I. Vladiszláv

1440–1444.

 

[…] Azonban a királyné Komáromban, febr. 22-kén, fiat szülvén, megbánta, hogy a magyar királyságot idegennek engedte. E hibáját, amint hiszi vala, tehetsége szerént meg akarván jobbítani, László fiát, Székesfejérváratt Szécsi Dionysius esztergomi érsek által május 15-kén megkoronáztatta. A kisded helyett Ulrik cillei gróf eskütt meg. Jelen valának: Mátyás, veszprémi, és Benedek, győri püspökök. A világi urak közül: Ujlaki Miklós; Gara László; Botos András; Kanizsai László és Imre, a János vajdának fiai; Szécsi Tamás, és még némelyek, sok nemeseken kívül. Hogy nagyobb akadályt vetne Erzsébet Vladiszlávnak, magához vette alattomban a koronát, kétség kívül Gara Lászlónak, vérszerént való atyjafiának egyetértéséből; mert a visegrádi vár, és az országnak abban lévő szent kincse akkor Garára volt bízva. Visegrádról Győrbe, Pozsonba, s végre Bécsbe vitte Fridrikhez,* akinek oltalma alá magát és fiát ajánlotta.

Vladiszláv Lengyelországból kijötte után Késmárkra ért aprilis 23-kán: Ahonnan május 4-kén útnak eredt, és Igló, Kis-Szeben, Eperjes és más várasokon keresztül Egerben állapodott meg. Ott ünneplé pünkösdöt, amely üdőben Erzsébet Székesfejérváratt koronáztatá fiát. Ami, noha a magyar és lengyel uraknak igen visszatetszett, őtet mindazáltal felvett szándékától el nem ijesztette. Mennél inkább közelített az anyavároshoz, Budához, annál nagyobb számmal adták magokat hozzá a hazafiak. Fiatalságát (tizenhat esztendős vala) nem az ábrázati szépség tette kellemessé, hanem a bátorság és nagylelkűség. De azzal leginkább kedveltette magát, hogy mindenekkel folyvást beszélt magyarul. Szent-Háromságnap előtt való szombaton Pestről Budára hajókon kelt által. A várba Hédervári Lőrincz, nádorispány, ki már előbb két fiával eleibe ment vala, a sokaságnak nagy örvendezései között vezette be. Dlugoszx szerént „a papság szent ereklyékkel és processióval fogadta. Vladiszláv leszállott lováról, és a szentek csontait imádta, azaz tisztelte (adoratis sanctorum ossibus;) s maga kezét pedig a népnek engedte csókoltatásra.”

Még inkább sereglének tiszteletére a zászlós urak és nemesek, úgymint: Tallóczi Mátyás, kit bezáratott ugyan dühében Erzsébet, de soproni fogságából, elillant; Ujlaki Miklós, mivel látta, hogy a királynéra mások keveset tartanak, a gyermek király pedig sem nem használhat, sem nem árthat; Peréni János; Csehi László; Losonczi János; Hunyadi János;* Marczali Imre, Rozgon István; Frangepán Rainbold; Szentmiklósi Pongrácz; Ország Mihály; Pálóczi Simon; Csáki Ferenc; János, kalocsai érsek; a veszprémi, pécsi, erdélyi, zágrábi, nyitrai, szeremi, váci, csanádi püspökök; Rozgon Simon, egri, és a szegniai már előbb Vladiszlávhoz állottak. Az esztergomi érsek, mivel Erzsébet fiát megkoronázta, és Gara László, mivel a koronát odajátszotta, s félt a nép dühétől, menedéklevél mellett jelenének meg. A király mind a kettőt kegyesen látta; ők viszont hűséget és engedelmességet ígérének. Garától mindazáltal elvetetett Visegrád.

Június 29-kén Budán nagy gyűlést tartottak, amelyben László gyermeknek koronáztatását helytelennek hirdetvén, újra királynak választották Vladiszlávot, akit nemsokára, tudniillik július 17-kén, Székesfejérváratt, az esztergomi érsek felkent és koronázott, de nem a rendes koronával, mert Erzsébet bírta azt, hanem egy mással, mely a szent István fején szokott lenni.* Elvégezték egyszersmind közakaratból, hogy e korona és koronázat szinte olyan erejű s hathatóságú lenne, mintha a régi korona tetetett volna fejére Vladiszlávnak. „Nekünk kell vizsgálnunk, tudnunk a korona érdemeit… a most koronázott királyunknak tehát teljes hatalmat adunk: kegyelmeket adhat; jószágokat osztogathat és erősíthet; tisztviselőket, egyháziakat és világiakat, választhat; jó embereket jutalmazhat, gonoszokat büntethet; szóval: azokat teheti, amiket eddig Magyarországunk törvényes királyai szoktak tenni. Székesfejérváratt július 17-kén, 1440.” Több mint hatvan pecsét volt ütve ezen levélre. Olvasd egészen Katonánál. A fő emberek csaknem mindnyájan hívek maradtak Vladiszlávhoz. Az esztergomi érsek és Gara László „temerato juramento,”+ a királynéhoz pártoltak.

„Azonban, mond a hazai krónika, két egymással ellenkező felekezet támadott. Magyarország lakosi, a régi históriák szerént, mindenkor szomorú hadakban izzadtak, és midőn a külföldi s idegen vért megkímélték, a magokét ontották egymás ellen kegyetlenkedvén. Amely kincseket, gazdagságokat eleik, vagy magok öszvegyüjtöttek, azokat prédára hányták. Erre bizonyság a mostani üdő; mert minden papi s világi méltóság fegyvert ragadott, vén s ifjú készült ártani, és senkinek meg nem kegyelmezni: a visszavonás, az egyenetlenség vezérlé őket és bizonytalan nevéért a királynak harcolának. Ezek Vladiszláv mellé állának; amazok Erzsébet királynét és fiát akarák előmozdítani. Amelyik rész magát erőtlenebbnek érzette, idegenből hozott ellenséget.” Vajha ne volna igaz! De ez a kárhozatos bűn nemcsak minálunk, hanem más egyéb nemzeteknél is, mégpedig hasonló, néha nagyobb kegyetlenséggel dühösködött. Csaknem igaznak látszik, hogy a régi még meg nem tért magyarok jobbak voltak! Jobban öszvetartottak bizony; mert egyébként leverte és semmivé tette volna őket a nagyobb számú ellenség. S hogyan nyerhettek volna annyi országot, hacsak egy szívvel lélekkel nem dolgoztak volna? […]

1441. Zovány helyében Hunyadit tette belgrádi kapitánynak Vladiszláv, amit, mond a hazai krónika, a szükség kívánt; mert „Magyarországnak alsó részeit a Tiszáig, és egész Slavóniát, s a Száva, Dráva között fekvő földet a török pusztította, a mező- s kerített várasokat és falukat égette, a föld népét, nem nézvén ifjakra, vénekre, férfiakra, asszonyokra, vagy ölte, vagy elhajtotta, midőn a bárók magok közt háborgának… maga János vajda a kereszténységnek ezen üldöztetését keservesen szenvedte. Azért gyakran küzdött a törökkel… akik közül Isák, szendrői basa, nagy sereget gyüjtvén Belgrád körül kezdett égetni s dúlni, és az új kapitányt kísérteni. Hunyadi a kártékony dandár ellen kirohant a várból… szörnyű verekedés lőn… számtalanok esnek el mind a két részről. Isák látván hogy a magyarok vagy győzni vagy halni készek, futásnak eredett, s meg sem nyugott Szendrőig… elvesztette sok népét és gazdag prédáját.” Ezen győzedelmét Hunyadinak utóbb (1453.) ifjú László magasztalta királyi levelében, amelyből kitetszik igazságos volta annak, amit az országnak nyomorúságiról említ a hazai krónika. […]

Amurát a szendrői törökökön esett gyalázatot és kárt nem akarta bosszuállás nélkül hagyni. Elküldötte tehát Mezet béget Erdély ellen. Ez a kemény és hadi dolgokra termett ember alattomban a havasokon általkelvén, tűzzel vassal pusztított mindent. Berohanása előtt kevés nappal ért Hunyadi Gyulafejérvárra, mond a hazai krónika, és midőn hallaná az ellenség kegyetlenségét, sőt látná a felgyujtatott faluk füstét, nagy gondokban vala, mert hirtelen elég fegyverest nem szerezhetett. Mindazáltal a törökség ellen indult. A nevezetesb emberek közül Lépes György, erdélyi püspök ment vele. Midőn „vigyáztalanul szent Imre nevü helységig jutottak, mindenfelől a völgyekből igen nagy számú ellenség bujt ki. Kénytelen volt hátat fordítani Hunyadi. Akik vele el nem futhattak, vagy levágattak, vagy elfogattak. Lépes György futás közben paripájáról leesvén török kézre került és megöletett.” Ez a veszedelem martius 18-kán történt.

Mezetbéget e győzedelem büszkébbé tette. Már minden félelem nélkül járt, zsákmányozott Erdélyben. Örült nagy prédájának, amellyel Amurátnak akart kedveskedni. Hunyadi pedig a szerencsétlen eset után sereget gyűjtött, és az ellenséget nyomozta; amit értvén Mezetbég – „Csak jőjön, mond, és hozzon még több nyereséget.” A ravasz vezér Hunyadit akarta vagy elfogni, vagy elveszteni. Megparancsolta a legvakmerőbb és legerősebb embereinek, hogy verekedés közben Hunyadit keresnék fel és ejtenék le. Leírta nekik termetét, öltözetét, lovának színét, hogy annál könnyebben megismerhetnék. E gonosz szándékot megtudta Hunyadi. – Volt táborában egy nemes vitéz, Kemény Simon, ki őhozzá igen hasonlított. Ezt nem nehezen rávette, hogy viselné az ő személyét. Nekiadta öltözetét, fegyverét, paripáját. Nagy okosan elrendelvén fegyveresit, mint valamely rettenetes fergeteg csapott a törökre, aki azonnal kezde bontakozni, hanyatlani. Kemény Simon a mellette emberkedő vitézekkel (mert Hunyadi adott neki védelemül több bátor és erős katonákat) hasonló vérontást tett, míg a derék vitézséget a temérdek sokaság el nem nyomta a dicsőség mezején. Mezetbég csaknem nyertesnek kiáltotta magát, és ihol a valóságos Hunyadi harsogó szóval jelenti életét és győzedelmét. Így adott új lelket katonáiba, az ellenségbe pedig új félelmet vert. Azon szerencsétlenek, kik a minap Szent-Imrénél és másutt elfogattak, most méltó haragra gerjedvén, dorongokat és egyéb eszközöket ragadván, nekiestek a töröknek. Mezetbég látván népének vesztét, szaladni kezdett, de mind őmaga, mind fia megöletett. Táborából kevesen maradtak életben. Nagy prédát nyert a győző sereg: az ország pedig azt nyerte, hogy az oláh és moldvai vajdák, kik a múlt üdőkben a koronától elpártoltak, megtérvén, Vladiszláv királynak hűséget fogadtak. Ezen győzedelem dicsőségét említi ifjú László azon levelében, mellyel 1453-ban Hunyadinak érdemeit dicsérte. […]

Hadviselésre pénz kellett. A királyi kincstár üres volt; mert Vladiszláv (Dlugoszx szerént) tékozolva adakozott: többet adott ki, mintsem bevett. Elvégeztetett tehát a gyűlésen, hogy minden várasok és faluk, akár a királyé akár a báróké, bizonyos summát fizessenek. Sokan a bárók, és ketten a püspökök közül, János, a nagyváradi, és Simon az egri, elígérték magokat táborozásra. A hadi szekereket, puskákat, ágyukat, lovakat s minden szükséges fegyvereket Hunyadi Jánosnak kellett öszveszereznie. Vladiszláv ezen hadra meghívta Castriót Györgyöt, más néven Skánderbéget, ki Epirust visszanyervén csodálkozásra méltó dolgokat vitt végbe, a kevés ugyan, de hazáját és szabadságát igazán szerető s egyetértő népével. […]

Amurát, ki nemrégen annyi sokat vesztett vala, igazán gondolhatott, sőt gondolkodott a békességről. […]

Nem sokára megjelenének a török követek is. Vladiszláv királynak arany, ezüst csészéket s edényeket hoztak ajándékul. A követségnek feje, egy görög, minap katolikus, most török, és Amurátnak cancellariusa, társaival egyetemben a király eleibe bocsáttatván, megszólamla: „Amurát török császár, a mi urunk, azért küldött minket, hogy felségeddel békességet kössünk, akár nagy, akár kis üdőre. Ő visszaád minden várakat, melyeket elvett, vagy melyeket az őelőtte való császárok elvettenek (Dlugoszx XV. várt nevez) Ráczországban. Ő visszaengedi Ráczországon kívül Albániának azon részét, melyet a despota bírt vala. Bolgária egészen legyen az övé. A despota fiai kiszabadulnak a fogságból.” Ezen feltételek alatt minden praelátusok, bárók és nemesek óhajtották a békességet, jól tudván, mely sok vérbe került nekik hajdan csak egy vár is, p. o. Galambócz, Szendrő… mennyibe került nekik a békesség ilyen kemény és pogány ellenségtől. Tehát mindnyájan ráállottak, hogy tíz esztendőig lenne békesség a magyar és török udvar között; amely üdő alatt itthon megerősíthetné Vladiszláv a trónusát, és aztán nagyobb erővel, ha neki tetszenék, mehetne a törökre. Az Amuráttól küldetett követek igérték, hogy nyolc nap alatt minden várak visszaadatnának. A békekötésnek megtartására mind a két rész lekötelezte magát; a keresztények az evangyeliomra, a törökök pedig az alkoránra tartván ujjaikat esküvének.

A magyarok az okból is méltán kötöttek békességet, mivel azon fejedelmekhez, akik nekik segédet ajánlottak, nem bátorkodtak bízni. Imént olvastad a Skánderbéghez küldetett levélben: „Senki a keresztény fejedelmek közül meg nem indul sajnálatos szerencsénken. Minket magunkat engednek küszködni a veszedelmekkel, és veszni.” így járunk majd Várna mezein is. Ha Skánderbéget kifogod, másoktól keveset vagy semmit sem tartott Amurát. A görög gyávaságot ugyan nevette. […]

Amurát követei, amit urok nevében fogadtak, még nem teljesítették; tudniillik sem a foglyokat nem küldötték vissza, sem az elfoglalt várasokat nem engedték ide, nyolc nap után, mint a feltételekben vala, és így okot látszának adni arra, hogy nem kellene megtartani a kötött békességet. De ezt nem minden tartotta elégséges oknak az esküvéssel tett egyességnek és szövetségnek megszegésére.

Midőn ki ezt, ki azt vitatja, és midőn mindnyájan haboznak, Juliánus jelen lenni gondolván azon üdőt, melyben foganatosan szólhatna, egész bátorsággal kezdett beszéllni. […]

Míg Juliánus a szegedi gyűlésben beszélt, és emlegette, mint fő indítóokot a békességnek megszegésére, hogy a török mégsem tett eleget igéretinek: imhol! azonban, mond Kallimachusx, noha nem a rendelt napra, minden helyeket, melyekről szó vala a békekötésben, igaz uraiknak visszaadtak a törökök, úgy a foglyokat, azok között a despota fiait is; Vladiszláv pedig szíve megbúsúltában, mintha megérzette volna jövendőjét, september 20-kán elindult Szegedről, de sokkal kevesebb számú néppel mint a mult esztendőben, mert sok szabad legény, hallván a törökkel kötött békességet, nem jött öszve, és a király, midőn a törökökkel kezde békességet csinálni, sok lengyeleket és oláhokat, mint akikre nem lenne szüksége, elbocsátott. Orsovánál általkelvén a Dunán, Bolgáriában, noha várasokra s erős helyekre talált, melyekben török őrizet vala: mindazáltal katonáit szétoszlani, prédálni, az ellenséget boszontani nem engedte meg. Mert épen és teljes számmal akarta őket vinni s öszvekapcsolni Ferenc cardinál apostoli kapitánynak hajósival és másokkal. De amint e tartománynak anyavárasához, Nikopolxhoz ért, azt, mivel az vala híre, hogy az egész országnak kincse benne volna, a zsákmányon mohón kapó katonának kénytelen is oda engedte. Amely házak a váron kívül voltak, mind feldúlattak. A várt nem vítta, hogy népét ne fogyasztaná; de sok ágyút sem vitt magával. Két vagy három napig nyugott Nikopolx körül, és készült a nehezebb útra. […]

Némely várakból a megfélemlett törökök elszaladtak; ellenben az erősebbekben, milyenek valának Sumen és Petrecz, megmaradtak, és a reájok rohanó magyarok s keresztesek ellen halálig védelmezték magokat. Ilyen küszködések közt jutott a királyi sereg Várnáig, amely azonnal, alku szerént, megadta magát. Már ekkor Kis-Ázsiában győzött Amurát. Midőn Karamán békességet kér vala tőle, megjelent György despotának is embere azon hírrel, hogy Vladiszláv király fegyvert fogott ellene. Megdöbbent, de hamar eszére jövén kezde gondolkodni, mitévő lenne. Karamánt meghallgatta kérésiben, vele szövetséget tett, és kezeseket vevén tőle Európába indult vissza. […]

Amurát egyenesen a magyar tábor felé sietett, oly nagy számú sereggel, hogy a keresztények megborzadnának a félelemtől. Mindazáltal a királynak kedve volt az ütközetre, melyre a magyarok is készen és bátran állottak. Rettenetes zajjal és kiáltással csaptak öszve. Hunyadi az ázsiai törököket kevés üdő alatt vagy leverte vagy megfutamtatta. Amit megtevén, a királyhoz nyargalt, kérvén és intvén őtet, hogy a neki rendelt helyen maradna, és katonáit ne engedné tovább menni: várná meg őtet, míg az európai seregeken győzedelmeskedvén visszatérne; és míg a jancsárokkal el nem végezné a csatát. Ezt mondván az európai seregre üt. Vágják, űzik a törököket: ezek viszontag megfordulván a magyarokat, és megint veretnek, végre legyőzetnek s vágatnak Karazies vitéz basájokkal egyetemben.

Azonban imez történt a király körül. Voltak vele több emberek, akik irígységből (pokol szülte fajzat!) nem jó szemmel nézték Hunyadi szép tetteit: a megszalasztott ázsiai népet, a Karaziesnek seregén vett győzedelmet. Így szóltak Vladiszlávhoz: „Óh király! Minek állunk itt? Jánost magát hagyod-e harcolni, győzni? Igen nagy gyalázatot teszen rajtunk: mi itt hiába töltjük az üdőt; ő pedig az ellenség ellen serényxen hadakozik. Méltó volna a királyhoz, hogy velünk együtt katonáskodnék. Ő halhatatlan dicsőséget nyer; Te itt állván s nézvén gyalázatos maradsz. Nincs mit félned a jancsároktól: elszaladnak, mint János előtt az ázsiai fegyveresek. Nosza! támadjuk meg a jancsárokat, és Amurátot. Király vagy; tehát böcsületedre válik megtámadni a királyt.” Ezt hallván az ifjú és heves király sebesen megyen embereivel a Jáncsárokra és Amurátra, ki erős árokban tartózkodván várja vala a harc végét. Mind a vele levők keményen viaskodtak, mind ő maga élete feledékenységével küzdött a nagyobb számú jancsárokkal. Amit Hunyadi későn tudott meg; nem lehetett tehát segédére. Paripája, nagy sebet kapván lábán, lerogyott alatta, amit, kik mellette valának, nem vettek észre. Győztek a jancsárok, és a király fejét Amuráthoz vitték, és oztán dárdát szúrván belé, mutogatták. E szörnyű látományra elrémültek a magyarok, és a veszedelem helyéről visszavonták magokat. Elszéledvén, mindenki arra futott, amerre futhatott. Hunyadi, a vitézség csodája, hiába tartóztatta őket: aki egy kevéssé ugyan megállapodott, hogy a király testét visszavehetné, de mivel azt kevesedmagával nem tehette, élni akart a hazának. Ez a várnai szerencsétlen ütközet november 10-kén történt. Vladiszlávon kívül, ki alig haladta meg a húsz esztendőt, János nagyváradi, Rozgoni Simon egri püspökök; Bátori István, királyi zászlótartó és többen a magyar urak közül odavesztenek. Odaveszett Juliánus cardinál* is sok kereszteseivel egyetemben. E hadra kevés készűlettel ment Vladiszláv. Dlugoszx szerént, hogy serege könnyebben utazna, kevés ágyút vitt magával. A hazai krónika szerént, hatszor számosabb volt a török; a kereszténység húszezernél nem több. A keresztesek, kiket Juliánus cardinál szedett öszve, és „az eklézsia zászlója alatt” állottak, hol s kitől tanulták a fegyvert forgatni? Amurát ellen egynehány héti készület elég volt-e? A jó királyt mind Hunyadi, mind mások el akarák vonni a veszedelem elől; de ő „a hitért, a religyióért, a keresztény népért” inkább halni mint elfutni kivánt. Ez a követésre méltatlan buzgóság bedugta füleit minden használatos tanács ellen. A sok hitegetés megtántorította. Senki azok közül, kiket legkétesb környülállásaiban segítségre várt, nem jelent meg. Megcsalták az olasz hajósok, megcsalta, sőt elárulta György despota, aki miatt Skanderbég, noha megvolt benne a jóakarat, nem lehetett jelen. János görög császár is, ámbár őreá háromlott volna legnagyobb haszon a győzedelemből, gyávasága vagy mi oka miatt otthon veszteglett. Legeslegnagyobb hiba volt, hogy Juliánusnak, idegen embernek, a magyar gyűlésben hely adatott, aki ravasz beszédivel végre azt tette, amit akart, nempedig azt, amit kötelessége kívánt, tudnillik, a meghasonlott országnak lakosit először öszvebékéltetni, azután biztatni külső hadra. Nem esett volna oly keservesen a vitéz ifjú királynak halála.

A hazai krónika szerént: – „Ezen hadban a győzedelem dücsősége ugyan Amurát császáré lőn, de azt sok embere veszteségével és vérével nyerte. Mert több sebeket vett az ő népe a magyaroktól, amiért mondá: Nem akarnék gyakrabban így győzni.” Ez hihető, mert katonái közül senki nem kergette a magyarokat… Ezenközben János vajda úr, hazajöttében Havasalföldére ment, ahol ellenségre talált, amit nem vélt vala. Drakula, oláh vajda, kinek az emberségéhez bízik vala, rabbá tette, nemhogy megvigasztalta volna a bús embert. elvégrex Drakula, mivel neki nem volt oka János urat fogságban tartani, kevés nap után megajándékozván elbocsátotta magától, és Magyarország határáig kísértette.




Hátra Kezdőlap Előre