Lajos, e néven második, Budán született 1506-dikban július első napján, Székesfejérváratt pedig megkoronáztatott 1508-dikban, június negyedikén. A cseh korona is feltetetett neki 1509-dikben Prágában. Édesatyjának halálakor nem vala még tíz esztendős, midőn rá szállott a fő hatalom, melynek elviselésére sem lelki, sem testi erővel nem bírt. Nagy szüksége volt tehát másokra, kik jó tanácsadásokkal segítnék, kivált akkori veszedelmes környülállásokban. Az atyja, minekelőtte örökre behunyta szemeit, több hatalmas uraknak ajánlotta szerette fiát, tudnillik, Leó pápának, Maximilián császárnak, Zsigmond lengyel királynak, Györgynek, a brandeburgi hercegnek, Bakács Tamás esztergomi érseknek, Bornemisza Jánosnak. E két utolsónak ha vissza nem tetszett is, de sok egyéb hazafiaknak gonosz kedvet okozott, hogy idegenekre bízta; mert 1508-dikban ígérte, hogy sem Maximiliánra, sem más külföldiekre nem fogná bízni, hanem ezen országnak praelátusaira és báróira.
Bakács érsektől, ki legközelebb volt szívéhez, értette Lajos, kik legyenek az ő hatalmas gondviselői s pártfogói; értette azt is, hogy némely hazafiak gubernátort akarának tenni. Ekkor a gyermek király tudakozta Bakácstól: Mi az a gubernátor, és mi hatalma vagyon. S feleletül imezt hallá: A gubernátor olyan ember, ki az egész országot kormányozza, kitől még a király is függ. Erre a gyermek így szólt: Milyen leszek én tehát? Olyan, mond Tamás, aki nem parancsolhat, törvényt nem szolgáltathat. De én ezt el nem szenvedhetem, mond Lajos. Mi sem akarjuk szenvedni, szóla az érsek. A brandenburgi György sem tudott volna adni büszkébb leckét a gyermek királynak. Gubernátorra ugyan, de bölcsre, volt szüksége.* […]
Bakács érsek írta Rómába, hogy a gyűlés, sz. György napkor, csendes volt. Hihető, tiszteletből az új király iránt. De Perényi Imre, nádorispány, nem azt érzette, amit Bakács Tamás, esztergomi érsek. Mátyás uralkodásakor elvégeztetett, hogy a királynak, míg fiatal és gyenge, nem más a gondviselője, hanem a palatinus, kinek egész ország tartozik szót fogadni mint igaz urának és királyának.
E két fő ember között tehát nem volt barátság és egyesség. Annál nagyobb bizodalommal járultak Perényihez az erdélyi szászok, papok és világiak, Bakács ellen, ki a milkói eklézsiát 1513-dikban az esztergomihoz kapcsolta, de a királynak jóváhagyása nélkül; amit azután az apostoli szék által megerősíttetett. E dologban adta Perényi a szászoknak levelét. „Budae… feria secunda proxima post festum BB. Viti et Modesti MM. anno dom. 1516.”+ Már Vladiszláv alatt akarának szabadulni Bakács hatalmától, de nem boldogulhattak; mert Tamás, mond Katona, igen tudta őrizni s fenntartani a maga jussait. Győzött ő Turzó György és Elek ellen is, kik tőle az ezüst és aranybányákból járó részt (pisetum) megtagadták. De efféle győzedelmekből csak maga vett hasznot nem a király és a haza.
Ellenben Perényi Imre palatinus és Szakmári György pécsi püspök már régen öszvetartottak, és azon dolgoztak, hogy ők parancsolnának, ők vinnék az ország dolgait. György kivált Buzlai Mojzest, udvarbírót, és Raskai Gáspárt, tárnokmesterxt bírta, és, amint akará, forgatta.
Bornemisza János, az udvarnak régi szolgája, együgyűx inkább mint okos, de önnön hasznára szemesebb mint a királyéra, Lajos mellett szükségesnek ítélte magát: és, mivel a kuruc zendüléstől fogva ellensége lőn Zápolyának, most sem szenvedhette: szüntelen tört rá, s akadályozta, hogy gubernátorságot ne nyerne. Hasonló érzésű volt Ecsedi Bátori István, kit Zápolya szabadított meg a veszedelemtől 1514-dikben, midőn a tőle elébb vett bosszúságról elfeledkezett a haza kedvéért. Zápolya ifjú büszkeségében nem volt érdem nélkül, nagy gazdagsággal bírt; de a szerencse javai a mértékletességnek határin túl ragadván őtet kitették az irígységnek. De mindazokat számba venni, kik egymás ellen, a hazának nagy kárára, agyarkodának, nehéz és fáradságos munka volna. Ezekről is másokról is leszen még szó. Csak azt jegyzem ide, hogy az a békesség, melyről Bakács a pápához írt, nem sokáig tartott, nem is tarthatott a romlott erkölcsű hazafiak között.
(Hézag.)
1526. Mennél tovább megyünk Lajos országlásának történetiben, annál szörnyűbb dolgok ötlenek előnkbe. Az a hatalmas ellenség, kivel békességre lépni magunktól nem valánk bátrak, és belső villongásaink miatt szembe szállani rettegénk, rettenetes erővel jött ellenünk. Kinszerített, és kiállottunk a csata mezejére. Minekelőtte az ütközetet írjam, imezeket jegyzem fel:
VII-dik Kelemen pápa irt V-dik Károly császárnak, intvén őtet, hogy mivel bizonyos tudósítást vett a Magyarországot fenyegető veszedelemről, végezne azon követtel, kit hozzá küld, és lenne segítségére Lajos királynak. „Rómában. febr. 22-dikén. 1526.” írt Franciaországba a királyhoz és mágnásokhoz ugyanezen dologban. „Mart. első napján, 1526.” Sz. György havában pedig Tamás cardinálnak, Eboracumxi érseknek írt, hogy pénzbeli segedelemre ösztönözné a királyt. „Rómában; apr. 23-dikán, 1526.” Amint Rajnáldx írta, Anglia királya küldött pénzt, sőt a pápa is küldött, egyéb sommán kívül ötven ezer aranyat katonafogadásra s tartásra. Mivel pedig naponként gonoszb hírt hallott, Ferdinánd főherceget, Németországban Károlynak helytartóját, intette s sürgette, hogy mint közelebb lévő ne hagyná el sógorát veszedelmes környülállásaiban, egyszersmind eszébe juttatá neki, hogy a török, levervén Magyarországot, Ausztriába menne. „Rómában, máj. 5-dikén 1526.” Ferdinánd nem segítette Lajost, úgymond Rajnáldx, amit neki szemére hányt Ferenc francia király, mintha nem gondolt volna sógora vesztével, csak hogy megoszthatná Magyarországot a törökkel. De, mond Rajnáldx, igaz okokat mutat Coclaeusx, mért hagyatott legyen el a németektől Lajos. S beszéli, hogy a religióban történt újítás miatt nem lévén igaz békesség, otthon maradtak Németország fő urai. elvégrex, mond Rajnáldx, Lajos még Zsigmond lengyel királyban bízhatott, akit Kelemen Burgió Antal által igen kéretett, hogy a törökkel, kinek hite nincsen, és nem állandó ígéretiben, ne tartana, hanem menne segíteni unokáját. „Róm. jul. 21-dikén, 1526.” Lajos Zsigmondtól is elhagyatott.
Lajosunk még ezen esztendőnek elején hallott azon készületekről, melyeket Szolimán tett. Egy török tiszt általszökött hozzánk. Kikérdeztetett, és imezeket vallotta: Szolimán Magyarország ellen felkészült. Először Erdélyen keresztül akart jőni, és, Moldva s Oláhországban hatvan ezerrel szaporítván népét, egyenesen Budára arányzott; ha a fővárassal bírna, mindennel bírna. Azután hívatott egy rác, ki azt mondá, hogy a hegyes völgyes Erdélyen, és még kétszer a Dunán, egyszer a Tiszán általkelni bajos dolog lenne: sokkal könnyebb volna a Száván, és az ennél kisebb Dráván Buda felé, sőt egész Bécsig menni, kivált ha a Dunán vízi erő is indíttatnék. Ezt jóváhagyta Szolimán, és azonnal hadat hirdetett taval december első napján. Így beszélt a török tiszt, kinek egész neve kereszteltetése után volt: Bakics Pál. Zápolya János is, erdélyi vajda, írt Budára, s tudósította a királyt azon készületekről, melyeket Szolimán Magyarország ellen tetetett. Mindezeket bővebben megirta Burgió Antal Sadoletusnak, a pápa secretáriusának. „Budae 28. januarii 1526.”
Egyéb leveleit ezen bárónak egymás után előhozom. Martius 12-dikén írta: szóltam az esztergomi érsekkel, hogy szándékozom a lengyel királyhoz menni, és segítségre híni; de Lajos király maga küldött oda más követet. Engem az úttól az tartott vissza, hogy mivel a királynéhoz írtam, és nem javallottam hogy a lengyel király a Prussziai Lovasok mesterével alkura lépjen, némely tanácsok mondották, hogy a pápának követe, talán azon dolgozik, „hogy mi igéretünknek ne legyünk emberei, de hiába dolgozik azon. Tapasztaltuk, mi legyen az apostoli széknek sürgetésére az ígéret és hit ellen cselekedni. Ulászló (Vladiszláv I.) volt eszekben, úgy vélem, ki a római követnek szavára a töröknek tett ígéretet s hitet megszegte, s elveszett. Most tehát semmit se kezdjünk: jobb üdőhöz s környülállásokhoz alkalmaztassuk magunkat. A törökről csak az a hír, hogy Belgrádnál hajókat csináltat. Egyéb ujság itt nincsen. Budán, mart. 12-d. 1526.”
Ezen levélben említ kardot és arany rózsát; már, mond, rózsát küldeni késő volna; ellenben kardot ha küldene a pápa, úgy küldené azt, hogy a királynak, ki elég terhes állapatban van, költséget ne okozna.
Más levél: A véghelyek naponként gonoszabb állapatra jutnak: ezen nyomorúságos országunk megtartásáról nincs reménységem. Minden kapitány leteszi tisztségét. E napokban a török Sz. Demeter kastélyára támadott; a benne lévők erősen oltalmazták, szám szerént közel ötszázan, de már kifutottak belőle. A török kétség kívül visszatért, és könnyen megveszi, s így szabadon jár a Száván. A kalocsai érsek Kalocsán van, Péter-Váradra nem akar menni; amit jelentett is a királynak: az érsekségről le akar mondani. – A királynak nincs már ennivalója, ezüstét zálogba adta a zsidóknak. Nem egyhamar tehet szert pénzre. Minden nap világosabban látom vesztét ezen országnak. Ha, mikor még nincs jelen az ellenség, ily nagy zűrzavar van, mi leszen, ha majd ajtónkra jő? Vajha csalatkozzam! Félek, hogy az ország száz részre ne oszoljon. Ez akarja magát védelmezni, amaz nem. A kalocsain kívül egy vezér sincs, akivel mégis mely embertelenül bántak!… Budae die Sanctorum (sic) anno 1826.
(Itt a kézirat végképp megszakad)