Azért gyűlölték a magyarok Zsigmondot, mond a hazai krónika, hogy harminckét nemest levágatott, hogy Nikopolxnál annyit vesztett, hogy feslett életű volt és a szűzeken erőszakoskodott. E szilajságot űzte ő házas korában is.* „Az öszveesküttek vártak alkalmas üdőre, melyben őtet megfoghatnák.” Most amint mondám, a környülállások igen kedvezének nekik.
Tehát ezernégyszázegyben, tavaszkor, azon napon, melyen az anyaszentegyház dücsőséges győzedelmét énekeli Sz. Vitálisnak – apr. 28-dikán – az ország bárói (Zsigmond maga világosabban szól: némely praelátusok, bárók) a királyi palotába menének, mintha vele tanácskozni akarnának… minekutána szemére hányták volna tetteit, nagy agyarkodással megkapták… akik szeretik vala, mentették meg a haláltól.*
Zsigmond Visegrádon tartatott őrizet alatt először, onnan vitetett Siklós várába, mely a Garaiaké volt, hol tizennyolc hetet töltött fogságban, úgymond Windekx. A hazai krónika nem említi Visegrádot, hanem Siklóst: „Akik megfogták Zsigmondot, azt gondolák, hogy Gara Miklós és János haragunnának Zsigmondra, mivel atyjok őmiatta (vagy inkább felesége miatt) öletett meg: általadták tehát neki a királyt”* Ebből látszik, hogy Gara, ha ravasz szándékkal is, azok között volt, kik Zsigmond ellen támadtak; mert egyébként a bárók, ha velek nyilván ellenkezett volna, nem bízták volna kezére a fogolyt. És így hihető, amit Engel írt Garáról, hogy nagyra vágyott, és csak magát s familiáját akarta felemelni.
Ezután új királyról gondoskodtak. Némelyek Lengyelországból Vladiszlávot akarták, küldöttek is követeket, kik jún. 18-dikán Krakkóban voltak, úgymond Dlugoszx; mások Albertet, ausztriai herceget biztatták; voltak kik Zsigmondot megszánták; végre, voltak kik a megöletett Kis Károlynak fiát, Lászlót, Neápolból ide kívánták. Ez a különböző értelem használt Zsigmondnak, ki a siklósi várban, mond a hazai krónika, – „szomorú napokat számlála… Megesett szíve Garainénak rajta, kérte tehát fiait, hogy iparkodnának kiszabadításán; emlékeznének atyjoknak mondására: A törvényesen koronáztatott királyt, ha baromhoz volna is hasonló, nem kell elhagyni. Ha megölitek, örök gyalázatba fogtok esni… Ha kimentitek a veszedelemből, jó hírt, nevet, hasznot szereztek magatoknak, familiátoknak… E beszéd nagy gondba ejtette az ifjakat. Azonban Garainé kezdte vigasztalni Zsigmondot… igérte minden tehetségét segédére, ha őtet és fiait oztán megtekinti. Ekkor Zsigmond térdre esvén, tárt karokkal, siralmas szemekkel mondá: Asszonyom és anyám, ha visszanyerem az országot, ha életem megmarad; nagyobb szerencsétlenség érjen, és Isten se legyen segítőm, ha rólad és fiaidról valaha elfeledkezem. Íme! téged anyámnak fogadlak, fiaidat testvérimnek veszem... esküszöm…”*
De Gara Miklóst nemcsak édesanyja, Ilona, hanem Hermánx is, Cillei gróf, kérte s ösztönözte. Ennek Zsigmond, mint már említettem, sokat ajándékozott, most pedig leányával Borbálával jegyben volt; sőt Hermánx, erősebb szövetségnek okáért, mely ezután őközöttök lenne, Garával házasította öszve leányát, Annát. A praelátusok és bárók, kik Zsigmondként plánum nélkül dolgoztak, kik mást meg mást akartak, kik, Katona szerént, attól tartottak, netalám belső háborúban nagyobb veszedelembe dőlne az ország, mert már imitt amott Zsigmond mellett fegyver villogott és dúlt, kezdének hajlani békességre. Annál serényxebben forgódott Gara: kit reménységgel, kit félelemmel tölte be, mindnyájokat pedig azzal, hogy a tett bosszúságok örök feledékenységben lesznek. Az lőn, amit Zsigmond várt, és Garának dicséretére feljegyzett: „Minekutána Miklós sokat fáradott, izzadott, minekutána felségünk és a praelátusok s bárók között békességet szerzett volna, végre, kegyelmes rendeléséből Istennek, kinek a kezében vannak mindenek… Mi visszanyertük az országot és az igazgatást egészen.”
Gara Miklós nem haszontalan fáradott. Zsigmond neki nádorispányságot adott, amely tisztség eddig Bubek Detriké volt; Venczel pedig nagy örömében esztendői jutalmul ezer aranyt. Erről szóló levele költ. aug. 19-dikén. Maga Gara, úgy látszik mond Pelzel, vitte meg az örvendetes hírt Venczelnek, ki az őtet szorongató cseh uraktól ugyanezen üdőben nyert pihenést. Zsigmondunk októberben Pápán hirdette ki az amnistiát.* Ami történt, maradna feledékenységben. Ő soha senki ellen sem kezd valamit, sem más által nem kezdet. Csak azon károk téríttessenek meg, melyek a praelátusoknak és báróknak tudtok nélkül estenek a királyi jövedelmekben. […]
1405. Ezen esztendő imezekről emlékezetes. Zsigmond minden városokból, melyek Magyarországban valának, bizonyos követeket öszvehívatott, kikkel és a praelátusokkal, a bárókkal, a főbb urakkal tanakodott „jó és békességes állapatjáról s nyilvánságosx hasznáról az országnak: jól megfontolván a dolgot, végezte, hogy némely várasok keríttetnének be kőfalakkal; némely szabad faluk, vagy mezővárasok vetetnének fel a királyi várasok közé; némely szokások, vagy inkább visszaélések, töröltetnének el; némelyek változtatnának és jobbíttatnának meg; némely új szabásokat is hoztunk, rendeltünk”, úgymond.
Azon okból, mert, úgymond, mint a magyar krónikákban olvastatik, ezen ország sokféle károkat szenvedett gyakran a bissenusoktól, a tatároktól, újabb üdőkben pedig a törököktől; nem valának kerített várasok, erősségek, melyekbe az emberek magokat és jószágaikat zárhatták volna: az ellenség elpusztította őket, számtalanokat keserves fogságra hajtott, oly kegyetlenségeket követett el, melyekről irtózás nélkül nem lehet emlékezni.*
A dekretomnak ágazati röviden imezek: mindenütt egész országban lenne keletben a budai mérték, singx, font. A külföldi posztósok miként árulnák posztójokat. Egyházi notárius ne lenne prókátor két világi között. A polgárok várasi bírájoktól a tárnokmesterxhez vinnék ügyöket, vagy más várasnak, amelynek szabadságával élnének, bírájához. Eddig az a szokás volt, hogy a nádorispány, főispányok sat. itélték s büntették a tolvajokat, latrokat, és minden gonosztévőket; úgy azon nemesek, kik a királytól efféle szabadságot nyerének; mi most, mond Zsigmond, a várasoknak is ilyen szabadságot engedtünk sat. a latrok, tolvajok sat. ellen, hogy annál nagyobb bátorságban lehetnének.
Szabadon költözhetnek a lakosok. Egy polgárt más polgártársának vétke miatt meg ne merjen fogni, vagy bántani se praelátus, se báró, se nemes. A bűnössel maga bírája előtt végezzen, amint országunknak igassága, régi szokás szerént magával hozza. Aki megsértetett és károsíttatott, a bűnöst először a maga bírája előtt keresse. Ha nem nyer elégtételt, a vármegye főispányához vigye dolgát; ha ez nem teszen igasságot, a királyi felséghez sat. Kilencedet és tizedet, a hiteles helyen letett pénzből ne vegyen a bíró attól, aki ügyét, vagy pörét megnyerte, hanem attól, ki elvesztette. Mert nem illik, hogy az igaz ember a nem igazért büntettessék és károsíttassék.
Minden lakó a várasban, jószágához képest fizessen a királyi kincstárba. E kötelességtől senkit meg nem menthet a neki adatott különös szabadság.
Budának egyéb szabadsági között volt, hogy minden hazabeli s külföldi árosok akár fel, akár alá mennének, eladandó portékáikat Budán raknák le s árulnák, ne is vinnék tovább; most, nehogy egy várasnak haszna s gyarapodása miatt a többi várasok, és az egész országnak lakosi kárt és rövidséget szenvednének, minden magyarországi árosoknak, kalmároknak, kereskedőknek teljes szabadságot adott Zsigmond odamenni jószágikkal egyetemben, ahová nekik tetszenék. A külföldiekre nézve parancsolta, hogy a régi szokást tartanák.
A szabad királyi várasok, ha a bírájoktól hozatott itéleten nem akarnának megállapodni, a tárnokmesterxhez vinnék ügyöket, máshoz senkihez se; ha szükség volna, a királyhoz.
A királyi várasok újesztendei ajándékot tartoznak adni a királynak, az újólag velek tett egyezés szerént, mond Zsigmond. Ha a király, vagy királyné nálok megszáll, ebédre és vacsorára elegendőt tartoznak adni. A királyi fő lovászmesternek minden mesteremberek ajándékozzanak, p. o. a szíjgyártó kantárt sat. Egyéb királyi tisztviselőknek semmit sem. – Az ajándékozástól kivette azon várasokat, melyek, régi szokás szerént, nem valának kötelesek.
Tiltotta, hogy egyháziak világi ügyeket, világi bírák pedig egyháziakat ne itélnének. Veretlen aranyt és ezüstöt senki az országból ki ne vinne: kit a harmincadosok rajtakapnának, mind az ércet elvennék tőle, mind egyéb jószágát.
Se kalmár, se más, akárki legyen, a külföldiek portékáját magáé gyanánt ne merje árulni, cserélni; amint eddig némelyek álnokul szoktak cselekedni. Egyébként, mind azon portékát elveszti, mind más büntetést is várhat.
A kalmárokat, kereskedőket, akár behoznának, akár kivinnének, felszabadította a vámoktól; de a harmincadoktól nem. „Tricesimam partem solvere et administrare teneantur”.+
A királyi aranyt és ezüstöt (dummodo justa et nostra moneta sit,+ mond Zsigmond) senki ne merje visszavetni, se megvagdalni, rontani. Egyébként elveszti portékáját, és, mint hamisitó, más büntetést is kap. Minden várasban váltókat rendelt.
Külföldi sót senki be ne hozzon, csak az legyen keletben, mely itthon ásatik. Egyébként elveszti a sót, vagy, ha azt eladta, a bevett pénzt. Kábaság, mond, másunnan kölcsönöznöd azt, amit itthon lelhetsz.
Az aranyt és ezüstöt, mely ezen országban ásatik, darabosan ki ne vigye senki. Egy bányász se merje azt eladni akár nyilván akár titkon. Ha valaki ollyast találand, tartozik adni a királyi kamarának. Azonban edényeket és ékességeket csináltathat magának belőle. Aki ellenkezőt cselekedend, elveszti az aranyt és ezüstöt: fele annak a királyi fiskusxé, fele pedig a bemondóé leszen. Az ötvösökön kivül más senki ne tartson próbakövet és választóvizet, vele ne is merjen élni. […]
1408. Ugyanezen esztendőben a maga és a királyné nevében állította fel a sárkányrendet a pogányok, schismaticusxok és a keresztény hitnek üldözői ellen. E rendnek címere volt aranykeresztről függő arany sárkány. Társak voltak huszonnégyen, mind ország bárói, kiknek szabad volt jelen lenni a titkos tanácskozásokon; ha köztök pör támadott, azt négyen vagy öten megvizsgálták, és az csak a királyig ment. Esküvéssel kötelezték magokat védelmére a királynak, királynénak, királyi familiának minden gonosz és csalárd emberek ellen: azon is kellett lenniek, hogy az országnak jó és törvény szerént való szokásai fenntartatnának.
1409. A sárkányrendbe Hervoja is bevetetett; tudniillik, minekutána Boszniát lecsendesítette a fegyver, ő Dalmátiában félni kezdett, és sem magához, sem László neápoli királyhoz nem bízván visszatért Zsigmondhoz, akinek kegyelméből spalátumi herceg megmaradt. Példáját követte Spalátum és Tragur várasa. Amit értvén László, hogy valami hasznot venne Dalmátiából, százezer aranyon eladta a venetusoknak Jádrát, Novigrádot, Auránát, Págót, melyekben katonaságot tartott, sőt eladta jussát az egész országhoz, mely sohasem volt az övé. Zsigmond nagyot hibázott: Hervoja már mellette volt: a sárkányrend vitézei is mellettek voltak; és miben mutathatták volna ki világosabban hűségeket mint e dologban? Egy jól felkészült sereg megtartotta volna Dalmátiát. A jó környülállást nagy kárára Magyarországnak elmúlatta. Le nem mondott azon országról, melyről a magyar státusok és rendek egyezése nélkül nem is mondhatott le. Üdővel, amint olvasni fogod, kereste azt, de akkor sem úgy, amint kellett volna. […]
Spira (Speyer) várasában volt oct. 18-dikán, ahol bátyjának, Venczelnek, cseh és római királynak, kérésére menedéklevelet adott Huss Jánosnak, ki a konstáncziai zsinatra megyen vala, hogy magát az eretnekségből, mellyel sok irígyei vádolák, kitisztítaná. Zsigmond: „Honorabilem magistrum Joannem Huss, sacrae theologiae baccalaureum, artium magistrum, praesentium ostensorem, de regno Bohemiae ad concilium generale, in civitate Constantiensi celebrandum, in proximo transeuntem, quem etiam in nostram et sacri imperii protectionem recepimus et tutelam”+ …azaz: Zsigmond Huss Jánost a maga és a szent birodalom oltalma s pártfogása alá vette. – „Némelyek gyalázzák Zsigmondot, hogy nem tartotta meg szavát; de a Fleuryx continuátorax úgymond Katona, megmenti őtet a gyalázattól.” Tudniillik, Huss János Konstáncziában, ahová november harmadikán ért, a cardinálok megfogatták és őrizet alá tetették, amiért eleinten megneheztelt Zsigmond, intette is őket levele által, de nem hallgatának szavára.
Aquisgránumból, hol ő november 8-dikán római királynak, felesége pedig királynénak koronáztatott, Konstáncziába utazott, és ért december 25-dikén, nem kis félelmére János pápának, ki, minekelőtte odament volna, sajdítván a veszedelmet, Fridriktől, ausztriai hercegtől kért segítséget. Neki János esztendőt által hatezer aranyt mint főkapitányának igért. – A zsinat kezdete, amint említém, november első napjára volt határozva, de János a harmadikra, sőt azután az ötödikre halasztotta. Három okból állott öszve: hogy a nagy szakadás elnyomatván, lenne egy feje az eklézsiának; hogy Huss Jánosnak ügye megvizsgáltatnék; végre hogy megjobbíttatnék fejében és tagjaiban az eklézsia már valahára. Mert az erkölcsromlás igen nagy volt. János pápán és Zsigmond királyon kivül, valának IX patriarchák, XLIII érsekek, CLX püspökök, CIX apátok és theológusok. Néha Konstáncziában számláltatott harmincezer ló, amiből, mond a história, az emberek sokaságáról lehet gondolni.*
Míg Zsigmond odajára, a török Magyarországhoz közelgete. Szerviát már taval szorongatta Mousa, ki ellen Maróthi János, Gara János, és Monoszlói Csupor Pál elég szerencsésen dolgozának; most Mahomet, e néven első, minekutána Mousát meggyőzte s ölte volna, mint eleven, bátor, okos és harcra termett uralkodó, Ráczországot magáévá tette, nagy kárára Magyarországnak, mely ezután a kereszténység előbástyájának tartatott, de egy keresztény fejedelemtől sem segíttetett úgy, amint kellett volna. A török ellen való véres küszködésekről ezután gyakor szó leszen, ami eszünkbe hozza, amit Lajos a nemzeti erővel a még nem igen hatalmas pogányság ellen tehetett volna. […]
1419. A most múlt esztendőnek végén Passauban, Hohenlohe György püspöknél múlatott egy darabig Zsigmond; onnan elmenvén, Linczben vala januárius 16-dikán, midőn a bátyjától, Venczeltől, küldetett követek őtet, és János cardinált köszöntötték, egyszersmind arra kérték, hogy azon egyházi büntetést, melyet a zsinat Hussnak követőire hozott vala, vetetné el rólok, mert nem igaz, hogy eretnekek volnának, és eretnekséget tanítnának. Az úr vacsoráját két szín alatt venni nem tartotta eretnekségnek Venczel, mond Pelzel. Zsigmond íratott egy levelet, melyben csudálkozik, hogy Venczel Csehországban semmi eretnekséget nem ismer, holott az egész világ előtt tudva vagyon megmocskoltatása ezen országnak az eretnekség által, aminek Venczel maga az oka. Jelenté neki, hogy a vele lévő római követtel, mart. 9-dik Szakolczán (Skalicz) gyűlést akar tartani, amelyre küldene Venczel követeket, kik a nemzet nevében mondanának le a tévelygésről, és térnének vissza az anyaszentegyházhoz. Ha erre nem állana Venczel, semmi segítséget őtőle ne várna.* […]
Csehország, amint említém, dolgot adott Zsigmondnak; tudniillik, Venczel, aug. 16-dikán elhalván, szörnyű háborgásban hagyta azt, melyen kivül Morva, Szilézia, Luszáczia Zsigmondra szállott, mert a lucemburgi familiából más senki nem vala életben. A háborgást hussiták indították. Ezekről vagyon szó hazai krónikánkban is, de, hogy jobban ismerje őket, és a dolgot értse az olvasó, röviden jegyzem imezeket: Huss János, jámbor életű és ékes beszédű pap, ezen századnak elején kezdett predikálni a Betlehem nevű templomban. Először a világiakat, nagyokat és kicsinyeket, feddette: csudálták, és dicsérték – „hogy az isten lelke szól ki belőle.” Azután a nemvilágiakat, a nép tanítóit, az al s főrendűeket, hogy büszkélkednek, uzsoráskodnak, simoniáskodnakx sat. a sok jószágokból, melyeket nem kellene bírniok: – „Az ördög szállotta meg” – mondák. Zbinko, prágai érsek, Venczel király előtt panaszt tett rá. E példa után mások támadtak ellene: Vicleffx anglus papnak könyveiből mérget és eretnekséget szívott; azt hintené. János pápa 1412. keresztes hadat predikáltatott Prágában László neápoli király ellen: bűnbocsánatot igért azoknak, kik vagy fegyvert fognának, vagy pénzt adnának. Huss János mást predikált, tudniillik, hogy a keresztényeket keresztények ellen fellármázni gonosz volna. A pápa eleibe idéztetett; nem fogadott szót; excommunicálxtatott. Következett a konstancziai zsinat; oda hívatott mint eretnek, elutazott, hogy magát mentené. Még oda sem ért, midőn Miesz Jakab theologus azt kezdte tanítani, hogy az úr vacsoráját kenyér és bor szín alatt kellene adni a híveknek. Ezt a zsinatbeli atyák meghallották, és mivel a római eklézsiának akkori szokása ellen vala,* eretnekségnek tartották; minden érsekeknek és püspököknek, egész kereszténységben, megparancsolták, hogy ezen újítást meg ne engednék; a világi hatalmasságokat hívnák segédül, és az engedetlen eretnekeket büntetnék. A prágai érsek azt a nagy várast egészen interdictumx alá vetette, mindaddig, míg az oltári szentséget két szín alatt adnák a papok (mert sokan úgy adák), és vennék a hívek. A király (Venczel) sok ellenkezőket megbüntetett. A nép kiment a szabad ég alá a mezőre, és ott ajtatoskodott 1415-dikben.
Huss János, ugyanazon 1415-dik esztendőben júl. 6-dikán, tűzre itéltetett, és megégettetett. Ennek hírére a király, az egész udvar, a nemesség igen nagy haragra gerjedett, hogy a nemzet előtt oly kedves ember és pap oly gyalázatos halálra itéltetett. Venczel a papságot vádolta s okozta: Zsigmondra is boszonkodott, mivel megengedte a büntetést. A köznép is békételenkedni kezdett; nem gondolván a zsinat tilalmával, sőt azt igazságtalannak tartván, kívánta a szentségnek két szín alatt való kiszolgáltatását. A prágai érsek ujra bezáratni parancsolta a templomokat, november elején; a király most őtet nem segítette, mond Pelzel. A főváras tehát két részre oszlott. Mások megtartották az interdictumxot; mások pedig nem, és isteni szolgálatra öszvegyülekezének a templomokban. Ezek valának hussiták, azaz, Hussnak baráti, kik az úr vacsorájával kenyér és bor színe alatt éltenek, amazok csak a kenyér színe alatt. Venczel, mond Pelzel, végre a hussitákhoz állott, és megengedte nekik, hogy olyan plebánosokat fogadnának, kik mind a két színt nekik adnák, azokat pedig, kik csak egy színt akarnának adni, űznék el.*
A cseh és morva nemesek, Venczel királynak engedelméből nemes bátorsággal, egyszersmind tisztességes szabadsággal írt levelet küldének a zsinathoz, azon panaszkodván, hogy Huss Jánost tűzre kárhoztatta volt, azt, ki őket s jobbágyaikat igaz tudományra oktatta: ők katholikusok, nem eretnekek, az evangeliomi vallásért készek élni, készek halni: némely gonosz emberek hamisan fogtak eretnekséget az ő hazájokra… panaszkodának, hogy a zsinat őrizet alá tetette Prágai Hieronymust is (világi ember és igen tudós theologus vala). A zsinat válaszolt 1416-dikban a nemeseknek, de haragosan és büszkén; itélőszéke eleibe idézte, mivel Huss Jánost ártatlannak tartották. Az idéző levél Regensburgban, Passauban, Bécsben nyilván ki volt szegeztetve. Nem fogadtak szót a nemesek; azért kiátkoztattak. Annál bátrabban viselék magokat. Nemsokára hallották, hogy Hieronymus is megégettetett; méginkább felforrott bennek a méreg. Fegyvert ragadván a papokat ölték, jószágaikat ragadozták. Mind Zsigmond, mind az új pápa 1417-d. V. Márton lecsendesítni akarta őket. Mind a kettő eretnekséget emlegetett, amelyről hallani sem akartak. Márton 1418-d. János nevű cardinált küldött Csehországban, hogy a Huss tanítását törlené s nyomná el. Igen kemény eszközhöz nyúlt; egy plebánost, és polgárt, elevenen megégettetett, a papot azért, hogy a szentséget két szín alatt adta, a polgárt, hogy azt magához úgy vette.
János cardinál több kárt tett mint hasznot buzgóságával. A térítést, melyben hiába fárada, abban hagyta. Zsigmondnak az átalkodottak ellen fegyvert javaslott, mint Gerson szavára a konstancziai zsinat. A császár irtózott emberi vért ontani, mond Rajnáldx, és szánokodását kegyetlennek nevezi; de őneki, amint előadtuk, itthon más dolgai valának ezen 1419-dik esztendőben.
A csehek fegyver ellen fegyvert készítettek. Hadi vezérekké tevék Hussinecz Miklóst és Ziskát. Ez királyi udvarnok vala, s régi hadakozó; amaz gazdag nemesember és földesúr, mind a kettő nagy pártfogója Hussnak. Naponként több meg több fegyveresek állottak hozzájok. Venczel rettege trónusán, kivált midőn hallá, hogy már negyven ezeren volnának, noha nem mindnyájan fegyveresek, kik egy hegyen, melyet ők Tábornak nevezének, két szín alatt vevék papjaiktól a szentséget. Prága ellen szándékozának menni, s más királyt választani. Erről őket Koronda Venczel papjok lebeszéllte. Történt: papjokra, midőn egy templomból másba vezeti vala a népet, követ hajított valaki a várasházából. Ziska azonnal bosszúállásra lobbantotta őket: berohantak, és az ablakokon hányták ki a bírót, a polgármestert többedmagokkal, kiket a nekidühödt sokaság kegyetlenül megölt. Mihent ezen szörnyűséget hallotta Venczel, gutaütésbe esett, és elhalt aug. 16. Ennek híre alig terjedett ki a várasban, ihol! a kelyhesek azon klastromokra és templomokra, melyekben tőlök elébb megtagadták a két színt, dühösen rohantak. Törték, zúzták az oltárokat, képeket, orgonákat sat. A klastrombelieket, Hussnak ellenségit kötözték, hányták tömlöcökre. Három nap egymás után tartott Prágában e fergeteg. Venczel holtteste titokban tartatott, hogy csúfot ne űzne belőle a dühös sokaság, mert, eltünte előtt egy kevéssel, fenyegette a hussita papokat, hogy kitörli őket.
Sophia, Venczel özvegye, kénytelen volt alkura lépni a prágaiakkal, és fegyverszünetet kérni inkább mint adni. – „A hussiták szabadon fogják gyakorlani religyiójokat. A katholikus papoknak, klastromoknak, templomoknak békét hagynak. Visegrád várát a királyi katonáknak engedik.” Ezt Ziska nem hagyta jóvá; kiment Prágából táboritáival; a papokat kínozta, a klastromokat dúlta. De az ő papjainak is jaj volt, ha p. o. a kutnabányai németek elfoghatták őket, úgymond Schmidt. […]
Ziska mióta Prágából, amint mondám, kitakarodott, erősen készült Zsigmond ellen, kit nem szenvedhetett, mivel „Huss Jánosnak és Prágai Hieronymusnak megégettetését jóváhagyta.” Az eddig mutatott keménysége miatt a prágaiak meggyűlölték. Magokhoz hívták Ziskát; amit hallván több várasok, hozzájok állottak, és segítő seregeket küldöttek. Egy gyűlésben elvégzék, hogy ők nem fognák királyul venni Zsigmondot: őtet mint cseh nemzetnek ellenségét úgy néznék. Ezt hírül adták egész országnak; indító okaik valának, hogy Zsigmond eladta Brandeburgiát és a cseh koronától elszakasztotta; hogy Hussot és Hieronymust meghagyta égettetni; tanítását pedig tűzzel vassal ki akarja irtani; hogy az országnak csak vesztére arányozx.
Mart. 25-dikére tette Engel a had kezdetét. Hihető, hogy Zsigmondnak serege táborozott. Ő „Budán b. Márk evang. ünnepe után való vasárnapon” Polyánk nevű nemeseknek azt a kegyelmet adta írásban, hogy jobbágyaikat más senki ne itélhetné – „hanemha lopásokban, latorságokban, gyilkosságokban, és egyéb főben járó vétkekben” kapattak volna. Juniusban Szileziából Königsgrácz felé nyomult német seregeivel. Az ausztriaikat Albert herceg vezette. Zsigmond Prágának egy részét nagynehezen bevette, de az ó és új várast hiába vívta Ziska ellen. Júl. 14-dikén ismég megtámadta, ismég vesztett, sokkal többet mint először. Szörnyű düh vala mind a két felekezetben. A németek, mond Pelzel, mivel azt hitték, hogy hussita minden cseh, az embereket, asszonyokat, gyermekeket is tűzbe hányták, falukat gyujtogattak, rablottak. Amit hallván a prágaiak, bástyákra hurcolták a német foglyokat és a császári armádának láttára égették. Némely cseh urak, kik Zsigmonddal tartának s valának, hazájok veszedelmét nem nézhették, egyszersmind gondolák, hogy a főváras soká ellent nem állhatna, ami ha megtörténnék, a nekimérgesedett németektől földig lerontatnék. Dolgozának tehát az egyességben. A prágaiak készeknek mutatták magokat, ha nekik a vallás szabadságát megengedné Zsigmond. Mivel nem nyerték meg, veszni kívántak. Szerencséjekre sem a katonaságnak nem volt kedve a vívásra, sem Zsigmondnak, ki, minekelőtte a váras alól elszállana, júl. 28-dikán nehány cseh nemeseknek jelenlétekben Konrád érsektől (ez utóbb hussita lőn) megkoronáztatta magát. Nem üresen hagyta oda Prágát: mert a vár templomából minden arany és ezüst edényeket, egy arany koporsót (sz. Venczelét), szóval, minden drágaságokat elvitt. Azzal fizette a zsoldoskatonákat. A németországiakat hazájokba eresztette. Ő Kutnabányára, nem jókedvében ment, hol két részre osztotta fegyveresit. Azokból egy falka az országban csavargott, és a hussita urak jószágait irgalmatlanul dúlta. Maga Morván keresztül Magyarországba jött, és készült a második táborozásra.
Másodszor sem járt jól Zsigmond. Több írók után: Prágánál „sok főurak és morva nemesek öletének meg: a királynak pedig el kellett futnia.” És: – „A király népeiből közel háromszáz bárók, nemesek és udvarlóik öletének meg, egy boszniai herceg is; a prágaiakból nehányan, kik mégis a helyt megtartották.” És: – „Pénteken mindenszentek napján harcoltak a cseh s morva urak, és Zsigmond segítni ment Visegrádot; és ott levertek és megöltek sok bárókat, nemeseket, grófokat, morvákat és magyarokat szám szerént talám ötszázat.” Magyaraink közül volt Nánai Kompolt Péter, amint Zsigmondnak egy leveléből kitetszik: – „A szentséges római eklézsia hitének védelmezésében a visegrádi vár alatt, midőn férfiasan és serényxen harcol vala, a Vicleffxistáktól, oh fájdalom! megöletett.” Zsigmond bosszúságában Prága körül helységeket rontatott, embereket öletett magyar huszárai által, mint Ziska, mond Pelzel. De leginkább rontatta jószágaikat a Podiebrád uraknak, mivel ezek a prágaiakat segítették. Oztán Kuttenbergbe húzta magát, hol ezen esztendőnek végéig tartózkodott. A prágaiak, novemb. 24-dikén öszvebeszélvén, Jagellónak, lengyel királynak ajánlották a cseh koronát.
Míg Zsigmond a hussiták ellen harcola, Mahomet beütött Erdélybe, szent Mihály nap előtt, Szászvárast felégette, az embereket mind elhajtotta rabságra, minekutána Csáki Miklós vajdát egész seregével Hátszeg vára mellett nagyon megverte. A venetusok pedig Dalmátiában dolgozának; még nehány várasból kellett kiűzniek a magyar katonaságot: kiűzték azt, és az egész országot elfoglalták. Zsigmond és az ő ajtatos bárói a religyio ügyében fáradtak Csehországban ezután is; s nem is jutott jól eszekbe, hogy Dalmátiát, XII. században, Kálmán bölcs és vitéz király kapcsolta a magyar koronához.
1421. Még a télen megtámadta nagy sereggel a hussitákat. „Csehországban, mond az ausztriai krónika, valamerre menének a magyarok, pusztítottak, gyujtogattak: és akkor az eretnekek nagy sereget öszvegyüjtöttek, és ellent állának, és ő nem verhette azokat vissza.” Tudniillik Ziska, a decemb. 26-dikán elhalt Hussinecznek fegyveresit magához vevén, erősebb lőn. Zsigmond hátrált előtte. Martius 27-dikére Znoimába szorult, azután Trencsinbe húzta magát. Azonban előjött a török. Aprilis elején a Barczaságxot szörnyűen pusztította : a szászokat és székelyeket rablotta, s csaknem egész Erdélyt magáévá tette. Zsigmond későbben, tudnillik július elején jelent meg a segítséggel, annyiban szerencsés volt, hogy az új szultán, II. Amurát, mivel a meghalt I. Mahomet fiával, Mustafával vesződött, békességet kötött vele öt esztendőre. […]
1424. Ziska Cseh és Morvaországban dúlt. Ebben kivált János püspöknek jószágain, amelyeken seregével kóborla, a legnagyobb kegyetlenség nyomait hagyta. A prágaiakkal, kik néha őtet szorongaták, de rajta ki nem foghatának, végre megbékélt. Örök szövetséget és barátságokat esküttenek egymásnak Zsigmond ellen.
Zsigmondra neheztelének a választók is, őtet okul veték nyilván, hogy oly sokáig tartana a cseh eretnekség: tehetetlen, félénk, sőt hussita, eretnek maga, több effélét mondának. Menté magát: „A mindenható isten, ki égben vagyon, és minden szíveket ismer, jól tudja, hogy ő a cseh eretnekség miatt igen bánkódik.” Kik erre kinszerítették, nem ismerték őtet; mert mennyit fáradt már a tévelygők ellen! Most mart. elején Krakóban Sophia királynénak koronáztatásán megjelent; ugyanott Vladiszlávval sokat tanakodott az eretnekségnek kiirtásáról; e volt fő oka az ő fáradságos utazásának. Kétség kívül a megígért harmincezert újólag kérte Vladiszlávtól. A mondott hónapnak végefelé Budára visszatért, ahol Rómából egy levelet kapott. Még taval buzdította Márton pápa a szomszéd fejedelmeket; el is végeztetett, hogy Dánia, Norvegia, Svéczia, Lengyelország, Albert ausztriai herceg, Misznia markhióxi, szent szövetséget kötvén Zsigmonddal egyetemben a hussiták ellen mennek; a nagy készületből semmi sem lett; amit értvén Márton mind Zsigmondot, mind a többit sürgette, hogy „emelné s emelnék fel a keresztes zászlókat”. Leginkább ösztönözte Zsigmondot a szenthadra az okból is, hogy Csehország az ő öröksége – „a jövő nyáron tehát menne az eretnekekre… oltalmazná a keresztény hitet, melynek bajnokává őtet az isten tette… annál nagyobb gyűlölségre s büntetésre méltók a pártütők, mivel keresztény szüléktől származván hamis articulusxokra s veszedelmes babonákra vetemedtenek… példájára mások felserkennének… Mi azt, amire magasságod köteles, örömest különös jótéteménynek vesszük. Adat. Róm. Sz. Péternél febr. 14-dikén.”
Azt sem kis fájdalommal hallotta Márton, mond Rajnáldx, hogy sok kereskedők nyereségért a cseh eretnekeknek bort, búzát, sót sat. hordottak, és így segítették őket, akik, ha tőlök effélék megtagadtatnának, hamarább letennék fegyvereiket, és megtérnének. Megtiltotta tehát, hogy senki ne vinne, se ne vitetne hozzájok eleséget; kik ellenkezőt cselekednének, kiátkoztatnának: a magános emberek elfogatnának, és örök szolgaságra vettetnének. De, úgy vélem, ezzel nem sokat ártott nekik; mert ők jól tudták, honnan mit kellene nem pénzzel hanem fegyverrel szerezniek. Azonban a pápa tilalmát segítségnek tarthatta Zsigmondunk. Morvába küldötte Albertet. A herceg elég jó szerencsével fogott a táborozáshoz. Segítő társai valának Rozgoni István és György rokonaikkal, kik amint Zsigmond egy levelében írta, több veszedelmeken forgottak, kivált Devizka nevű erős várasnál, – „melyet mi isten jóvoltából visszanyertünk, és földig lerontattunk… a benne lévőket, ellenségeinket, megölettük.”
Vladiszláv pünkösdkor nem többet ötezernél küldött Alberthez az olomuczi táborba: ugyanakkor Koribut Csehországba lépett: amiből azt gyanította Albert, hogy nem mint segítő társak, hanem mint ravasz ellenségek jöttenek a lengyelek: jó szót sem adott nekik; akik tehát tizenöt nap mulva, mond Dlugoszx, hazájokba visszautaztak. Zsigmondot is megháborította e dolog annál inkább, mivel Vladiszláv nem, amint ígérte volt, harminc ezeret küldött. A németországi fejedelmekhez folyamt, Bécsbe hívta őket september 29-dikére, midőn már Ziska és a prágaiak között megköttetve vala az örök barátság és szövetség őellene. A bécsi gyűlésre kevesen jelenének; elhalasztotta tehát azt november 25-dikére, akkor sem végezhetett a kevés számú német urakkal; azt könnyen sajdíthatta. Azért „alattomban izent Ziskának, hogy ha részére áll, és a várasakat megesketi az ő hűségére, Csehországnak helytartójává, és az egész ármádának fővezérévé teszi nagy fizetéssel”.* Felelt-e, és mit, vagy nem, Ziska Zsigmondnak, nem tudjuk, mond Pelzel; mások írják, hogy elfogadta az ajánlást, melyről midőn létel szerént bizonyságot akar vala tenni, az úton pestisben (octob. 6-dikán, vagy 24-d.) meghalt. A legnagyobb vitézek között helyet érdemlene, ha az emberekkel emberségesen bánt volna, és ha saját hazája ellen nem dühösködött volna.
Ziskának holta után két fő felekezetre oszlottak a hussiták, tudniillik táboritákra és árvákra: kik így nevezték magokat, igen búsongtak Ziskának halálán mint édes atyjokén; fővezérül az ifjabb Prokópot vevék; amazok pedig az üdősb Prokópot. Mind ezek, midőn veszedelem fenyegette őket, egymást hatalmasan segítették. Ezeken kívül valának hussiták, kik az Oreb nevű hegytől orebita frátereknek nevét viselték.
Ezen esztendőben vendége volt Zsigmondnak Mánuel görög császár, ki őtet a törökre hívta; de a fegyverszünet ellen (amely még tarta) nem akart véteni. A görögöt emberségesen elbocsátotta. Alig távozott el, imhol követek jövének, kik Amurát nevében, két esztendőre, békességet kértek; melyet Zsigmond a cseh háború miatt örömest elfogadott. Azonban a török bosszúsággal illette, mert Dán vajdát, a magyar koronának hívét, Oláhországból kiűzte rohanásával azon földre. […]
1428. Készült a török ellen, ki taval Galambócz várába álnokúl befészkelte magát. Evégre 14.000 aranyt kért és vett fel Jánostól, a zágrábi püspöktől, azon várost, és Nagy-Kemlek nevű királyi várt zálogúl adván. Segítő társakat is igyekezett szerezni. Az 1412-diki egyezés szerént a lengyel király, és a moldvai vajda tartozott előjőni, kiket megszólított ugyan, de foganat nélkül. Vitold herceg kevés lengyeleket, Dán vajda pedig hatezer oláhokat küldött, kiket Fekete Zavisz vezérlett. György, a szerviai despota is köteles volt egész erejével segítni. Tatám 24, vagy 30 ezerre lehet tenni az ármádát, Engel szerént. Májusban kezdte Zsigmond vívatni szárazon és vizen a várt. – „A mieink mind addig hatalmasbak valának, míg el nem jött Amurát, aki népének veszedelmét hallván, igen nagy készülettel megjelent, és erősbnek látszott: azért a király nem kis veszteséget szenvedvén embereiben odahagyta a mezőt; általkelt a Dunán, és az ellenség kezét elkerülte. Sokan meghaltak, és azok között ama híres neves Zavisz, kiről a mi üdőnkben sem emlékezhetünk szívünk háborodása nélkül”, így írt a hazai krónika.
Világosbban írt Zsigmond. Amuráttal fegyverszünetet tett, és neki hagyta Galambócz várát. Midőn, nem tartván semmi gonosztól, általkelni készült a Dunán, sőt már „nagyobb része seregének” általkelt: a vele hátralévőket megrohanták a hitszegő törökök. Őtet nagynehezen Rozgoni István egy hajóba vezette, másként „tatám az ellenség kezébe jutott volna.” A tolongásban István beesett a Dunába, melyből alig húzhatták ki. – Zavisz kétség kivül ilyen környülállásokban nem kaphatott hajóra; elszánta tehát magát, mint bátor katona, tisztességes halálra. Vítt, amig vívhatott. elvégrex a sokaságtól elnyomatott, és azután megöletett. Szent László várában olasz lövöldözők valának, mond Engel, kik jó szolgálatot tettenek; mert gyakran lőtték és akadályoztatták a törököket az alatt, míg ármádánk általkelt a Dunán. Méltó említésre Rozgoni Istvánnak felesége is, Cecilia. Ezt Zsigmond levelében szépen dicsérte. „Midőn Galambócz várát víná seregünk, egyéb asszonyoknál bátrabb lévén Szent-László várunkhoz Galambócz irányában jőni merészlett… egy fegyveres hajónkba szállván vitéz lélekkel és szívvel azonon ide-oda járt, forgott, és lövöldöztetett a törökökre Galambócz várába.”* […]
A hussiták közel húsz ezeren nem csak György prépostot és pénzét ragadták el, hanem Szepesen kivül Turócz, Liptó vármegyéket, és a Garanx s Ipoly folyói között fekvő földet kegyetlenül rontották, rablották, a szedett zsákmányt szekerekre rakták, és minden akadék nélkül elvitték. Hol voltak „az ország őrzői”? Boldogtalan üdő, melyben a haza s a kir. tisztviselői bálványok! […]
1434. A telet és a tavasznak nagy részét Baziléaban töltötte Zsigmond. Februárius 5-dikén, és aprilis 26. császári fényében jelent meg az űléseken, melyek, valamint eddig úgy most, zajosok valának. Ezt az egyházi históriából kell tudni. Ő a zsinattól az egész keresztény világra nézve kevés jót várt; de maga örömére kinyerte azt, hogy a hussiták ellen a keresztényektől mindenütt pénz szedetnék. Ezt megírta Magyarországba. Sáros vármegyéhez küldött levele még fennvan. Azon adóra köteles volt a clerus „tam exemptus quam non exemtus,” kötelesek voltak minden főurak, gazdagok, szegények, kik esztendőnként jövedelmekkel bírának: tartoztak adni 50 pénzt, azaz 50 forintból egy forintot ingó jószágaikból, böcsültetés szerént, ezerből egy forintot; minden személytől de semmi bizonyos jövedelemmel nem bírótól, hat kis pénz vetetett. E rendelést csaknem egész kereszténység örömest elfogadta, mond Zsigmond. Mi is tehát, mivel országunk a hussiták és törökök miatt nagyobb veszedelemtől tarthat, a szent zsinattól elfogadtuk.* „Apr. 8-dikán, 1434.” – A 26-dikon tartatott ülés után Bazileából elutazott.
A csehek azolta, hogy a zsinatot járák, a zsinat pedig őket követei által késértgeté, más gondolatokra jöttenek, nagyobb részént ugyan, ha mindnyájan nem. Neuhaus Menyhárt sokadmagával a hatalmasbak közül, a bazileai deputátusoktól ingereltetvén alattomban felkészült, és az egymással veszekedő felekezetre Prágában ütött: oda sietett mind a két Prokóp, de a nagyobb számú katholikus sereg ellent állott. A mondott két vezér elesett a szörnyű verekedésben. Azokon kívül több ezer hussita vagy halva maradott, vagy elfogatott.* Egy csapat Kolinbe vette magát Czapek nevű vezérrel. Máj. 30-dikán történt ez a győzedelem. Akkor Zsigmond Ulmában volt, és onnan tudósította a bazileai zsinatot, jun. 4-dikén; 29-dikén pedig bizonyossá tette az országot, hogy a zsinat által parancsoltatott adó csak most egyszer szedetnék. Prágába is küldött követeket, hogy őtet, mint Vencelnek testvérét és törvényes örököst, királynak kiáltanák ki.
Czapek, akiről most szólánk, Kolint és Csehbrodát megrakta ugyan néppel, de látván, hogy nagyobb erővel kellene küszködnie, megadta magát. Más egyéb helyekből is lassanként kiűzettek a táboriták. Mindazáltal az egész ország még nem békélt meg sem a zsinattal, sem Zsigmonddal. – Ez Ulmából Regensburgba utazott, honnan a szepesi plébánosoknak kedvező levelet küldött a szászokra, mint már 1419-dikben. elvégrex, octóber vége felé, Pozsonban állapodott meg, minekutána csaknem négy esztendőt töltött el Magyarországon kívül, mely az alatt „nagy károkba esett: csendességét elvesztette a főurak között támadott visszavonás és veszekedés miatt.” A főurak seregenként és vetekedve sietének udvarlására a régen nem látott királynak, és neki drága ajándékokkal kedveskedének, melyeket jó szívvel vett el. „Őket, mond a hazai krónika, szépen öszvebékéltette,” amit bölcsen cselekedett; de azt nem említi a hazai krónika, hogy kérdőre s elégtételre vette a vétkeseket, amit igazságosan, egyszersmind bölcsen cselekedett volna. […]
Más dolga Zsigmondnak az volt, hogy gyűlést tartana. Az ország gonosz állapatra jutott, míg ő a három koronát kereste s felvette, Aquisgránumban 1414-dikb. Mediolánumban 1431-d., és végre Rómában 1433-d. – „szentséges urunknak, IV. Eugenius pápa úrnak kezéből.” Hogy az igazság egyaránt mindennek kiszolgáltatnék, hogy csendesség és békesség lenne: a praelátusokkal, bárókkal és nemesekkel (a várasok követei nem említtetnek) tanakodván, imez rendeléseket tette és törvényeket hozta, melyek „mindenkor tartatnának, és melyeket senki általhágni ne merne.”
Először ugyan, hogy a bírák és az igazságnak kiszolgáltatói iránt balul ne gyanakodnának az emberek, és ne gondolnák, hogy kedvezésből vagy gyűlölségből itélnek; rendelte: Ezután mindenkor a bírák, világiak, és egyháziak, midőn tisztséget vesznek fel, megesküsznek „istenre, a boldogságos szűzre, és minden szentekre, hogy ők félretevén kérést, jutalmat, kedvezést, szeretetet, gyűlölséget, gazdagnak és szegénynek igaz itéletet tesznek.”*
Minden vármegyékben azok választassanak szolgabíráknak, kik egyebeknél előbbkelők és nagyobb birtokúak, és kiket a nemesek mindnyájan méltóknak itélnek. A választottak tartozzanak 25 márka büntetés alatt felvállalni a tisztséget. Ha letették azt, vagy készakarva vagy kénytelenül, csak öt esztendő után vehetik fel.
A birságot magok közt igazán osszák el a főispányok és szolgabírák.
Nagy a panasz, mond Zsigmond, hogy az erősebbek az erőtlenebbeket sokféle módon nyomják és terhelik; fosztják, verik, sebesítik, ölik, házaikat rontják, jószágaikat ragadozzák. A kártvallottak panaszikat tegyék le a főispányok és szolgabírák előtt, akik tartoznak gyűlést hirdetni, őket meghallgatni, és nekik igazságot tenni; törvénytelenül elvett jószágaikat visszaadatni. Ha a bárók és bírák ellen sat. támadand panasz és pör, mi magunk, vagy különös emberünk által teszünk igazságot.
Mértékletes birságokat rendelt, melyeket a vármegye gyűlésén kívül imez esetekben vehetett a főispány és szolgabíró: 1) Attól, ki a jobbágyot, minekutána lefizette a földváltságot, erőszakosan megtartóztatta; három márkát. 2) Attól, ki másnak jobbágyát erőszakkal vette el, három márkát. 3) Attól, ki a lopva elment jobbágyot kérésre nem akarta visszaadni, három márkát. 4) Attól, ki a vármegye itélete ellen szegezte magát, huszonöt márkát. 5) Ki a fogoly tolvajt, latrot, gonosztévőt kezéből kieresztette, a fogolynak homágiumxát. 6) A helységektől, melyek jókor le nem fizették a „lucrum cameraext,” három márkát. 7) Azon helységektől, melyeket az interdictumx sem bírhatott tizedfizetésre, három márkát. 8) Azoktól, kik három márka büntetés alatt hivatalosak voltak a gyűlésre, de meg nem jelenének (hanemha betegség, öregség, szegénység sat. miatt), három márkát.
A fiskusx mohósága ellen van a XVII-dik art.: „Aequitatem et juris observantiam, quam inter regnicolas nostros vigere peroptamus, a nostra regia majestate exordium habere demonstrari volentes, praesenti decreto stabilimus,”+ hogy, midőn valamely nemes örökös nélkül meghal, és nem tudatik, a királyt illetik-e vagy az atyafiakat s rokonokat a jószágok: a vármegye tegyen közbírót (sequester) a közép birtokú nemesekből, nem pedig a gazdag bárókból, amely közbíró mindaddig minden kár nélkül tartsa magánál a jószágokat, melyekre mértékletesen költhet, és a jövedelmekből mértékletes hasznot vehet; míg azonokról az országos tanács nem végez mennél elébb, példának okáért három octáva alatt.
Feleségeiktől, vagy leányaiktól a megholtaknak örökös nélkül ne vetessenek el elébb a jószágok, mintsem megvizsgáltassék az ő jusok. Ha kijő hogy nem asszonyt illetők, zárassanak ki azonokból, de elégíttessenek ki, és nyerjenek jegyruhát.
A leányok pedig, míg ki nem házasíttatnak, az atyai házat az atyai jószágok negyed részével, országunknak szokása szerént bírják. Ha férhez mentenek, pénzzel elégíttessenek ki.
Ha nemes leány nemtelennel kel öszve, országunknak szokása szerént, a negyedrész birtokában és jusában örökké megmarad. De úgy még is, ha testvéreinek egyetértéséből megyen férhez, egyébként elégíttessék ki.
Semmi főispány, bán, vajda, vagy más királyi tisztviselő, akárki s akármely méltóságú legyen, a királynak különös engedelme nélkül ne merjen elfoglalni egyházi jószágokat, tizedeket, földeket, apátságokat sat.*
Adó, vám, melyet régolta minden isteni félelem nélkül, az igazság ellen, a királyi és más egyéb tisztviselők gonosz kivánságból, nem csak idevaló, hanem külföldi emberektől is, kik portékákkal járnak, szoktak venni; ezután mértékletesen vetessék. Egyszersmind parancsoltatott, hogy iratnának fel, hol, és hány vám volna; a birtokosok mutatnák meg az első levelet, melyből ki lehetne látni, mitől, és mennyit venni engedtetett volt meg nekik sat.
Új utakat azon helyeken, melyeken soha azelőtt nem voltak, az utasok kárára senki ne merjen feltalálni, hogy vámot szedhessen.
Semmi praelátus, báró, nemes a hozzánk nyilván való hitetleneket, tolvajokat, latrokat, gonosztévőket be ne merje várába, házába fogadni, ott tartani, segítni; kivevén a véghelyeken álló tiszteinket, akiknek szabad leszen befogadni s tartani, míg kegyelmet nyerendnek. – Adatott Pozsonban, mart 8-dikán, 1435. Ezeket hoztam elő röviden ezen dekretomból, amely Zsigmondnak jó szándékáról csak tanubizonyság.
Mart. 12-dikén a felkelő nemességnek táborozásáról adott írásban parancsolatot. – „Mi Zsigmond akarván csendes békességet szerezni határinknak Cseh és Morvaország részéről, melyről a mult esztendőkben gyakran berohant az ellenség, és ezen országot pusztította: Pozsont, Nagyszombatot, Trencsint, Szakolczát és egyéb várasokat, várakat és helységeket azokkal egyetemben, melyek a Vág mellett vagynak, sőt minden egyebeket az ország szélein, magunk költségén meg fogjuk erősítni, meg fogjuk rakni eleséggel, néppel, fegyverrel, és mindennel ami szükséges; fogjuk védelmezni a csehek és egyéb ellenségek ellen.”
Ezt ígérte; kétség kívül hogy jó példát adna az eddig egymással villongó és kények szerént élni akaró olicarchusoknak. […]
A cseh útra pénz kellett neki. Ő tehát Dejtárt és Patakot zálogba adta Pálóczi Györgynek, esztergomi érseknek. – „Pesten mart. 4-dikén, 1436.” A késmárkiaktól pedig száz márkát vett fel kölcsön. Budán, jun. 9-dikén. S elindult, nem is látta többé e várast. Június 12-dikén Iglóban volt, hol a cseh nemesség öszvegyülekezvén, sok alkudozások után közakaratból, királyának ismerte őtet. Hogy az egyezés annál méltóságosb és jelesb lenne, megjelenének a bazileai zsinatnak követei is. Zsigmond, mond Pelzel, és veje, Albert herceg, esküvéseket letették, és úgy kötelezték magokat megtartására az egyezésnek. Rokiczán, hussita pap prágai érseknek választatott, kit Zsigmond jóváhagyott és megerősített: Rokiczán az iglói piarczon engedelmességet fogadott a római eklézsiának, és azt az egész cseh papságnak nevében. Ekkor Filibert, apostoli követ, a cseheket feloldozta az egyházi átok alól, egyszersmind csendességre s békességre intette: a religio dolgában egymást ne ingerlenék, ne boszontanák. Áldoznának, tetszések szerént, egy vagy két szín alatt. Fennvan erről levele Zsigmondnak „Iglóban, 1436. jul. 3-dikán.” Mindez hírül adatott az egész nemzetnek; és a pápának, ki azután Zsigmondot nem csak megdicsérte, hanem ugyan megtisztelte „arany rózsával”.
Aug. 23-dikán fényes pompával ment be Prágába. A sokaság, mely nem sokkal ezelőtt minden gonoszt és szerencsétlenséget kívánt, torkaszakadtáig lármázott és visított neki. A bárók és várasok vetekedve törekedének tiszteletére. Azonban Filibert, konstancziai püspök, apostoli követ, a régi egyházi szertartásokat vissza kezdte hozni; a templomokat, mint a hussiták által förtőztetett helyeket, szentelte, képekkel rakta, a klastromokat építette sat. Zsigmond az eklézsiákba, míg ki nem tisztíttatnának és ujra szenteltetnének, irtózott bemenni. Irtózott Rokiczántól is, kinek a prágai érsekséget, amint mondám, megígérte. Ez a pap háborgó elméjű ember vala: csaknem fellázította a népet. Veszedelmes környülállásaiban, barátitól megintetvén, Prágát odahagyta.
September elején Prágából fenyegette Zsigmond azon bárókat, nemeseket és akármely állapatú embereket, kik, akármely vármegyékben, Lépes György erdélyi püspöktől megtagadák a bor, gabona sat. tizedeket. „Felségünknek nagy panaszt tett az erdélyi püspök, hogy közületek volnának, kik isten félelmét félre tevén tizedeket, melyeket készpénzen kell és tartoznak fizetniek, nem fizetnek… a reájok hozatott egyházi büntetést megkeményedett szívvel szenvedik… sőt jobbágyaiknak sem engedik meg, hogy tizedeket fizessenek lelkeknek veszedelmére, és azon püspöknek kárára.” Parancsolta tehát, hogy, mivel a tizedek „öröksége a megfeszíttetettnek, isteni törvény és ezen országnak régi jó szokása szerént” fizetnék, és fizettetnék azokat. Egyébként a fő vagy viceispány, és szolgabírák megveszik rajtok. – „Prágában, boldog Egyidius apát ünnepe után való (vasárnapon) 1436.” […]
Könnyebben kinyerték a zsidók Zsigmondtól, hogy különös jusaikat, melyeket már tőle vettenek vala, ismét írásba foglaltatván erősítné meg. – „A zsidónak csak zsidó bíró, zsidó esküttekkel egyetemben, tegyen itéletet. A zsidók akárhol laknak Magyarországban, akármely mágnásnak jószágán tartózkodnak, felségünknek a szokott adót tartozzanak fizetni. A vámosok és harmincadosok a zsidókon, midőn halottaikat egy helyről más helyre viszik, semmit ne merjenek húzni. Ha valamely keresztény zálogot ád pénzért a zsidónak, vagy tőle pénzt veszen fel uzsorára conventiox nélkül; minden száz denárból hetenként két denárt tartozik fizetni a zsidónak.* Minden zsidó csak annyit fizessen a vámon, mennyit azon keresztény, kivel egy várasban vagy helységben lakik. Prágában, novemb. 3-d., 1436.”
1437. Így vígasztalta Zsigmond pénzes jobbágyait, a zsidókat; kedves feleségét pedig Borbálát cseh királynénak koronáztatta, feb. XI-dikén. E felség sok pénzt szóratott a nép közé emlékezetnek okáért. Zsigmond a bárók közül tizenkettőt, a nemesekből nyolcat választván, igyekezett az igazságnak felelevenítésén, és a jó rendnek helyére állításán. Hogy némely várakat és helységeket, melyeket a sokáig tartó háborgásban elfoglalt, p. o. a baváriai herceg, és miszniai markhio, visszahozna s adna Csehországnak, Egra várasába hívta a német fejedelmeket. Az egyháziak mind kimaradtak. Amint oda, úgy utazott Prágába öt hét után Zsigmond. Jobb szerencsével küzdött azon csehekkel, kik őtet még sem akarták uroknak ismerni. A hatalmasbak közül volt Rohácz, aki Sion nevű várában soká védelmezte magát, de végre elfogatván káplányával és ötvenhárom emberével Prágába vitetett. Midőn őket akasztják vala, Zsigmond örömmel nézte palotájából.*
Timon emlitvén a cseh eretnekek büntetését, írta, hogy azok közül sokakat a török ellen küldött, „seu vicerint, seu victi fuerint”: azaz, akár győznek, akár győzetnek. Tudniillik Szerviát megrohanta Amurát, de Pongrácz, kit a csak most legelőször a csata mezején megjelenő Hunyadi János hathatósan segített. […]
Erdélyben veszedelmesb dolog történt; mert a parasztság felzendült, amit röviden említ a hazai krónika, pld. ok., hogy nagy volt mint a vízözön; és, hogy végre a pártosok legyőzetvén meglakoltak vakmerőségekért. A fők halálra kárhoztattak, mások az elfogatottak közül „ki szemeit, ki orrát és ajakit, ki kezeit vesztette el.”* Efféle büntetések mindenkor terhére s kárára voltak a polgári társaságnak.
A háborgásnak okai ím ezek: Lépes György erdélyi püspök azon tizedekért, melyekkel neki a magyarok tartozának, hitván pénzt, amilyen akkor vala, majd három esztendőig nem vett el; most azon tizedeket jobb pénzben – „cum magna et ponderosa moneta extorquere”+ – akarta rajtok megvenni. Mivel nem adtak, interdictumxot+ hozott rájok,* amely „interdictumx alatt az atyáknak és anyáknak testvéreiket s rokonikat minden szentség nélkül az eklézsián kívül mezőn kellett eltemetniek, fiaikat és leányaikat egyházi szertartás nélkül kellett kiházasítniok.”
És; magyar s oláh jobbágyaikkal a földesurak keményen bántak: Nem engedték meg nekik a költözést, melyre szabadságot adott vala 1298. az országos gyűlés, és utóbb Zsigmond büntetésül három márkát rendelt azokra, kik a költözőket erővel letartóztatnák. Szolnok vármegyében Alparét falunál gyülekezének öszve fegyveresen. Csáki László vajda, és Lépes Lóránd vice-vajda, Tamási Henrik és Kusali Jaakch Mihály, a székelyek ispányi, népeiket rájok vitték, talám minekelőtte békességes gondolatokra kísértetxték volna őket. A verekedés nagy és káros volt, de a dolgot el nem igazította. Octóber hatodikán fegyverszünetet tőnek a felek, a nemesek részéről Zsuk János, Thur Péter s mások, amazok részéről pedig Budai Nagy Antal, Kolosvári János mester, Vajdaházi Nagy Pál sat. – „Mind a nemesek, mind a parasztok követeket küldenek a királyhoz, és földesuraikhoz három jeles ünnepeken ajándékokot, fundusikhoz és barmaikhoz képest egy forintot vagy felet fizetnek, minden esztendőben egy napot, amint uraiknak tetszik, szolgálnak, és malmok készítésében dolgoznak. Költözésre engedelmet kérnek, a földváltságot leteszik, adósságaikat kifizetik; amely nemes ezen czikkelyek ellen vét, mint hitszegő büntettetik a vajdától: a jobbágy pedig, ha vét, mindenét elveszti.”
Midőn ezek így lőnek, Zsigmond Csehországban vala. Nem olvassuk, hogy valamit tett volna királyi hatalmával a pártütésnek csendesítésére. Nemsokára Nagy Antal újra fellázította a parasztokat Kolosvár vidékén: szerencsétlenül, mert elfogatott és darabokra vagdaltatott, kilenc társai pedig Tordán karókra húzattak. Sokan a verekedés helyén halva maradtak, sokan Enyedre szaladtak, mely várast őmiattok a nemesek, december 15-dikén, pusztították. Mégsem győzetett le egészen a pártütő sereg ezen esztendőben, melyben Zsigmondnak, egy kevéssel halála előtt, felesége, Borbála nem kis bajt és gondot okozott. Tudnillik:
Még taval Vladiszláv, lengyel király, követei által jelentette Zsigmondnak, hogy, mivel fi-örököse nem volna, Albert hercegnek sem, őtet és testvérét Kazimirt venné fel fiaiknak, és velek a herceg leányait házasítná öszve. E beszéd tetszett Zsigmondnak, de egész választ akkor ígért, ha cseh dolgait végezvén Magyarországba térne; aligha Borbálának tanácsából nem szólt így, aki alattomban igyekezett magát kedvessé tenni a követek előtt, és ajánlotta kezét Vladiszlávnak. E szándékát közölte a cseh kelyhesekkel; a hatalmasbak valának: Placzek Henrik, Sternberg Elek, Podiebrád György, mások. Ezek gyűlölték Zsigmondot mint szavát meg nem tartó embert. Borbála leírta nekik Albertet is, hogy buzgó katholikus volna, ki őket, ha megkoronáztatnék, elnyomná; hogy a nemzeti nyelvet nem értené; egyébként is a cseh nemzetet a német mindenkor gyűlölné: ellenben az ifjú Vladiszlávtól (14-dikben jára), aki tudna velek beszélni, minden jót várhatnának. Így beszélt Borbála, ki már kenyerének javát megette (ötvenhatodikban jára) magáért; de, amint gyakran szokott történni, a közjónak ürügye alatt. Kétség kívül Magyar, Cseh és Lengyelország, egy uralkodó alatt, igen hatalmas lehetett volna.
A paralytikusx Zsigmond, hogy felforgatná Borbála szándékát, melyről tettetésből hallgatott, Prágából Znoymába vitette magát Erzsébet leányához, kit, amint híresztelte, akara látni. A magyaroknak külön mondta, hogy azért utazna, mivel félne, netalám, ha Prágában történnék halála, a csehek, kik őket gyűlölik vala (a hadakozás miatt), reájok támadnának. Alig ért Znoymába, Erzsébetet és Albertet a magyar és cseh uraknak igen ajánlotta, kérvén és intvén, hogy el ne engednék magokat csábíttatni a királynétól: akit azonban elfogatott, és mindaddig őrizet alatt tartatni parancsolt, míg leánya és veje bátorságos birtokába nem jutna a két országnak. Azoktól, kikkel a nyavalygó felség beszélle, vigasztaló szókat hallott. Ilyen környülállási közt, decemb. 9-dikén elhalt. Teste háromnapi császári öltözetben kitetetett, azután Znoymából Pozsonba hozatott szekéren, melyen az özvegy Borbála mint fogoly ül vala. Szent Lászlónak nagy tisztelője volt Zsigmond, azért annak lábaihoz akart temettetni a nagyváradi templomban, melyet igen meggazdagított, hogy a „clericusok és papok éjjel nappal zengenék dicséretit az istennek.” Buzgódott a religyióért, amit kimutatott a konstanciai zsinatban és a bazileaiban: ez, amint Rajnáldx írta, az ő halála után rútabbakra vetemedett. Zsigmond nagyon kedvezett neki császári méltóságának kisebbségével. – E zsinat két esztendő előtt excommunicátiót és interdictumxot hozott a venetusokra: censurákba esett volna, megrémült lelkében, és Eugeniustól kért feloldoztatást. A pápától küldetett nyúgotó levél Rajnáldxban megvagyon. A hussiták ellen viselt dolgai, és általa behozatott inquisitió sem kis bizonysági az ő keresztény buzgóságának.
Zsigmondnak mint császárnak charakterét leírta röviden Schmidt. Mi Zsigmondról mint királyunkról szólunk deák historicusink után. Palma így említi: „Valamint szép termetű volt, úgy felséges lélekkel bírt, legnagyobb dolgokra alkalmatos, azon üdőben egy országlónak sem engedett észre s ravaszságra nézve, különbféle tudományokban forgott (de milyenekben, nem említi). Tudósok censorxa egyszersmind Maecénása volt. Azokhoz, kik ővele jót tettenek (p. o. a Cillei grófokhoz) adakozó. Sok alacson sorsúakat felemelt. A Pálóczi, Rozgonyi s Ország familiákat nagyokká tette. A Hunyadi familiának kezdője (ami még nem bizonyos, úgy az sem, hogy Itáliában neveltette Hunyadit). Hibáiról így szólt: Egy darabig szabadosb életet élt. Haragos és bosszúálló volt. Hitét könnyen megszegte. A belső villongásokat eleinten készakarva nem nyomta el, hogy a magyarok egymást fosztanák, ölnék, fogyatnák, kiket ő azután könnyebben megalázhatna. Minekutána üdősödött (igen későre, mert Lajos alatt 14 esztendős korában hozatott ide), nem bánt velek mint ravasz politikus, nem keménykedett rajtok, hanem kegyelmes volt hozzájok (öregségében). Mindennel szerettette magát. Sok dolgaiban szerencsésebb volt, mint házasságaiban és hadaiban.” így írt Palma. Katona sokkal bővebben. Először ugyan említi Oláh érsek után a nagyváradi templomban eltemettetését, hol Zsigmond éjjeli nappali ajtatosságra a maga koporsójánál fundátiót tett. Azután a hazai krónikából hoz fel némely sorokat, tudniillik, hogy nem kis sírással hozatott (Znoymából Pozsonba), és a váradi eklézsiában tisztességesen eltemettetett; szép arcú, fodor hajú, kék szemű, világos tekintetűx volt. A magyarok kedvéért, kik hajdan hosszú szakállt viselének, ő is hosszú szakállt viselt. Ennyit írt Turóczi, Katonánál bővebben vannak dicséreti Zsigmondnak. Teszen emlitést az akademiáról is, melyet, mások szerént, épített volna Zsigmond.
Lássuk Praynál Zsigmondot.
Praynál ilyen Zsigmond: jeles ábrázatú, szálas termetű, eresztett szakállú „more illius temporis”+ (tudnillik amint másoknál is szokás volt; hiába írta tehát Turóczi: „in favorem Hungarorum”+), méltóságos járású, méltósággal teljes tekintetűx, úgy hogy a népek igazgatására születettnek láttatnék, nyájos és mulatságos beszédű, amellyel az emberi szívet oda húzta, ahová akarta. Ifjúságában hirtelen haragú, de hamar engeszteltethető; vénségében ellenségivel is jóltevő. Midőn kérdeztetett, miért bocsátott meg egynémelynek, aki őtet gyakran és nagyon megbántotta, azt felelte, hogy egy ellenségével kevesebb legyen.
Tudott deákul, magyarul, németül, franciául, olaszul; az országlók között akkor tudósnak tartatott. Az alacson nemű és szegényebb sorsú, de tanult embereket többre böcsülte másoknál. Tanácsosiban nem annyira a régiséget és fényt nézte, mint az észt, munkásságot, hűséget. A hízelkedőket pestisnek tartotta, és gyűlölte. A religyióhoz igen ragaszkodott, amit a hosszas schismának eltörletése mutat. Béke dolgában szerencsésebb mint a hadakban, melyekben noha ő rettenhetetlen szívű volt, a vezérek hibái miatt sokszor vesztett.
Ezen fejedelmi jelességeket nem kevés mocskok homályosították. Az akkori írók is, mond Pray, részrehajlásból, úgy látszik, hogy az igazon túl mentenek. Bolygó szerelem hordozta. Többnyire lassú volt dolgaiban. A jó környülállásokkal, midőn élhetett volna, nem élt, midőn akart volna, nem élhetett. Sok különbfélét öszvegondolt egyszerre: mit bírna el, nem fontolta meg. Sokba kezdett, sokat nem végzett. Így vesztette el Dalmatiát. A pénznek hasznát nem tudta:* pazarlotta azt, nem költötte. Bővelkedni akart, hogy szűkölködnék. A baváriai hercegeket, Lajost és Henriket, úgy az ausztriait, Fridriket, nagy sommára büntette, de amelyen hamar kiadott. Brandeburgiát, ősi örökségét eladta, Magyar s Csehországokban sok földet zálogba vetett. – Ez legyen elég Zsigmondról, ki ilyen és olyan volt, amilyennek olvastad e könyvben.