1438. januárius első napján Székesfejérváratt Albertet az esztergomi érsek, Erzsébetet pedig a veszprémi püspök koronázta meg, Dlugoszx szerént királynénak. Öröme napját az új király azáltal tette nevezetessé, hogy Borbálának, a felséges fogolynak visszaadta szabadságát, és esztendőnként tisztességes élelmére tizenkét ezer aranyat rendelt. Ezen asszony még férjének éltében (úgy jegyzi a lengyel író) sokszor legyalázta a magyar urakat; nem csoda tehát hogy elutáltatott s hagyatott. Váraitól s minden jószágától megfosztatott, netalán kincsével megvesztegetne másokat, és háborgást indítana az országban, mely elég gonosz állapotban szállott Zsigmondról Albertre.
A venetusok, minekutána Dalmátiát elfoglalták, csendességben valának, ellenben a törökök szüntelen mozgásban. Ezen nemzet, mely XIV. században Európába jött, és Gallipolxt magáévá tette, azonkívül, hogy nyers ifjúságában vala, csaknem mindenkor oly fejedelemtől igazgattatott, kinek fegyverét hadi tudomány előrelátó ész és rettenthetetlen bátorság vezette. Ezen nemzet, hadaiban akár vesztett, akár nyert, soha sokáig nem nyughatott. Az arábiai próféta ugyanazt parancsolta volt neki, hogy vallását fegyverrel terjesztené, ami p. o. VII. században történt is; de idővel tartományokat akart inkább nyerni, mert mind a keresztényeket, mind a zsidókat elszenvedte pénzekért. Erre nem figyelmezvén a keresztény fejedelmek mind csak azt hirdették, hogy az igaz hitért kellene a török ellen harcolni. Ezen okból szedetének, XV. században is, annyiszor keresztes hadak. A szándék dicséretes volt, de kevés hasznú. Reánk nézve igen káros, mert unokáik azoknak, kik e szép országot szerzették és bővítették, inkább hallgatának idegen predikálóra mint a királyra, mint a segítségért kiáltó s esdeklő hazának szavára. Sokan már régen elpusztultak s romlottak, midőn a közjóért kellett volna emberkedniek; egymásnak vérét ontották és jószágait dúlták. Amit hogy könnyebben tehetnének, szövetségekbe állának, várakat építének, melyekből ki meg kijártanak kóborlani, ragadni, ölni. (Hézag.) […]
1439. Albert, noha taval elég jó szerencsével táborozott, mert a külső ellenség (a lengyel) kitakarodott Csehországból, a belső pedig törvénytelen szándékában nem mehetett elő: mindazáltal hajolt a békességre. Boroszlóban vízkeresztkor akarta azt végrehajtani házasság által. Leányait Vladiszláv királynak és Kazimir hercegnek ajánlotta, de e gondolatról, úgymond Dlugoszx, a német tanács, irígyelvén Lengyelország szerencséjét, lebeszéllte őtet. Nagy nehezen tehát csak fegyverszünet lőn közöttök június 24-kéig. Eugenius pápa követeket küldött (egyik, János a tarentumi érsek, másik János a Segniaxi püspök vala), kiknek meghagyta s parancsolta, hogy az egyességnek akadályait elhányván örök békességre bírnák a felségeket, – ha szükségesnek látnák, censurákkal is élnének, és úgy tartatnák fenn a békekötést. […]
Ha, amint itt olvasod, július elején Visegrádon volt Albert, nem vezette jókor fegyveresit a törökre. A dolog ebből áll: Brankovics György, Szerviának despotája, minekutána leányát feleségül odaadta Amurátnak, a Duna partján Szendrő várát építette: a musulmánok magokra nézve károsnak ítélék azt; felingerlették tehát Amurátot, hogy tenné magáévá, mivel úgy nyitna utat Magyarországba. Az adott tanácsot elfogadta; kérte a várt, de, mivel szép szóval el nem nyeré, fegyverhez fogott és a sógorsággal nem gondolván, előjött. „Nagy híre vala, mond a hazai krónika, hogy Magyarországra akarna rohanni.” György ijedtében Szendrőt István fiára bízván, minden kincsével Magyarországba jött segítséget kérni. Albert mint oltalma alatt élő emberét nem hagyhatta magára. Azonban Amurát százharminc ezered magával megszállotta Szendrőt. Albert huszonnégy ezernél többet nem állított ki. A hazai krónika hangosabban mint igazabban írta: „commota totius regni Hungariae militari virtute magnum congregavit exercitum”+; egész országnak ereje nem indult fel, noha nagy volt a közelítő veszedelem. Tudniillik Zsigmondnak lomha uralkodása alatt meglomhadott a régi vitézi tűz. Hiába várta annak fellobbanását Albert; elment, de már Szendrő (Bonfinius szerént, augustus hónapban) Amurát kezére került Györgynek fiával, kinek szemeit a kegyetlen győző tüzes vassal kiszuratta. S ezen szerencséjével megelégedvén többet ezúttal nem akart. A magyarok sem kelének utána a folyón túl, mivel nagy részint vérhasban szenvedének; sőt, mond a hazai krónika – „elúnván a mezei hosszas lakást (szép!), régi szokások szerént farkast kiáltván, a király ellenére szanaszét és rendetlenül odahagyván a királyi tábort, visszamenének.”* […]
„Albert király pedig, mond a hazai krónika (minekutána hazatértenek volt a magyarok), Budára jövén betegségbe esett; és ottan october 17-kén adta teljes hatalmú levelét Pálóczi Lászlónak és Berzeviczi Pohárnok Istvánnak, kiket Lengyelországba küldött békesség csinálására. Semmi sem lett belőle. Ismét útnak eredt, de gyengesége miatt Neszmélyben megállapodott, és testamentomot tett, mely szerént, ha felesége, Erzsébet fiat szülne (terhes vala), neveltetnék az Pozsonyban két magyar, két cseh, két ausztriai, két morvai úr gondviselése alatt. Erzsébethez, amint látszik, nem bízott. Ezen gondok között ugyanott, october 27-kén, kimúlt. Székesfejérváratt temettetett a bátor és merész hadakozó; „a szelíd erkölcsű és övéinek kérésekre hajló” fejedelem. Dlugoszx szerént: igazságszerető és kegyes, kivált arra vigyázó, hogy keresztény vér ne öntetnék. […]
A hazai krónika szerént Erzsébet özvegységében szomorú napokat élvén, magáról és az országról gondolkodott. Nagy számmal valának akkor a fő és jeles emberek, kikhez, midőn a jövendő királyról gondoskodnak vala, imígy beszéllt: „Urak és atyafiak! Nekem is, nektek is kötelességünk a köz jóra ügyelni. Ezen országnak én vagyok örököse, de kormányára elégtelennek látom magamat. Gyermekem, akit szülendő vagyok, a mennyire asszony létemre tudhatom, leány leszen. Keressetek tehát magatoknak olyant, aki nálamnál alkalmasb legyen ily nagy ország terhének viselésére. Rólam, emlékezvén atyámnak jótéteményeiről, ne feledkezzetek meg. Ezen országban születtem: cselekedjétek tehát, hogy legyen részem benne.” E beszéd igen nagy és hosszas háborúságra adott okot. Mert a mágnások, a királynénak ezen szavaira, nem fontolván meg a dolgot („quadam levitate consilii ducti”+ mond a krónika elég keményen, de igazán) azt végezték, hogy új király hozatnék be. Vladiszláv, a lengyel királyok között e néven harmadik, fia Jagellónak, aki hajdan Lajosunk leányát Hedviget feleségül vette el, itéltetett méltónak magyar királyságra. Azt akarták a hazafiak, hogy az özvegy királyné kelne egybe Vladiszlávval: fia, akit szülne, elégednék meg atyai örökségével, Ausztriával és Csehországgal; amely gyermekek pedig születnének az új házasságból, bírnák Magyarországot. Ezen feltételt nem csak nem ellenzette, hanem ugyan elfogadta Erzsébet; de azután némely tanácsositól, kivált a Cillei gróftól elcsábíttatván, megmásolta szándékát kimondhatatlan kárára a nemzetnek, mely, amint olvastad, e XV. században, eddig sok viszontagságokon forgott; most több veszedelmekkel kezd küszködni.