ugyan nem, kit a nép közönségesen bűnösnek tartott. Azért kérte Lajos a pápát, hogy venné el tőle az országot, és adná István hercegnek az ő testvérének. […]
1348. Lajos maga is elindult Neápolba nagy sereggel, amely magyar, kún és német vitézekből állott. Szárazon ment. Spondánus szerént nagy fekete zászlót hordoztatott maga előtt, melyen az ő testvérének Andrásnak halavány sárga képe volt kifestve. Nem kis félelemmel töltött el mindeneket ez a látás. A várasoknak követeiket, kik köszönteni akarák, nem fogadta el. Aversa várasánál, amelyben András oly csúfosan megöletett vala, ütött tábort. Megjelenének tiszteletére Károly, dirrákiumi herceg, és sok főurak, kiket nyájasan fogadott. A herceg semmi rossztól nem tartván, két testvérét, Lajost és Róbertet a királyhoz hívta Neápolból; de akik, mintha a veszedelem érzése visszatartóztatta volna őket, nem örömest fogadtak szót. – Joanna és kedvese Lajos ijedtekben Avenióba szaladtak. Minekutána ezeken kívül minden királyi familia öszvegyült volna, Lajos a magyar urakkal tanakodott, mitévő lenne; mert a neápoli érsek azt javaslá neki, hogy ha az országot békességesen akarná elnyerni, Károlyt vesztené el, egyebeket küldene által Magyarországba, s tartatna illendő őrizet alatt. Többen valának, kik a királyt szelídebb gondolatra hozni igyekezének. Mindazáltal testvérének megöletéséből származott fájdalma, és a kisebb résznek tanácsa – hogy közcsendesség nem lehetne, hacsak a dirrákiumi herceg el nem veszne – halált mondatott vele Károlyra. Vacsorát ada Lajos, melyen vígan valának nagy éjtszakáig, s ihol! hirtelen komor ábrázatot vőn és mordul nézvén Károlyt, megszólítja: Te gonosz! kezemben vagy. Meg kell halnod. De előbb valld meg, mi okból te a petrogorai cardinálnak eszközléséből gátoltad meg a római udvarnál megkoronáztatását Andrásnak, az én testvéremnek? Ahonnan oztán következett, hogy kegyetlenül megöletvén, csúfos halálra jutott. Ha tagadni akarod, megcáfolnak e levelek, melyeken a te pecséted van. Ismét: Jól tudtad, hogy Róbert királynak testamentoma szerént Mária, az ő unokája nekünk jegyeztetett el; te azt csalárdúl magadévá tetted. Más szörnyűbb bűnt is tettél; midőn a gyilkosokat üldözted bosszúállás színe alatt, nekünk írtad, hogy jőnénk elfoglalni ez országot: Te azonban a mi hív kapitányunkat, Lallust, ki Aquila várasát számunkra tartotta, megtámadtad, hogy Joannának adnád: Minket eljöttünkkor hálóba akartál kerítni, az országot pedig magadnak tartani… Ezeket bámulva hallgaták mindnyájan, kivált Károly, aki, minekutána félelméből valamennyire eszére jött volna, imígyen kezdé magát mentegetni: „Uram, király! látom, hogy nagyon haragszol rám, amiért félek és rettegek. Könyörgök tehát, hogy ha vétettem ellened, légy kegyelmes hozzám. Isten tudja, aki bizonyságom, mert nem hamis szándékból hívtalak: Téged gonosz tanácsosid gerjesztettek haragra ellenem. Aquila várasánál Joanna parancsolatira kellett hallgatnom; egyebet nem tehettem. De azonnal, hogy jöveteledet megértettem, hozzád állottam seregemmel együtt. Reménylek a Jézus Krisztusban, hogy irgalmas leszesz hozzám és testvérimhez. Elhallgatok most, és várom, míg ellenem gyúladt haragod megszünjék.” Károlyt, ki így menté magát, keményen nézvén Lajos, általadta István vajdának, virradóra pedig fejét vetetvén, azon helyről, melyen megfojtatott András, levettette; a megholtat sem engedte eltemettetni harmadnapig. Lajosnak ez a cselekedete hibás: az ő dücsőségében ugyan csorbát ejtett. A bűnöst, ki a maga életének védelmére just nyert a természettől, meg kellett volna hallgatnia. Az üdő előtt való keménység sok olasz urakat, kikbe félelmet üte, engedelmességre hozott ugyan; de többeket elidegenített. Aversából Neápolba ment, melyet, amint mondám, Joanna és Lajos odahagyott. Itt gyűlést tarta, és a vétkeseken bosszút álla. Egy gonosz asszonyt megégettetett; egy férfit pedig éles késekkel kirakott keréken addig forgattatott, míg benne elevenség látszott. Ezután, mint már a pápa, megesketett mindeneket hűségére Carolus Martellusnak, András fiának (mert azénak tartatott). A várasban új tiszteket tett: a fegyveres sereget István vajdára, és Volfrád német kapitányra bízta. Maga május végén útnak eredt. Elhozta magával, unokáján kívül, aki nem sokáig élt, a dirrákiumi herceg testvéreit. Ezeket tisztességes őrizet alatt tartatta Visegrádon. Hamar visszajött Lajos, mert Olaszországban, valamint másutt is, a mirigyxhalál+ igen uralkodott. […]
Neápolban létekor Lajos kérte Kelement, hogy Bertrand cardinál által koronáztatná meg őtet, vagy engedné menni Avenióba, hogy „a szentséges kezekből” vehetné fel a koronát. Imez értelmű válasz jött Bertrandhoz, május VII-dikén: – „Tisztünknek sérelme nélkül nem engedhetjük a neápoli koronát Lajos magyar királynak, és el sem vehetjük Joannától, aki oltalmunk alá folyamván, hűséget eskütt. A gyilkosság nem bizonyult rá, noha teáltalad, és még három cardinál által akartuk vizsgáltatni. Egyedül minket illet azt a gonoszságot megbüntetni és itélni, ki tarthasson just azon országra; Lajosnak ugyan nem kellett volna annak birtokába egyenesen mennie, hanem itéletünkre kellett volna várakoznia. Ezt fogod neki felelni.”
1349. Joanna, Lajosnak hazajötte után, Avenióból Neápolba készült a tarentumi Lajossal, már férjével, a pápa kegyelméből; mivel pedig pénz hiával volt, Aveniót minden hozzátartozó földekkel egyetemben eladta nyolcvanezer aranyon a római eklézsiának. Így kedveskedett Joanna Kelemennek, Kelemen pedig Joannának. Azonban a mi Lajosunk Miklóst nyitrai püspököt és Györgyöt, Vas vármegyei főispányt, Avenióba küldötte; ellenben Kelemen, Guido cardinált Magyarországba a neápoli dolgokban. […]
Dalmátiát, a XII. század elején Magyarországhoz kapcsolta ama nagynevű Kálmán király, akinek holta után veszni indult a szép és hasznos tartomány; végre némely királyaink lomhasága miatt, és a hazafiak között dühösködő villongások miatt idegen kézre jutott. Lajos, mivel nem bírt tengeri erővel, szárazon támadta meg a venetusokat; tudniillik, amint Timon írta, ott kereste Dalmátiát, ahol nem vala, hogy megtalálhatná, ahol vala. És megtalálta, bírta is.
E hadban társainak kölcsönös segítséget igért, kivált Carrára Ferencnek: – „Mi, Lajos… minden hamisság és csalárdság nélkül illetvén a szentséges evangéliomokat, esküttünk, hogy ha Velence… Carrára Ferenc urat megtámadná, vagy az ő jobbágyait megbántani igyekeznék; őtet, földeit, alattavalóit védelmezni fogjuk. Úgy mindazáltal, hogy a megnevezett Ferenc úr, ami hírünk és tudtunk nélkül, se azon bizodalomból, amellyel hozzánk vagyon, ne kezdjen hadat… Budán, május V-dikén, MCCCLVIII.”
A várasoknak Dalmátiában, mind a békekötés előtt, mind annakutána, királyi kegyelmeit osztotta. Jádrának megengedte ugyan, hogy a törvénykezésben és az igazság kiszolgáltatásában régi szokásait követné, de ha valakik azzal meg nem elégednének, szabadon terjeszthetnék ügyöket a király eleibe. A horvátoknak pedig és idegeneknek azok tennének igazságot, akiket ő küldendő volna Magyarországból. Febr. X-dikén. – Traguriumx várasának jusait meghagyta; de jövedelmeiről azt akarta rendelni, hogy azoknak egy részét szednék az ő emberei a királyi kincstárba, a másik lenne a várasé. Ez visszatetszett a polgároknak; Lajos tehát elállott kivánságától; sőt egész Dalmátiát a maga tulajdon jusaiban engedte élni, csak a tengeri sóházat intézte el a magyarországi szerént. […]
1364. A királynéhoz ismét „igen sokan” járultak azon panasszal, hogy az esperesek és vice-esperesek az „akárhogyan” megöletett embereket „márka” nélkül nem temették el. Ujra tehát a XII. Benedek levelét leiratta és kihirdettette. Maga Lajos más rendelését tette nyilvánságosxsá. Ezen esztendőben szűk termés vala. Hogy népét az éhségtől megmentené, imez parancsolatot adta ki: Tartoztak megvallani igazán minden papok, világiak, apátok, prépostok, klastrombeliek, eklézsiák sat., mennyi gabnájok volna; ami nekik egy esztendőre elegendőnek itéltetett, annyi meghagyatott. Nem volt szabad semmit eltitkolni, rejteni. A fölösleg valót illendő áron kellett adniok. Konth Miklós nádorispánynak szemességére s okosságára bizatott a fő gondviselés. A király szabad utazást hirdetett és adott esztendőt által azoknak, kik egy helyről másra vinnének búzát, rozsot, árpát, zabot, kölest, lencsét, borsót, zöldséget, lisztet, kenyeret sat. Sem vizen, sem szárazon, egész országban (külföldre nem vala szabad menniek) vámot vagy akármely adót nem kellett fizetniek. „Visegrádon, apostolok oszlása napján, MCCCLXIV.”
1365. És nem olvasunk semmi nyomorúságot, mely a föld népét szorongatta volna. Lajos bölcsen általlátta, hogy akik szántanak, vetnek, szükségkor is érdemelnek kenyeret. Azzal is használt, hogy a kereskedőknek kedvezett. Még Károly alatt sokan letelepedtek Esztergomban, többnyire olaszok: üdővel mások is jöttek Norimbergából, Prágából, kiknek, valamint amazoknak, különös kegyelmeket adott. Ezen esztendőben a boroszlóiaknak hasonló szabadságokat engedett, sőt őket királyi oltalma alá vevén bizonyosokká tette, hogy a szokott vám letétele mellett bátran jőnének, és sem személyeiket, sem portékaikat nem kellene félteniek.* így akarta szoktatni jobbágyait a munkásságra, mely mind őnekik, mind az országnak hasznot hajtana. […]
A törökök VIII-dik században öszvekapcsolták magokat a szerecsenekkel, akiknél üdő jártával hatalmasbak lőnek. Minekutána Ázsiának és Afrikának nagy részét elfoglalták volna, Európára fordították fegyvereiket: a szerencse kedvezett nekik. Fejedelmeik Kalifáknak neveztetének. Azok közül Ottmán e századnak elején, tudniillik 1303-dikban, nem kalifának, hanem szultánnak (királyok királyának) nevezte magát. Udvara hivatott Ottomán vagy fényes portának (kapunak), amely nyitva állana az oda folyamodóknak. Tőle a törökök ottománoknak mondatnak.
Országát Orchán nevű fiára hagyta. Ettől Cantacuzen, midőn Palaeologus Jánossal a görög császárságért viaskodik vala, segítséget kért: előjött Orchán, és Kallipolt 1365-dikben elfoglalta magának. Ezután még három esztendeig élt.
Következett fia Amurát, e néven első, eszes és bátor katona; aki, míg a görögök egymást haddal verik és erőtlenítik, magáévá tette Adrianopolxt 1359-dikben.*
Cantacuzen János annyi szerencsétlen igyekezeti után a császári bársonyt önként letette 1355-dikben, és kalugyerx ruhába öltözött+: Palaeologus pedig egész életében küszködött bajaival. A törökök legtöbb gondot adtak neki. Nehéz környülállásai között a keresztény fejedelmektől kért segédet. Lajosunknak, ha pártúl fogván megvígasztalná, térését ígérte a római eklézsiához. Ez közép üdőkben, nagy ösztön vala a könyörületességnek és felebaráti szeretetnek gyakorlására. A király várakoztatta, míg a pápát megkérdené. Imez levél jött Avenioból: – „Ámbár, kedves fiam, igen örvendünk, hallván készségedet a görögnek védelmére, hogy őket a római eklézsiához visszahozhassad: mindazáltal e dologban okosan kell járnod, netalám, midőn jót akarsz, gonosz következzék.” Ezután beszélli, hogy a görögök sokszor nem tartották meg szavokat, és a római eklézsiával álnokul játszottak. „Úgy látszik, mond, hogy nem igaz buzgóságból, hanem félelemből kérnek segédet: azért nagyon kell vigyázni… hatalám fogadással vagy esküvéssel lekötelezted magadat a hamar segítésre, mi esztendő ez napig fogadásodat és esküvésedet fenntartjuk apostoli hatalmunkkal… Azonban addig is, ha gondolod, légy segédül. Junius XXII-dikén.”
Palaeologus, mivel a törököktől minden nap nagyobb bosszúságokat szenvede, maga jött Budára, és esküvéssel kötelezé magát fiaival egyetemben a római hitnek felvételére, igérvén készségét mindenre, amit neki a pápa parancsolna. Ezt Lajos magírta Avenióba, egyszersmind, hogy ő a hívekért, kik üldöztetnek, az apostoli széknek tetszéséből s jóvoltából kész a törökökre. A pápa megént örült és dicsérte Lajost: „Mivel alázatosan könyörgöttél, és szabadságot kértél, mi minden keresztény híveknek, akik teveled vagy kapitányaiddal a törökök ellen mennek,… hogy annál serényxebbek legyenek, mennél nagyobb kegyelemmel megerősíttetve hiszik magokat olyan búcsút, milyent a szentföldre járók nyernek, kérésedre adunk, engedünk… Július első napján.”
Vannak, kik vitatni merik, hogy Lajos elment a török ellen. Katona hinni látszik Mansdorfer bécsi törvénydoctornak, ki így írt: „Lajos magyar király húszezerrel a törökökre menvén, igen megijedett a sokaságtól (80 ezerből álló ellenségtől), és futással akarta magát megszabadítni. De álmában eszébe jutott, amit sokaktól hallott vala, tudniillik hogy Czelben csudálatos képe vagyon a szűz Máriának: a boldogságos szűz neki megjelenvén és őtet megerősítvén ütközetre bátorította” sat. Ezután beszélli, hogy Lajos győzött, és seregét, amint ígérte előbb, oda vezette. A templomot megajándékozta. „Így írt Mansdorfer* június végén 1407.” – Magam olvastam, mond Katona, a templom pitvarában ezen írást: Ludovicus rex Hungarie, per matrem miscdie, victoriam Turcorum gloriose obtinuit.+ Esztendő nélkül. Ellenben mások e győzedelemről hallgatnak, jelesben Kiküllő János esperes, Lajosnak secretáriusa, egy szót sem szól, noha a czeli kápolnának adott jótéteményit hirdeti.
1367. De egy más ellenségre, a tudatlanságra, fogott fegyvert. Példái valának: IV. Károly, aki Prágában 1364-dikben főoskolát állított; és IV. Rudolf ausztriai herceg, aki Bécsben 1365-dikben ugyanazt tette, minekutána V. Orbán pápától szabadságot kért és nyert volna.* Rudolf épitette a máig fennálló roppant templomot is.
Lajos Pécsen „mint jelesb és alkalmasb helyen” szándékozott állítani akademiát. A pápához folyamt és meghallgattatott. – „Orbán püspök, isten szolgáinak szolgája. Örök emlékezetre… Mi hajolván könyörgésire a királynak, atyánkfiai tanácsiból, végezzük és rendeljük, hogy a mondott várasban, Pécsen, ezután legyen főoskola (studium generale), taníttassék abban az egyházi és polgári törvény és más egyéb szabad tudomány, a theologián kívül; akik tanítnak és tanulnak azon szabadságokkal s különös jusokkal bírjanak, melyekkel szokás bírni… Akarjuk pedig, hogy a mestereknek és tanítóknak a magyar király, aki leend, ezután is illendő fizetést adjon; egyébként ezen levelünknek semmi ereje vagy haszna ne legyen. Adatott Viterbiumban, september első napján, pápaságunk ötöd esztendejében” – Orbán rendelte, hogy azokat, kik doctorságot keresnének, a pécsi püspök, vagy annak nem létekor, a káptalanx vicáriusa vizsgálná s próbálná meg. Bizonytalan, miért nem engedte volt meg a theologiát, melynek hasznát vehették volna mind papjaink a nép oktatásában, mind azok, kik a térítés dolgára adták magokat. Azt sem olvassuk, hogy a püspökségekben az ifjú clericusokat tanították volna. De ismerned kell a boldogtalan közép századokat, és megszánod az emberiséget. […]
1370. Ezen esztendőben vette által Lajos Lengyelországot. Tudniillik Kazimir király november ötödikén meghalt. Azonnal jövének követek Lajoshoz, ki, mond Dlugoszx, soká gondolkodott, de végre engedett a kérésnek. Elment nagy sereggel, és Krakóban november XVII-dikén megkoronáztatta magát, XIX-dikén pedig megadván Kazimirnak a halotti tiszteletet, haza készült, és Erzsébetre, édesanyjára bízván azon országot, visszajött: a lengyel koronát magával elhozta. Azon okból hagyta Lajos az országot Erzsébetre, hogy, mivel a meghalt királynak húga vala, mint lengyel a lengyeleknek fogna tetszeni. De ellenkező történt vele.
Dlugoszx után: Erzsébet királyné a régi consiliáriusokat és tisztviselőket, kik Kazimir mellett valának, letette: újakat választott, olyanokat, kik a haza dolgaihoz keveset értettek; de igen tudtak hízelkedni az asszonyi ínynek: fogyni, veszni kezdett a közjó, kívül belül ellensége támadott. Sok vesződségi után odahagyta Erzsébet a meghasonlott országot, amint majd olvasod.
1371. Üdővel Lengyelországnak kedvesebb királynéja lőn Hedvig, ki ezen esztendőben született, amint Dlugoszx feljegyzette, mert a hazai krónika nem említi, valamint azt sem, hogy Lajos felesége Erzsébet Jádrában csudálatosan járt. E várasba száz esztendő előtt, mond Katona, hozták Palaestinából testét sz. Simeonx prófétának, ki a Krisztust karjain viselte hajdan: amit megtudván Lajos (közel harminc esztendők után!) tiszteletére utazott feleségével. – Farlát után: „Erzsébet lopva egy ujját Simeonxnak leszakasztotta s kebelébe tette: s ihol! kezde reszketni, tántorgani, fekélyesedni, dagadozni. Eszébe juta, hogy a „pium furtumx” miatt esett rajta szerencsétlenség; hát sz. Simeonx testéhez vitette magát: térdeire esvén sírt, reménykedett; amit elvett, nyilván visszaadta, és azonnal világosodván szemei látott, tisztult, gyógyult, járt. E jótéteményt meg akarván hálálni, ezer márkán csináltatott egy ezüst ládát sz. Simeonx testének. Ami a királynén történt, azt látták az udvariak, látta csaknem egész váras.” – Kiküllő János pap, esperes, Lajosunk secretáriusa, e csudát nem említi a XIV. században!
Dalmátiában igazán volt Lajos és felesége. De előbb írt oda a várasokhoz, hogy a görög császárt, Palaeologust tartanák szemmel; igyekeznének kitanulni szándékát is és adnák tudtára. Oztán, amint most említém, maga is oda utazott, amit rosszra magyaráztak a venetusok, és némely készületeket tettenek minden esetre. – Palaeologus, ki Rómából és a keresztény fejedelmektől, kiktől hiába kért vala segítséget, megyen vala haza, ügyefogyott létében a magáéról inkább szorgoskodott, nem a másoké ellen törekedett.
A törököktől inkább tarthatott, tartott is Lajos, mert szüntelen előbbre nyomultak, Oláhország pedig háborgott. Visszasietett tehát Lajos Dalmátiából. László, Bazarád után oláh vajda, pártot ütött. Ellene küldötte Miklóst, erdélyi vajdát, ki eleinten szerencsésen harcolt, mert sokat elfogott vagy levágott; de midőn vigyáztalanul tovább megyen vala, körülvetetvén az oláhoktól, kik nagy számmal a hegyeken és erdőkben leselkedének, megöletett. Elesett Péter vicevajda, Vas Dezső, Vörös Péter küköllővári kapitány, igen sok katonákkal s tehetősb nemesekkel egyetemben. Mások szaladás közben mocsárokba szakadván vágattak agyon, úgymond a hazai krónika. Miklós teste, melyet nagy nehezen kaphattak vissza katonáink, Esztergomban temettetett el. Ekkor a király, ki a maga népével Bolgáriában vala, részént hogy a törökök mozgásira vigyázna, részént segédül az oláhokkal verekedő tábornak, Gara Miklóst, macsói bánt, „serényx és harcra termett férfit”* parancsolta s küldötte a pártütőkre: haladék nélkül általkelt a Dunán, és a sűrűn nyilazó ellenséget szétverte. A vajdát ismét kegyelmébe vette Lajos.
Az ottománok, mivel nekik ellent állani nem bátorkodának a görögök, Rácországba (Serviába) nyomultak hetven vagy még több ezeren. Vukascin, vicekirály, harmincezredmagával, Kosovo nevű mezőn megtámadta őket, és közel harminc ezeret levágván közülök Marica folyóján túl szalasztotta. Azonban félelméből eszére jött a pogányság, és megfordulván a rácoknak esett: a dühös viadal mindaddig tartott, míg a nyolc vagy kilenc ezerrel megkevesedett rácság kénytelen volt vagy szaladni, vagy a győzőnek megadni magát.
1372. Gergely pápa, minekutána hallotta volna, hogy az „istentelen törökök, szörnyű ellenségi a keresztény névnek, némely részeit Görögországnak elfoglalták, Rácországnak némely főurait legyőzték, és hogy Magyarország szélére, nemkülönben Albániáig és Slavóniáig jöttenek, az ádriai partokat fenyegetnék, írt Lajosnak, kérvén, hogy, mivel ő minden katholikus királyok közül üldözni szokta a hitetleneket, védelmezni pedig a katholika hitet, fordítná hatalmát a kegyetlen és átkozott nemzetre… dücsősége nagyobb lenne e világon, a másikon örök koronát nyerne… Igért segítséget a venetusok részéről, kiket meg fogna inteni. Dat. apud Pontem Sorgiae, Aven, dioec. idibus Maii, anno II.” […]
1374. A királynak főbb dolgai imezek: V. Károly francia királyhoz követségbe küldötte Istvánt, zágrábi püspököt, Zudar Pétert, slavóniai bánt, és Podló Simeonxt, nemes urat. Tudniillik öszveházasítani akarta Katalin leányát annak fiával Lajossal: jegyjószágul oda ígérte Siciliát, Neápolt, Apuliát, Calábriát, a salernói és sz. angyalhegyi hercegségeket. Folkalquertet és Pedemontumot sat. minden jusokkal egyetemben, melyekkel ő bírhatna, vagy őneki kellene bírnia, lenne őközöttök országaik és maradékaik között is, örök s felbonthatatlan szövetség, a követek eskünnének az ő lelkére, s köteleznék le őtet minden ígéretinek beteljesítésére. Budán, apr. 16-dikán, 1374. Így Lajos eljegyzette ugyan leányát, de a házasságból semmi sem lett, mert Katalin még ezen esztendőben meghalt. E szövetség mind a venetusok, mind a neápoli királyné ellen (ide arányzott leginkább) nagy hasznára lehetett volna.
A követek Párisba indultak, Lajos Kassára utazott, hová a lengyeleket is öszvehívta. Az vala szándéka, hogy azon országot, mely a régi alku szerént csak fi-örökösé lehetett, megnyerné leányainak is. Amire így jutott: földeiktől bizonyos adót kívánt esztendőnként. Ezen adózástól, mond Dlugoszx, a püspökök, bárók, nemesek mint valamely pestistől és szolgaságtól irtóztak: kérték Lajost, hogy kímélné meg őket és szabadságaikat. A király mentegette magát Kazimir példájával; mindazáltal úgy mérsékelte a dolgot, hogy csak két garasra, fő uraságának jeléül, határozná az adót. A praelátusok és káptalanxbeli urak erre sem állottak, mond Dlugoszx. A régi alku helyett új lőn, és az országhoz jus adatott Lajos leányainak is. Az erről szóló levél költ Kassán, sept. 17-dikén 1374.*
A követek Párisból Avenióba menének tiszteletére Gergely pápának, akitől imez levelet hozták Lajoshoz: „Visszajövén hozzánk kedves fiunk Lascari János, nemes férfiú, konstantinápoli katona, ki levelünkkel felségednél volt, mondá nekünk, hogy felségedet nem találta késznek azon szövetségre, melyet a római eklézsia némely fejedelmekkel akar tenni a török ellen: amin igen csudálkozunk, minthogy a te országod szomszédos a törökökkel, és efféle dolog téged illet, és Magyarországot illeti leginkább. Azért királyi magasságodat kérjük és az Úrban intjük, hogy előlátással legyen és részt vegyen a dologban, egyébként mások is elmaradnak: a török el fog hatalmazni, amiből számtalan lelkekre és a katholika hitre kár s veszedelem következik… változtasd jobbra szándékodat, és add tudtunkra, hogy illendő rendeléseket tehessünk. Dat. Aven. XIII. Kal. Octobris.”
Lajos, amint már mondám, kereszt-predikáltatást nyert Gergelytől, de a hadra pénz is kellett. Kérte tehát e végre a papi tizedeket, melyeket neki a pápa nem engedett, mivel magához akarta venni, hogy Bernabó ellen fordítaná. Megneheztelt Lajos és a szövetséges fejedelmekhez sem állott. Még taval adott parancsolatot Gergely az esztergomi s kalocsai érsekeknek és a pécsi püspöknek, hogy, ha Lajos a papi tizedeket nem engedné vitetni az apostoli székhez, a búcsúleveleket, melyekben bünbocsátás „et amplissima beneficia conferebantur”+ a török ellen menőknek ki ne hirdetnék.*
Két esztendő előtt Szakolczát keríttette be kőfallal, most pedig Eperjest „more aliarum civitatum nostrarum muratarum.”+ Egyszersmind megengedte a lakosoknak és mesterembereknek, hogy posztójok sat. eladásában, vevésében azon szabadságokkal bírjanak, mindenkor, melyekkel Buda várasa s a budai polgárok. „Datum in Byhor, in festo BB. Philippi et Jacobi ap.an.dom.1374.”+[…]
A lengyeleket pedig Zólyomba öszvehívta sz. Jakab napra, hogy velek halála előtt (mert érezte fogyni erejét) szándékát közlené. Nyilván megvallotta, hogy ő Zsigmondot, brandenburgi markhióxt, vejének vette. Kívánta tőlök, hogy ezt a Mária leányának jegyesét, tizennégy esztendős herceget, fogadnák királyoknak. A praelátusokat és bárókat, kik jelen valának, kinszerítette, mond Dlugoszx, Zsigmondnak elfogadására. Ami meglévén, magyar katonákat adott melléje, s Bodzantha gnesnei érsekkel, Sandivog krakói, Domorát nagy-lengyelországi kapitányokkal elkísértetxte azon országba, melyet, Dlugoszx szerént, akkor is a dühös visszavonás hányt, vetett, szaggatott. Fegyvert kellett villogtatni, vért ontani. Azután Masoviába ment, és Semovit herceget elfogván, engedelmességre hozta. Zsigmondnak ezen szerencsés kezdetit (Így szól Katona) Lajosnak halála félbe szakasztotta.
Tudniillik: Zólyomból Budára visszaindult a király, de Nagy-Szombatban lebetegedett, ahol september XI-dikén meg is halt. Élt ötvenhat esztendőket, melyekből igen sokat vesztegetett el a neápoli dolgokra, melyek nem Magyarországot, hanem az ő familiáját illették; Lengyelországra is, melyet a magyar koronához akart kapcsolni, sokat vesztegetett el. Dalmátiát, Bolgáriát, Cumániát (Valachiát és Moldáviát), Galiciát és Lodomériát (Vörös Russziát) az Árpád véréből származott királyaink keresményit visszaszerezte, s vajha mind ezekért a jövendőbe jobban betekintett volna! amire minden uralkodó kötelessége szerént tartozik. A török naponként közelgetett országaihoz: ő, noha gyakran, amint olvastad, ösztönöztetett, nem fogott fegyvert a veszedelmes ellenségre. De Bernabóra, mihelyt megkéretett, kész volt fordítani a nemzeti erőt, a térítésre is örömest fordította azt, követvén más fejedelmeket, kik régi, megregzett előítéletből üldözték a haereticusokat, schismaticusxokat, zsidókat. Ezeket Lajos, mivel nem akarának keresztény hitre térni, Magyarországból kiűzte; uzsorával keresett és gyüjtött jószágaikat, mint a sárt, mond a hazai krónika, megvetette, s nem akarta elfoglalni. „És így mindnyájan Ausztriába s Csehországba takarodtak”; ahol kétség nélkül örömest befogadták e pénzes embereket. Majd Zsigmond visszaveszi őket. A kunok, régi lakosi Magyarországnak, elvégrex Lajos alatt vették fel a római hitet.
A Corpus jurisx Hungarici nagy könyvben imez vagyon felőle: „Az országot jól kormányozta, oltalmazta, kiterjesztette”; de igazán szólván Lajos csak visszaszerezte a magyar koronától elszakasztatott tartományokat, amiért dicsérendő, valamint azért is, hogy itthon hosszas uralkodása alatt szép békesség volt. A kereskedést jó folyamatba hozta. Sok várasokat felső Magyarországban (az alsóról effélét nem olvasunk) felsegélt, ékesített: ilyenek Szakolcza, Bártfa, Libetbánya, Eperjes, és még némelyek. – A most említett nagy könyvben imez a titulusa vagyon: „Ludovicus, Dei gratia Ungariae, Dalmatiae, Croatiaxe, Ramaxe, Serviaxe, Galiciae, Lodomeriaxe, Comaniae, Bulgariaeque Rex; Princeps Salernitanus, et Honoris Montis Sancti Angeli Dominus.” A nagy nevezetet nem a decretumok öszveszedői, hanem mások későbben adták neki. – Timon szerént: „A lengyelek nem igen elégedének meg Lajossal; de a magyarok sem mindnyájan gyászolták őtet három esztendeig”. A hazai krónika nem említ esztendőket, hanem ezt: Az ő halálán oly nagy sírás lőn az országban, mintha kiki a maga halálát siratná.
Ide adom formáját azon esküvésnek, mely Lajos alatt, magyar nyelven, szokásban vala. „Isten téged úgy segéljen: szűz Mária melletted te vég napodon szent Fiának előtte úgy támadjon: Istennek minden Szentei teérted úgy imádkozzanak: Isten teste, te vég napodon, méltán neked adatni úgy méltóztassék: Szörnyű halállal úgy ne vessz el: Föld tetemedet úgy fogadja halva: Harmadnapon úgy ki ne vesse: Isten szinét te vég napodon úgy láthassad: Örök pokolban úgy ne temettessél: és magul magod úgy ne szakadjon: Hogy urunknak Lajos királynak és szent koronájának való hívségtartásodra, minden orvot, tolvajt, gyilkost, kacért, ember-etetőket, bűvösöket, bájosokat, ház-égetőket, szentegyház-törőket, fél hiten valót, és ki ország veszedelmére pogányoknak segétséggel avagy tanáccsal volt, állevél-költőket, álpecsét-likasztókat és kik ezekkel élnének, és mindeneket azokat, kik urunk Lajos királynak és országának, és szent koronájának ellene és veszedelmére törekedők volnának; igazán megmondod, megnevezed és kiadod, és meg sem tagadod: És irígységben avagy gyűlölségben senkit el nem vesztesz: És igazat nem hamisítasz: És hamisat nem igazítasz: Ezeket által nem hágod, sem kedvért, sem adományért, sem gyűlölségért, sem félelemért, sem barátságért, semmiért is. És ami beszéd közöttetek lenne, azt titkon tartod és ok nélkül senkinek meg nem jelented, meg sem mondod. Isten téged úgy segétsen, és e szent kereszt.” […]+