Deér József+

A középkori Erdély

A Krisztus utáni 895-ik esztendő őszén a havasalföldi síkról vert lovassereg kapaszkodott a hegyi patakok völgyein át a Keleti-Kárpátok magaslataira, hogy a Tölgyesi-, Gyimesi-, Ojtozi- és Bodzai-szorosokon át a Maros és Olt felső folyásához jusson. Árpád fiának, Leventének hada volt ez, mely a bizánciak szövetségében a bolgárok ellen harcolt, és kezdeti sikerek után súlyos vereséget szenvedve menekülni volt kénytelen. Pontosan ugyanebben az időben váratlan támadás érte a Dnyeper és Al-Duna között tanyázó és a bolgár hadjáratban részt nem vett törzseket is a keletről előrenyomuló besenyők részéről. Az etelközi törzsek Árpád vezetése alatt észak felé menekültek, majd a halics–kijevi vonalat elérve, délnyugatnak fordultak, és a Vereckei-hágón ereszkedtek le a Felső-Tisza forrásvidékére.

Ezzel a kényszer által előidézett átkaroló mozdulattal több mint ezer esztendőre megpecsételődött annak a területnek sorsa, melyet a magyar honfoglalók és leszármazóik Erdélynek neveztek el. E terület hosszú időn át, az avar birodalomnak a IX. század elején történt összeomlása óta majdnem gazdátlan volt, nyugatról menekült avarok, gepida töredékek és nagyobb számban szlávok lakták. A dunai bolgár birodalom hatalmas uralkodója, Krum kán (802–814) meghódítja a Tiszától keletre eső területeket, fia, Omortág még a Tisza–Duna közét is birtokába veszi, sőt a frank uralom alatt álló Pannónia elfoglalását is ismételten megkísérli. A kereszténység felvételével beköszöntő zavarok, de még inkább a bizánciakkal kitört ellenségeskedések gátat vetnek a bolgár terjeszkedésnek, sőt a század vége felé a bolgár uralom a Tiszán túl és Erdélyben mindinkább névleges fennhatósággá zsugorodik össze. A központi hatalom által magukra hagyott erdélyi bolgárok az élethalálharcát vívó magyarságnak komoly ellenfelei nem lehettek, és így az ország többi részének lakosságához hasonlóan csak a pusztulás vagy a meghódolás között választhattak. Az erdélyi honfoglalás viszonylag könnyű voltát a magyar hagyománynak az itt talált székelyek – bizonytalan eredetű török néptöredék – önkéntes csatlakozásáról szóló tudósítása magyarázza.

A magyar honfoglalás általános természetéből következik, hogy megszálláson ez esetben sem szabad a szóban forgó terület egészének birtokbavételére és betelepítésére gondolnunk. A mai kutatás világánál úgy látszik, hogy Erdély területén két magyar törzs telepedett le a honfoglalás korában. Az egyik, a Kündü törzs a Szamos–Kraszna–Almás völgyein nyomult be Dés+, Kolozs+ és Torda+ vidékére, birtokába véve az ottani sóbányákat. E törzs tehát a Szamos, Aranyos és Maros középső folyását szállotta meg. Jóval kisebb területet szállt meg a mai Erdély földjéből az a honfoglaló magyar törzs, melynek feje a gyula bírói méltóságát viselte a magyar törzsszövetségben. E törzs szállásföldjeinek magva a Tisza–Maros szöge volt, és csak egyes nemzetségi telepek nyúltak be a Maros két partján a tulajdonképpeni Erdélybe, körülbelül Gyulafehérvár vonaláig. A Kündü és Gyula törzs előretolt telepeihez kapcsolódott a székelység ősi szállásföldje, melyet a két Küküllő vidékére, a mai Székelyföld határától nyugatra és a Marostól keletre kell helyeznünk. Erdély többi része szándékosan üresen hagyott, sőt mesterségesen is elvadított határvidék, gyepűelve volt, sőt a megszállott terület jelentékeny része is kívül esett a belső gyepűvonalon, mely a Meszes–Réz–Királyhágó–Bihar+ és Erdélyi Érchegységeken húzódott keresztül. Az erdélyi honfoglalásra vonatkozó bizonytalan adatokat összefoglalva azt kell mondanunk, hogy a magyarság ezt a területet, ha szórványos megszállással is, de belátható időre a maga hatalmi szférájához csatolta.

A Gyula törzs, mely Erdély egy részét megszállotta, kétségkívül a magyar törzsszövetség egyik leghatalmasabb egysége volt. A bizánciak a X. század közepén úgy látták, hogy a magyarok már nem Árpád utódjának, a fejedelemnek, hanem a törzsek hadnagyainak, azok közül is elsősorban a gyulának és a horkának engedelmeskednek. A Gyula törzsnek a telepedés stratégiai adottságából nyert hatalmi állásából azonban nem szabad arra következtetnünk, mintha a magyar törzsszövetségen belül valamiféle területi megoszlás, Erdélynek mint Erdélynek territoriális kialakulása ment volna végbe. Alkalmunk volt látni, hogy a Gyula törzs Erdélynek csak kis részét szállotta meg, a nagyobb rész a Kündü törzs szállásföldjéül jutott. Miután pedig nincs tudomásunk arról, hogy a gyula hatalma akár a Kündü törzsre, akár pedig a székelységre kiterjedt volna, Erdélynek egy fő alatti egyesüléséről, zárt törzstartománnyá való alakulásáról sem szabad beszélnünk. A transzilvanizmus némely hívei azonban nem elégednek meg azzal, hogy a Gyula törzsben az erdélyi szeparatizmus politikai előharcosát keressék, hanem ezen túlmenően a mai Magyarország és a mai Erdély tagadhatatlan kulturális különbözőségét is erre a mitikus korra vezetik vissza. Ezekre a spekulációkra az erdélyi kereszténység kezdeteire vonatkozó felettébb hézagos és bizonytalan adatok célzatos értelmezése ad alkalmat. Bizánci források tudósítanak arról, hogy a X. század negyvenes éveiben két hatalmas magyar törzsfő tett látogatást Konstantinápolyban: Bulcsu, az akkori horka, és a gyula méltóságot viselő erdélyi törzs feje. A bizánciak szokásuk szerint megkísérelték, hogy a barbárokat keresztény hitre térítsék. Mindkét hadnagy eleget tett a vendéglátó császár kívánságának, kettőjük közül keresztény azonban csak a gyula maradt, aki hazájába egy Hierotheosz nevű görög szerzetessel tért vissza, akit a konstantinápolyi pátriárka Turkia püspökévé szentelt. Erről a gyuláról mármost csak annyit tudunk, hogy becsapásaival nem háborgatta többé a bizánci birodalmat, és visszaadta a kezébe került keresztény foglyok szabadságát. Ez a sovány adat semmi esetre sem alkalmas arra, hogy belőle Erdély megtérésére, a kereszténységnek a magyarországit messze megelőző meggyökeresedésére következtessünk. A kereszténység a gyulák családjában különben is csak felületes és rövid életű lehetett. Ha nem akarjuk a XI. századra visszamenő magyar hagyomány hitelét kétségbe vonni, úgy el kell fogadnunk azt a magyarázatot, mellyel történeti emlékeink Szent István és az akkori gyula közötti ellentétet magyarázzák. Ez az ellentét elsősorban vallási volt: a gyula családjával egyetemben nem akart a keresztény hitre térni. A gyula családjának a pogányságba való visszaesését látva így felettébb valószínűtlennek kell tartanunk, hogy az említett Hierotheosz szerzetes akár egyetlen „erdélyit” is megtérített, vagy pláne erdélyi egyházmegyét szervezett volna. Erdély a XI–XII. században mint az országnak egyházilag is legszervezetlenebb része tűnik elő, ami az előbbi feltevés helyessége esetén teljesen érthetetlen volna, hiszen István a Maros–Tisza-szög egyházi megszervezésében kimutathatólag az itt talált és bolgár eredetű egyházi alapvetésre épített. Kós Károly „Erdély” című művében azt a merész feltevést kockáztatja meg, hogy Erdély „bulgaromacedo-szláv” őslakossága István korában már régen keresztény, mégpedig görög keresztény volt, és hogy első királyunk a nyugati kereszténységet csak a magyarokkal és székelyekkel tudta elfogadtatni, míg az őslakosság „megmaradt továbbra is a keleti egyház hívének, illetve a bizánci kultúra előőrsének”. Ez a Szent Király idejében fennálló vallási ellentét „válik egyik fundamentumává a sajátos erdélyi kultúra lehetőségének”.

Ez a szépen hangzó elmélet történetileg teljesen elhibázott. Elhibázott elsősorban azért, mert Erdély X. századi keresztény mivolta, mint láttuk, nem csupán bizonyíthatatlan, hanem valószínűtlen is. De téves azért is, mert kelet–nyugati vallási ellentétről beszélni egy félszázaddal a nagy schizma előtt csak az egyháztörténet elemi tényeinek nemismerésében lehet. István a csanádi püspökséget Ajtony+ tartományában az ott talált keresztény előzményekre építette, ezek a keresztény előzmények pedig bolgárföldre, tehát Kós szerint „keleti” területre nyúltak vissza. Hogy első királyunk idejében mennyire nem volt kelet–nyugati egyházi ellentét, azt éppen ez a folytonosság bizonyítja. Történetileg gondolkozó emberre elidegenítően kell hatni annak a beállításnak is, mintha a csak részben megszállott gyepűntúli és így szükségképpen alacsony kulturális nívón álló Erdély vallási ellentétek ütközőpontja, világnézeti ellentétek csatatere lehetett volna.

Szent Istvánnak az erdélyi gyula ellen viselt hadjárata politikai és vallási tekintetben egy árnyalattal sem jelent mást, mint az ország egyéb részeibe indított expedíciói, az eredmény is ugyanaz volt, az egy fő alatt álló keresztény Magyarország megteremtése. Az etnikailag heterogén etelközi törzseket Belső-Ázsia és Dél-Oroszország hatalmas nomád monarchiáihoz hasonlóan Árpád vezér bölcsessége és vitézsége egyesítette néppé, tette őket magyarokká. Ezt a művet a X. század bomlási folyamatának leküzdésével nagy leszármazója, Szent István fejezte be, és tette ezer évre szóló történeti adottsággá. Egyedül ennek a kezdeményezésnek köszönheti Erdély emberi műveltségét, európai-keresztény életformáját, sőt életsorsának egyéni színezetét is: Erdély a magyarság kultúrténye.

 

*

 

Történetíróink eddig két, szélsőségesen ellentétes szempontból ítélték meg Erdély középkori történetét. Vagy mindenütt és mindenáron erdélyi sajátságokat hajszoltak, és ennek érdekében a fejedelemség korának állapotait vetítették vissza a középkorba, vagy pedig megtagadtak e terület történeti életéről minden egyéni vonást, és fejlődését az általános magyarországi állapotok alapján szemlélték. A kérdés azonban nem a puszta különbözőségeken és egyezéseken, hanem azon probléma vizsgálatán fordul meg, hogy az erdélyi fejlődés egyéni arculata valamely szubsztanciális erdélyiségnek folyománya, kizárólag helyi erők terméke-e, vagy pedig e különbségek csupán az egységes magyar fejlődés változó tempójából erednek. Midőn az előzőkben megállapítottuk, hogy a mai Erdély egy oly fejlődéssor eredménye, melynek kútfejénél a honfoglalás és a Szent István-i országszervezés tényei állanak, ezzel feleletet is adtunk a felvetett kérdésre. A következőkben az erdélyi sajátságok felé fordíthatjuk tekintetünket, és kereshetjük bennük a magyarországitól eltérő és azzal egyező vonásokat.

A középkori Erdély történetének két állandó tényezője van, melyeknek egymáshoz való viszonya változik ugyan, de jelenlétük és munkájuk e történetből lényegként bontakozik ki. Az eredetileg királyi szervezésű vármegyék és a kiváltságolt szász és székely territóriumok viszonylata az, ami az erdélyi fejlődésben egyéni és a magyarországitól eltérő, anélkül azonban, hogy a magyar államiság egészéből kiütköző volna. Lássuk mindenekelőtt Erdély vármegyéinek kialakulását.

Erdély legnagyobb részében gyepűntúli terület volt. A Gyula törzs lázadó nemzetségei birtokukat vesztették, a gyepűntúli terület pedig a keresztény királysággal bevezetett felségjogfelfogás értelmében mint gazdátlan jószág a királyt illette. Így Erdély elvileg már István korában királyi területté vált, és ez az elv az ő művén továbbépítő királyok uralkodása alatt teljes mértékben realizálódott. Így Erdélyben a Szent István által megteremtett patrimoniális államkoncepció sokkal inkább érvényesült, mint az ország központi részein. Kétségtelen az, hogy Erdély közigazgatási viszonyai a XI. században másként alakultak, mint pl. Dunántúlé. Már István korából vannak adataink arra, hogy Erdély élén az egész gyepűntúli terület kormányzásával ellátott királyi tisztviselő állott, akinek feladata a királyi megyerendszer kiépülése után is lényegében változatlan maradt. Ezt a közigazgatási megoldást királyaink a frank-bajor közigazgatási gyakorlatból vették át. A gyepűelvék kormányzói a frank-bajor marchiók pontos megfelelői, címük comes confiniorum, később princeps és dux. Ily marchiók szerepelnek már István korában a nyugati és északnyugati határvidéken, és ily királyi tisztviselő volt az az Erdőelvi Zoltán is, akit a király a gyula legyőzése után Erdély felügyeletével megbízott. Az első oklevélileg ismert erdélyi „vajda” Mercurius volt, akit Kálmán király 1111-i és 1113-i zoborhegyi oklevelei említenek. Hogy a vajdai méltóság és a régi gyula méltóság között semmiféle összefüggés nem állapítható meg, mint ezt a transzilvanizmus képviselői hirdetik, az a terminológiából világosan kiderül. Az első erdélyi vajdák kivétel nélkül princeps, dux címet viselnek, és a vajdai cím a XII–XIII. század fordulóján tűnik fel, hogy azután a XIII. század folyamán teljesen háttérbe szorítsa a hivatalos latin terminust. Horvátország és Dalmácia magyar kormányzói eredetileg szintén princepsek és duxok, nem pedig bánok voltak, és így más területről vett analógia alapján nyilvánvaló az is, hogy e kormányzói tisztségek egységesen alakultak ki, a keresztény magyar királyság szervezetének expozitúrái, nem pedig a helyi reminiszcenciák által életre hívott méltóságok. A vajda cím vulgáris elnevezés, mely csak a XIII. században vált általánossá. A vajda nem autonóm helyi hatóság, hanem az erősen központosított patrimoniális királyság királytól függő és általa bármikor elbocsátható tisztviselője. Feladata a királyi vármegyék ispánjainak ellenőrzése, azaz oly funkciót lát el, mely éppen a királyi hatalom zavartalan érvényesülését szolgálja e térbelileg távol eső és viszonylag későn megszervezett területen.

Csak sejthetjük, hogy István király Erdélyben hatalma biztosítására több királyi várat emelt, de szinte bizonyos, hogy ezek a várak nem voltak oly közigazgatásilag, gazdaságilag és katonailag megszervezett megyék központjai, mint pl. a dunántúliak. Az erdélyi megyeszervezet kialakulása összefügg a gyepűvonal kitolásával, illetőleg a belső gyepűvonal eltűnésével. Ez a folyamat Szent László király uralkodása alatt veszi kezdetét. Az ő trónra lépését közvetlenül megelőző időben még csak 45 királyi vármegyéről tudunk, számuk azonban nem egészen egy fél század alatt 73-ra emelkedik, és e gyarapodás egy részét a László és Kálmán idejében szervezett erdélyi megyék teszik ki.

Erdélyt a királyság számára elsősorban bányái, főként régóta művelt gazdag sóbányái tették értékessé. A királyi sómonopóliumból eredő jövedelem a XII. század végén a reáljövedelmek jelentékeny hányadát tette ki. A királyi közigazgatás szervezésének döntő szempontja tehát kezdetben ennek a jövedelemnek biztosítása és lehető növelése volt. Így a sótermelés és -szállítás területei kezdetben közigazgatási egységbe kerültek. A tordai és marosújvári+ sóbányák termését a Maroson szállították az ország központi részeibe, míg a dési bányák sója a Szamoson és Tiszán szállíttatott. A sógazdasági érdek így két hatalmas megye kialakulására vezetett, egyrészt az ősi Fejér megyére, melyből Torda és Hunyad+ megyék csak későn szakadtak ki, másrészt pedig Szolnok megyére, mely csak a XIII. század végén oszlott három részre. A további megyei tagozódás már nem a sóbányákkal és szállítási vonalaikkal, hanem a lassan benépesedő Erdély reális közigazgatási és egyéb érdekeivel függ össze.

A XII. század végén kialakult erdélyi vármegyék semmiben sem különböztek a patrimoniális királyság fénykorának magyar megyéitől. A különbség akkor kezd érezhetővé válni, midőn a XIII. század elején megindul ennek az államrendszernek a felbomlása, a várföldek eladományozása és magánföldesúri uralom alá kerülése, valamint ezzel párhuzamosan a nagybirtok kialakulása, a kisnemesség és birtokos szabadok szervezkedése az immár nem királyi, hanem autonóm nemesi vármegyében. E fejlődés elől Erdély sem zárkózhatott el, de gyepűntúli mivoltából eredő adottságai, lakosságának gyér volta, földgazdagsága az átalakulás Magyarországon észlelhető drámai tempóját meglassították. Erdélyben éppen a törzsi, nemzetségi megszállás hézagossága miatt nem alakult ki autochton főnemesség, a köznemesi társadalom pedig szinte kizárólag a királyi megye legelőkelőbb népeleméből, a várjobbágyok rétegéből állott elő. Jelentékeny mértékű adományok Erdélyben is történtek, főleg IV. Béla és V. István erdélyi ifjabb királyságának idejében, de csaknem kizárólag oly törzsökös magyarországi családok sarjai részére, akik urukat erdélyi udvarukba követték. Ezek az urak jórészt néptelen területeket kaptak, melyeknek betelepítéséről maguknak kellett gondoskodniok, és így az adományok sokáig nem érintették a királyi vármegye épségét, melynek alapja a szolgálatára rendelt népek termény- és pénzszolgáltatása volt. E körülmények hatása alatt Erdély nemesi vármegyéi a magyarországi átlagfejlődéshez viszonyítva több mint fél századdal később, kb. a XIV. század elejére alakultak ki, és csak e század közepén olvadtak be bizonyos helyi árnyalatokkal az országos köznemesi társadalomba.

Ha az erdélyi fejlődésnek ezt a sajátosságát vennők egyedül szemügyre, akkor valóban azt kellene mondanunk, hogy ott legalábbis a XIV. század első felében egy szociális szempontból kedvezőbb rend alakult ki, amennyiben a patrimoniális királyság szabad népelemei régi egzisztenciájukat hiány nélkül átmentették a kialakuló rendiség korába. A nagybirtok itt is tekintélyes ugyan, de túlsúlya legalábbis a rendi fejlődés kezdetén nem oly nyomasztó, mint az anyaországban, a társadalom szerkezete egységesebb, mint odaát. De van az éremnek másik oldala is. Kétségtelen, hogy az autonóm megyékben szervezkedő kisnemesség mozgalma mai szemüvegen nézve is „demokratikus” mozgalom, melynek éle az oligarchiává fejlődő nagybirtokosság ellen irányul. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az erdélyi helyzetet, akkor azt kell látnunk, hogy az erdélyi megyék nemessége sohasem jutott oly mértékű autonómia birtokába, mint a magyarországi. Míg a Királyhágón innen a nemesi adómentesség már a XIII. században megvalósult, a magánföldesúri népek immunitása elismertetett, addig Erdélyben éppen úgy, mint az Erdélyhez sok tekintetben hasonlítható Szlavóniában nemes és nem nemes egyaránt fizetett fertópénz-, illetve nyestbőradót; az eladományozott várnép felett nem a földesúr, hanem a megyei hatóság ítélt, a vajda pedig semmibe sem vette a Magyarországon elismert beszállásolási tilalmat. Az erdélyi megyék fő- és alispánjait még 1540-ben is a vajda nevezi ki, a szolgabírákat nem az egyes megyék nemesei, hanem a vajda kormányzata alatt álló megyék generális kongregációja választja. Számuk is kevesebb, mint Magyarországon, ott négy, itt kettő. Magyarország nemeseinek a XIII. század óta sarkalatos kiváltsága, hogy felettük a király helyett csak a nádor, később az országbíró ítélhet. Királyhágón innen a nádor bejárja az egyes megyéket, és mindenütt maga mellé veszi a nemesség választott bíráit, és velük együtt hoz ítéletet. Erdélyben más a helyzet. A nádor szerepét a vajda veszi át, aki nem megyénként ítélkezik az illető megye bíráival, hanem egyetemlegesen az összes megyék népe felett. Mellette pedig oly bírák működnek, akiknek kiküldése nem egyetlen megyétől, hanem az erdélyi nemesség egyetemének akaratától függ. Miután pedig az autonóm megyék a rendi társadalom exponensei, az autonómia csökkentett mértéke a rendiség gyengeségét jelenti. Az első pillanatra azt hihetnők tehát, hogy Erdélyben a király kinevezett tisztviselőjének, a vajdának égisze alatt egy erős központi kormányzat alakult ki, mely a rendi törekvéseket sikerrel szorította vissza.

A valóság azonban mást mutat. Erdély ingatag autonómiájú nemesi vármegyéi csak látszólag vannak a király kezében, a tényleges úr, a hatalom igazi birtokosa már a XIII. század végétől fogva a vajda. Erdély átalakulása konzervatívabb volt a megyei szervezkedés irányában, de sokkal radikálisabb a központi hatalom átcsúszása tekintetében. A magyarországi fejlődést a XIII. század elejétől fogva egy hivatalt viselő nagybirtokos arisztokrácia megszületése jellemzi, mely magánhatalmára támaszkodva emel igényt a főméltóságokra, azokat családi jussának tekinti, és a király tényleges akaratának érvényesülését a minimumra redukálja. Csákok, Gutkeledek, Abák korszaka ez, kik pártokra és családi koalíciókra oszolva, erőviszonyaiknak megfelelően alakítják ki a király kormányát. Erdély a maga aránytalanul kezdetlegesebb berendezésével nem tudott ellenállni ennek a folyamatnak. Sőt a nemesi társadalom késői kialakulása, megyei szervezetének gyengesége egy nagy oligarcha, az erdélyi vajda prédájává tette e terület lakosságát. A szolgabírák választásának és a vajdai törvénynapok tartásának módja nem autonóm tartományi, hanem oligarchikus tartományúri jelleget mutat. A Magyar Történet második kötetében Hóman Bálint mutatott rá arra, hogy a XIII. század végének és a XIV. század elejének Magyarországa ily tartományuraságok kialakulása felé vezetett. De míg az ország egyéb részeiben a régóta megszervezett köznemesség a királyhoz való nagyobb térbeli közelségben némiképpen ellensúlyozni tudta ezt a folyamatot, addig Erdély életképtelen nemesi autonómiái, apró birtokos nemesei erre nem is gondolhattak. Így az a központosított jelleg, mely Erdélyben a Baranyából ideszakadt Kán nembeli László vajdasága idején lép először előtérbe, nem a nemesség tartományi öntudatának, hanem céltudatos oligarchák szervező erejének, a rendiség fölé kerekedő magánhatalmának bizonyítéka. Ez a korlátlan magánhatalom érteti meg, hogy miért mert László vajda a királyfogás szerepére vállalkozni, és miért tudott eredményesen szembeszállni Károly Róberttel is. Az erdélyi fejlődés demokratikus jellege a tények világánál tehát nem igazolható. Amennyiben a rendiségben volt demokratikus elem, annak erdélyi formája azt teljességgel nélkülözte. A vajda oligarchikus hatalma Erdélyben is a familiaritás intézményén nyugodott. Hiába oszlott meg Erdély földje várjobbágyi sorból fölemelkedett köznemesek kisbirtokai és a mérsékelt terjedelmű nagybirtok között, ha ezeknek a kis- és középbirtokosoknak jelentékeny része a vajda magánfamiliárisa volt.

Az Anjouk uralmának megszilárdulásával ez a helyzet rövid fél századra megváltozott. Az Anjouk letörték az Árpád-kor nagy oligarchacsaládjait, és bár politikájukban a nagybirtoknak kedveztek, gondosan ügyeltek arra, hogy egyes családok zárt territóriumot alkotó birtoktestekhez ne jussanak. Ez a törekvésük azonban kudarcot vallott az új katonai arisztokrácia birtokkikerekítő törekvésén és a magánfamiliaritásnak a rendszerén. Nagy Lajos uralkodásának vége felé az egyensúly ismét megingott. Hatesztendős megszakítással harminckét évig Lackfiak viselték a vajdai tisztséget, többnyire a székely és a besztercei+ szász ispánsággal egyesítve.

Nem célja e rövid jellemzésnek, hogy Erdély oligarchikus átalakulásaival részletesen foglalkozzék. A következőkben csak néhány jellemző adatot sorolunk fel annak szemléltetésére, hogy mennyiben helytálló a transzilván beállítottságú szemlélőknek az az állítása, mely szerint Erdélyt a középkorban demokratikus berendezkedése különbözteti meg az oligarchikus Magyarországtól. 1433-ban Hunyadi János több mint négymillió kataszteri holdra tehető birtokából több mint egymillió esett Erdélyre, Hóman Bálintnak az Anjou-kori nagybirtok megoszlásáról végzett úttörő számításai pedig végleg a mesék birodalmába utasítják a középkori Erdély „demokratikus” mivoltáról szóló elméletet. A nagybirtok arányszáma a helységszám százalékában kifejezve az egész országban 60,4%, Kelet-Magyarországon (Erdélyen kívül Mármaros és Bereg megyék hozzászámításával) 74,3%, azaz a legmagasabb az egész országban. Kiegészíti ezt a képet a világi nagybirtoknak az egyházihoz és a királyihoz való viszonya, mely egyben az oligarchia hatalmának mértékét is jelzi. A világi nagybirtok az egész ország nagybirtokának 35%-a, Kelet-Magyarországon viszont 42%, túlszárnyalva ezzel nemcsak az ország belterületét, hanem a többi gyepűn túli területeket is. Ez viszont a kis- és középbirtokot illetőleg annyit jelent, hogy az Anjou-kori és részben a XV. századi Erdélyben a kis- és középbirtok aránya majdnem 15%-kal rosszabb, mint a „feudális és oligarchikus” Magyarországon. Erdély vármegyei szerkezetéről szólva beszélnünk kell az ottani jobbágyság szociális helyzetéről is. Az erdélyi nagybirtok természete magyarázza azt a tényt, hogy a jobbágyság itt nem a királyi vármegye népéből, hanem óriási többségben telepített, kívülről bejövő, a magyarországinál összehasonlíthatatlanul alacsonyabb gazdasági színvonalon álló népelemből rekrutálódott. S mivel a keleti részeken a nagybirtok nyomása nagyobb volt, a jobbágyság is itt süllyedt a legmélyebbre: az első nagy parasztlázadások Erdély földjén robbantak ki.

 

*

 

Erdély középkori fejlődésére más tekintetben is a műveltségkülönbség jellemző, mely közte mint eredetileg gyepűterület és az aránytalanul fejlettebb központi részek között fennállott. A megyei szervezet megalkotása után még mindig óriási területek maradtak kihasználatlanul, melyek a királynak csak akkor hozhattak hasznot, ha azokat munkáskezek veszik művelés alá. Ennek a helyzetnek felismerése késztette királyainkat Erdélyben is telepítő politikára, idegenek, vendégek behívására. A nemzeti és nyelvi ellentéteken felülemelkedő kora középkori magyar államgondolat legsajátabb alkotásának kell így tekintenünk azt a XII. század közepén meginduló német telepítést, mely először hozott létre Erdély földjén pontosan körülírt jogú autonóm közösséget, hogy azután kialakuljon utána a székelység univerzitása, az erdélyi megyék késő középkori kommunitása és ezek nyomán a „három nemzet” együttműködése az újkori fejedelemség kereteiben.

Ezt az előzményt szem előtt tartva azt kell mondanunk, hogy a „sajátos erdélyi fejlődés”, az „erdélyi lélek”, mely az egymással elkeveredő nyelvi, etnikai és műveltségi sokféleségben jelentkezik, végeredményben annak a magyar államgondolatnak az alkotása, melyet legklasszikusabban első királyunk fogalmazott meg: „Mert miként más és más tartományokból jönnek vendégek, akként más és más tanulságokat és fegyvereket hoznak magukkal, melyek mind ékesítik és felmagasztalják a királyi udvart és megfélemlítik a külföldiek vakmerőségét, mert gyenge és romlandó az egynyelvű és egyerkölcsű ország.”

Erdély e sajátos jellegének kialakulása a szászoknak 1143–50 közötti megtelepedésével veszi kezdetét. Ezeket a különböző vidékekről származó német vendégeket II. Géza királyunk Erdélynek a Maros és Olt között elterülő részén telepítette le, az ún. Királyföldön, ettől északra székelyek szállásai terültek el, földjüket délről a Fogarasi+-havasok határolták, melyekben talán már ekkor megjelentek az első románok. A szászok kiváltságait részleteiben csak az ún. Andreanum, II. András kiváltságlevele óta ismerjük. Ettől fogva az erdélyi szászok élén egyetlen ispán áll, a szebeni, akit a király nevez ki; telepeik – a későbbi székek – bíráikat és papjukat szabadon választják, és megígéri a király azt is, hogy szász települési területen birtokot nem adományoz híveinek. Ezek a sarkalatos pontjai az erdélyi szászok középkori „szabadságának”. E kiváltság védelme alatt védte ki a szászság a külső befolyások érvényesülését, és őrizte meg homogén belső fejlődését. A XIV. században a forgalmasabb helyek fallal körülvett városokká alakulnak, és ezzel széki központokká válnak, amivel egyúttal az egész szász fejlődés városias irányba terelődik, de egyben elszigetelődésre is vezet. A szászok az egész középkor folyamán ténylegesen is fennálló területi autonómia élvezői, e terület azonban túlságosan kicsiny és súlytalan ahhoz, hogy Erdély oligarchikus fejlődését más irányba terelje. Ily törekvés különben is távol állott a szászoktól, akik mindenkor csak kiváltságaikat tartották szem előtt, és csak olyankor léptek érintkezésbe a megyék nemességével és a székelyekkel, ha ezeket veszélyeztetve látták. A szászság Erdélyben mindenkor apolitikus beállítottságú elem.

A másik autonóm közösség, a székelység helyzetét a honfoglalás kori önkéntes csatlakozás szabta meg. A székelység mint legkésőbb csatlakozott elem, a törzsek rangsorában az utolsó helyen állott, és az általános nomád gyakorlatnak megfelelően ősi szállásföldjén határvédő szolgálatot teljesített. A királyság már ily helyzetben találta és abban meg is hagyta őket. A székelyek a XI–XIII. században a várszervezettől független katonai szervezetben éltek, felettük a székelyispán parancsolt, és igazságszolgáltatási tekintetben függetlenek voltak a vajda megyéinek bírósága alól. Tudjuk róluk, hogy még 1301-ben is adót fizettek, tehát nem voltak a magyarországi nemesi jogok birtokában. De már a XIII. század közepén oly joggal rendelkeztek, mely azután nemesi állásuk elismertetésére vezetett. A szászokkal ellentétben nem megállapított számú harcost voltak kötelesek kiállítani, hanem a királyi família tagjaihoz hasonlóan per se et personaliter követték az uralkodót. E kiváltság birtokában vívták ki később adómentességüket, mindössze megszabott alkalommal adandó ökörajándékra voltak kötelezve.

A székelység ezen a közjogi kereten belül a maga ősi nemzetségi életét élte, nemzetségi bíráinak és szálláskapitányainak felügyelete alatt. Autonóm nemzetségi területének kialakulása, illetve megszilárdulása a szász univerzitás székrendszerének hatását mutatja. Az átvitel azonban a székelység viszonyainak megváltozásában gyökerezik, a székelység nomadizáló életmódjának feladásával, állandó megtelepedésével válik szükségessé.

A Székelyföld ezt a területi autonómiáját sohasem tudta oly mértékben kiépíteni és megvédeni, mint a szászság. Megakadályozta ezt egyrészt a székely nemzetségi társadalomnak a magyaréval lényegileg azonos tagozódása, mely itt is szociális ellentétek magvát hintette el, másrészt pedig az erdélyi oligarchia hatalmi túlsúlya. A hivatalviselő nagybirtokos arisztokrácia kialakulásával egy időben általánossá vált a jövedelmet jelentő tisztségek halmozása. Az erdélyi vajda az esetek túlnyomó többségében székelyispán is volt, ami egyszerűen illúzióvá foszlatta a székely autonómiát, hiszen ezzel tulajdonképpen a vajda került a székelység élére, aki így megkezdhette az autonómia működését felőrlő familiáris hálózat kiépítését. A késő középkori székelység állandó hadilábon állott a mindenkori vajdákkal, ami a XV. és XVI. század véres székely felkeléseiben robbant ki, és végeredményben a vajdai és székelyispáni tisztség elkeveredésére vezethető vissza. A XV. század végén Báthori István vajda már megkísérli, hogy adófizetésre kényszerítse a székelységet, ami egyet jelentett volna jobbágysorba való süllyedésével. Ily törekvés különben a székely előkelőktől sem állott távol.

 

*

 

Az erdélyi nemesi vármegyék, valamint a szász és székely autonómiák kialakult állapotának korában Erdély etnikai összetételében a románság már jelentékeny tényező volt. Az első román bevándorlás a XII. század közepére tehető, ezt követték a XIII. század első felének szórványos és szivárgásszerű települései, majd a XIII. század második fele óta, főleg a XIV. században történt nagyszabású és már tudatos telepítési akciók. Az összes országrészek közül talán Erdély sínylette meg legjobban a tatárdúlást, gyér lakossága még inkább megfogyatkozott, és ezzel az elnéptelenedéssel egyenes arányban növekedett annak a nagybirtoknak emberszükséglete, mely a magyarországitól eltérően nem a régi királyi megye romjain, hanem megművelésre váró szűz területeken alakult ki. A nagybirtokra telepedő román jövevények szociális sorsa éppen úgy nem lehetett vitás, mint az odaköltöző magyar telepeseké: az egységes jobbágyosztályba való soroztatás.

A kelet-balkáni tatáruralom elől menekülő románság azonban nem kizárólag a nagybirtokon talált életlehetőséget. Ugyancsak a tatárjárás következményeként a királyság is ráeszmélt Erdély fokozottabb védelmének szükségére. Az erdős, hegyes határvidék mindaddig teljesen védtelen volt, benépesítésére pedig települt, földmívelő életmódja miatt az ország egyetlen népeleme sem volt alkalmas. Ez a katonai szükség hozta létre a temesi, krassói, hunyadi, szebeni, fogarasi és brassó-vidéki román kerületeket, melyek fekvésük szerint valamely királyi főtisztviselő felügyelete alatt állottak, és egy bizonyos fokú autonómia birtokában voltak. A határőrkerületek román telepei élén a kenézeknek nevezett telepesbírák állottak, akik igazságszolgáltatási ügyekben a magyar főtisztviselő, illetve annak familiárisa mellett mint esküdtek működtek. De vannak adataink arra is, hogy a magyar hatóságok a kenézek mellett szóhoz juttatták a közrománság által választott esküdteket. Ez a határvidéki román autonómia nagyon emlékeztet arra a szervezetre, melyben a székelység élt a székek kialakulása előtti időben. Vajon miért nem alakult ki e határvidéken a székelységhez és szászokéhoz hasonló autonóm román közjogi terület? Miután láttuk azt, hogy a románság autonómiájának csíráit a magyar hatalomtól kapta, a mesék birodalmába kell utalnunk a nemzetiségi elnyomás amúgy is korszerűtlen feltevését. Ezt eleve félretéve, a határőrvidék románságának gazdasági színvonalában és társadalmi rétegződésében fogjuk felismerni azokat az okokat, melyek végeredményben itt a jobbágyság irányába terelték a románság fejlődését. A határvidék védelmének a románság elsősorban azért tehetett eleget, mert nomadizáló pásztor életmódot folytatott. Ezt az életmódot nem a magyar hatalom kényszerítette reá, hanem azt mint ősi adottságot hozta magával a Balkánról, és őrizte meg részben a mai napig. Míg a szászság eredendően földmívelő volt, a székelység pedig rövidesen azzá lett, addig a románság a maga nomadizáló életformája következtében nem tudott zárt territóriumot kialakítani, aminthogy ennek előfeltétele, a telepkörzetnek székekké való átalakulása sem valósult meg.

A másik akadály nem gazdasági, hanem társadalmi természetű. A román kenézek nem hasonlíthatók a székely társadalom vezető elemeihez, akik a társadalmi fejlődés során emelkedtek ki közösségükből. A kenézek többnyire nem is román eredetűek, hanem leginkább kunok, besenyők, bolgárok, tehát valamely balkáni Herrenvolk tagjai, akik aránytalanul fejlettebb uralmi ösztönökkel kormányozzák a román pásztorok apró közösségeit. Egyedül ők, nem pedig „alattvalóik” állapodnak meg a magyar földesurakkal vagy a magyar hatóságokkal a település feltételeiben. Nagyobb fogékonyságuk következtében igen rövid idő alatt áttérnek a telepedett életmódra, birtokot szereznek, és annak művelésére a határőrvidéken a nomadizáló románságot használják föl. Hiába nyernek tehát a XIV. század határőrrománjai a magyar királyságtól oly kiváltságot, melynek birtokában autonóm közösséggé szervezkedhetnének, mikor ennek előfeltétele, a szászoknál és székelyeknél egyaránt meglevő homogén társadalom hiányzik. A kenézek és a közrománság sajátos viszonya így a határvidék pásztornépét jobbágysorsra predesztinálja.

 

*

 

Oligarchikus befolyás alatt vergődő, igazi rendi öntudatot nélkülöző megyék, látszatautonómiában élő székelység, kiváltságaik mögé húzódó szűk látókörű szászok: ezek az elemei a Mohács előtti Erdélyről kialakuló képnek. Ily körülmények között a rendi közszellem csak olyankor jutott szóhoz, ha az oligarchikus hatalom gyakorlásában hirtelen változás állott be, ha a vajdai tiszt betöltetlen volt, vagy ha a hatalmi viszonyok bizonytalanok voltak. Ez az oligarchahiány és hatalmi bizonytalanság készteti olykor laza együttműködésre a megyéket és kiváltságolt területeket, így például 1437- és 1459-ben. Ezeknek a szerződéseknek az éle sohasem az oligarchia ellen irányul, hanem a kiváltságok biztosítását célozzák a forrongó jobbágyság elemében, ami rávilágít egyúttal ennek az érdekcsoportnak szociális szellemére is. Nem újkori nemzetek ezek, miként ezt a liberális történetszemléletű transzilvanisták hiszik, hanem középkori eredetű, privilegizált, kizárólag gazdasági-szociális beállítottságú közösségek, melyek összességük jelölésére használják ugyan a regnum Transsylvaniae kifejezést, anélkül azonban, hogy annak bármiféle állami tartalmat akarnának vagy tudnának adni. Bajaikban a naturalis dominus, a király, vagy a korona szimbóluma felé tekintenek, és mi sem áll tőlük távolabb, mint az országtól való elszakadás. Együttműködésük különben is rövid életű, módszereik nehézkesek, érdekeik különbözők. Így érthető, hogy e túlértékelt együttműködések után rövidesen a régi oligarchikus vajdai kormányzat kerekedik felül, mint ezt Báthori és Szapolyai példái is mutatják.

Erdély fejlődésének tehát nincsenek immanens erői, nincsenek erdélyi eredetű sajátságai. A széles medrű magyar élet hullámai érik egész középkori története folyamán, ezért alig van hálátlanabb feladat, mint Magyarországgal szembeállítani. Így Erdély nem lehetett a későbbiek folyamán sem az oligarchia „bűnei” miatt elbukott Magyarország megmentője. Ha mindenáron kontinuitást keresünk a középkori és újkori Erdély között, akkor ezt csakis egy erősen antidemokratikus mozzanatban ismerhetjük fel. Az erdélyi fejedelemség fénykorát nem a három nemzet együttműködése, hanem kiváló fejedelmeinek céltudatos munkája teremtette meg, akik a középkortól erőtlen rendiséget örököltek, és így akadálytalanul építhették ki erős központi hatalmukat. Ez a kontinuitás azonban nem történeti szükségképiség, nem belső fejlődés, hanem a török korszak tragikus fordulatának eredménye.

1934




Hátra Kezdőlap Előre