II. Vladiszláv

 

Ez a XVI. század, melyet mind a maga, mind a mult üdőnek számtalan bűne megterhelt, irtózatos század. Közel két tizedet foglal el belőle Vladiszlávnak uralkodása, mely, valamint eddig lágy volt, így ezután egész végéig erőtlenebbnek látszott naponként a közjóra. Fordulni s veszni tért szemlátomást minden a hazában. A fennhéjazás, az irigykedés, az önnönhaszonkeresés és több efféle gonoszság elhatalmazott. A sok jó törvényeket kiröhögte a pajkos erkölcs, és mint pókhálókat kénye szerént szaggatta. Igen kevés szív vert a hazáért, hanemha akkor látszott volna verni, midőn az idegen száj és dicséret harsogta: Magyarország az egész kereszténységnek előbástyája s oltalma a török ellen. Ez nagy erejű biztatás vala; mert a nekitüzesedett buzgóság fegyvert ragadott, és halálra szánta életét a religyióért, amint hiszi vala. Hol gyakorlod azt, ha hazád nincsen? így már azelőtt gyakran ártott magának. E kis előjegyzet legyen elég Vladiszláv király alatt a XVI. században történt dolgainkra, amelyeket midőn olvasunk, jusson eszünkbe, hogy az egész keresztény világ kiabált a törökre a tanácsházakban, királyi palotákban, a predikáló székekben; a philosophusok, leginkább a theologusok, prépostok, apátok, püspökök, semmit el nem múlattak, hogy a fejedelmeket felindítnák.* Voltak kik jó szerencsét jövendöltek a predikáló székekből, egyszersmind buzdították a népet pénzbeli segedelemre.* Nem is kevés pénz szedetett öszve a mostani jubileumban, melynek Sándor pápa vízkereszt napján, tudnillik januárius 6-kán, vetett véget. 1501. […]

1504. Két nevezetes hazafi halt meg ezen esztendőben: Geréb Péter, Zápolya István után palatinus. Az ő halálán hadi tudományáért és vitéz erkölcsiért mind maga a király elszomorodott, mind a többi hazafiak bánkódtak. És: Hunyadi János herceg és bán, october 12-dikén, harmincöt esztendős korában végezte el halandóságát, és a Hunyadi familiát, amely, ha érdemeit nézzük, sokat, sőt eleget élt. Özvegye Frangepán Beátrix szép, ifjú s nagy gazdagságú asszony, a brandenburgi marchióhoz, Györgyhöz ment férjhez. Ez Vladiszláv húgának fia volt, minden ész nélkül pompás és tékozló ember; rövid üdő alatt elnyelte, mint örvény, a számtalan kincset. […]

1505. Azonban öszvegyűlt az ország Rákos mezején, ahol (amint Istvánfi írta) „egy heves vetekedésnek tárgyává lőn Morva, Szilézia, Luzáczia, mely tartományokat fegyverrel nyervén Mátyás a római pápának szentséges jóváhagyásával (!) a magyar birodalomhoz kapcsolt, amelytől elszakasztatni és Csehországhoz adatni nem akarták a rendek: Vladiszlávot, hogy a tett alkunak szentségét tartaná meg, nyersebb szókkal is intették; de szokása szerént lajhár füleléssel vette az ő igazságos kéréseket, ami nekik igen fájt. Mivel más módon nem segíthetének magokon, közakaratból elvégezték, hogy ha Vladiszláv király fi örökös nélkül meghalna, soha nem választnak idegen nemzetből királyt, azon kemény fenyegetés alatt, hogy azok, kik e törvény ellen cselekednének, elvesztenék jószágaikat, és mind magok, mind gyermekeik vagy örökre kitiltatnának az országból, ha meg nem lehetne őket fogni, vagy, ha elfogatnának, halálra kárhoztatnának.” Indító okok vala, mivel idegen vérű királyok alatt mindenkor veszedelem fenyegette az országot, melytől a vele öszvekapcsolt tartományok lassanként el kezdének válni és veszni.* […]

Voltak ezen végezésnek szerzői közül, kik, mivel látnák, hogy több magyarok találkozhatnának, kik magokat királyságra méltóknak itélhetnék, és így e végezés kevés hasznú volna a köz csendességre: külön öszveadták magokat Bakács cardinálnak tanácsából. E társaságba állottak: Perényi Imre, palatinus, Zápolya János, Ujlaki Lőrinc: e kettő azért, hogy gyűlölségbe ne esnének, mivel mindenik reménylheti királyul választatását. Akik tehát és még némelyek, kezet fogván, egymásnak segédet igérének akármely ellenkezőjök ellen, a királynak pedig és királynénak megszeghetetlen hűséget fogadának egyszersmind, hogy a királyi udvarnak hasznára, javára s böcsületére fognak dolgozni; hogy azt teszik mindenkor és mindenütt, amit az országnak sérelme nélkül akar és kíván a király: sőt másokat is erre fognak húzni.* […]

1506. Budán, július első napján Anna királyné elszülte fiát, aki a keresztségben Lajos nevet nyert. Az a beszéd vala Annáról szülése előtt, hogy legottan, ha leányt fog szülni, férfi gyermekkel váltatná fel. Ő tehát, hogy a rágalmazókat megcáfolná, egy hitelre méltó főurat hívatott, ki jelen lenne.* Szült: de nemsokára fájdalmiban elhalt.

Lajos (Brutus és némelyek szerént) bőr nélkül született, amin mindenek csudálkozának, és belőle gonoszt jövendölének. Az orvosok nehezen tudták szereikkel megtenni, hogy bőre lenne. Hallottam, mond Brutus, hogy elevenen felmetszetett disznókban tartogaták és ápolgaták a kisdedet. – Istvánfi nem említi, hogy férfi volt Lajos születésén, s hogy bőr nélkül jött e világra; hanem említi nagy örömét Vladiszlávnak, és azon játékokat, melyek friss pompával tartatának: amely örömöket kevés napok után, úgymond, megbúsított a királyné halála. Ez alig lőn, ihol! jőnek, kik neki jelentik kimúlását Sándornak, lengyel királynak, az ő testvérének. Ebből vett szomorúságát az enyhítette, hogy Zsigmond, kit igen kedvelt, Sándornak aug. 19-dikén történt halála után legottan királynak választatott. Istvánfi említi még azon pártütést, mely a székelyek közt Erdélyben támada Lajos születésekor. Régi szokás szerént, midőn a királyné fiat szült, a kúnok, jászok, és székelyek minden háztól egy ökröt tartoztak adni. E szokásra most némely udvariak emlékeztették Vladiszlávot: parancsolatot hirdetett tehát, és embereket küldött. A kúnok és jászok, mint közelebbek Budához, engedelmeskedvén sok ökröt adtak. A székelyek mondák: ők a régi szokásról semmit sem tudnak: s nem akarának adni. A király emberei nem tagadhaták, hogy már régen egy királyné sem szült fiat, de azért sürgeték őket, hogy a régi szokást és törvényt tartanák meg, és teljesítnék most, midőn a királyné fiat szült. És kezdék erőszakosan elhajtani a marhákat: amazok ellentállanak. Nagy veszekedés, vérontás, gyilkolás lett. Vladiszláv, Tomori Pált, budai hadnagyot, egy csoport gyalogsággal, és ötszáz lovassal küldötte a székelyekre, akik, mivel sokkal nagyobb számmal valának, győztek. Tomori „elhagyatván társaitól, több mint tíz sebeket kapván, utolsó volt a megfutamodásban.” Újra parancsolatot vett a királytól, és több rác, oláh, magyar segítséggel, ujra megtámadta a székelyeket, megvette rajtok az ökröket. Ez a Tomori volt üdővel Lajosnak fő hadivezére a mohácsi mezőn, Lajosnak, kinek a jó Vladiszláv Julius nevét (a legnagyobb birodalom fundátorxának nevét!) akarta adni. Imhol Lajos születésének környűlállásai!

1507. Vladiszláv, feleségének halálát lágyabban, mintsem férfihez és királyhoz illett volna, szenvedte. Ez okból, mond Pray, a pesti gyűlésen consiliáriusokon kívül assessorxok adattak melléje, akiknek tudtok nélkül ha valamit végezne, erőtlennek tartatnék.*

A györgynapi dietában hozatott decretomxnak némely ágazatai ímezek: Az erőszakosan elvett jószágok, a bírák itélettétele után, adassanak vissza igaz uroknak: Az ellen, ki magánál gonoszul akarná megtartani, fegyveresek küldessenek. A vétkes birtokit vegyék el az ország főkapitányai, a nádorispány, és Zápolya János, mivel fáradtak.*

A királyi felség, ezen országnak régi szokása szerént, ezer lovast tartson az ország védelmére. Akik ezután mind magyarok legyenek, közülök négyszáz a királyi udvarban legyen, hatszáz pedig a véghelyeken, melyeket a palatinus és országbírája minden esztendőben megnézhessen.

Ha valamely királyi consiliárius, vagy nemes ezen országnak szabadsága, java, rendelései ellen nyilván, mások előtt és vakmerőül merne cselekedni, az ilyent tartozzanak az assessorxok a jövő dietán minden praelátusok, bárók és nemesek előtt megnevezni, akire mint a közjónak, és az ország szabadságának, árulójára s háborgatójára, érdeme szerént büntetést hozhatnak.

Ha valaki az országnak decretomxi és rendelései ellen nyilván és világosan vétend (valamint eddig sokan a hatalmasok közül szoktak), ha praelátus, vagy más egyházi személy elveszti méltóságát, és hivatalát, ha pedig báró vagy nemes, minden jószágait; mint a királyhoz, és a hazához hitetlen kiűzetik. A király ezeknek jószágaikat adja másoknak; de ha ő Felsége ezt nem tenné: akkor, ha az egyházi, kisebb, a fő- vagy viceispány és a vármegye büntesse meg őtet, és minden jószága tetessék ki prédául. Ha pedig hatalmas leend, a palatinus, az országbírája, vagy az ország főkapitánya, segédül híván más urakat és vármegyéket, törje meg a makacs és rebellisx embert.

Lovak, ökrök és egyéb barmok seregesen ne hajtassanak ki az országból. Ha valahol így találtatnak, vetessenek el, amint más decretomxokban írva vagyon.

Idegen pénzek ne hozassanak ez országba, se a véghelyekre; ne is legyen keletek. Akik ezt meg nem tartják, minden portékáikat elvesztik.

Ezen decretomxnak végén kéretett a király, hogy az országnak minden végzésit és törvényit „már szedetné öszve, és íratná egy könyvbe.” E dolgot Vladiszláv Verbőczi Istvánra bízta. […]

1508. Vladiszláv eddig gyászruhát, borzas hajat és szakállt viselt keserűségében, ritkán mutatta magát, kerülte az embereket, gondolkodott, fohászkodott. Vígasztalák, ne búsúlna; mert él és egészséges fia Lajos, aki mindenek helyett lehet neki; nem volna tehát oka bánkódni, hanem inkább örülni. Szokása szerént mélyen hallgata. elvégrex Bakács cardinál: a víg hírre vidámnak illik lenni a királynak, úgymond, s jelenté neki, hogy Lajost a magyarok meg akarják koronázni. E szóra felelevenedett, mosdott, frissbe öltözött, vígan ebédelt. Tudnillik, jól emlékezének azon nyomorúságokról, melyeket a haza szenvedett ifjú László és Mátyás halála után, midőn mind a belső háborúk, mind a szomszéd fejedelmek nagyravágyásból szaggaták ezen országot: gondolák most a jó hazafiak, hogy e gonosznak elejét vennék, ha Lajos, édes atyjának éltében, közakaratból, királyi nevet és méltóságot nyerne. Ez közöltetett az országgal, és helybenhagyatott. De mindnyájan kívánták: Vladiszláv ígérné meg Lajos nevében, hogy a nemzeti szabadságok épen és egészen meg fognak tartatni és: Lajos csak akkor leszen fő hatalmának gyakorlásában, midőn felnevekedvén hitét leteszi; s magát arra kötelezi, amit most az ő nevében atyja ígért. Végre kívánták, hogy holta után az ő fia se Maximiliánra, „se más külföldi fejedelemre ne bízatnék, hanem az ország praelátusaira s báróira. Megígérte. Így Lajos, az ő kimondhatatlan örömére, Székesfejérváratt, jún. 4-dikén, megkoronáztatott. 1508. Budára visszatérvén, külön udvart adott Lajosnak és Annának. Gersei Pető Jánost tette udvari mesterré nálok. Nevelőjök és tanítójok volt először Istvánfi István, azután Balbus Hieronymus, pozsoni prépost.*

A magokkal versengő fejedelmeket öszvebékéltetni nagyon akarta Leo. Erről tudósította Vladiszlávot: írtunk, úgymond, Maximilián császárnak, Ferdinánd spanyol, Henrik anglus királyoknak, akiket, mivel némely keresztény királyokkal és fejedelmekkel hadakoznak, intettünk, hogy már valahára tennék le fegyvereiket… „Decemb. 30-d.” Már ezelőtt, úgymint dec. 27-kén bullát adott a fejedelmekhez, intvén azokat magok közt békességre, a törökök ellen pedig hadra, mivel ezek naponként több kárt tennének a kereszténységnek.

Mindezekhez, mivel bizonytalanok valának, nem bízván Vladiszláv, fegyverszünetet tett Szelimmel három esztendőre. Követe volt Czobor Márton, ki már sokszor járt efféle dologban Konstantinápolba. Ezt a békességet csaknem elrontotta Zápolya János, – „mert XIX. ezered magával a török földre ment: levele által tiltja vala a király, de mivel már nagyobb része seregének általkelt a Dunán, folytatta útát.” így van egy levélben Katonánál. Amiért Szelim megneheztelt ugyan, de mivel Achmet ellen hadat visele, úgymond Pray, hajolt a békességre. – Dózsa György, belgrádi katonáink közül egy, ezen esztendőben kapott hírre, minekutána Alit, a szendrői vitéz törököt, kétes viadalban meggyőzte s ölte.

1514. Bakács érsek Rómából visszatérvén búcsúlevélnél egyéb segítséget nem hozott. A király és rendek előtt elbeszélte, mely igen kifogyott volna pénzből a pápa, a keresztény fejedelmek pedig, mivel egymás ellen hadakoznak, Magyarország védelmeiről keveset, vagy semmit sem gondolnának. A törökre, belső háborúja miatt, most kellene rohanni. Ingyen lehet népet gyüjteni. Ő úgy hiszi, hogy rövid nap alatt nagy számmal gyülekeznék öszve: Vezért is lehet találni, ki őket fegyverforgatásra s egyéb hadi szolgálatokra oktassa. Akikhez ha a véghelyi katonák adatnak, kik már szoktak víni az ellenséggel, jó számú leszen a fegyveres nép, és elegendő a törökökre, kik nagyobb részént általköltöztenek Ázsiába. Vladiszláv földre függesztvén szemeit hallgatott. A tanácsbeli urak közül sokan, kiket a henyeség és fösvénység megvesztegelt, kik az országot zsákmány gyanánt tartották, mond Istvánfi, a cardinál beszédét helyben hagyták, dicsérték, és égig magasztalták az ő fáradságit, törekedésit, igyekezetit, melyeket a hazáért tett vala: kérték, intették, maradna meg szándékában, és a bullát mennél előbb hirdetné ki; egyéb módon nem lehetne megzabolázni az ellenséget, és a közjót fenntartani. Kevesen, kik a hazát többre böcsülték, mintsem hízelkednének, a dolgot mélyebben tekintvén és vizsgálván javaslák: nem kell hirtelenkedni: a kevés nemzeti erőt, mely még vagyon, nem tanácsos kifogyatni; történhetik, hogy a had, melyet az ellenségre készítnek, önnönmagok és a haza ellen dühösködik majd. Ezen kevesek között vala Telegdi István, királyi kincstartó. Monda: „A pápa levelére ugyan, ha kihirdettetik, nem kevesen gyűlnek öszve, de kik? A leggonoszbak, kik minekutána jószágaikat eltékozlották, ragadományxokból élnek: tolvajok, buják, adósak, és kik már régen akasztófát érdemlettenek. Ezek után jőnek parasztok, kapások, szántók, kaszálók, hogy a munkát elkerülhessék. Hajtsa ezeket vissza munkára a nemesség, és tapasztalni fogja dühöket. A nemtelen gyülevész Cseh, Morva, Lengyelországokból még jobban szaporodik: tégy egynek bosszúságot, és mindnyájan rádrohannak. A nekidühödtek, magunk, feleségeink s gyermekeink vérében fognak gázolni. Vajha, a jó isten eltávoztassa tőlünk a veszedelmet! Én félek. A búcsúlevelet vagy félre kell tenni, vagy úgy hirdetni ki, hogy azok, kik a katonatartásra pénzt, vagy más segítséget nyujtandnak, bűneikből megoldoztatást, és örök boldogságot fognak nyerni. Ha fegyvert adunk kezeikbe, hatalmat láttatunk adni nekik ellenünk.” Ezeken kívül emlegette Telegdi a három esztendőre taval tett fegyverszünetet, amelyről, mond Pray historiájában, noha az hittel erősíttetett, azt állíták némelyek, hogy nem kellene megtartani, mivel a barbarusok is gyakran vétettek volna ellene. Hát mi soha sem vétettünk-e? Végre javaslá Telegdi, hogy, mivel ilyen seregre nem igen volna szüksége az országnak, most ugyan, midőn a török Ázsiában dolgozik, jobb volna pénzt szedni, amelynek hasznát lehetne venni hadban is, békességben is: a hazafiak pedig, kik eddig csak saját hasznokat keresték, csak magokat gazdagították, emlékezvén a veszedelemre mely a hazát érheti, egy szívvel lélekkel állanának készen az ellenségre.

Hiába beszélt Telegdi. Maga a király, mond Istvánfi, és a tanácsnak nagyobb része arra állott, amit Bakács akart. A bullát tehát azonnal kihirdette Budán, és minden nagyobb várasokba elküldötte. Vezérre volt szüksége, és ihol! történetből Dózsa György, székely fi, a királyhoz jött jutalmat kérni vitéz tettéért. Méltónak itéltetett a fővezérségre, melyet örömest felvállalt. Bakács neki egy fejér zászlót adott, melyen nagy vörös kereszt vala, egy kisebb keresztet pedig az oltár előtt ruhájára varratott, sok áldomásokat mondván és hányván reá. Ezután Pest alá az öszvesereglettekhez küldötte, kik az ő parancsolatából vörös keresztekkel jegyezték meg magokat. Inté őket, hogy szófogadók lennének, biztatá is, hogy amire isteni sugallásból öszveállottak keresztény vallások védelmére a török ellen, meg nem bánnák, hanem ajtatosságoknak méltó jutalmát vennék. Minekutána kihirhedett volna, hogy őtet a cardinál fővezérré tette, mindenfelül siettek zászlója alá. Kevés nap alatt negyvenezer keresztest számlált. Másutt is, úgymint Székesfejérváratt, Kalocsán, Váradon, Bácsatt sat. hasonló szentesek támadtak. Tanította őket mozgásra, állásra, fegyverforgatásra sat., amiben segédére vala öccse Gergely. Azonban tábora szüntelen szaporodott: a falukban csak öregek, betegek s erőtelenek maradtak: senki nem dolgozott, nem is akart. Panaszok menének a királyhoz s a cardinálhoz, intések is, hogy a buzgóság aligha poklul nem üt ki. Bakács érsek, ki a szent had dolgában fő tekintettel bírt, levelet bocsáta mindenfelé írván, hogy már többen ne kereszteznék magokat; a földesurak pedig fenyegeték jobbágyaikat, és erővel is otthon akarák fogni; de a szentes buzgóság sem érsekre sem másra nem hallgatott. Lőrinc, ceglédi pap (mert sokan, amint Istvánfi írta: „ex ordine minorum sacerdotum”+ a keresztesekhez állottak), nem józan bölcseségű pap pártúl fogta őket, azaz: a nemesek ellen tett panaszaikat Dózsa eleibe vitte, akit és a köznépet bosszúállásra gerjesztette, predikálván: Ők, kik, mint a király, és cardinál parancsolta, ellenségre fogtak fegyvert, a nemesek kegyetlenségét tovább nem tűrhetik; eddig testeiken uralkodtak irgalmatlanul, most lelkeiken; azt sem akarják megengedni, hogy holtok után örök boldogságot nyerhessenek. „Téged (Dózsa György!) égből küldött a mindenható jó isten, hogy a szegény népet a halálnál is irtózatosb nyomorúságitól oltalmazzad: erőt, fegyvert, hatalmat azért adott neked isten, amint hisszük, hogy minden más gondolatot félretevén azokat az istentelen, kevély, és irgalmatlan embereket alázd le.” E beszéd tetszett Györgynek, ellenben Gergelynek, ki szelídebb természetű vala, nem tetszett; intette is Lőrincet és bátyját, hogy efféléktől őrizkednének, egyébként veszedelembe esvén meglakolnának vakmerőségekért.

De György ismét panaszokat hallván felháborodott, és kurucait a nemesek ellen bocsátotta. A pesti és budai külső várasokban kezdének legelőször gyujtogatni, ragadozni, ölni. Innen seregének részét Szegedre, részét Egerre, részét Bácsra küldötte. A pesti tábort bízta Saberesi Ambrusra, ki pesti polgár vala, hogy mindenfelé terjesztene félelmet és halált. Ezt cselekedték amazok is, kik a nekik adott parancsolat szerént útokban valának. A szörnyűen füstölgő s lángoló falukat és majorokat Buda várából nézte Vladiszláv és Tamás. Dózsa Ceglédre érvén, gonosz szándékát írásba foglalta s elküldötte helységről helységre: – „Székely György serényx katona, az áldott keresztes népnek fejedelme s főkapitánya, csak a magyar királynak jobbágya és nem az uraké, minden kerített és mezővárasoknak Magyarországban, és kivált Pest s Külső-Szolnok vármegyékben levőknek, üdvözletet! Tudnotok kell, hogy a hitetlen nemesek miellenünk, és az egész keresztes szent sereg ellen fegyveres kézzel felkeltenek, úgy akarván bennünket üldözni, terhelni, háborgatni. Azért nektek excommunicátio és az örök kárhozat büntetése alatt parancsoljuk és meghagyjuk igen keményen, hogy, mihent ezen levelünket veenditek, minden késedelem, mentség és tétovázás nélkül ide Ceglédre kötelesek legyetek jőni, röpülni, magatokat venni, hogy így a szent sereg és az áldott gyülekezet a mondott hitetlenek és átkozott nemesek erejét és kezét megfenyíthesse, zabolázhassa, törhesse. Amit ha cselekedendetek, jó ugyan: másként a mondott büntetésbe fogtok esni. Még azzal sem elégedünk meg, hanem házaitok előtt akasztatunk fel, és nyársakra húzatunk, abból, amitek vagyon, zsákmányt teszünk, feleségeiteket s gyermekeiteket kardra fogjuk hányni. Ceglédről.” Innen Lőrincz papot Bácsra küldötte, maga pedig Szeged felé indult; de értvén, hogy a várasiak józanabbul gondolkodván, fegyvert készítettek a buta szentesek dühe ellen, Csanádra ment, a várast feldúlatta, püspökét pedig, Csákit, megkínzatta s kimondhatatlan gyötrelmek között ölette el. Mindezek, mind a más tájakon táborozók a nemeseket vágták, ölték, rablották, asszonyaikat, leányaikat förtőztették, templomokat fosztották, égették: szóval, amit csak kigondolhattak a nekidühödt keresztes pórok, mindent elkövettenek; sőt, amin méltán csudálkozhatol, sok nemesek, jelesben Marmaros vármegyéből, velek tartottak.

Budán arról tanakodának, Maximilián császárt-e, vagy Zsigmond lengyel királyt kellene segédül hívni! Erre Bornemisza János, Lajos nevelője: Mi magunk, mond, ha akarjuk, segíthetünk magunkon, csak szedjük öszve erőnket, és a szentes gyávaságból ébredjünk hazafiúi bátorságra. Hajolt szavára a tanács. Mivel Perényi Imre, nádorispány, podagrásx vala, Zápolya Jánosra erdélyi vajdára bízatott a haza védelme. S megintetett követ által, hogy nagy sereget gyüjtene, és menne az istentelenekre. Június 4-dikén és 13-dikán hirdette Vladiszláv a veszedelmet Sáros vármegyének sat. Mindenfelül felébredett a nemesség. Bornemisza János a budai katonákkal egyenesen a pesti táborra ment. Vele vala Tomori Pál, és még nehány ifjú a királyi udvarból, kik most legelőször kezdték a katona pályafutást. Előre küldötte Tomorit egy csoport lovassággal. Ambrus, kire a keresztes tábor volt bízva, még jelt sem adott az ütközetre, midőn a pórok fegyvert ragadván mérgesen neki esnek Tomorinak: vínak, hullanak, visszaszaladnak. Az elfogottak Bornemiszához vitettek; vala közöttük egy pap is, ki, minekutána kikérdeztetett, megöletett. Tovább léptetvén, minekelőtte Ambrussal öszvekapna, szép szóval rávette, hogy a keresztes és sok társai leraknák fegyvereiket és megadnák magokat. De többen ellent állottak, akiket egyrészről Tomori, másról ő maga támadott meg, és szétvert. A gyalog keresztesekből igen sokan maradtak halva. A tábor felprédáltatott. Csak Izsaszeg nevű erdőig űzette a szaladókat. Így kevés nap után győzedelemmel tért vissza Budára. A pártosok közül némelyeknek füleiket, némelyeknek orraikat vágatta le: a gonoszbak törvény szerént vettenek büntetést.

Hippolyt cardinál katonái is megverték Egernél a kereszteseket. Perényi Imre váradi püspök, több nemesekkel öszveállván még nagyobb vérontást tett bennek, úgy hogy némelyek Dózsa táborába, némelyek Lengyelországba szaladtak. Mindazáltal a főkuruc annyi bal esetek után sem ijedett meg: dühös szándékában állhatatos maradott, és akiket elfoghatott, kegyetlenségének feláldozta. Amint írják, többet négyszáznál a nemesek közül kivégzett e világból. Ezen számhoz tartozik Telegdi István, akit, mivel a bullát akadályoztatá, kímélhetetlen haraggal és gyűlölséggel kínzatott és öletett meg.

Minekutána Bácsról elmenvén Lőrincz pap öszvekapcsolta volna magát Dózsával, tanakodtak: Erdélyre kellene-e vezetni a kereszteseket, vagy csak a Kőrös és Maros folyói között fekvő térségeken ütni tábort, s onnan csapdosni ki. Lőrincz tanácsából, Ecsedi Báthor István ellen, Temesvárát szállotta meg Dózsa, és azt július 16-dikán már ágyúztatta. Hogy hamarább megvehetné, máshová gondolta árkolni a Temes vizét, amihez hozzá is fogott. Számtalan emberek dolgoztak rajta, kiket a várbeli katonaság, hirtelen kirohanván, akadályoztatott ugyan, de a munkától el nem ijeszthetett. Báthori, hogy magát és a várt, és a katonáit megmentené a veszedelemtől, követe által kérte Zápolyát, – Istvánfi szerént –, hogy félretevén a személyes gyűlölséget, lenne neki s a hazának védelmére az istentelen latrok ellen. A vajda tehát hazája szeretetétől viseltetvén, mond Istvánfi, kivált mivel Verbőczi is inti vala, elfojtván irigy indulatit, sietett a megszorult Báthorinak segítségére. Megjelenvén hadi rendbe állította katonáit, és délután nekik ment a kereszteseknek. Dózsa, ki azon napon jól ivott, midőn látná közelítni ellenségét, új dühbe jött. Mind ő maga, mind testvére Gergely, és Lőrincz pap, buzdította népét, előszámlálván azon nyomorúságos kínokat, melyeket, ha emberül nem viselné magát, szenvedendő volna. Ellenben Zápolya a maga vitézit emlékeztette a gonosz lelkűek által felégetett falukra, majorokra, templomokra, a megöletett sok ártatlan férfiakra, asszonyokra, gyermekekre: kérte tehát és bátorította, hogy azokon, mivel sem istennel sem emberrel nem gondolnának, most állanának bosszút: a győzedelem bizonyos, mert a gonoszság, elkövetett vétkei miatt hamar elijed, és a büntető igazságnak fegyvere előtt megszalad.

Lindvai Bánfi János (Istvánfi szerént Jakab) és Kismáriai Lukács valának kapitányai. Ez a bal szárnyan, amaz a jobbon, ő maga közepett állott. Dózsa hasonló módon cselekedett. Sokáig tartott a verekedés egyenlő erővel és szerencsével. elvégrex Zápolya a maga katonáit, és a székely lovasokat bocsátotta reájok, kik kardokkal dolgozván sok kereszteseket vagy levágtak vagy megsebesítettek, többeket megszalasztottak és űztek. Dózsa, midőn ide s oda nyargalván s lármázván hiába igyekezék visszatérítni a rémülteket, Petrovics Pétertől letaszíttatott lováról, és elevenen elfogatott; hasonló sorsra jutott testvére Gergely, ami nagy nyereség és győzedelem gyanánt volt. A szent armáda zavarodásba jött: sokat a nekimérgesedett katona rontott meg, sokat a Temes folyója nyelt el. Mások elhányván fegyvereiket, irgalmasságért könyörögtek. Azokat, kiket életben hagyott a fegyveres, barmok gyanánt hajtotta táborába. Lőrincz pap Bács felé szaladott. Kiütött-e Báthori ezen ütközetkor a várból, amit regula szerént kellett volna cselekednie, nem tudatik, mond Istvánfi. Dózsa táborában nagy préda s mindenféle hadi eszköz találtatott; voltak sok asszonyok is, kik az ő férjeiket gyermekeikkel együtt követték. Ezeket részint a fegyver, részint az éhség emésztette meg. Zápolya eleibe vitetvén Dózsa, amint mondják, így szóla: „Nem kérem azt tőled, győzedelmes vajda! hogy nekem kegyelmezz meg; azt tedd velem, amit akarsz; de igen kérlek, hogy irgalmasb légy testvéremhez Geczőhöz, kit, amint tudva vagyon mindenek előtt, én kínszerítettem fegyverfogásra és katonáskodni.” Zápolya a foglyokat tömlöcökre osztotta, és a büntetést kimondta rájok; legszörnyűbbre kárhoztatta Dózsát*; tüzes székre ültette, tüzes koronát tetetett fejére, húsát fogókkal szaggatta és némely társai által etette. Egy jajszót sem ejtett egész halálig.

Báthori nagy hálát adott Zápolyának, mond Istvánfi, és ígérte, hogy jóvoltáról soha el nem feledkezik. A vajda röviden válaszolt, és kívánni látszott tőle, hogy az ő híre nélkülx semmi tisztséget ne kérne, és, ha adatnék, ne vállalná fel azt, amire Báthori lekötelezte volna magát. „Így Zápolya, mond Istvánfi, nem másra arányzott, hanem arra, hogy vetélkedő társát a maga részére húzván, könnyebben juthatna királyságra, amelyet jó s gonosz módon keres vala.” Erre Katona írta: Hogyan kereshetett királyságot, mikor még Lajos élt, és ép, egészséges volt? Üdő előtt való és hiú gyanakodás ez, amely alig talál hitelt az okos embernél.

Most ugyan inkább azon vala Zápolya, hogy Lőrincz papot is, ki Bács felé szaladott a hátralévő keresztesekhez, megtörhetné; aminek végbevitelére rendelte Bánfit válogatott vitézekkel. Apátitól nem messze talált a haza ellenségire. Nagyobb ellentállást tapasztalt, mintsem gondolta volna. Lőrincz és Hosszú Antal, kuruc vezérek, egész dühösségbe hozták a pórokat. Három óráig, vagy tovább, kétséges volt a viadalom. De minekutána Antal meglövetett és elfogatott, Lőrincz pedig a fején sebet kapott, melyet a nagyon folyó vérből halálosnak gondoltak, csüggedni kezdett bátorságok. El is szaladtak, prédául hagyván táborokat a győzedelmes résznek. Antal Budán néggyé vágatott. Lőrincz hová lett legyen, nem tudatik. Ezt alig végezte Zápolya, s ihol! fülébe ment, hogy Fejérvár és Veszprém között a Bakony szélén Sós Domokos, kuruc vezér, a nemeseket öldökli, a templomokat fosztja: parancsolta tehát Sitkei Gothárdnak, pápai és somlyói kapitánynak, hogy Gosztoni János győri püspöknek katonáival egyesítvén magát, rezzentené meg a buta szenteseket; amit Sitkei igen szerencsésen végbevitt. Nehány ágyúkat, melyekbe golyóbisok helyett csak füvet s ringy-rongyot tetetett, lobbantatott rájok, és elszaladtak. Ezután semmi keresztes sereg nem látszott, nem hallatott Magyarországban. – Zápolyának ezen érdeme annál dücsőségesb, mennél szentebb dolog a haza. Vajha Báthori Istvánt is így lehetne dicsérni!

Ez a kuruc háború, mely nem tartott négy egész hónapig, kivált ha emberveszteségre nézünk, amire ugyan kell néznünk, igen nagy kárt okozott; mert némely írók szerént hetvenezer embertől fosztotta meg hazánkat. Ennyi közül több ezeren állhattak volna elő tizenkét esztendő után, midőn szerencsétlen Lajosunk idegen segítségért hiába esdeklett. – Most már olvasd, amit Kálmán király történetei között írtam a keresztesekről, és őtet, mint derűlt eszű fejedelmét nemzetünknek magasztalni fogod, ha jó szíved vagyon, józan tanácsosit pedig dicsérni. A XIII-dik századtól fogva magyarainknak is felkelt a tudományok világa: azért-e, hogy a hajdan vitéz Árpádnak unokái, XV-dik században, zászlóik alatt mindenféle keresztes gyülevészt láthatnának? vagy, hogy a XVI-dik század elején véres áldozati lehetnének a buta szentességnek?

„A paraszt had után, mond Pray, gyűlölségbe esett Bakács érsek, mint azonnak kezdője.” Természet szerént. „Ellenben Zápolya vajda igen dicsértetett.” Igazán. „Verbőczi István és Zobi Mihály az ő tetteit országszerte magasztalták.” Méltán. „Leginkább a nemesek előtt, kiket Zápolya alattomos ajándékokkal maga részére húzott vala.” Erre azt mondhatod, amit előbb mondott Katona Istvánfinak soraira. Ugyan miért szórta volna Zápolya üdő előtt az ajándékokat? „A királyt gyalázták”… Verbőczi ugyan nagy tisztelettel volt a királyhoz. Olvasd a Tripartitumxi elöljáró beszédet sat. Prayból igen kitetszik a részre hajlás.

Octóber 18-kára gyűlést hirdetett Vladiszláv; azon egy hosszú decretomx hozatott, melynek az elején, – „minden veszedelmek, úgymond Vladiszláv, melyeket az ellenség országunknak tett, a végvárak romlási s pusztulási, a minapi parasztháború, minden zenebonák, amelyek eddig hányták vetették a hazát, abból származtak, hogy semmi rend nem tartatott, hogy kiki azt tette, ami neki tetszett”. Ha a decretomx minden részeire nézve igazán megtartatnék, mond, minden dolgok jó rendre jöhetnének, az ország fennmaradhatna fényében, és azt minden veszedelmektől meg lehetne menteni, nyugalomban és bátorságban élhetne minden ember. Némely részeit röviden említem:

A királyi jövedelmek, harmincadok, sókamarák, arany, ezüstbányák, szabad várasok sat., melyeket vagy zálogban vagy bérben bírnak különféle emberek: adassanak vissza, úgy hogy felét a jövedelemnek esztendőnként vegye a király, felét pedig akik bírják akár zálogban akár bérben. De azon harmincadok és királyi várasok, amelyek Zápolya Jánosnál vannak zálogban, mivel ő mind a királyi felségnek mind az országnak sok és dicséretes szolgálatot tett, a többi között: Temesvárát felszabadította, Lőrincz papot leverte, és a paraszt gyülevészt kiirtotta, jutalmul megmaradandnak ezután is, míg vissza nem váltatnak. Hogy tehát mind ő felsége a maga jövedelmeit és várasait, mind a vajda maga pénzét visszavehesse, a katonapénzből kétszer esztendőt által, mindkétszer tíz denárius, azaz, húsz, a vajda úr kezébe szolgáltassék, minden urak és nemesek jövedelmiből, sem a királyt, sem a királynét, sem magát a vajdát innen ki nem fogván. Aki mihent megnyerte pénzét, a harmincadokat és a királyi várasokat tartozzék visszaadni. Látod: Zápolya érdemeit mind a király mind az országgyűlése megismerte; miért lármázta volna tehát azokat Verbőczi és Zobi? Nagyobb figyelmetességet érdemel az, hogy még ezután is idegen kezeknél maradtak nagyobb részént a királyi jövedelmek.

Ezután ő felsége a királyi tanácsnak tudta s egyezése nélkül, akármi szükségben leend, a királyi jövedelmeket senkinek ne adja. Amely úr és nemes a királyi jövedelmekért pénzt adand, elveszti azt.

Mivel igen sokan az egyházi jószágos papok közül vagy magok ügyében vagy másokéban Rómába mennek, és ott gyakran meghalnak, azok helyébe pedig a pápa idegeneket és külföldieket küld, ami ezen országnak szabadsága ellen vagyon: azért elvégeztetett, hogy minden praelátus ur, és más egyházi jószágos, minekelőtte útra indulna, tartozzék a maga örökségéből a királyi felségnek és a szent koronának annyit általírni, amennyit bevenni szokott egyházi jövedelmiből esztendőtszakax; ha pedig nincsen annyi öröksége, tartozzék a pápától kért levél által bizonyosokká tenni a rendeket arról, hogy, ha Rómában történnék halála, az ő beneficiumxa, ezen országban, idegennek nem fog adatni. – Oh ti szegény jámbor legislátorok!

Szükség hogy ő felsége vigyázzon a főispányi hivatalokra, mert néha a főispányok hivalkodók és restek, néha hatalmaskodók és kevélyek, ami sok gonoszt okoz. És hogy a Heves vármegyei főispányság világi embernek adassék, mert az egri püspök* országon kívül mulat; aki ha lakhelyére megtérend, vagy ha más püspök leend helyette, a főispányi hivatalt bírja megint azon eklézsia.

A nemesek tornyokat és erősségeket magok s jószágaik védelmére készíthetnek, és árkokkal bekeríthetik; És, minden vármegyében legyen egy vár a nemesség számára, de a királynak tudtával s engedelmével.

Mivel, amint mondatik, Marmaros vármegyének csaknem minden nemesei a parasztok részére állottak, és azoknak bűnös tetteikben részesültek; Ugocsa és Bereg vármegye nyomozza ki igazán a dolog mivoltát. – Igen superstitiósx és lator embereknek kellett lenniek; és mégis a megígért boldogságot várták!

Azok a keresztesek akár várasiak akár falusiak, kik a Dózsa excommunicátiójától félvén a haza s a nemesség ellen fegyvert fogtak, és szörnyű gonoszságokat követtenek el; különbféle büntetését vették latorságoknak. Kik halálra, kik örök szolgaságra kárhoztattak sat.*

A gonosz presbyterek ellen szól a 48-dik cikkely: a praelátus urak kerestessék ki azokat, és örök tömlöcökre vettessék. A 60-dikban tiltatott, hogy a nem beneficiátus pap, hanemha az ország határin túl menend, fegyvert és puskát ne hordozna, egyébként a paraszt is elfoghatná s megfoszthatná. Kötöztetnék meg, és adatnék praelátusának, vagy a viceesperesnek, ki azont tartoznék a püspökhöz vitetni, ha pedig nem cselekedné, őtet magát a fő- vagy viceispány fogatná el. Megtiltatott, hogy se oskolabeliek, se ökrészxek ne hordoznának magokkal fegyvert. A parasztnak, ha puskával járna, vágatnék el jobb keze. A marhapásztorokról pedig, kivált kik az úgyneveztetett szállásokon tanyáznak, az rendeltetett és parancsoltatott minden gazdáknak, hogy jó életű s hírű embereket tartanának: egyébként a nemesek, a polgárok és mások a fő vagy viceispányok által megfosztatnának marháiktól. sat. – „Budán, boldog Erzsébet özvegy asszonynak napján, az országgyűlésének harmincharmadikán, 1514.”

Ilyen szerencsétlenséget okozott hazánknak a bohó bölcsesség! […]

Júliás 22-dikén írásba foglaltatott a házasságbeli alku és szövetség; ugyanaz napon Maximilián kezet fogott és gyűrűt váltott Annával, Lajos pedig Máriával. Július 28-dikán, a mondott szövetséglevél deák és német nyelven felolvastatott, a császár, a királyok, a sok egyházi s világi urak előtt. Abban, egyebek között, imezek vannak: – „Először… »Én Lajos, téged Mária, törvényes feleségemnek veszlek.« Ellenben: – »Én Mária, téged Lajos, törvényes férjemnek veszlek.« Másodszor: »Én Maximilián, téged Anna, törvényes feleségemnek veszlek.« Ellenben: »Én Anna, téged Maximilián, törvényes férjemnek veszlek.«” Minekelőtte így lekötelezte volna magát Maximilián, nyilvánságosx protestátiót tett, hogy ő csak úgy, ha unokái közül sem Ferdinánd, sem Károly, esztendő múlva, egybe nem kelne Annával, tartoznék elvenni a királyi kisasszonyt.

Aug. másodikán Maximilián császár ebéd után magához hívatta Vladiszláv magyar, Zsigmond lengyel királyt, a két cardinált, és a tanácsosok közül azokat, kikhez legtöbbet bízott, három óráig tanakodott velek, s elbúcsúzott a felségektől. – Aug. harmadikán Zsigmond búcsúzott el Vladiszlávtól, Lajostól, és a kis királynéktól. Vladiszláv pedig keserves sírás közt vált el édes leányától. Nagy sírás, jajgatás lett a felséges familiában, mond Cuspiniánus: elvégrex a tanácsosok erővel vitték el Vladiszlávot, ki még azon napon Sopronba ment. Leánya, Anna, Bécsben maradott, hogy ott neveltetnék és tanulná a német nyelvet. Vajha Mária, aki Lajosunknak jegyeztetett el, Budára hozatott volna! Valamint sok egyebekben, úgy e dologban sem voltak Vladiszlávnak előre néző tanácsosi. […]

Budán már várakoztak Vladiszlávra a török követek, kik Szelim nevében vagy állandó békességet vagy három esztendőre fegyverszünetet szereznének. Mert minekutána általvitte népének nagy részét Ázsiába, szükséges vala neki a magyarokkal való egyezés. A király tanácsot tarta; ki azt akará, hogy a töröknek engedtetnék fegyverszünet, ki pedig azt, hogy tagadtatnék meg, kivált mivel a pápa taval biztatta volna őket, akinek híre nélkülx semmihez sem kellene fogni; azonban a török követeket szép szóval kellene tartani s várakoztatni. Küldöttek tehát embert Rómába, ki az ígért segítségről bizonyosb tudósítást hozna. – Mire jutott a hajdan dücsőséges ország! […]

Midőn Vladiszláv a pápa intése szerént szép szóval tartja vala Szelim követeit, a törökök, elúnván a várakozást, Jajcza vára ellen indultak. A király emberei közül, kik eleséget hordának oda, némelyeket vagy elfogtak vagy levágtak is már. Újra kellett volna segítni a várbelieket. Azonban Vladiszlávot köszvényes fájdalmai, melyek most sokkal kegyetlenebbül rohantak reá mint egyébkor, martius 13-dikán megölték. Élt hatvan esztendőt, és tizenhárom napot. Uralkodásának kezdetétől fogva szüntelen szaporodtak nyomorúságai az országnak. […]




Hátra Kezdőlap Előre