Rass Károly+

Erdélyi iskoláztatás és tudományosság a középkorban

 

Talán különösnek látszik, hogy mi Erdély középkorában, az úgynevezett „sötét” középkorban világosságot keresünk. Csakhogy mi nem ijedünk meg a jelzőktől. Ha szemünk megakad a főurak garázdálkodásán, az ököljog tünetein, lássuk meg a nagy lelkek kisugárzásait is.

Tehát Erdély középkorában vagyunk. Az egyház kezében van a világosság, az övé az oktatás ügye templomban és iskolában egyaránt. Igaz, hogy az egyházat elsősorban az ember érzésvilága érdekelte, s nem az értelmi képességei, mert minden vallási élet végső célja az ember etikai részeinek nemesítése és kiművelése. De a körülmények rákényszerítették az értelem kiképzésének útjára is. Hiszen az emberiség művelése, a hívők lelki szükségleteinek kiszolgálása, az istentisztelet végzése apostolokat, tanítókat, segítő munkásokat követel, ezek pedig nem teremnek maguktól, mint az erdő fái; nevelni kell őket.

A papképzés hozta magával természetszerűleg az iskolát. „Hogy a papok ne legyenek tudatlan emberek, hanem a Szentírást olvasni és megérteni tudják – olvassuk a meuchingi zsinat határozataiban, 774-ben –, mindenik püspök szervezzen a székhelyén iskolát, és állítson élére okos tanítót, ki a rómaiak hagyományai szerint tanítson és vezesse az iskolát.”

Ezek az iskolák kiindulópontjai a népoktatásnak. Az ige hirdetői rá voltak kényszerítve mindenütt, hogy utódokat neveljenek, papokat, kántorokat, segédkezőket. Ki kellett tehát válogatniok a nép gyermekei közül az arra valókat, be kellett őket vezetniök nemcsak a vallás titkaiba, hanem az írás és olvasás misztériumaiba is. S van rá adatunk, hogy ez Magyarországon is így történt. Váradon 1378-ban a plébános maga tanítja a gyermekeit, ide jár a szomszéd Kálna község aprónépe is. Természetes, hogy a népoktatás ügyének megszervezése nem egy pillanat munkája. Kezdetben nincs minden községnek iskolája. Szent István intézkedése is tíz községnek szól: minden tíz község építsen templomot és alapítson plebániát.

A plebániai iskolák mellett működnek a káptalani és kolostori iskolák.* Szent István korában a káptalanok szervezete kissé eltért a maitól; azt mondhatnók, szinte egy volt a szerzetesek kolostori intézményével, vagy még helyesebben: egy papnevelővel. Minden püspök alapított magának káptalant, vagyis szervezte a székhelyén levő papokat: együttélésre kötelezte őket, együtt laktak, együtt étkeztek, aludtak, s közösen végezték imáikat. Ezek voltak a székeskáptalanok, amelyek mintájára keletkeztek máshol is ilyen zárdaszerű együttélések, az úgynevezett társaskáptalanok, mint pl. Erdélyben a gyulafehérvári székeskáptalan mellett a szebeni társaskáptalan. Általában minden olyan helyet, ahol az egyházi emberek bizonyos közös regula (canon) szerint éltek, conventumnak vagy capitulumnak neveztek, s tagjait kanonokoknak hívták, ha nem voltak szerzetesek.

E káptalanok egyik célja az istentisztelet végzésén s az egyházi ügyek kezelésén kívül a papnevelés és tanítás. Hiszen a káptalanokban nemcsak kanonokok éltek, hanem egyszerű misés papok is, aztán diakónusok, klerikusok, scolares, vagyis iskolások, az egyház jövendő levitái.

Ezekhez a káptalani iskolákhoz csatlakoznak a nagyszámú szerzetesi, más néven: kolostori, majd később városi iskolák. A polgári osztály hamar belátta, hogy a káptalani és kolostori iskolák nem felelnek meg neki; az iparosoknak és kereskedőknek más tudományok kellettek, mint az egyházi embereknek, s ez a körülmény adott életet a városi iskoláknak. Nem az egyház ellen készültek tehát ezek az iskolák, mondja helyesen Paulsen, hiszen a városi iskola is oda volt nőve az egyház szervezetéhez, feje, igazgatója mindig a plebános, s az okmányok scola nostrának, a parochiás egyház iskolájának vagy scola nostrae civitatis nevezik még 1527-ben is Brassóban.

Föltétlen bizonyos tehát, hogy megindul a szellemi vegetáció már Szent István korában, már akkor kigyúlnak a civilizáció apró pásztortüzei: az iskolák. Annak a sok papnak kiképzésére iskola kellett. Mert az ifjú magyar államban rendkívül nagy a papok száma. Esztergomban 1330 előtt 40 kanonok van, Pécsett 1332-ben szintén 40, Váradon ősidőktől fogva van 24 (1336-ban 24 karbeli pap). Zágrábban 32, Székesfehérvárott 1234-ben 40, Gyulafehérvárt még 1540-ben is 13 méltóság s 24 egyszerű kanonok.* Még a legutolsó falu sincs megelégedve, ha a pap egyedül mondja a misét, hanem azt akarja, hogy segédkezzenek neki vagy papok, vagy klerikusok és iskolások. Így Egeresen (Kolozs m.) is megkívánják a hívők 1444-ben, hogy a plebános tartson káplánt és iskolásokat, s úgy mondja a misét, mert különben ők sem kolozsvári, hanem csak egresi köböllel mérik neki a búzát és a zabot.

Pedig a káptalani tagok helyzete egy csöppet sem rózsás anyagi tekintetben. Egyik káptalan szegényebb a másiknál. IV. Sándor pápa leveléből tudjuk, hogy az erdélyi káptalan 1257-ben olyan szegény, hogy kanonokjai nem tudnak megélni, s ezért nem végezhetik a köteles szolgálatot. Ezen akar a pápa segíteni. Kétségtelen tehát, hogy az idealizmus viszi a papi pályára az embereket: a lelkek nevelésének, művelésének a gondolata. S ennek a sok papnak iskolába kellett járnia.

Most beléphetünk az erdélyi hegyek közé, hogy az évszázak rétegei alatt megkeressük az iskolaépületek romjait. Az egységes szellemi élet alapján mondhatjuk, hogy itt is voltak plebániai, káptalani, kolostori és városi iskolák. Okmányaink a XIV. sz. előtti időkről nincsenek, de ugyanazok a kényszerítő körülmények itt is megvoltak, amelyek Magyarországon iskolákat emeltek. A harangok itt is beszéltek, itt is megtelt az Isten háza, itt is kellettek igehirdetők, akik imádságra tegyék össze a gyermekkezeket, s kiosszák a terhelteknek az Úr testét. Teutsch azt állítja, hogy itt csak „desertum” volt, pusztaságok, rengetegek, s a szászok nemcsak betelepülői, hanem hódítói ennek a földnek, amely éppen ezért már a fegyver jogán is az övék. Megnyugtatásul csak egy tény: bizonyos, hogy az erdőelvi terület nagy részben „desertum” volt, hogy az egykorú oklevél szavával fejezzem ki magam, de lakosoknak, keresztényeknek s keresztény kultúrának kellett itt lennie, hiszen az erdélyi püspökséget nem alapította Szent István a levegőnek. A gyulafehérvári székesegyház kövei kétségtelen bizonyságot tesznek minden időknek, hogy őket Szent István korában rendelték egybe az Isten dicsőségére.* Hát az Istennek azt a fönséges hajlékát bizonyosan nem a desertum vadjainak s nem a mezők liliomainak építették oda, hanem az Isten képmásainak. A borbereki+ templom bejárata a XI. századból, a szászsebesi templom hajója a XI. századból, a tövisi ref. templom háromhajós, lapos mennyezetű bazilikája a XI. századból, a borbándi templom szentélye a tatárjárás előttről, a marosszentimrei ref. templom hajója szintén a tatárjárás előtti időkből mind némán beszélő tanúi annak a ténynek, hogy a Maros medencéjének abban a részében már a szászok megérkezése előtt keresztény kultúra virágzott. A kövek nem hazudnak.

Iskoláink létezéséről okmányok útján értesülünk, de csak egészen érintőleg. És ez sem feltűnő. Aki tudja, hogy mi volt az a tatárjárás, az nem csodálkozik. Aki nem tudja, olvassa el Roger mester siralmas krónikáját, s akkor megtudja, hogy mit jelentett az, mikor a tatár végigment itt a „hadak útján”. Aztán jött a török, s ő is szeretett perzselni. Az okmányokat őrző hiteleshelyek elpusztultak. A csanádi, pécsi, kalocsai, székesfehérvári, váci és váradi káptalan házi és országos levéltárának teljesen nyoma veszett, a budai, győri és vasvári káptalan levéltárából csak töredékek maradtak fenn.

A gyér nyomok mellett is azt látjuk, hogy Erdély is be van hintve iskolákkal, különösen a szász területek. Magyarország területén 1540-ig 15 káptalani, 275 falusi és városi s egy zsidó iskola van. Ebből a számból Erdélyre esik 1 káptalani (Gyulafehérvár) és 121 falusi és városi iskola. Egészen jelentéktelen községekben ráakadunk az iskola nyomaira. Berény+ (Hunyad m.) 1334-ben, Detrehem+ (Torda-Aranyos m.) 1453-ban, Hídvég (Maros-Torda v. Háromszék m.) 1429-ben, Kásztó+, (Hunyad m.) 1334-ben, Kisselyk+ (Nagyküküllő m.) 1414-ben, Ludas (Szeben m.) 1480-ban, Sibisán+ (Alsó-Fehér m.) 1478-ban, Teke (Kolozs m.) 1403-ban, Szentimre+ (Alsó-Fehér m.), Veresmart (Brassó m.) 1429-ben, Borbánd (Alsó-Fehér m.) 1506-ban iskolákkal rendelkeznek. Érdekes, hogy sok falusi iskoláról hamarabb tudunk, mint a városiakról. Gáspár kolozsvári iskolamester és városi jegyző nevét egy 1405-i okmány őrizte meg. Ez a legrégibb adat a kolozsvári iskoláról. Ezzel szemben a tekei iskolamester nevét már 1403-ból tudjuk. Csernátoni azt mondja a kolozsvári iskoláról, hogy „nagyon kezdetleges állapotban lehetett”, mert iskolamestere egyúttal városi jegyző volt. Miért lenne ezért az iskola kezdetleges állapotban? Kolozsvárt is jóval előbb kellett iskolának lennie. Ezt éppen Csernátoni okfejtésével bizonyíthatjuk. Csernátoni ugyanis a külföldi egyetemekre járó szász ifjakból következtetést von, hogy itt kellett megszerezniök az előzetes ismereteket, tehát Szebennek, Brassónak, Heltaunak stb. iskolával kellett rendelkeznie. Miért nem alkalmazza Csernátoni ugyanezt a logikát a kolozsvári iskolára? Pedig azt látjuk, hogy Kolozsvár szülöttei, Bartholomeus 1387-ben, Thomas Nocilai és Joannes Martini 1389-ben, Nicolaus 1394-ben, Stephanus Sifridi 1396-ban, Nicolaus de Septem Castris de Clausenburg 1401-ben, Melchior 1404-ben beiratkoztak a bécsi egyetemekre, ezeknek is meg kellett szerezniök az előzetes ismereteket, a kolozsvári iskolának tehát már jóval 1387 előtt kellett léteznie. A szebeni iskola legrégibb adata 1380-ról szól. Erről az évről föl van jegyezve, hogy 19 frtot adnak ki az iskola javítására, ekkor már renoválják, tehát az iskola sokkal régebbi. Mikor a pápai adóösszeírók 1334-ben összeírják a szászvárosi káptalan faluinak adófizető füstjeit, mindenütt felemelik a plebániaépület mellett az iskolát is, tehát ezeknek a falvaknak iskoláiról hamarabb értesülünk, mint pl. a szebeniről. A szászsebesi iskola legrégibb adatai 1352-, a brassói és besztercei 1388-, a stolzenburgi 1394-, a gyulafehérvárié 1457-ig nyúlnak vissza.

Az iskolák szervezetéről szintén csak nagyon gyér adatok beszélnek; káptalani határozatok – különösen a váradi káptalan legrégibb statútumai 1374-ből – igazítanak el némileg az útvesztőben. Az iskolai oktatás anyaga a hét szabad művészetet ölelte fel a trivium és quadrivium felosztásban. A trivium: grammatika, retorika, dialektika; a quadrivium: aritmetika, muzika, geometria és astronomia. Ezek a hangzatos nevek persze sokszor szerény belsőt takarnak. A trivium pl. írás, olvasás, számolás s a latin nyelv elemei. A quadrivium tárgyainál is egyik-másik elasztikusabb, mint neve mutatja. A geometria helyett inkább földrajzot tanultak, s ezzel kapcsolatban természetrajzot; olvastak latin auktorokat, tanultak történelmet és csillagászatot.

Meglep azonban abban az úgynevezett sötét középkorban az a bölcs alapgondolat, amely az egész oktatást átmelegítette. Mert az oktatásnak úgy az anyag, mint a forma tekintetében hozzá kellett simulnia a növendékek szellemi képességeihez. Ez azt jelenti, hogy nem mindenik növendéknek tanították ugyanazt, és nem is egyenlő módon, hanem ki ahogy bírta. Így olvassuk ezt a váradi s a zágrábi kapitulum statútumaiban.* E statútumok szigorúan megkövetelik a skolasztikustól (iskolás kanonok), hogy vegye tekintetbe a tanulók egyéniségét. Aki ezen túltenné magát, azt elmozdítják állásától. A succentornak is (a kántorkanonok helyettese) lelkiismeretbeli kötelessége, hogy nézze meg, kiket tanít reggel, délben vagy máskor. Reggel ti. előadták a grammatikát olyan méretekben, ahogyan az egész osztály megbírta; később vagy délben bővebben megmagyarázták a grammatika szabályait, de csak a felnőttebbeknek és értelmesebbeknek, vagy pedig dialektikát (logikát) adtak elő. Hát ezeket a sötét középkori statútumokat el kellene küldeni sokfelé a mostani tantervgyártó szabadúszóknak.

A káptalani iskoláknak a lektorkanonok állt az élén. Ő tanította a helyes hangsúlyozást; helyettesítette őt a sublector. A kántor-kanonok tanította az éneket, vagy helyettese, a succentor. A XIV. századtól kezdve a lector már inkább csak igazgató, de nem tanít, valamint a cantor sem. A városi és falusi iskolák tanítójának neve sokféleképpen fordul elő okleveleinkben: rector scole, magister scole, schulmeister, regens, rector ludi litterarii, ludi litterarii moderator, ludi moderator, moderator scole, ludi litterarii gubernator, litterarii studii director etc. Hivatásuk szépségét a szebeni Kapellenbibliothek egyik kéziratában olvassuk: A tanító kötelessége a tanulókat nemcsak erkölcsileg, hanem a tudományban is képezni. Amelyik iskolamester növendékénél akár az erkölcsi nevelést, akár az értelmi képzést elhanyagolja, rosszabb a tolvajnál, mert a tolvaj csak a pénzt rabolja el, de ő a tudományt és az erkölcsöt. Gyakran megesik, hogy a tanulók annyit sem tudnak, hogy megélhessenek belőle s hivatalt vállalhatnának, így kénytelenek tolvajokká válni. Tegyék meg tehát a tanítók kötelességeiket, nehogy az Úr számon kérje tőlük tanítványaik tudatlanságát és vétkeit.

A tanítók anyagi helyzete nem mondható mostohának. Fizetésük aránytalanul nagyobb, mint a külföldieké.

A tanítókról még csak annyit, hogy 1471-ben megjelenik az első táncmester is Szebenben.

A tanulók életéről annyit tudunk, hogy misére jártak, a templomban énekeltek, ezért volt egyik főtárgy az ének. Szebenben pl. harangoztak is, színdarabot is játszottak, de erre csak 1541-ből van adatunk, mikor ti. Brassó két frttal jutalmazta azokat a tanulókat, akik „ante carnis-privium”* egy komédia eljátszásában részt vettek. Sok szegény fiú járt iskolába, ezek segélyeket, alapítványokat kaptak. Arra is van adatunk, hogy alumniák (szemináriumok) is voltak. 1471-ben János szebeni plebános megjelöli azokat a vermeket, ahová az alumnusok számára való búzát eltették. Sok tanuló koldulásból tartotta fenn magát. Antonius pap könyvében (XV. sz.) ezt a bejegyzést találjuk: három faja van a koldusoknak: azok, akik házról házra járnak s házi koldusoknak neveztetnek, minők a deákok és papok stb.

A kultúra szükségének érzete elviszi azonban gyermekeinket messze a hazai határokon túl a külföldi felsőbb iskolákba, az egyetemekre.*

A bécsi egyetemen a magyarországi tanulók külön nemzetet alkotnak: a natio hungarát, de hozzájuk vannak számítva a csehek, morvák, lengyelek, szlávok, sőt a görögök is. A rettenetes hibákkal kiírt helységnevekből nagyon nehéz kiokoskodnunk, aztán sokszor németre, máskor latinra vannak lefordítva, s így az eligazodás nem könnyű. Újvár vagy Újváros legtöbbször német vagy latin alakban fordul elő: Neuburg, Castrum Novum, Neustadt, Civitas Nova. 1365–1460-ig 4151 a magyar nációba beírt hallgatók száma, ezek közül 2929 egész bizonyosan magyarországi, 336 származása kétes. Ugyanekkor a jogászanyakönyvbe beiktatott 1344 jogász közül 204-nek magyarországi származása minden kétségen felül áll. Ehhez a számhoz éppen az erdélyi városok szolgáltatják a legnagyobb kontingenst: Brassó 77, Szeben 72, Kolozsvár 62 tanulóval. De Septem Castris általános elnevezés alatt 130 tanuló van bejegyezve. Kisebb számokkal szerepelnek: Segesvár 21, Gyulafehérvár 7, Heltau 23, Medgyes 12, Berethalom 10, Beszterce 9, Barcaság 19, Feketehalom 6, Torda 9, Egyed 10, Kereszténysziget 9, Musna 9, Nagy-Senk 8, Vinc 6, Szászsebes 10. A bejegyzések szerint legnagyobbrészt laikusok. Ennek az a magyarázata, hogy csak azután szenteltethették fel magukat. És azt sem hallgathatjuk el, hogy mihelyt megnyílnak az egyetem kapui Bécsben, rögtön ott látjuk az erdélyieket. A bécsi egyetem 1365-ben kapja a pápai jóváhagyást, legrégibb összeírásai hiányosak, de már 1386-ban három erdélyit látunk. A prágai egyetem 1348-ban kezdi meg működését, s 1383-ban Nicolaus de Septem Castris ott van a baccariandusok között. 1501–1526-ig 220 erdélyi van a bécsi egyetemen, közülök 36 szebeni, 20 brassói.

A lipcsei egyetemen 1409–1536-ig 8 kétes és 57 biztos erdélyi. A páduai egyetemen 1400–1526-ig 26 erdélyi tanulót számlálunk.

A jó erdélyiek elvándoroltak Párizs faláig is a világosságért. Dr. Alexander Budinszky kimutatásában találunk egy Bethlent, aki a párizsi Sainte-Geneviève zárdában hal meg a XII. sz. végén. Stephan v. Tournai apát értesíti erről III. Béla királyt, s levelében fölemlíti, hogy ugyanakkor három magyar klerikus tanul Párizsban: Jacobus, Michael és Adrian.

És az egyetemi tartózkodás nem éppen a szórakozás ideje. Részt vesznek a vitatkozásokban, felolvasnak, egyetemi fokozatokat szereznek. Teutsch szerint 1402–1522 közt legalább 116 szász szerezte meg az artium baccalaureatust és magisterséget, köztük 24 brassói, 18 szebeni, 16 besztercei. A páduai egyetemen 1400–1526 közt nyolc erdélyi nyert egyetemi fokozatot.

De ne gondoljuk, hogy az egyetem csak a gazdagok és előkelők privilégiuma. Igaz, hogy nagyon sok köztük a főesperes, kanonok, plebános; püspök és herceg is akad, de nagyon sok a szegény fiú is. 1413-ig 2 garast kellett fizetni a beíratásnál a bécsi egyetemen, a nagyobb urakat 40–60 denárig, esetleg egy magyar forintig taxálták; 1413-ban egy kicsit módosul a devizák értékelése az egyetemi tőzsdén. Ettől kezdve az artium facultáson a legutolsó díj 4 garas, a tehetősebbek 8 garast fizetnek, az apátok és bárók 1 forintot, grófok, prépostok 2 forintot, püspökök, hercegek 3 forintot. S hány szegény tanuló nem tudja még ezt a pár garast se megfizetni! Nagyon tanulságosak e szempontból a bécsi egyetem följegyzései. Az 1356–1460. évek közt beírt 3265 biztos magyarországi tanuló közül 793 van paupernek (szegény) nevezve, aki tehát a fizetés alól föl volt mentve; 90 adós maradt, csak „promisit”, megígérte a fizetést, de a fizetési ígéret akkor is legtöbbször csak ígéret maradt; 76 tanuló rubrikája üresen maradt, 4 tanulónál oda van írva: nihil, szóval semmit sem fizetett; így tehát 963 a nem fizetők száma. A fizetés kötelezettsége alól különösen a brassóiak szeretik fölmentetni magukat. Épp ezért a rektor a brassói tanácshoz fordul, hogy fizettesse meg a szülőkkel az illetékeket.

Ezek az egyetemi adatok is kétségtelenné teszik, hogy mennyire nem ismeretlen iparcikk Erdély középkorában az iskola. Hamármost azt látjuk, hogy a bécsi egyetem magyar nációjának anyakönyvében Erdély 1453–1630-ig 126 községgel szerepel, föltétlenül bizonyos, hogy ezekben a községekben iskolának kellett lennie.

Erdélyi tudományosság.* Büszkék lehetünk rá, hogy nem maradtunk érzéketlenek a szellemi élet vibrációival szemben; ennek bizonysága éppen a humanizmus. Csak egy külsőségre mutatok rá, hogy milyen elváltozásokat hozott nálunk az új hullámverés. A szebeni plebániai könyvtár 1442-ben 142 könyvből áll, amint az átadási leltár mutatja. Mind teológiai és egyházjogi művek, 3 kivételével: egy Tripartita historia, egy Historia Trojana s egy Vergilius. S egy fél század alatt – erre az időre esik a humanizmus hatása nálunk – átalakul a könyvtár képe: 1486–1500-ig 270 ősnyomtatvánnyal gyarapszik 320 kötetben, s köztük találunk 4 orvosi, több történelmi, földrajzi stb. tárgyút, aztán Cicerót, Senecát, Suetoniust, Iustinust, Aristotelest stb.

Igazi értékek azonban azok a nevek, amelyeknek hordozói az egyetem valamelyik fakultásán tevékenykednek mint professzorok, vagy esetleg az egyetemen kívül, mint Jacobo Piso, II. Lajos király nevelője. Ilyen pl. Thomas Ball (Wall), aki 1520-ban examinator baccalariorum, Wolfhard (Adorján) Transsylvanus bécsi tanár, aki a klasszikusokat magyarázza, s ki is adja Horatiust; Johannes Megerlin, Nicolaus de Septem Castris, akik a vizsgálóbizottság tagjai a bécsi egyetem artium facultásán; Nicolaus de Mirabilibus a theologia doktora, aki a flórenci dominikánusok kolostorában a hittudományokat tanítja. Vagy hogy a legnagyobbat említsem: Martinus Capinus v. Capinius dr., a jognak és filozófiának tanára a bécsi egyetemen, nagy tudása miatt kortársai úgy néztek rá, mint valami orákulumra. 1502-től háromszor dékán az egyetemen, majd stadtrichter s végül bürgermeister von Wien.

Itt a bécsi egyetemen nyomaira akadunk egy erdélyi tudományos társulatnak is Sodalitas Septemcastrensis néven.

A nyelvészeti irodalom szintén érdekes adatokkal járul hozzá Erdély kultúrtörténetéhez; az első nyelvtant erdélyi ember írta: Wolfhard (Adrianus) Transsylvanus; Grammatica opus novum. Vienae 1512. És az első magyar nyelvtan szintén erdélyi fő munkája: Erdősi Sylvester Jánosé 1539-ben.

A földrajzi tudomány terén európai hírre emelkedett egy messzire elszakadt humanistánk: Maximilianus Transsylvanus. Igaz, hogy a belgák apasági keresetet sem indítottak miatta, csak egyszerűen elkönyvelték őt a maguk számára, de mi már a rekvirálások minden fajához hozzá vagyunk szokva. Maximilianus erdélyi származása alig lehet vita tárgya. Már atyja is a mohácsi csatában esett el. Egykorú iratok is erdélyinek mondják.

Büszke vagyok, ha a kultúrának e szerény méreteit látom, mert ez a miénk. Ez is bizonyítéka, hogy mi nem vagyunk új földesurak a kultúra telepein, hanem évszázadok hosszú sorára tekinthetünk vissza.

1924




Hátra Kezdőlap Előre