A kézirat,* melynek pergamenkötése kívül a szász választófejedelem aranyos címerével, belül pedig Basta György és Mihály vajda rézmetszetű arcképével van díszítve, az erdélyi történelem egyik szerencsétlen napjának emléke. Nemrég múlt 300 éve, hogy a régi hosszú harc a török félhold és az osztrák monarchia között Magyarország birtokáért újra lobot vetett, s ezen küzdelemben, melyet történetírásunk a tizenöt éves török háborúnak nevez, a főszerep – helyesebben az oroszlánrész a szenvedés és nyomorból – a kis Erdélynek jutott. Mindkét fél, de különösen a prágai udvar érezte, hogy magyarországi hatalma Erdély birtokától függ, s Rudolf kormánya ennek érzetében kétségbeesett erőfeszítéseket tett Erdély megszerzésére. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem szövetségében kezdette meg a török háborút; de a szövetség Erdély és a prágai udvar között alig élte túl az első hadisikereket. Csakhamar kitűnt, hogy a Habsburg-ház a törököt Magyarországból kiszorítani nem bírja, s ezzel megszűnt az erdélyiek lelkesedése is ama szövetség iránt, mely őket kudarc esetén a török rettenetes bosszújával fenyegette. E rendkívül nehéz helyzetben, két egyformán hatalmas és veszedelmes küzdőfél között, Erdély érdekeinek megvédése a fejedelemtől a legkiválóbb államférfiúi erélyességet és politikai tapintatot igényelte, de az ország szerencsétlenségére azon ember, ki ügyei élén állott, Báthori Zsigmond, az állhatatlanság, a folytonos ingadozás példányképe volt. Miután két ízben lemondott a fejedelemségről, s ezáltal a szerencsétlen országra zúdította előbb Mihály vajda, majd Basta György egyformán rabló és pusztító hadait, 1601-ben újra elfogadta az erdélyi rendek által felajánlott fejedelmi méltóságot. Ezúttal mint a török párt embere lépett fel; de miután a prágai udvar Erdélyről lemondani nem akart, ismét a kardnak kellett dönteni azon kérdés fölött, hogy Erdély önálló maradjon-e török fennhatóság alatt, avagy az osztrák ház uralma alá kerüljön. Rudolf parancsára magyarországi vezérei, Basta György, és a saját országából, Havasalföldről elűzött Mihály vajda 1601 nyarán vallonokból és magyar hajdúkból álló zsoldos csapataikat Debrecennél központosították. E hírre Zsigmond is az erdélyi hadakat fegyverre szólította Szamosfalva mellé, Kolozsvár közelében, hol hadseregének friss csapatait 43 új, rendkívül díszes, aranyozott hegyű zászlóval ajándékozta meg. A legszebbeket Csáky István és Székely Mózes kapták, kiket egyszersmind hadseregének főkapitányaivá nevezett ki. Azon hírre, hogy Basta és Mihály vajda hadaikkal Majtényig előnyomultak, Zsigmond is az erdélyi hadsereggel Szilágy-Somlyóra indult. Az ellenséges hadak az utóbbi várostól északkeletre, Goroszlónál találkoztak, hol 1601. augusztus 3-án estefelé vívott döntő ütközet az erdélyiek teljes vereségével végződött. Istvánfi szerint 10000 erdélyi holtteste borította a csatatért, míg az erdélyi írók sokkal nagyobb valószínűséggel a mindkét részről elesettek számát 2000-re teszik. Miután a viadal alig tartott egypár óráig, a csata így is sok vérbe került. Mindkét részről nagy vitézséggel küzdöttek, s a vezérek magokat éppen nem kímélték. Basta vértjét egy golyó átfúrta, anélkül azonban, hogy sebet ejtett volna, de az erdélyi urak közül többen a csatatéren maradtak. Így Petki István, Tárkányi István, Horváth György, Szerdahelyi Albert és Csomortányi Tamás, a székely csapatok kapitánya.
A goroszlói csata egyéb hadizsákmány – nevezetesen az erdélyi hadsereg összes ágyúi – mellett 110 erdélyi zászlót juttatott a győzők kezébe. E zászlókat a császári vezérek ünnepélyes küldöttséggel, melyet Caprioli Tamás, Basta egyik főtisztje és rokona és egy ismeretlen nevű magyar úr vezettek, küldötték Prágába, hol azokat Rudolfnak bemutatták. Hogy minő feltűnést keltettek a császári udvarnál e vérrel szerzett és a szó szoros értelmében vérrel borított diadaljelvények, bizonyítja e kódex, mely keletkezését éppen e körülménynek köszönheti. Puchner György, a szász választófejedelem egyik mérnökkari tisztje, ki éppen ekkor Prágában tartózkodott, s a diadaljelvények bemutatásánál jelen volt, érdemesnek tartotta a zászlókat lefestetni, s urának, a szász választófejedelemnek bemutatni. Így maradt fenn a drezdai királyi könyvtár kéziratai között ezen, a maga nemében páratlan gyűjtemény, mely a régi erdélyi hadseregre érdekes világot vet.
Az e kódexben lefestett 110 erdélyi zászló, ha alakra éppen nem is, de színeinek összeállításában mind különböző: van köztük 72 lovassági, 36 gyalogsági zászló, egy a többieknél sokkal kisebb, piros jelzőzászló s végre, mint a kódex mondja, a fővezér ismertetőjelvénye, egy török, helyesebben mór stílű zászló, fehér, piros és zöld selyemszálakból vagy talán lószőrből összeállítva. Már e számok mutatják, hogy az erdélyi hadsereg zömét a lovasság alkotta: a köznemesség, a fejedelem és a főurak lovas csapatai. A gyalogcsapatokat a székelyek és a városok állították ki. A zászlók alakja változó: vannak egyenközény [négyszög] alakúak, vannak hasítottak, két háromszögben végződők, s végre egyenközény alakúak, de ív alakban záródók. A díszítés is szerfölött változatos. A legtöbb, nevezetesen 32 lovassági és 4 gyalogsági zászló a Báthoriak címerét, a sárkányfogakat (a kódex szerint az elefántfogakat) viseli, mégpedig megkülönböztetésül mellékdíszítéssel is, legtöbbször az alapszíntől elütő színben, két egymásra keresztben fektetett sávval. Érdekesek az erdélyi városok által kiállított gyalogcsapatok zászlói. Ott látjuk Kolozsvár zászlóját, a város címerét képező bástyával; Segesvárnak hasonló díszítésű zászlóját a bástya kapujában ágaskodó oroszlánnal; Brassónak két zászlóját, elég érdekesen mai magyar nemzeti színekből összeállítva: az elsőn fehér alapon Brassó címere, a korona a gyökérrel, körülfonva zöld koszorúval és fehér szalagokkal, a másodikon vörös alapon szintén a város címere, körülfonva zöld koszorúval és fehér szalaggal. Feltűnő Maros-Vásárhely, ez időben még Székely-Vásárhely fehér zászlója is e város érdekes címerével: egy páncélos kar által tartott kardon átdöfve a medvefő és a szív, jobbról a székely holddal, balról a székely csillaggal. E zászló, mint Puchner jegyzete mondja, a prágai bemutatásnál is feltűnést keltett; nem tudták, hová való zászló, mire a császár magához vitette, és közelebbről megtekintette. A címeres zászlók között találjuk még Udvarhelyszék zászlóját a vörös keresztekkel és a Zsigmond megsegítésére Jeremiás vajdától küldött moldvai csapatok vörös zászlóját, cirill betűs felirattal és Moldva ismeretes címerével, az ökörfejjel. Két monogramos zászlót is találunk: az egyik piros alapon keresztbe fektetett két sárga sávval és C betűvel, a másik lila színű lovas zászló G. N. betűkkel. Három érdekes zászlóról még külön megemlékezünk: az elsőn, mely vörös-kék színű, egy bal kéz, a másikon, fekete-zöld színűn egy jobb kéz s végre a harmadikon, mely vörös és fehér színű, a vörös alapon egy fél kar van festve a bal kézzel. E zászlók jelentését nem tudom, csak gyanítom, hogy a hadsereg jobb- és balszárnyának jelzésére szolgáltak.
A zászlószíneknek heraldikus jelentőséget tulajdonítani nem lehet. Minden képzelhető színt feltalálunk önállóan és a lehető legváltozatosabb kombinációkban. Vannak tisztán piros, fehér, kék, zöld, ibolyaszín és sárga színűek, mégpedig a színeknek igen különböző árnyalataiban; vannak továbbá piros-fehér, piros-kék, sárga-piros, kék-fehér stb. összetételben. Feltaláljuk a mai magyar nemzeti piros-fehér-zöld zászlót; sőt találunk még egy valóságos sárga-fekete zászlót is.
E kódexen kívül még egy másik drezdai kódex is tartalmaz ugyanezen korból erdélyi hadizászlókat.* Ez utóbbinak történetét nem ismerjük. Külalakja teljesen egyez a Puchner-kódexével; ez is fehér pergamenbe van kötve, a könyv első és hátsó tábláján a szász választófejedelem aranyozott címerével díszítve.
E gyűjteményben Haszán basa itt említett vértjén kívül összesen 190 zászló van lefestve; török és magyar zászlók vegyesen, s bár minden további felvilágosítás hiányzik, alig kételkedhetünk, hogy keletkezése szorosan összefügg az első kódexével. A külső kiállításon kívül a belső kiállítás és a festés feltűnő hasonlósága is arra engednek következtetni, hogy e második kódexet is Puchner készíttette azon zászlókról, melyek a tizenöt éves török háború folyama alatt mint diadaljelvények Prágába kerültek. A török zászlók legalább részben, mint az első lap idézett jegyzete mondja, Győr bevételénél estek a császáriak kezébe, míg az erdélyiek talán a schellenbergi és brassói szerencsétlen csatáknak érdekes és szomorú emlékei.
A zászlók alakja és díszítése e gyűjteményben még változatosabb, mint az elsőben. Közel 15 mór stílű zászlóin kívül még legalábbis 22 kétségkívül török eredetű. Ezek között feltűnők az Ali kettős kardjával díszítettek, továbbá egy zöld-fehér színű, a fehér alapon török felírással, egy másik tiszta fehér piros félholddal és piros csillaggal, minők a mai egyiptomi zászlókon láthatók, s végül egy, váltakozva fehér és lila csíkokból összeállított, a második lila csíkban fehér galambbal.
Az erdélyi zászlók közül huszonhetet a Báthoriak címere, a sárkányfogak díszítenek, ezek alakra és színeik változatosságára megegyeznek az első kódex zászlóival. A főurak zászlói között kiválnak: Rákóczi Zsigmond zászlója, három csúcsban végződő lobogójával, melynek sárga alapszínén egy piros paralelogrammban a koronás sas látható koszorúval övezve, balról S., jobbról R. betűkkel; továbbá egy monogramos zászló, úgy látszik, a Székely Mózesé, kék alapszínen fehér sáv Z. M. betűkkel, s még egy másik kék zászló, nyílvesszővel átfúrt piros C. betűvel. E gyűjteményben találjuk végre a bethleni Bethlenek zászlóját is, sárga alapszínen a koronás fehér kígyóval, és egy fehér-kék-fehér zászlót, a felső fehér alapon F. J. monogrammal, tovább félholddal és csillaggal díszítve.
Ugyancsak e gyűjteményben feltűnik egy templomi zászló is, minőt a katolikus egyházban szokás használni. Ez lila szín zászló, s a rajta levő kép a keresztre feszített Jézus Krisztust ábrázolja, a kereszt lábánál jobbról Mária, balról János apostol alakjával. A zászlón látható hold és csillag székely eredetre vallanak, s aligha csalódunk, ha e zászlóban az egyetlen tisztán katolikus székely szék, ti. Csíkszék zászlóját véljük felismerni.
Visszatérve még egyszer az első kódexre, feltűnő, minő sok zászló esett a goroszlói ütközetben a győzök kezébe. Ezt csakis úgy érthetjük meg, ha feltesszük, hogy mindenik 20–40 főből álló kis csapat saját, külön zászlója alatt küzdött. Hogy ez valóban úgy volt, arra a bizonyíték sem hiányzik. A brassói városi számadási könyvekből pl. tudjuk, hogy a város e korban 80–100 embert szokott a fejedelmi táborba küldeni, s mivel az elfoglalt zászlók között kettő a Brassó címerét viseli, feltéve, hogy a brassóiak összes zászlóikat elveszítették, úgy is legföljebb 50 ember állott egy zászló alatt. E számítás szerint a mintegy 10000 főre rúgó erdélyi hadseregnek Goroszlónál legalábbis 300–400 zászlója lehetett. Elképzelhetjük, hogy e zászlótenger, kapcsolatban a csapatok fényes és tarka ruházatával – mit e csata egyik leírója különösen kiemel –, az erdélyi hadseregnek minő változatosságot és színpompát, minő festői kinézést kölcsönzött.
1893