Zsigmond, IV. Károlynak, római császárnak és cseh királynak fia, született 1368. febr. 15. Lajosunk őtet mint fényes származatú herceget Máriának választotta jegyesül. Gyűrűt váltottak 1377-dikben. A hazai krónika szerént a magyar királyi udvarba hozatott, hogy a nemzet nyelvét és szokásait tanulná. Lajostól 1382-ben, tizennégy esztendős korában, Lengyelországba küldetett, amint már említettük. Ott kezdte katona pályáját futni. Ha a természet arra alkotta volna, még ma is például szolgálna. Nem tudta magát kelletni a büszke ifjú, azért megutáltatott a lengyelektől. Nagynehezen 1385-dikben öszvekelt Máriával, kit nem sokára elfogtak s hurcoltak a latrok. Akkor ő Csehországban vala. Értvén a királynékon+ történt veszedelmet, hazajött. A főrendek, kik azonban az ország kormányát vivék, nem voltak hozzá egész bizodalommal és szívességgel; noha „Magyarország kapitányának és urának nevezték”. Így nagyobb tekintetet és hatalmat adtak neki, de amely nem vala királyi s felséges. A pártosok ellen, kik Horvátországban kegyetlenkedének, elment ugyan, de csak azt olvassuk felőle, hogy ezen (1387.) esztendőben, Vízkereszt napján, és sz. Antal napja után való szombaton, Kapronczán volt légyen, mart. első napján pedig Kőszegen. Diplomákat iratott: – „Nos Sigismundus D.G. marchio Brandeburgensis, S.R.I. Archicamerarius, nec non regni Hungariae capitaneus et dominus.”+
Budán a főrendek irtózva hallották elpártolását Tvartk Istvánnak, boszniai királynak, ki megfelejtkezvén „kedves húgainak” nem igen régen tett igéretiről, Klisszát elfoglalta. Palisna János a királyi jövedelmeket magának tulajdonította. Pál, zágrábi püspök, több cimborásival egyetemben, Neápolba az özvegy királynéhoz szaladott. Már elébb oda küldötték két Garának, Miklósnak és Jánosnak fejét; Máriát pedig elevenen akarák odaküldeni a kegyetlenek, kik most Margittól+ azt kérték, hogy László fiát atyja helyébe adná királyúl. De Margitnak nem lehetett kedve a magyar koronához, oly hatalmasúl megtámadta s szorongatta őtet régi ellensége VI. Orbán. Ilyen bal esetek közt sem akarák a magyar urak Zsigmondnak adni a koronát és hatalmat, talám azon okból is, hogy egyszerre ne lenne az országnak két királya. Barbo Pantaleon, a velencei köztársaságtól ide küldetett követ rábeszélte őket, és Zsigmond virágvasárnapján, mart 31-dikén megkoronáztatott.*
Ha, amiket Zsigmondról királysága előtt eddig olvastál, jól általgondolod, nem csudálkozol azon, hogy oly nehezen juthatott trónusra. Hosszadalmas uralkodásából pedig ezután kitudhatod, nagyobb hasznot vett-e, vagy kárt hazánk. [… ]
1388. Mária… szabadságát és trónusát visszanyerte. Neki örvendett minden; ellenben Zsigmondot sokan nem nézték jó szemmel. Taval megkoronáztatott ugyan, de nem az egész országnak egyetértésével, nem régi szokás szerént. Csak kevés praelátusok és főurak valának jelen. Ezen idegenséget nevelék azok, kik Bosznyák és Dalmátországokban még háborgának, és kiket Zsigmond koronáztatása után fenyegetett. Már előadtam levelét. Így nekivadultak, és mint kétségbeesett emberek, amihez fogtak, átalkodottul folytatták. A titkon vagy nyilván morgolódóknak eleget akarván tenni Mária, derék tavaszban, Székes-Fejérváratt nagygyűlést tartott, mond a hazai krónika, hol az öszvesereglett nemesekhez imígyen szóla: „Urak és atyafiak, kik atyámnak érdemeiről emlékezvén énhozzám jó szívvel voltatok, és az országot, melyet nekem adtatok, megtartottátok, isten után nektek igen nagy hálákat adok. Tudva van előttetek az országon történt veszedelem, és az én szerencsétlenségem: nem szükség tehát nekem azt elbeszélnem, sem nektek hallanotok. Mindent láttatok vagy hallottatok. Nem felejtettétek el, hogy engem édesatyám a ti egyetértéstekből adott feleségül ezen hercegnek (Zsigmondra mutatott). Ami nektek akkor tetszett, úgy hiszem, most is tetszik. Íme! tehát férjemet királlyá teszem: az országhoz való jusomat és a koronát neki általadom, annál inkább, mivel tapasztalom, hogy ti az asszonyi igazgatást nem szeretitek, s nem is elegendő az ily heves nemzetnek kormányozására.” – A mellette álló Zsigmondra mutatván, ez, úgymond „az én uram és férjem, ez a ti királytok. Kéméljétek meg az országot, és ne üldözzétek egymást. E világon nincs jobb a békességnél. Amely országnak népe egyetért, fél attól a szomszéd nemzet.” E beszéd mindeneknek tetszett. S megkoronáztatott Zsigmond pünkösd napján, mely máj. 16-dikára esett ezen esztendőben.* […]
Belső ellenségi, minekutána meghalt felesége, mondogaták, hogy a magyar korona nem illetné őtet; menne tehát haza Csehországba. E cimborának feje volt Hédervári Konth István, harminckettőd magával. A hazai krónika szerént: – „Ide-oda csavargának az országban, ami Zsigmondnak nem kis gyalázatot szerez vala: gyanakodott, hogy új dolgokat akarnak kezdeni, azért feltette magában, hogy körülveteti őket. Midőn ezen katonák a Száva vize mellett, nem gyanítván semmi ellenséget, nyugszanak vala hajnalban, rajtok ütött Vajdafi György, bátor és ravasz ember; az álomból magok védelmire felkelteket hitette sok igéretekkel, kivált hogy a királyt megengeszteli, és tőle nekik kegyelmet nyer; de ellent sem állhatának, mivel nagyobb erővel volt Vajdafi, mint ők. Karum nevű mezővárasig szabadon menének: ott vasakra veretének és Budára vitetének. Az úton öszvebeszéltenek, hogy Zsigmond iránt, ha eleibe állíttatnak, semmi tiszteletet ne mutassanak; ami úgy lőn, mert sem fejet, sem térdet nem hajtottak. Zsigmond, dühétől indíttatván, Buda várasának Sz. György mártir utcáján lenyakaztatta őket, Konth István hanyatt fordult, hogy látná a hóhért és pallosát; mert ő, mond Konth, gyakran látta már közelről a halált, még sem ijedett meg tőle: most sem fél. Csókát, fegyverhordozóját, ki keservesen sírt halálán urának, Zsigmond imígy vigasztalta: „Ne sírj, én leszek ezután urad; többet adhatok, mint a lenyakaztatott.” Erre mint mondatik, így szólt Csóka: „Én teneked cseh disznó, soha sem szolgálok.” Nem szolgált, mert legottan levágatott. Emiatt Zsigmond nagy gyűlölségbe esett, mely az ő életének fogytáig tartott, és soha sem volt bátorságos országlása.*
Nem lehet jóváhagyni Konthnak átalkodását: de, ha olyan derék volt, amilyennek íratik, szánakodást érdemel esete. Ritkán teremnek vitézek. Minekutána szép szóra magát társaival megadta, meg is lehetett volna szép szerrel szelidíteni, és hasznos hazafivá tenni. Az okos gazda mennél szilajabb barma, annál lágyabban bánik vele. Miért nem volna méltó ilyen gondra az ember? A sok jajgatás elől, hogy eltávoznék, Zsigmond Krakóba utazott Hedvighez, kit, férjének otthon nem létekor, lebeszélt Magyarországról. [… ]
1397. jan. 17-dikén Dalmátiában volt Zsigmond, hol azokat kérdőre vette, kik Palisna Jánossal és Horvát bánnal tartottak, kik részt vettenek Erzsébet halálában, kik más urat akartak vinni Dalmátiába. A felség ellen vétettek közül Guidó, Jadraxi érsek, maga nem került kézre, mert veszedelmét sajdítván Rómába szaladott, de minden jószága elfoglaltatott. Egyéb vétkeseket is hasonló, vagy még keményebb büntetés ért febr. 6-dikán Tinin várasának, amelyben tartózkodik vala, régi szabadságait erősítette. A spalátumi érsekeket is efféle jóval szerette meg. Nagy szüksége volt jóakarókra; mert míg tovább három hónapnál kerengett, ellenségei, Csáktornyai és Simontornyai Lackovics Istvánok, Neápolból Lászlót idecsalogaták, sőt Bajazetet kérték, hogy leányát házasítná öszve Lászlóval, gondolván, hogy e sógorok kapcsolt erővel könnyebben kivethetnék Zsigmondot a trónusból. Magokat, a nevezett urak, fővezérekké s helytartókká kivánták tetetni azon kéreméssel, hogy amit cselekedendők volnának, azt azután hagyja jóvá László. Kivánságoknak eleget tett; de Magyarországba nem jött; mivel vagy otthon is sok bajai voltak, vagy szerencsétlenül járt édesatyjára emlékezett.
A gonosz cimborának tagja volt Ördög István (Urdung) „hajdan Prodalicz fia, ki midőn hallá, hogy országunk felé jövünk: mindjárt azon utat, melyen közel a Dráva folyójához hív alattvalóinkkal menénk, elállani akarta: leselkedett. Mivel erőtlenebb volt, hátat fordított, és hogy életét megtarthatná, Sz. György várába, mely akkor kezében vala, szaladott: abban lappangott, abból híveinknek nem kis károkat okozott: sok híveink halálos sebeket kaptak. Minekutána a vár megvetetett, ugyanazon Urdung István rókaravaszsággal alattomban elillantott, és országunk határin túl ment”. Így szól Zsigmond. Laczkovicsokra nem volt elegendő ereje, békét hagyott tehát nekik: de azoknak dagályok is kezdett lohadni, mert Bajazet ellen Tamerlán fegyvert fogott Ázsiában; ott volt dolga mind a tatárok, mind azon pártütők ellen, kik magokon idegen hatalom által akartak segítni. Ez használt Zsigmondnak is, Magyarországnak is; mert a nagy veszedelem után nem mindjárt állíthatott volna új sereget külső belső ellenségére.
Járt kelt az országban. Budán, Esztergomban, Nagy-Szombatban, Véglesen, Újhelyben, Temesváratt, másutt, mutogatta jelenlétét, mert gonoszakarói elvesztét hirdették elébb. Jutalmazta azokat, kik neki a hadban és futásban szolgáltak. Mart. 5-dikén a pártosoktól elvett jószágokat adta a Kanizsaiaknak, kivált Kanizsai Jánost, az érseket vigasztalta, ki „magát a maga s eklézsiája jószágait kitenni nem félt a szerencse esetire”; dicsérte, hogy hasznos tanácsadásival segítette, táborozásiban, szerencsésekben és szerencsétlenekben híven követte, testvérivel és egyéb fegyveresivel. Ő tehát, azon négyszáz arany forintokat, melyeket királyi fiskusxnak tartoztak az esztergomi polgárok boldog Márton confessorx ünnepekkor fizetni s letenni, az érseknek adta, engedte, hogy tartana s táplálna tizenkét prebendáriusokat, kik minden órákon jelen lévén imádkoznának Zsigmondért éltében és holta után. E levél alá írta magát Bubek Detrik Palatinus, és Pásztoh János ország bírája. Megtetézte e jótettét még ezen esztendőben, tudniillik János érseknek „Hynyeren és Ryblyen” nevű két falut ajándékozott.
Hermántx, Cillei grófot, mind apjára nézve, ki már Lajosnak kedves embere volt, mind magára nézve, ki jelesben a török hadban és azután hűséget mutatott hozzá, – „noha nagyobb jutalomra volna méltó” Varasd várasával és minden oda tartozókkal ajándékozta meg; bírná azokat ő, bírnák örökösi örökre. – „Datum in Uyhel, in vigilia festi assumtionis V. Mariae, 1397.*+
Ezek között gondoskodott Zsigmond, hogyan erősíthetné magát a törökre. Azokról sem feledkezett el, kik fogságba estenek. Azon pénzt, melyet a venetusok esztendőnként tartoztak fizetni a magyar királynak a tett alku szerént Lajos alatt, oda engedte a burgundiai hercegnek, hogy a francia tiszteket (a közkatonák, mint már említettem, levágattak) váltná ki. A török ellen pedig tanácskozás végett nagygyűlést tartott Temesváratt sz. Mihály nap után. – „Végeztetett, hogy minden királyi várok, várasok, erősségek, melyeket eddig Zsigmond zálogba vetett, adassanak vissza a királynak”. És, „Az ország védelmére minden nemeseknek és jószágos uraknak jobbágyik számláltassanak, fizessnek”.* Csak ennyit tudunk, mert az egész decretomx nem jött még világosságra.
Nagy-Szombatban, aug. elején, szabad költözést engedett. Ezt nem ő kezdte; mert már 1298-dikban, az országos gyűlés végezte: „quilibet Rusticus seu Jobagio alicujus Nobilis, si voluerit, de possessione Domini sui, habita licentia, et justo ac consueto suo terragio persoluto, ad possessionem alterius Nobilis, vel alias, quo ei placuerit, cum omnibus suis rebus libere se causa commorandi conferre valeat”.*+
1398. Imezekről emlékezetes ezen esztendő: Zsigmond Körös-Udvarhelyen gyűlést tartott. Sok nemesek megjelenének, azok között Laczkovics István, Csáktornyának ura: bizakodott, mond a hazai krónika, vagy a király kegyelmében, vagy nagy számu fegyveresiben, kik vele valának. Egy napon, midőn a király, és az országnak elei, a vajda maga is, együtt volnának a házban, István vajda, ugyanott tanácskozás közben megfogatott és lenyakaztatott. Paulus de Paulo irta: – „Febr. XXVI-dikán Körös-Udvarhelyen, Zsigmond király urunk curiájában bizonyos magyar báróktól megöletett Laczkovics István unokájával egyetemben.” Képmutatással bánt vele, valamint másokkal, kiket édesgetett, hogy a vigyáztalanokat hálóba kerinté, – „hamum dulcedine benevolentiae tinctum tendebat regnicolis, ut illos eo facilius comprehendere posset”,+ mond a hazai krónika. A szörnyű történetet hallván Laczkovics emberei fegyvert ragadtak: nem kis vérontás lett volna, de teste „magas házból” levettetett, és az öszvecsődülteknek egy valaki kiabálta: Magatok is oda lesztek nyomorultak, ha meg nem szüntök: ihol! oda van, akiért fegyvert kellene fognotok. Ekkor elszaladtak Boszniába, hol őket Ostoja,* a neápoli Lászlónak híve, örömest látta, úgy Hervoja (vagy Horvatich, Wuchich), ki boszniai bánnak tartotta magát, ellensége Zsigmondnak, és azért egyetértvén a törökkel Pozsega vidékén haramiáskodó.
Így cselekedett Zsigmond, azaz, királyi méltóságának sérelmével, mert orozva állott bosszút. A pártütést mégsem nyomta el. Azok, kik Boszniába szaladtak, ismét írtak Lászlóhoz, és reménylik vala jó végét dolgoknak; mert IX. Bonifácius segítségével szerencsés állapatra jutott. Az olasz urak közül a hatalmasbak vele tartottak. Kezdte is írni magát: „Regem Hungariae, Jerusalem, Siciliae”. Magyarország királyának. Zsigmondunk nagyobb meg nagyobb gyűlölségbe esett. Nem tartóztatta magát a szabados élettől. A Cillei grófnak igen kedvezett, több királyi jószágokat zálogba adott. Varasdot pedig oda ajándékozta, és annak birtokában megerősítette őtet. […]