1458. januárius első napjára minden részeiből az országnak nagy számmal megjelenének a hazafiak, kiket, valamint szíveik indulati bírtak, különbsége is a helynek, melyen összegyűltenek, kétfelé szakasztott. Horogszegi Szilágyi Mihály, macsói bán, nándorfejérvári kapitány, és vele mindazon hatalmas urak, kik Hunyadi Jánosnak érdemeiről és jótéteményeiről még emlékezének, tudnillik: Székely Tamás, aurániai prior; Rozgoni Sebestyén, Kanizsai László, Szent-Miklósi Pongrácz; Erdélynek és alsó Magyarországnak nemesei, mindnyájan Pesten sereglének öszve. Ellenben Gara László nádorispány; Ujlaki Miklós, Lindvai Bánfi Pál, és még nehány „nem nagy tehetségű urak”, a budai várban tartózkodának, nem kis félelmek közt, látván a sokezer fegyverest. Maga Szilágyi húszezerrel jelent meg, azon dolgozván, hogy Mátyást a királyi székbe ültethetné,* ami csak úgy lehete meg, ha a budai urak a pestiekhez adnák magokat. Mivel a Duna erősen befagyott, szabad általkelés vala rajta januárius 9-dikére. Ekkor a nádorispányt és a vele tartó urakat megkérte, hogy Pestre jőnének: akik, minekutána neki esküvése és kezeírása által egész bátorságot ígért volna, megjelenének a gyűlésen. Szilágyi felállván imígy szóla:
„Nem azért hoztam magammal fegyvereseket, hogy az öszvegyűlt rendeket kénszerítni akarnám, hanem inkább azért, hogy a szabad választást oltalmazzam azok ellen, kik a nemzeti szabadságot háborgatni mernék. Arra az egyre, hazafi lévén, emlékeztetem a hazafiakat, hogy Hunyadi Jánosnak érdemeit vegyék méltó tekintetbe, ki Magyarországot a török ellen szerencsésen védelmezte, ki az egész nemzetnek hírt, nevet szerzett, ki érdemeiért méltatlan jutalmat vett: egyik fia kegyetlenül megöletett, a másik Csehországban fogva tartatik. Hatalmatokban vagyon, főurak! Jánosnak sok fáradságit meghálálni; Mátyást a fogságból kiszabadítni, és kormányára ültetni ezen országnak, melyet az ő édesatyja nem egyszer mentett meg a veszedelemtől. Ne adjuk a királyi méltóságot idegennek. Én szívem szerént megbocsátok mindazoknak, akik unokámnak ellene vétettenek. A haza javára tekintsetek. Azt válasszátok királynak, kit legjobbnak gondoltok.” Míg a tanakodás tarta, a pesti utcákon futkozó gyermekek nagy fennszóval kiáltozák: „Mátyás legyen király: ezt választotta isten a mi oltalmunkra: ezt választjuk mi is.” A fegyveresek (öszveségesen már negyven ezeren), kik a Dunán vigyázának, elunván szenvedni a hideget, januárius 24-kén, harsogó szóval Mátyást királynak kiáltották. Ez az őrvendező szózat zenegett egész várasban. Soha egy királyválasztás sem esett meg nagyobb örömmel: alig setétedett be, mindenütt tüzek lobogtak oly világossággal, mintha az éj nappá változott volna, úgymond Turóczi. Háromszázötven egynehány esztendő előtt történt ez, mikor még a maga boldog virágában és épségében volt a magyar nemzetnek dolga. Oh azoknak, ha vannak, kik effélékre, mintha a Lethe vizéből ittak volna, nem emlékeznek! Nem emlékeznek, mik voltunk valaha!
Mátyás lőn nyertes. Amit minekutána hallott volna Podiebrád, Mátyást a vacsoránál első helyre ülteté, s imígyen szólítá : „Üdvöz légy Mátyás, Magyarországnak királya! Üdvöz légy! kit inkább az isteni gondviselés mint sem emberi tanács tett fejedelemmé! Tégedet a magyarok, édes atyádnak halhatatlan érdemiért, tennen nemes tulajdonságidért és nagy reménységű voltodért királynak választottak.” Akit, minekutána Katalin nevű leányát neki ajánlotta feleségül, Strasznicz várasáig elkísért, ahol Mátyás édesanyja Podiebrádnak, amint sokan írják, hatvanezer aranyt fizetett. E helyen, februárius 9-kén házasságbeli alku. Innen leírhatatlan örvendezések között tért meg Budára, amelyből esztendő előtt fogságra hurcoltatott. Podiebrád, cseh gubernátor, Mátyással barátságosan és atyafiságosan bánt, szomorú sorsát vígasztalta, sőt fogságából kiszabadította: amennyire tőle lehetett, segítője is volt a királyi méltóságra.” Ezt maga Mátyás vallotta.* […] (Hézag)
Podiebrád 1458-ikban cseh királynak választatott, amit III. Callixtus nem ellenzett, mert neki s a római eklézsiának hűséget ígért és engedelmességet. II. Pius is megdicsérte még 1460-dikban, és II. Pál, római pápák, minekutána Podiebrád bevádoltatott nálak, hogy hussita és eretnek, s hogy a katholikusokat üldözi, reá támadtak; Pál 1465-ikben a királyt Rómába idézte, és mivel meg nem jelent, kiátkozta, országától s minden méltóságitól megfosztotta, jobbágyait a neki adott hit alól felszabadította, fiait s egész maradékit minden tisztségekre alkalmatlanoknak kihirdette, a cseh koronát pedig Kazimir lengyel királynak ajánlotta, de ez nem fogadta el, vagy azért, hogy szövetségben volt Podiebráddal, vagy mivel háborúba nem akarta magát keverni, tartván némely fejedelmektől, kik Németországban Podiebrádot pártúl foghatták volna. A pápa követeinek mondá, hogy ő semmiben sem akar vele közösülni, míg vissza nem térend a pápa kegyelmébe. Mindazáltal követeket küldött a cseh királyhoz, és szándékát megizente. A többi között fő követ vala Dlugoszx, krakói kanonok. Ezeknek azt vallá Podiebrád, hogy ő a pápa ellen nem vétett; s ha valamiben vétett volna, kész azt megjobbítni. Sőt a Norimbergaxi gyűlésben akarta ügyét vizsgáltatni; de Fridrik császár, ki Csehországhoz jusát tartotta, az ő követeit nem bocsátotta oda. Podiebrád ezért megneheztelvén, a császárra kemény levelet írt, és ötezerből álló fegyveresekkel, kiket fia, Victorinus vezete, Ausztriára ütött, mindent dúlt, pusztított egész a Dunáig közel Bécshez. Fridrich megszorultában Mátyásnak könyörge, aki megjelent, és Victorinust haza űzte. E jóért nem soká volt hálaadó a császár. – A gyűlés, melyen a ferrárai püspök a pápa részéről jelen vala, foganat nélkül oszlott el.*
Pál azon dolgozott, hogy Podiebrádot, ha Kazimir el nem akarná nyomni, Mátyás rontaná meg. 1465-ikben, mikor még csak készületét jelenté Podiebrád ellen, neki Mátyás ezt felelé a többi között: – „Akár a csehekre, akár a törökökre szükséges vagyok, ihol Mátyás és az egész Magyarország! az apostoli széknek és Szentségednek kész örökös szolgája!” A nagy buzgóság elfelejteté Mátyással, hogy neki Podiebrád ipa és frigyese. Készülgete tehát, és mindenek előtt pénzt gyüjte a hadakozásra. […]
Morvába bemenvén a meghódolt helyekre katonákat állított, és várta Podiebrádot, kinek jöveteléről hír érkezék.
Eljöve nemsokára és közel a magyar táborhoz megszálla. Bonfinius után: – „Itt egy hónap hiába eltelik. Semmi derékütközet nem esik; néha apró csatázások történnek. Mindakét részről hasonló az erő, a félelem, a bátorság, a szám. A hadvezérek hasonlók, vitézségre, okosságra, de korokra nem; Mátyás alig vala huszonhét (25) esztendős; ellenben György közel hatvanhoz. A koros katona a fiatalnak eszétől s szerencséjétől tarta, ez amazétól. Sőt gyakran eszébe jutott mind a kettőnek a régi ismeretség, barátság, sógorság, melynek édes emlékezete lágyította szíveiket, s elvonta az ütközettől. Közbe jövének két részről a főurak, és fegyvernyugvásról s békességről tanakodának.” Ily feltételek alatt: A csehek egyesítsék magokat a római eklézsiával; adják vissza amiket elragadtak a katholikusoktól; fizessék meg a magyaroknak tett károkat, eresztessenek el mind a két részről a foglyok, adjanak a csehek ezekről írást és kezeseket.
De a csehek kezeseket adni nem akartak. Podiebrád, mivel elesége nem volt, Csehországba vitte seregét; Mátyás pedig Brunát, Olmuczot, más egyéb helyekkel egyetemben elfoglalta. Május 26-kán, 1468-dikban írt a pápának, és pénzt kért tőle, amelyet ha hamar nyerne, rövid üdő alatt kezére jutna Csehország. Megszólította a katholikusokat is, és segédre buzdította. Trebnicz vára ellen indult, melyet Victorinus védelmeze, aki nem bízván erejében kiszökött, és a helyet Mátyásnak hagyta. Június 23-kán Spielberget szállotta meg, de nem vehette. Otthagyván Magyar Balást és Kinizsi Pált, maga Csehországba ment népének egy részével, de a szerencse ellenére, mert Villemoviumx várasánál, egy nagy sűrűben, úgy körülvetetett az ellenségtől, hogy vagy fegyver, vagy alku által szabadulhatna meg. Kosztka Albertet küldé Podiebrádhoz. Nem tudni, micsoda feltételek alatt alkudtak meg. […]
Budáról Bécsbe ment, ahová Fridrik öszvehívta a német fejedelmeket februárius második napjára. Azt akarta tudnillik „a császár, hogy Mátyás venné el Kunegundát az ő leányát, s lenne közöttök állandó barátság; de egyszersmind kívánta, hogy Magyarországhoz való jussát engedné neki és titulusát, úgymond Dlugoszx, amin nem egyezhetének meg. Mátyás el sem búcsúzván Fridriktől, haragjában haza ment.” Bonfinius írta: Egy bécsi polgár meginté hogy sietne elmenni, mert a császár lest hány neki. – Pray írta: Visszajöttekor a császár igen felfordúlt állapatban látta Ausztriát. Mátyásra gyanakodott, nem is ok nélkül. Mert minekutána hallotta volna Mátyás, hogy Fridrik a pápától just akart nyerni Magyar- és Csehországra, szűntelen ingerlé az ausztriaiakat, ellene távullétében. Ebből származott köztök a gyűlölség; mivel pedig az akkori üdő szerént szüksége vala a császárra, Rozgon Jánost azon szín alatt küldötte Bécsbe, hogy kérne segítséget a török ellen; de igazán azért, hogy Fridrikből a Mátyásról vett balvélekedést venné ki. Amin hiába igyekezett. Mátyást tehát magát hívták Bécsbe a fejedelmek, akiknek közbenjárások által lett meg köztök a békesség. De mélyebben behatott mind a kettőnek szívébe a gyanúság, hogy sem azt oly hirtelen ki lehetne szakasztani.* […]
Ismét hírül adták neki hívei a gonosz példájú cimborát, melynek Zrednai Vitéz János esztergomi érsek, volt kezdője s feje, akihez állott János, pécsi püspök, Rozgonyi Rajnáldx stb. Alig maradt kilenc vármegye Mátyás mellett. Okai ezen szörnyű öszveesküvésnek Bonfiniusból ímezek: „a király nem gondolván a mágnásokkal, csak a maga esze után jára s cselekvék mindent; megcáfolá az ő tanácsokat hamikor valamit szabadban szólának; magát egyedül láttatott valaminek tartani” Ide járult már egynehány esztendőktől fogva a rendkívül való adó… Sőt a püspöki jövedelmeket is magához kezdte húzni, és valahányszor a közjóért harcola, azt szabadnak véli vala. Mindazáltal Roborella Lőrincz apostoli követnek jóváhagyásából tette ezt… Az esztergomi érsektől elvette az aranybányáktól bejövő tizedeket; némely püspökségektől pedig a harmincadokat, amit, némelyek szerént nem ok nélkül cselekedett, tudniillik rész szerént azért, nehogy nagy gazdagságaikban felfuvalkodnának, rész szerént nehogy ellene hadat indítnának. Félelmet üte a nagy urakban és velek hatalmasúl kezde bánni; csak intéssel parancsolni az engedelmességet. De mégis ezen pártolás fő okának a csaknem szűntelen való terhes adó tartatik. Minapában a bártfaiaktól ötszáz aranyt parancsolt szedetni, amit el lehet gondolni, hogy másoktól is megkívánt. Az érsektől pedig hétezer aranyt zsarolt ki. Vitéz János tehát, ki eddig kedves embere volt, ki őtet királyságra segítette, de aki viszontag sok és fényes jutalmát vette fáradságának, ki akarta Mátyást vetni trónusából. Titkon izene Kazimir lengyel királyhoz, hogy küldené Magyarországba Kazimir nevű fiát, mert a nemzetnek nagyobb része várná.
Nagyobb veszedelem ennél nem fenyegette Mátyás királyt. Igen fellobbant, és alig hihette, hogy azok főként, kik édesatyjának jóbaráti voltak, kiket ő nagyokká tett, ellene dolgoznának. Meg nem csökkenvén szívében mondani szokta: „szeretném látni, melyik mágnásomnál fog megszállani Kazimir.” – „Elnyomván a haragot, nyájas tekintetet mutatott, tudván, úgymond Bonfinius, a magyarok természetét, és az emberi állhatatlanságot: némelyeket, kiket hajladozni láta, megerősített, némelyeket ígéretekkel s ajándékokkal vont magához, sok főurakat falukkal megszeretett; eszével inkább hogysem fegyverével élt, ravaszsággal s okos előlátással igyekezett elkerülni a fenekedő szerencsét; soha nem esett kétségbe, sőt a szerencsétlenségben nagyobb bátorságot vőn; kiket az öszveesküdtek közül lenni ismert, azokkal szelíden szóla, s tőlök tanácsot kérni bizodalommal látszott”. Így öszveszedvén a csavargó s békételen lelkűeket, emberségesb érzésekre hozta, amit még inkább végbevitt a budai diétán, hol a többi között rendeltetett: a király azok jószágit, kik gonoszságok miatt bevádoltatnak, a maga tetszése szerént és törvényes úton kívül ne foglaltassa el; szokatlan adót ne parancsoljon; a véghelyek, akármelyik részén az országnak, magyarokra, s ne idegenekre bízassanak; vármegyebeli tisztségeket csak nemesek viselhessenek; panaszát Rómába senki ne vigye; a törvénytelenül elvett jószágok uraiknak adassanak vissza; némely várak – Somogy vármegyében Szenyér; Marmaros vármegyében Sztropkó; Bereg vármegyében Dolha; Zemplén vármegyében Gelléres és Albara, Upor Lászlóé; Pozsegában Czeczke; Valpóban, Lanka stb. Huszár Balázsé – töröltessenek el, stb. „Budán, szent Máté apostol napja előtt való szerdán, 1471.” […]
Kizaklatván országából a lengyeleket, Mátyás vitézeit, kik egész teletszaka fáradának, nyugodalomra bocsátotta. – Ezután hamar, úgy írta Bonfinius, bosszúállásra gerjede. Mert tudta, ha a nagy gonosz cselekedetek büntetés nélkül maradnának mindenkor, csak nagyobbodnának, és ő a hívtelenek miatt nem soká tarthatná fenn királyságát. Ezen okból, hogy másokat elijesztne, ne valaha a felség ellen vétni mernének, az esztergomi érseket fogta elő. Budára hívatta, mintha nagy dologról akarna vele tanakodni, akit mindazáltal megfogatott, és Visegrádon elzáratott. Azonban az érseknek hajdani érdemei, és a főrendek esedezései enyhítették Mátyás haragját: Esztergomba bocsátotta tehát a bűnöst, de ott is katonákat rendelt, kik reá vigyáznának. Vitéz János a rajta esett gyalázat után nem sokat élt, mert augustus 8-kán ezen esztendőben elhalt.
Ő a XV-dik századbeli nagy és tudós emberek közül való volt. Mindeddig országos dolgokban dücsőségesen forgott. Érdemei által nyert tiszteletet, méltóságot, fényt. Midőn élete alkonyához közelíte, megbotlott: a királynak esküvéssel ígért hit ellen vétett, amely hitet szentül meg kell tartani. Ennek húgától született János, pécsi püspök, ki az érsekkel történt dolgokat hallván, ijedtében Zágrábba szaladott, és ott oztán meg is halt. Mátyás üdővel, amint Bonfinius írta, elszomorodott ily nagy embernek esetén, és a pécsi káptalanxnal megadatta neki a halotti tiszteletet. Rozgoni Rajnáldxdal és egyebekkel, kik az öszveesküvésben részt vevének, mi történt legyen, nem tudhatni. Emlékezet sincsen felőlök azon dekretomban, mely május első napján a budai diétán költ. Ezen dekretomnak vége után, a több ágazatokon kívül különösen áll: „És ismét, hogy mi ezután ami országbelieinkre, az ő akaratok ellen, valami adót nem vetünk.” […]
Mint bölcs fejedelem a had theátrumát az ellenség földére állítá nagy gyorsan. Fridrik és Kazimir még a katonaszedésről tanakodának, midőn Mátyás Ausztriában termett; azt egészen, mond Dlugoszx, vérontással, tűzzel megtölté, pusztítá, sőt Augusztának külső várasát, hol a császár gyűlést tart vala, égeté: senki nem álla ellene. Fridrik még inkább megharagvék, és július elején egy új, az előbbihez hasonló szövetséget kötött és hirdetett Augusztában. Ausztriából Csehországba ütött, és Kollint meghódította. […]
Csehországból Szileziába vezette hat vagy nyolc ezer főből álló seregét, és Boroszló alá szállott; tudnillik hallotta már Kazimir lengyel királynak érkezését hatvanezered magával. Megjelent Vladiszláv cseh király is húszezerrel, octóber 24-kén. „Mátyás, úgymond Dlugoszx és Bonfinius, mivel neki kevesebb számú népe vala, ravaszsággal kezde élni. Derék ütközetbe nem ereszkedett; hanem alattomban, néha éjjel, néha nappal, rohant az ellenségre. Vigyázott vigyáztatott szűntelen. Gyakran kirugattatván annyi sokat elfogatott, hogy minden tornyok és tömlöczök Boroszlóban megteltenek. Amiért parancsolá, hogy csak a jelesebb embereket fognák s tartanák meg vitézei, egyebeket pedig, sebet vágván pofáikon, szabadon bocsátanának. Kazimir s Vladiszláv izengetének neki, hogy a pört, mely közöttök vagyon, fegyverrel végeznék: szállana velők szembe, amint minden bátor szívű király szokott cselekedni. De Mátyás ütközet helyett játékot kezdett: mulatószínt csináltatott, melyet az ellenség jól láthata. Muzsikáltatott. Öszvegyültek sok asszonyi, férfiak: táncoltak. Meghívta sokszor a lengyel s cseh tiszteket. Vendégeskedtek, vígadtak, énekeltek. Jutalmak tetettek fel. A hadfiai kedveseik előtt erőségesen viaskodtak; kik több rabot, sebet vagy zsákmányt hoztanak, dícsértetének, örömkiáltásokkal fogadtatának. Azt is csudálták mindenek, úgymond Bonfinius, hogy Boroszlóban semmi drágaság nem volt, hanem bőség, csendesség, vígasság. Ellenben az ellenség éhezett, lankadott, fogyott. Mikor Kazimir hadi mozdulásokat tőn, Mátyás figyelemre inté katonáit; így elkerülék a leseket. Ezen mulatság alatt Zápolya Istvánt és Kinizsi Pált Lengyelországba küldé, nem várakat megszállani, vagy víni, hanem szerteszéjjel nyargalni, égetni, zsákmányozni. Egész Krakóig hatottak: minden helyeket betöltöttek félelemmel. Kazimir országának veszedelmén nem kis rettegésbe esék. Már serege az éhség miatt hala, ő maga búsonga. Némely főurak neki békességet kezdének javaslani. Sokan azt tartják, hogy Mátyás pénzzel vesztegette meg a lengyel bárókat. Hihető hogy mindent elkövetett, amit hasznosnak gondolhatott veszedelmes környülállásaiban. – Dlugoszx szomorúnak írja királyának ezen táborozását és veszteségét, melynek okául veti a meghasonlást és a katona fenyítéknek romlását. – Igazán itt megtetszett, hogy egy bölcs és bátor hadvezér nagy sereg gyanánt vagyon sokszor; a nagy sereg pedig okos parancsoló nélkül csak az, ami Herkules buzogánya a gyermek kezében. Kazimir tehát kénytelen volt békességet kérni Mátyástól, kitől meg is nyerte azt másfél esztendőre november 21-kén. Mátyás, hogy emberséggel is meggyőzné az ellenséget, ki már haldoklani látszik vala éhsége miatt, bőven adatott neki eleséget, nyolcezer rabot pedig ingyen visszaeresztett. […]
Míg Mátyás király közel hét esztendeig a cseh hadban fárada, Mahomet császár a Száva partján egy nagy erősséget rakatott. Ez ama híres Szabács, melyet, úgymond Bonfinius, a kereszténység veszedelmére épített a török. Mátyás elvégezte magában, hogy vagy eltörli, vagy magáévá teszi. Harminc nap alatt kezére került kimondhatatlan örömére a keresztény népnek. Sixtus pápa és Velence várasa követeik által örvendezvén, a királynak kilencvenháromezer aranyforintot küldöttek. Innen Szendrőig, a Duna partján épült várig győzedelmesen vezette fegyveresit, és megtért Budára. Ujlaki Miklós, kit Mátyás egynehány esztendő előtt bosnyákországi királynak nevezett volt, most több magyarokkal egyetemben a római jubileumot járta; Ferdinánd neápoli király is (Mátyás ipa), kinek a pápa, kedvezésből, a szokott adót elengedte de úgy, hogy minden esztendőben egy jól felszerszámozott fejér paripát adó nevében küldene annak jeléül, hogy az apostoli szék jóvoltából bírja a királyságot.*
1476. Ennek a Ferdinándnak Beátrix nevű leányát jegyezte el Mátyás, már két esztendő előtt. Most, egy kis üressége lévén készült a menyegzőre, meghíván sok fejedelmeken kívül Fridrik császárt is, kitől amint imént mondám, követei által Csehország birtokában megerősíttetni kérte magát, de megcsalatott reményében. Az esztergomi érsek gonoszbul vétett ellene, tudnillik Flans János (a historiában, Joannes Alemannus.) Ez az ember Boroszlóban alacsonon született. Mátyásnak úgy kedvére tudott járni, hogy nem csak püspökséget, hanem érsekséget is nyert tőle. Februárius 13-dikán háromszázezer aranyforintot, sok arany és ezüst edényt öszveszedvén, a császárhoz általszökött és tőle a salzburgi érsekséget megnyerte, amin igen csudálkozott minden ember.” Jánost vagy a császár csalogatta el magához, vagy hűtlensége miatt Mátyás haragja ijesztette. Vitéz Jánosra, megbotlása után, Esztergomban ez a ravasz és háládatlan ember vigyázott. Mátyás gyanakodott rá, hogy az ő titkait közlötte volt Fridrikkel, és azért nem lehetett soha szerencsés vége a cseh pörnek.
Menyegzőjének nem kis akadályai voltak a törökök, kik István vajdát megtámadták, hogy a minap rajtok vett kegyetlen győzedelemért bosszút állanának. Ötszázezerre tette számokat Jakab cardinál* egy levelében, írván a többi között: – „Valahányszor eszembe jut, hogy ezen had a magyarok ellen indul, annyiszor magamon kívül vagyok ijedtemben, és szemeim előtt forog jövendő sorsunk. Isten jóvolta adta azt az országot a keresztényeknek, hogy mindenekért harcoljon, és a mireánk fenekedő szélvészeket erejével visszatartóztassa. Ha egyszer, amitől isten őrizzen! legyőzetvén halálos sebet venni talál… mi a legnyomorúbb szolgaságnak igája alá kénytelenek leszünk hajtani nyakainkat” sat. Nem buta rettegés vala ez; mert „az a nagy Mahomet császár jött elő, kinek a fegyvere senkinek meg nem kegyelmezett.” István vajda, kit önnön veszedelmének nagysága felbátorított, közel harmincezert leölt ugyan, de kis veszteség volt ez annyi pogányok számában. Mindazáltal az ellenség értvén hadi készületét Mátyásnak, hazaszaladott. Minekutána hallották volna ezt Sixtus pápa és sok olasz hercegek, kétszázezer aranyforintot öszveszedtek, és Mátyásnak a török hadra küldöttek. Nem csuda, hogy irígykedik Dlugoszx, és a törököt Kazimir királytól való féltében elfutni írja.
Készült Szendrő vára ellen is, melyet a múlt esztendőben bizonyos okokból nem illetett. Azonban Ali Bég négy ezered magával általkelt a Dunán, és Temesvárnak határáig minden helyeket ellepett s dúlt. E veszedelmet vitézei, kik Belgrádot őrzik vala, Nifor Imre és Czeplán, s a közelebb való kapitányok, Dóczi Péter és Ferenc, szerencsésen elhárították. A királynak küldöttek kétszázötven rabot, aranyos és gyöngyös görbe kardokat; sok drága ruhákat; dobokat, sípokat. E győzedelem öröme azokat is illette, kik feleségeiket, gyermekeiket s jószágaikat csak imént elvesztették, most pedig visszanyerték; sokan örökre meggazdagodtak. Nem volt asszony vagy gyermek, ki két lovat nem kapott volna: egyiken ült, a másikon prédát vitt haza, amint Bonfiniusban olvashatod. – Egy más török sereg, octóber 16-dikán, úgymond Dlugoszx, szerencsésb volt Karnioliában s Stiriának egy részében; a vigyázó katonák, mivel hópénz nem adatott nekik, haza oszolottak; a törökök tehát szabadon rablottak; a salzburgi s bambergai püspökségeket fosztották, és sok ezer keresztényt örök rabságra elvittek. Fridrik tartozott fizetni azt a hópénzt, nem Mátyás, mégis az a jó historikus Mátyásra támad most is. A törököt nem volt szükség keresztényre biztatni; ő tudta, kire s mikor kellene ütni, s rohanni. Példának okáért: tudta a török, hogy mivel Beátrix öszvekelése Mátyással elvonna minden hazafit a hadi gondolatoktól, felkészült a szendrői vár ellenében tanyázó katonáinkra, és őket széjjelverte, Erdélyt pedig, és leginkább Moldvát gyászba hozta, midőn hőseink Budán a szabad örömek között vigadának. Beátrix, aki, Bonfinius szerént, Venushoz szépségre, Diánához szemérmetességre, Palláshoz bölcsességre s ékesenszólásra hasonló vala, Neápolból Székesfejérvárra érvén, igen nagy és fényes pompával fogadtatott december 10-kén; 12-kén megkoronáztatott; 15-kén Budára vitetett; 22-kén pedig Mátyással megeskütt és öszvekelt.* Ezen ünnepre sok külföldi hercegek megjelentek és vigadtak; ellenben Fridrik császár, ki eddig azon dolgozott, hogy Mátyás ne házasodnék meg, otthon mérgelődött. Mulatságra, kivált táncra, semmi kedve nem volt. – Némely írók szerént, mond Palma, végbevitette valamely orvos által, hogy meddőn maradna Beátrix. És: Midőn jegyeséhez jőne, megszegvén Fridrik a fegyverszünetet, Magyarország széleire rohant, amiért gyanúságba esett, hogy a menyasszonyt el akarta fogni.
Ezt a menyegzőt Fridrik palatinustól ide küldetett követ röviden, de értelmesen leírta. Két ebédet említ: mind a kettőn szolgálatot tettek a magyar bárók. Az étkek egyiknél szám szerént huszonnégyre mentek, a másiknál tizenkettőre.* Mulatságok voltak: tánc, szánkázás, katonai játékok. Katona históriájában áldást mond arra az idegen követre, aki, minthogy jelen vala, hitelt érdemel, midőn a jó rendről, emberségről, mértékletességről, a királyhoz s nemzethez illő tisztességes pompáról ír. Megcáfolta, mond, azon embereket, kik XV. században a mi királyi udvarunkban idomtalan barbariesxt gondoltak lenni. – Kik a régi üdőket nem ismerik, még ma is gyermekek, és csak a gyermekek előtt cseveghetnek büntelenül.
Ámbár, mond Katona, már ekkor nagy felségű, csinosságú s méltóságú volt Mátyás udvara; mindazáltal Beátrix esze s igazgatása által oly nagyra emelkedett annak fénye, hogy Európában egy királyi palota sem foghatott hozzá. Ő Mátyást sokra vette, p. o. ne társalkodnék oly barátságosan alattvalóival, vigyázna jobban tekintetére, magára. Olvasom: Egykor nem volt pénze s nem fizethetett zsoldosainak: ő tehát a táborban egész éjtszaka játszott tiszteivel, kiktől tízezer aranyt nyert, s úgy tett eleget a katonáknak. És: ha meg akarta tudni az ellenség fekvését, maga lett kém. Egykor rác parasztruhában egész nap árpakását árult a török szultán sátora előtt; szerencsés hazajötte után e dolgát megírta a szultánnak, aki ijedtében elszaladott. Ha Beátrix az erkölcs szelidítésében is valamit használt, nem kis dicséretre méltó: – „mert nagy kegyetlenség uralkodott az országban. Egy rác herceg, kit Mátyás szép tehetségiért böcsült, és követségekbe küldözött, két testvér fogoly török közül az egyiket nyársra huzatta; a másiknak fogait kivetette, és arra kinszerítette, hogy amazt sütné meg. Azután pedig nagy pénzért kiadta.” […]
A török ellen ezután is bátor volt Mátyás és a nemzet, de, ama jámbor, keresztény császár Fridrik miatt, szabadon nem dolgozhatott. Hadd írjam le, Bonfinius után Mátyást és Fridriket.
E két fejedelem között igen nagy különbség volt. Mátyás természete szerént adakozó, bőköltő, fennagyzó, a dücsőségen kelletinél jobban kapó, böcsületre igen vágyó, nagylelkű, kész mindenkor a dücsőséges veszedelmekre s jeles tettekre: ellenben Fridrik nemcsak szűkkezű s mértékletes, hanem fösvény is volt; pénzt inkább mint dücsőséget kívánó; a kereszténységnek nagy veszedelmire, akár maga vétkéből akár máséból, soha fel nem ébredt. Amaz, harcos és serényx a munkára, s éhséget szenvedő: ez vesztegleni s nyugodni szeretett, henye és késedelmes. Amaz a legnevezetesebb uralkodókat követte, s a dücsőséges régiekkel vetekedett: Fridrik irigykedő, nemes tetteiket másoknak akadályoztatta, békességben hadat, hadkor békességet óhajtott, egyikben sem tartott semmi állhatatosságot. Mátyás szabad, eleven természetű, békességre s hadra igen kész volt: Fridrik mesterséges, ravasz, maga tetszését követő; baráti tanácsinak semmit nem tulajdonító. Mátyás pompásan élt, nem ellensége a gyönyörűségnek: ez közönségesen ellensége a dobzódásnak. Amaz borozott, és társaságban gyönyörködött: ez megelégedett vízzel és magánosságban elmélkedett. Amaz örömest tréfált, nevetett a barátságos helyeken: ez elhúzván magát övéitől, mord és kedvetlen életet élt. A király, mivel jószívű vala, könnyen engedett, de kárával is fenntartani országát igyekezett: a császár makacsul tűrt mindent, és keveset gondolt a kárvallással, ellenkezőjét fárasztá, készebb mindenét elveszteni, mint pénzét költeni. Egyenlő volt mindkettőben a religió és a superstitio; az egyik mint a másik az égi jelekre vigyázott, azokhoz tartott.*
Így írt Bonfinius, nagy hosszasan előadván azon okokat, melyek Mátyást hadra indították Fridrik ellen ezen 1477-dik esztendőben. És még odatette: „Mátyás e világnak két császári között látá magát. A török császárral régtől fogva szerencsésen harcolt; nagy hírnevet szerzett. Látá, hogy nem sokra mehet vele, mert szárazon és vizen is hatalmas.” Eddig is hatalmas volt a török, de azért ugyan Mátyás bírt vele. „Most annyi bosszúságokért neheztelvén talán örömest fordította fegyverét a másik császárra.” Ez ugyan hihető. „Akivel, mivel erőtlenebb volna, többre mehetne.” Kétség kívül. „Tudta azt is, mely nagy dücsőséget és nevet szerezne, ha mind a két császáron győzedelmet vehetne.” Helyesen. „Jobban jobban gerjede benne a had kívánsága, mikor eszébe jutottak a sok gazdag, kevély várasok Ausztriában, amelyet gyönyörűség házának, és mulatság műhelyének tudott lenni.” Bizony! nem kis ösztönök. „Még nem feledte el Bécsnek kecsegtető örömeit, melyek őtet hevesb életkorában néha elfogák.” László tartá Mátyást fogva, nem Bécsnek örömei, akkor pedig még igen fiatal vala. „Gondolá, ha Ausztriát elfoglalná, mezeiségét (rusticitatem) Magyarországnak, mely a várasokra nézve fogyatkozást szenvede, könnyen kipótolhatná.” Annyi esztendők után ezen okból fegyverre kelni! Említi Bonfinius, hogy Mátyás minden módon el akarta kerülni a hadat; a császárt majd követek majd levelek által kérte, ne boszontaná, ne kinszerítné fegyverre. Taval írta: „Némely nemesink keservesen panaszkodtak Felségednek jobbágyai ellen, kiktől sok és igen nagy károkat szenvednek… a mi hívünk nagyságos Zéch Miklós, mostanában panaszkodott hogy öt falut – Hideghsenecz, Teopolnecz, Szakolcz, Domanicz, Szokovsz nevű falukat – a rákosburgi kapitány egészen elpusztította… Panaszkodott szenvedhetetlen károkról, boszontásokról… országunknak nemeseit is elragadták fogságra, Kőszögöt más egyéb helyekkel elfoglalták… ihol megint! azt hozzák hírül, hogy háromszáz emberünket, kiket pénzt szedni küldöttünk az országba, Felséged jobbágyai elfogták sok ezer arannyal egyetemben. Mi azt a pénzt országunk védelmére a török ellen szedettük.” De Flans érseknek Fridrik császárhoz botránkoztató általszökése is igen gerjesztette Mátyást, valamint egyéb okok, melyek a hadizenő levelében vannak. Abban jelesben írta: – „Mi csaknem két esztendőtől fogva a török ellen fegyvert fogtunk a keresztény hit védelmére; ő pedig, noha neki kellene azt védelmezni, nem gondol kötelességivel: minket akadályoztat, boszant, károsít” stb.*
Ellenben Fridrik Mátyásra vetett, és hogy ne láttatnék oka lenni a hadnak, magát mentegette, Mátyást pedig vádolta, hogy „az ausztriai rebellisxeket pártúl fogta; az alkudozásokban nem volt igaz és állhatatos szívű; ő soha sem támadta meg haddal Magyarországot; kész volt a török ellen segítséget adni, de Mátyás nem fordította hasznosan fegyverét és hatalmát a törökre.” Mátyásra, mikor arcúl támadta meg a törököt, Fridrik hátul rohant. Vádolta: –„Mátyás uralkodása alatt Magyarországnak csaknem felét elvették a hitetlenek.” És: – „Az országot gondatlanságával minden külső had nélkül csaknem öszverontotta, kifogyatta, és igen nagy pusztulásra hozta” stb. „Adatott Bécsben, június 26-dikán 1477.” így akarta Fridrik felingerleni a magyarokat Mátyásra. De, mivel többet mondott mintsem kellett volna, senki meg nem indult szavain. Tudva volt, hogy Mátyás Jajczát Bosnyákországgal egyetemben elvette a töröktől, hogy Szabács várát megvette, hogy Morvát és Szileziát Magyarország jusaihoz kapcsolta. Hogyan mondhatta s írhatta Fridrik, hogy „csaknem felét Magyarországnak elvették tőle a hitetlenek.”
Ugyanis a magyarok, amint tőlök kívánta Mátyás, örömest fogtak fegyvert Fridrik ellen. A királyi ármádax magyar, cseh és rác vitézekből állott, kik mindöszve tizenkét ezeren voltak. Júliusban indultak el Győrről. Ausztriába érvén mindent eltöltöttek félelemmel. Hamburg, Pruk, Trautmansdorf nemsokára megadták magokat, amit hallván Fridrik kiment Bécsből sokadmagával „szt. Jakab apostol után való hétfőn.” Petersdorfnál – a fővárastól két mértföldnyire – ütöttek tábort; onnan kicsapkodván szörnyű dúlásokat tettek mindenfelé. Ami Bécs és Németújhely között vagyon, mindaz egy nap Mátyás kezére jutott. A bécsiek bekeríttetve lévén, és nem vehetvén sehonnan eleséget igen megijedtek. A császár Kremsből, amelybe imént vette magát, másuvá szaladott, mert e várasra Kinizsi ment. Már Bécsen és Linczen kívül csaknem egész Ausztria a győzedelmes királynak hatalma alá esett. – „Németországban mindenütt vádolták Fridriknek fösvénységét, lassúságát, makacsságát; átkozták gondatlanságát… A német fejedelmek, mivel vagy nem parancsolta nekik, vagy mivel tudósíttattak a királytól ezen hadnak igaz voltáról, nem voltak segédére.” Kazimir lengyel királyt nagyon kérte Fridrik e szorultságában, de hiába, mert Mátyás a keresztes vitézek által, kiket már a had előtt megnyert, pártfogásával biztatván őket, otthon tartóztatta Kazimirt. Másunnan sem reménylett segítő társakat. Ekkor követeket küldött Mátyáshoz, és fegyverszünetet kért. […] (Hézag)
1490. Bécsben, mond Bonfinius, naponként érzette fogyni erejét, mindazáltal soha nem látszott megszünni a dologtól; februárius és martius hónapokban is, melyekben még inkább elerőtlenedett, szokása szerént mindenre gondot viselt. – Fiát, Jánost, nem feledte el; akit hogy Sziléziának birtokába betehetne, Boroszlóban gyűlést hirdetett, ahová előreküldötte Pruiszt, a váradi püspököt, ki a tartománybelieket az ifjú hercegnek részére elkészítné; Dóczit pedig, az egri püspököt, egyszersmind királyi kincstartót, Bécsbe hivatta fel, akivel husvét után a mondott gyűlésre menni szándékozott. De ím! midőn virágvasárnap majd hat óráig a templomban ájtatoskodik, igen elgyengült; onnan hazavitetvén feje szédelgéséről kezdett panaszolkodni; nemsokára gutaütésbe esett, és nagy fájdalmaiban jajgatott; elvégrex aprilis 6-dikán a jobb világba általköltözött. Élt negyvenhét esztendőt. Másnap halála után nyilván kitetetett teste a gyászpadra. A mágnások öszvegyülekezvén Beátrix királynénál keservesen siratták jó királyokat és szerencsés fő hadivezéreket. János herceg, ki oly szomorú árvaságra jutott, leborúlván kérte Beátrixot, hogy lenne neki édesanyja, és ne hagyná el. Ugyanerre kérték a jelenvaló urak, akik, minekutána lecsendesedett a siralmas buzgóság, minden készséget és hívséget igértek a királynénak és a hercegnek. Voltak, kik megtartották szavokat. Beátrix Jánoshoz, akit most anyai karokkal ölelt, mostoha maradott.
A halotti tiszteletet először Bécsben, azután Budán és Székesfejérváratt, igen fényesen, amint Bonfinius írta, adták meg Mátyásnak a magyarok. S kezdék érzeni veszteségeket. „Mint vad pusztákon a pásztor nélkül maradott juhok, rettegének. Akik előbb gyalázták, hogy szokatlan adókkal terhelné a népet, hogy a mágnásokat és a nemességet szüntelen haddal emésztené, hogy egy hadta végezvén más hadba kezdene: hogy nem akarna békességben s csendességben élni; most minekutána meghalt, siratták s dicsérték őtet; a közemberek is, kik gyakran panaszkodtak ellene, hogy őket terhelné, most siránkoznak, most érzik, mire jutottak; most, ha halottából feltámadna, többet is készek volnának neki fizetni. A nemesek, kik eddig félelmekre valának ellenségeiknek, most félni kezdének: nem szégyenlik vala nyilván vállalni, hogy nagy királyt vesztettek, amit még üdővel jobban megéreznének, hogy ők vettek erőt, észt, bátorságot Mátyástól, nem pedig Mátyás őtőlök. A magyar nemzetnek régi szép híre, neve, dücsősége Mátyással oda látszott lenni.” (Bonfinius.) Ezen búsolygó hazafiak, anélkül hogy a csillagokat kérdezték volna, a nemzetnek akkori s jövendő sorsáról igazán keseregtek. Kárhozatos gyengeség az mibennünk halandókban, hogy a jóval, midőn azzal bírunk, nem elégszünk meg. […]