Az erdélyi udvarház gazdasági szerepe a XVII. század második felében

A régi rendi társadalom birtokkezelésében az erdélyi udvarház (curia) mint gazdasági egység szerepelt. Századokon keresztül e nemesi udvarházakból-kúriákból történt a gazdasági irányítás. A birtokos nemesség, továbbá a jobbágyság élete ez udvarházak körül folyt le, éspedig a XVII. századdal bezárólag, még közelebbről a fejedelemség megszűnéséig (1690), a maga érintetlenségében. Az ez időtől kezdődő bécsi kormányzás ugyanis, az erdélyi jellegzetességek rovására, a közéletbe és a magánéletbe sok újítást hozott be.

E változás a gazdasági életre is erősen kihatott. A tömeges rangemeléssel, a hivatali nemesség szaporodásával, a bécsi nagyúri élet utánzásával az egyszerűbb erdélyi életmód széles körben divatját múlta. A régi kúriákat sok helyütt átépítették, vagy gazdasági épületekké, tisztviselői lakásokká szállították le őket, és az udvarházak helyébe a kor ízlése szerint pompás barokk kastélyokat építettek. A kastélyhoz tartozott a nagy kiterjedésű, gondosan ápolt park, nyírott bokrokkal szegélyezett útjaival, különleges virágágyaival, benn a kastélyban tágas termekkel, bennük nyugati mintára készült bútorokkal.

A XVIII. század eszerint a régi, egyszerűbb erdélyi életet, beleértve az öltözködést és az új életrendet is, erősen átformálta. Az átalakító hatás főleg a főnemességnél jelentkezett, de a köznemességet, a városi polgárságot, sőt az egyszerűbb embereket sem hagyta érintetlenül. Az egykorú írók, mint Cserei Mihály, Rettegi György, Apor Péter a régi, a fejlődés természetes menetét követő erdélyi életmód feladását egyöntetűen panaszolják.^*

Ez életmódváltozás sokba is került. A költségek fedezésére tehát új jövedelmi források voltak szükségesek. A kincstári (fiscus) birtokok már eddig is jórészt magánkézre jutottak. Ezekhez most a nagybirtokos nemesség, főleg erdőirtások révén, nagymértékben fokozta a saját kezelésében tartott, azaz majorkodási földek (allodiatura) számát. Emiatt meg a robot nagyobbodott, s vele a jobbágyság vállaira nagyobb súly nehezedett. A század végén a német rendszerű állami gazdálkodás bevezetése is fokozta a lakosság terhét. A felemelt adó is súlyosan érintette a jobbágyságot, úgyhogy a XVII. századbeli helyzetéhez képest sokkal rosszabb viszonyok közé került.

A XVII. század második fele tehát, amely időszakra jelen tanulmány kiterjed, az erdélyi gazdálkodást, az udvarház e némű beállítottságának keretében, még a maga eredetiségében tárja elénk, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. A tiszta képnyújtást megkönnyíti, hogy a jobbágysorsba süllyesztett székely harmadik rend megmozdulásán kívül a századon át nem volt szervezett jobbágyfelkelés Erdélyben.

Az enémű vizsgálódást elősegíti, hogy a kérdés tanulmányozásához tekintélyes egykorú forrásanyag kínálkozik. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárában ugyanis több birtokról jobbágyösszeírás, ún. urbárium található. Ez összeírások magukban foglalják a jobbágyság szolgáltatásait is. A megfigyelésre, többek között, Apor István kincstartó urbáriuma különösen alkalmas. Neki ugyanis, mint Erdély egyik leggazdagabb nagybirtokosának, Csíktól kezdve Udvarhely, Háromszék, Küküllő, Torda, Kolozs, Doboka, Belső-Szolnok, Fejér és Szeben vármegyében voltak birtokai. Urbáriumából is kitűnik, hogy a nagybirtokos egy-egy vidék helységeit, amelyekben ti. neki földjei voltak, gazdasági vezetés tekintetében központi helyekhez csatolta. Ilyen helyeken a gazdálkodást a birtokos megbízottja: egy-egy udvarbíró gyakorolta. Az udvarbíró elnevezés már magában az udvarházra utal, amennyiben e gazdasági kerületekben mindenhol volt udvarház vagy legalábbis major.

Ily módon a nagybirtok könnyebb kezelés céljából mintegy középbirtokokra oszlott, amelyek szerves összefüggésben maradtak a nagybirtokos állandó lakóhelyével, udvarházával. Középbirtokos nemesség Erdély-szerte nagy számban élt, így a nagybirtok eme kisebb tagozódásai a középbirtok életére is fényt derítenek. Ez az állapot annál is inkább természetes, mivel a nemesi egyenjogúság alapján akkor még a nemesség között nagyobb eltérés nem volt. A nagybirtokos is nagyjában a nemesség átlagos életét élte, aszerint gazdálkodott, építkezett és rendezkedett be. A birtokosok közötti nagyobb megkülönböztetés, amely később osztrák–német hatásra bekövetkezett, nem erdélyi talajból fakadt.

Az urbáriumokhoz ingóság-összeírások (inventárium) is sorakoznak, hogy az udvarházak belső berendezését feltárják. Előfordul, hogy a jobbágyösszeírás és az udvarház-felszerelés ugyanegy kimutatásba kerül. A tárgyra vonatkozólag egyéb egykorú forrásokban is vannak adatok, úgyhogy az udvarház gazdasági egységének szemléltetése több oldalú megvilágításból kerül elő.

A szemlélő észreveszi, hogy az állami jószágok kezelése a magántulajdonok gazdálkodásához volt hasonló. Az egyes falvakban elszórt földeket ezekben is egy-egy középponti hely, rendesen vár fűzte össze. Az 1650-i rendelkezés 14–15 ilyen fiscusjószágot sorol fel. Ezekből azonban a fejedelemség végére, a szertelen elzálogosítás vagy eladományozás következtében, mindössze 6 maradt meg, a többi magánkezekbe került, és jórészben ott is maradt.

A kincstári jószágoknak fő kezelője maga a fejedelem volt, akinek családi nevelésén alapuló gazdasági hozzáértése többször feltűnő. Az erdélyi fejedelmek földesúri családokból léptek elő, gazdasági tevékenységüket tehát csak tovább folytatták. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmek gazdasági hozzáértése általánosan ismert. Az udvarház-gazdálkodás szemléltetésére tehát a kincstári birtokokból is vehetők példák.

Az Erdélyben azóta megszűnt nagyobb birtokok időszerűvé teszik annak vizsgálását is, hogy a XVII. században hogyan jelentkezett a kisbirtok, azaz a jobbágytelek. Mivel abban a korban még viszonylag kevés volt a majorkodási birtok, a birtokos inkább a jobbágyság szolgáltatásaira támaszkodott.

A birtokos és a jobbágyság viszonyának mérlegelésére két általános megállapítás kínálkozik. Igaz, hogy egyik sem jobbágyszájból jön, de mégis olyanoktól származik, akiket a néppel való együttérzésük bírt rá nyilatkozatuk megtételére. Az egyik az irodalomból is jól ismert író, Szántó István jezsuita, aki 1581-ben, tehát a XVI. század végén az erdélyi jobbágyság helyzetét a lengyelekével hasonlította össze. Elítélte lengyel nemzetiségű házfőnökét, hogy az túlságosan szigorúan bánik a kolozsmonostori rendi birtokokon élő jobbágyokkal. A római egyetemes főnökhöz intézett jelentésében magyarázta, hogy az erdélyi jobbágyokkal nem lehet úgy bánni, mint a lengyelekkel. Lengyelországban ugyanis azok, akik a nemesek hatalma alatt állnak, szinte olyanok, mint a rabszolgák. Igen kemény bánásmódban van részük, akárcsak a törökök rabszolgáinak. Erdélyben azonban egészen más a jobbágyok magatartása. Ezek azt akarják, hogy nem mint szolgákkal, hanem mint polgárokkal bánjanak velök.

A másik észrevételező is nemesember, Apor Péter, a „Metamorphosis Transylvaniae” szerzője. E művében a fejedelemség korabeli nemesi társadalom életét állította szembe az ő korában alakított mágnásosztályéval. Előadása szerint az egyszerűbb életmódban, a XVIII. században elharapódzott gőg helyett, szeretetben élt úr és paraszt. Nyilatkozatából, amelyet mint kortárs tett, legalábbis a békésebb együttélés megállapítható. Következménye ez az egymásrautaltságnak, amelyet a század közepén a török, a század végén pedig a német megszállás idézett elő. Az udvarház és a jobbágyság így szorosabb kapcsolatba jutott.

Az udvarház általában úgy él a köztudatban, mint békés, jómódot mutató, tágas, többnyire földszintes ház, ablakaiban színes virágokkal, udvarán népes galambdúccal. A képzelet kiszínezte e lakot, és azt mint a régi nemes birtokosság patriarchális életfolyásának emlékét mutatta be. Az udvarházak idővel nagyon meggyérültek, átformálódtak, vagy romban hevernek, úgyhogy eredeti formájában csak itt-ott lehet egy-egyet találni.

Az emlékek szerint az udvarházak közül aránylag kevés volt emeletes. Ezeket az egykorúak kastélynak hívták. A földszintes és az emeletes udvarházak is viszonylag kicsiny épületek, kevés lakószobával. Hogy néhányat felsoroljunk: a XVII. századból megvan a kisbuni⁺ kastély, amelyet Bethlen János kancellár építtetett; a kendilónai⁺ Kendi kastély; a mezőörményesi fejedelmi kastély az 1640-es évekből; a szárhegyi⁺ Lázár kastély, amelyben Bethlen Gábor ifjúkorában lakott. A fejedelmek idejéből való a fogarasi kastély is. De ez már nagyobb szabású, akárcsak az akkor már meglévő, de idővel átalakított görgényi, vécsi, bonchidai kastély.

Egyes udvarházak egykori leírásai^* nemcsak magát az épületet mutatják be, hanem annak környezetét, berendezését, alkotórészeit is. Így tehát az iparművészet és néprajz számára is anyagot szolgáltatnak. Jelentékeny tehát az irodalmi kincs, amely így kiaknázásra vár. Mutatóul álljon itt néhány rövid leírás:

A gerendi udvarház (Kassai István és Gerendi Márton volt a birtokosa) állapota 1647-ben: deszkakapuja zsindellyel fedett, lenn vascsapon, fenn pánton forgó. Retesze vasból való. Mellette a bejáró kisajtó alól szintén vascsapos, fenn pánton járó, kilinccsel ellátott. A kapun belül szalmával fedett sütőház áll, benne dagasztóasztalka, mellette egy vonókorcsolya. Az udvarházépület szalmával fedett, apaszos falú, előtte faragott deszkás tornác. Ebből vassarkú pántos, kilincses fogantyújú bélelt parasztajtó nyílik a pitvarra. Benne két nyoszolya, faragott padszék, csebrek, fatálak, fakanalak. Az úr házában (= szobájában) két asztal, három karszék, két padszék, két nyoszolya látható, mindmegannyi parasztkivitelben. A fal mellett három gyékény, parasztszekrény, kályhás kemence.

A porumbáki⁺ kincstári udvarház (1648-ban) kapuja előtt leveles szín, alatta fenyődeszka látszik. A kúriához leveles, fenyődeszkás kapu vezet, lenn fasarkon, felül vaspánton forog, a kapu felett zsindelyes tetőzet. Az új kőházak (szobák) előtt hosszú tornác. Ennek oldala, könyöklője fenyődeszkás. A házak alja mésszel megvont, felül fenyőgerendás, gyalult deszkával pártázott. Az első házból parasztajtó nyílik kölönccel, fordítóval, kulccsal, ütközővel. A faajtó körül deszkával van megbélelve. A harmadik házba vasfogantyújú, -kilincsű, -fordítójú, -ütközőjű ajtó nyílik. Padlása fenyőgerendás. Két négy-négy táblás ablaka üvegből való, fakeresztében négy-négy szál vasvesszővel. A szobában mázas kemence, parasztasztal, bélelt paraszt padszék, két paraszt karszék, parasztnyoszolya. A negyedik ház ajtaja ugyanolyan, alja és padlása, valamint falai mésszel vannak bevonva. Ebben zöld mázas kályhás kemence, parasztbútorok találhatók.

Ugyanitt, a Bethlen Gábor által épített faházak (szobák) előtt egy kis udvarló karfás tornác húzódik, deszkával bélelve. A tornácon öreg (nagy) deszkaszuszék (gabonatartó láda) áll, úgyszintén parasztasztal. A tornácból tolózárral, kilinccsel, fordítóval, bevonóval, ütközővel, kulccsal ellátott ajtó nyílik. Az ajtó deszkával körülkerített. Az ajtó egy olyan szobába vezet, amelynek alsó része földdel töltött, padlása gerendás, gyalult deszkával megpadolt. Az ablakok négy-négy részből állók. A szobában parasztkályhás kemence, asztal, padszék látható. E szobából ugyanolyan ajtó vezet az asszony házába. Ennek berendezése az előző szobáéhoz hasonló. A tornácból nyílik az úr háza, parasztfogantyús, ütközővel ellátott ajtóval, azonos berendezéssel. Ebből deszkával bélelt ajtó vezet az ebédlőházba. Négy üvegablaka négy-négy táblás. Benne zöld mázas kemence, parasztasztal, padszék, pohárszék. Innét ajtó vezet az udvarlóházba, benne zöld tüzelőkályhás kemence, parasztasztal, két pár bélelt padszék.

Buzában (Szolnok-Doboka vm.) az udvarházon kívül a külső udvarban tölgyfa kapu található, mellette kis ajtóval. Belső udvara tapaszos palánkkal kerített, az udvarban négy romlott bástyával. Az udvarházba két rendbeli fagrádics vezet. Van tornáca, több szobája. Az úr házában fiókos asztal, padszékek láthatók. Három ablaka parasztrámás, papírral bevont. A ház teteje zsindelyes.

A szentbenedeki⁺ kastély emeletes épület, benne nagy palotával (= teremmel). Ez udvarház is bástyával díszített. Az uzdiszentpéteri (Kolozs vm.) udvarház 1647-ben még a kincstári birtokok közé tartozott. Ekkor rozoga állapotban lévő udvarházába kétfelé nyíló deszkakapu vezetett. A derék udvarház előtt deszkatornác húzódott zöld ágakkal befutva. Ebből ajtó nyílt a pitvarra, innét az ebédlőpalotába. Itt paraszt pohárszék, mázas kemence, asztal, három bélelt padszék állott. Bal kéz felé az úr háza következett. Benne parasztkemence, asztal, két bélelt padszék, ablaka papírral fedett. Innét ajtó nyílt az asszony házába. Ennek berendezéséhez tartozott két bélelt padszék is. A házak falai sövényesek, mésszel vakoltak. Az udvarház közepén kőkémény állott.

E szentpéteri udvarház Apafi fejedelem idejében Teleki Mihály birtokába jutott. Az udvarháznak az ő idejéből, 1679-ből eredő leírása ez idő szerint az összes hasonló ismertetések közül a legszebb és legtanulságosabb. Ekkorra már két udvarház emelkedett a telken, az újabbat valószínűleg még Apafi fejedelem építtette. Erre mutat, hogy annak palotájában (= nagytermében) a gerendán csüngő szarvasagancs gyertyatartókon a fejedelemasszony címeres táblája ékeskedett e felírással: Anna Bornemisza Dei gratia Transilvaniae Principissa, Siculorum Comissa. Az udvarházakat körülvevő kerítést öt szegletes, apró bástya tagolta. Ezeken kívül harangláb, más szóval órás tornyocska díszítette a bejárórészt, zsindelyes tetején bádoggombbal, pléhvitorlákkal. Az épületek, amelyek különböző célokat szolgáltak, négy rendben állottak. Az első rend házban volt egy-egy szoba a bujdosó kurucok részére és egyben más vendégek számára. A második rendbeli házak a már 1647-ben megvolt udvarháznak feleltek meg.

E házak (szobák) előtt végig könyöklős, karfájával együtt pártázatos deszkával borított tornác húzódott. A ház közepén és egyik végén fagrádics vezetett fel. A tornác alja téglás, mennyezete festett gerendás volt. A tornácból ajtó nyílt a pitvarba. Ebben kerekded, keresztlábas asztal, festett almárium állott. Az ebédlőpalota egyik ajtaja a pitvarból, a másik a tornácból nyílt. Ajtófélfái, szemöldökfái festett deszkával voltak borítva. Sövényes oldala kívül-belül tapaszos, meszes, a padlózat tégla, a mennyezetgerendája pártázatos, a padlás deszkából való. Négyfelé nyíló ablakait ón foglalta össze. Hosszú asztala három darabból állott. Kilenc festett karszék meg más festett, rámás, cifrán varrott bőrözéssel borított, töltött karszék vette körül. A falon vas- és lécszegekkel ellátott katonafogasok függtek. A pohárszék erkélyének két oldalát, karfáját festett deszka borította. Ajtaja kétfelé nyílott. Alsó részében deszkapolc feküdt, rajta fatányérok, borhordó fazekak, mázos kancsó. Középső részében velencei kristálypoharak, hosszú szárú kotyogós ivópoharak, a vendégséghez való fedeles fakupák sorakoztak. Az ebédlőpalotából festett, tolózáros ajtó vezetett az úr házába. Ennek sövényes oldala kívül-belül tapaszos volt. Alja téglából rakott. Deszkázott padlása különféle festékkel cifrázott. Hatszegre metszett ablaka kívülről deszkatáblás volt. A belől szenelő kemencét zöld máz díszítette. A négyszegű festett, fiókos asztal olasz lábakon állott. A szobában egy ember számára való fehér nyoszolya volt, amelynek párnatartó feneke 13 szál kenderhevederből készült. A szattyánbőrrel borított karszéket fehér cérnatűzések, ólmos szegek tették cifrává. Más székeket ezüst-, arany- vagy zöld festék ékesített. E házban lévő erkély, más szóval íróházacskában két ember részére való fehér nyoszolyán kívül olasz lábas és veres posztóval borított, háromfiókos hosszú íróasztal állott, rajta esztergályozott, tornyos, festett öreg kalamárissal, viaszos pennatartóval, fedelével együtt fából esztergályozott, írásporozáshoz való portartó, könyv tartására szolgáló festett tékácskával. Az asszony házának egyik ajtaja az úr házából, a másik a leányasszonyok házából, a harmadik a folyosóról nyílt. A szoba ajtófélfáját deszka borította. A padló téglából készült, a fala festett volt, a mennyezete gerendás. A szobában olasz lábas, négyszegű asztal állott, két embernek való veres nyoszolya, mellette bölcső alá való lábas deszkaszék. A leányasszonyok házában két emberre való fehér nyoszolya volt, a fogasokon kék, zöld, sárga bokályos vizeskorsók, fehér bokályos csuprok, üvegkancsók, poharak állottak nagy számban.

A leírásban szereplő harmadik rend házak az új udvarházat jelentették. Az épület tetejét zsindely fedte, két végén bádoggal borított gombbal, bádogvitorlával, -holddal, -csillagokkal. Az alsó rész szobái: a gyermekek tanulóhelye, a szabók háza, vendégszoba, fegyverház. A felső részt jórészt az úr palotája foglalta el. Ennek szélessége öt öl volt, hosszúsága tizennyolc és fél öl. E terem nagysága is arra vall, hogy ez új udvarházat Apafi fejedelem építtette, és e nagy termet fogadásra használta fel. E palota alsó padlását a tapasztásra rakott tégla borította. Vendégséghez való keresztlábas asztal, karszékek szerepeltek a bútorok között.

E XVII. századbeli udvarházleírások szerint tehát maguk az épületek, belső berendezésükkel együtt, meglehetősen egyszerűek voltak. A családi lakást a szobák kis száma és a legszükségesebb berendezés jellemezte. Három-négy szoba a használatra elegendő volt. Többnyire csak az úr szobája, az asszonyé, a leányoké, a közös tartózkodásra és egyben a vendéglátáshoz szolgáló ebédlőterem-palota van a nagyobb udvarházakban is. A berendezési tárgyak a napi szükségletre korlátozódtak. Ezek is közönséges kivitelben készültek. A bútorok egyszerűségének jellemzésére a paraszt jelző gyakori.^* A bútorok jól alkalmazkodtak a szobák jellegéhez, amelyek tapaszos, meszelt falaikkal, gerendás mennyezetükkel, téglapadlózatukkal nem annyira kényelmet adtak, mint szükségletet szolgáltak. Köznemesi egyszerűség nyilatkozott meg a rangosabbak életmódjában is, kifejezőül az akkoriban még meglehetősen megvolt egyformaságnak.

Az udvarházak egyszerűségét egykorú felszerelési jegyzékek (inventárium) is kifejezően szemléltetik. E tekintetben az Apor, a Kornis és a Teleki család ilynémű kimutatásai mintául szolgálhatnak.

Apor István holmijában a pléh-, bádog-, vas-, ón-, réztárgyak mellett ezüst- és aranytárgyak is előfordulnak, mint fokozatos megvagyonosodásának és a bécsi hatásnak jelei. A nagy tömegű pléhtálak, -tányérok, -kanalak, -poharak, továbbá vaskalamáris, ón hamuverő, óntálak és -tányérok mellé ezüstpoharak, -kupák, -csészék, gyertyatartók, evőeszközök, sótartók, kávéfőző, hamuverő, kalamáris stb. lépnek elő. Az asztalra való bőrtakaró, sebesi és brassai pokróc szerepelnek a leltárban.

Teleki Mihály szentpéteri udvarházában fából esztergályozott, tornyos öreg kalamáris ugyanígy készült portartóval, tölgyfa fürdőkád, szalma, lófark szobalegyező az egyszerűség kifejezői. Kornis Gáspárné Csáky Mária értéktárgyai között viszont igen becses darabok tűnnek elő. Ez értékek már nem a falusi udvarházi élet átlagos egyszerűségére utalnak, hanem az értékeket gyűjtő nagybirtokos gazdagabb felszerelését tüntetik fel. Apor István kolozsvári házában helyezte el féltettebb kincseit. Kornisné Besztercén feltűnően értékes ékszereit, Apor inkább díszruháit, drága fegyvereit, ezüsteszközeit, könyveit helyezte biztonságba. Az ilynemű értéktárgyak nemzedékeknek szóltak, és bankok hiányában értékbefektetésnek bizonyultak. Az alkalmi nagy pompakifejtések azonban távol állottak az udvarházakban uralkodó egyszerűségtől és munkás élettől. Ez az egyszerűség már magában véve munkára való berendezettséget sejtet. A benne folyó napi élet megfigyeléséből ez be is bizonyosodik.

Az udvarház körül ugyanis gazdasági épületek sorakoztak fel. Volt gazdasági udvar az állatállománnyal, majd a kertek, szántóföldek következtek. Az udvarházat a hozzá tartozó épületekkel együtt kerítés vette körül. A bükkösi Kemény udvarházról közölt kép a helyzetet jól magyarázza. A kép bal oldalán magában áll a földszintes udvarház, tőle jobbra és balra tisztviselőlakások következnek a háztartáshoz tartozó épületekkel, szemben meg a magtár látható. Az egészet kerítés veszi körül, amelyen át – éppen szemben – galambdúcos kapu vezet az udvarra. Távolabb az istállók látszanak. Teleki szentpéteri udvarháza a kisebb udvarházaktól annyiban különbözött, hogy több épületcsoportból és két külön udvarházból állott.

Az udvarházi gazdálkodás egyik vonását az önellátásra való törekvésben ismerjük fel. E szándék nyilatkozott meg az élelmiszerek nagyobb tömegű előállításában, jobbágyiparosok alkalmazásában és megfelelő bevétel biztosításában. A szentpéteri udvarház tekintélyes földbirtokot és sok jobbágyot fogott össze, ennélfogva benne az élelmiszer-előállítás és az iparosok alkalmazása is nagyobb méretű. Külön lisztes-, sütő-, ecetes-, gabonásházról olvasunk; itt a sernek, ordának, sajtnak, vajnak, túrónak, aszalt szilvának nagyban való előállításával találkozunk. Külön házuk (szobájuk) volt a szabóknak, csizmadiáknak, kádároknak. Asztalos, szíjgyártó is dolgozott az udvarházban. Apor István különböző gazdaságainak udvarházaiban lépten-nyomon iparosjobbágy nevével találkozunk. 1696-ban készült urbáriumában kőműves, asztalos, kerékcsináló, csizmadia, szakács, téglavető, molnár, két évvel utóbb készült újabb jobbágyösszeírásában tarisznyakészítő, molnár, kádár, csizmadia, szűcs, faragóember stb. szerepel. Ugyanez a helyzet a gyalui váruradalom falvaiban is.^* Ez az eredetileg kincstári birtok a Bánffy család kezelésébe került: 1666-tól ez állíttatja ki az urbáriumokat. Ez időtől ilyen iparosok neveivel találkozunk: mészégető, kötélverő, fazekas, takács, szakács, szűcs, kádár, kerekes, faragó, lakatos, ács, varga és csizmadia. Ide számítható a madarász, méhész, kertész stb. is. Az ilyen iparhoz is értő jobbágy megbecsülésére utal Apor újabb urbáriumában a málomi tehenes nevénél tett bejegyzés: „nem mindennapi szolga, mesterember”.

A legszükségesebb iparcikkek házi előállítása mindenesetre lényegesebben kevesebbe került, mint a városokban, vásárokon vett holmi. Bő adatok mutatják azonban, hogy főleg ruhaneműekben mennyire a városokra szorult a falu.

Az udvarházban előállított áruk között értékben a bőr vezetett. Erre a lábbelik, lószerszámok, hintófelszerelések, ládák, táskák, terítők, ruhák stb. készítéséhez állandóan szükség volt. Számon tartották tehát a sokadalmakat-vásárokat, ahol az eladáskor nagyobb árat remélhettek. „A nagybányai sokadalom nem messze van – írta Veér Judit az urának, Teleki Mihálynak. – Ha a túrót, tehénbőröket oda ki nem viszik, abból kár származik. Sokadalom nélkül csak elvesztegetik az árut, viszont ott jó pénzen eladják, 60–70 tehénbőr eladásra készen áll. Jó lenne, ha a túrót, bőrt, ami ott el nem kél, Szatmárra vinnék a vásárra.”^*

Veér Juditnak gondoskodása példa a kor asszonyainak gazdasági hozzáértésére. Az udvarházakban felnőtt leányok megszerették a földet, az állatot, a házimunkát, és asszonykorukban is szívesen gazdálkodtak. Nemcsak az udvarházakban, hanem az egész gazdaságban. Főleg olyankor, ha uruk távolléte ezt tőlük megkívánta. E nemesasszonyok közül számosan nagy névre tettek szert gazdasági tevékenységükkel. Elég csak Veér Juditnak, Apor Istvánné Farkas Zsuzsannának, Apor Péterné Kálnoky Borbálának nevét megemlítenünk. Nagyobb arányú gazdasági tevékenységükre a hozzáértést a háziteendőkben való jártasságukból merítették. A család körében felnevelkedett leányok napi elfoglaltságához a házimunka természetszerűleg hozzátartozott. A konyhamunkához, szövéshez, varráshoz mindegyik értett, enémű teendőiket asszonykorukban csak tovább folytatták. Jellemző például hivatkozhatunk ugyancsak Veér Juditra. Nincs mivel fonjanak, írta urának. Márpedig „ilyen jó fonó asszonyoknak, mint mi, kár heverni”. Fogarasból két hétre való lent küldöttek, tudatta máskor. Ő 16 mértéket vett ki belőle, mivel cselédjeinek nem lesz mit fonniok. Ami kender volt ugyanis, azt a jobbágyokra adták ki. Len nélkül így az a helyzete, hogy teljességgel más dolgát nézi, maga meg semmi nélkül marad.

Szavai jellemzők a század nemesi asszonyainak a női személyzettel való közös munkájára, ami a munka értékét megfelelő magaslatra emelte. Ez asszonyok nagyban különböztek a következő század főnemes „dámá”-itól, akik közül sok már nagyúri, azaz a házimunkát nem ismerő életet élt.

Urának kívánságára Veér Judit, hogy Thököly István részére ajándékul varrasson keszkenőt, válaszképpen adta, hogy nincs kivel megvarratnia. Maga ugyan meg tudná varrni, de nem tudja, mikorra lesz kész. Ha lehet, azonban megvarrja, de patyolat vagy gyenge gyolcs kellene hozzá. Utóbb meg cinodof anyagot emlegetett, mivel a patyolat nem elég megtisztelő. Az ilyen nemesasszonyok gazdálkodására volt alkalmazható Teleki Mihály anyjának, Teleki Jánosné Bornemisza Annának mondása: „…teli kamarának eszes asszonya, üres kamarának pedig bolond asszonya.”

A nő szorgalmát dicsérte a baromfiban népes gazdasági udvar is, amint az az udvarházakban megvolt. Hasonlóképpen az élelmiszereket tartalmazó pincék, a padlás, itt-ott a jégverem. Kisebb udvarházaknál az épülethez közel sorakoztak fel a ló-, esetleg ököristállók, a juhaklok. A lovak fajármokra helyezett hosszú vályúk előtt állottak. A paripák és ugyanúgy az igásállatok. A lovak istállója többnyire közelebb jutott az udvarházhoz; rájuk ugyanis a közlekedés meggyorsítása végett inkább szükség volt.

Rendszerint az épületek közelében épült a kút és a hangulatkeltő galambdúc. A szentpéteri kút kerekes volt, vedre meg vasabroncsos. A porumbáki kőből rakott kút kerekes volt, vederrel, vaslánccal, vályúval. Viszont a szentpéteri a fenekétől a felső kávájáig boronával volt felróva. A szentpéteri udvarházban egymástól távolabb két galambdúc is állott. Az egyik földbe ásott két lábfán. Zsindelyes galamblakó helye hat emeletre terjedt. A másik galambdúc alja tyúkólul szolgált, két oldalát 36 szál fenyő borította. Felső része a galambokat fogadta be. Olyan módon oszlott két részre, hogy ott ember is eljárhatott. Az időben szép galambsereg népesítette be. Az udvarról nem hiányoztak a fák (kőris, alma) sem, hűs helyet adva és kellemes látványt nyújtva a ház lakóinak.

Az udvarház jellegzetességéhez tartoztak a kertek, amelyek a felsorolt épületrészek után következtek. Az ilyen kert vagy a termelt gabona elhelyezésére és a gabonaszem kiverésére szolgált, vagy pedig különböző veteményeket termett. A kert a vetemények faja szerint kapta a nevét. Átlag ilyen sorrendet követtek: csűrkert, veteményes-, gyümölcsöskert. Ezekhez esetlegesen virágos-, füveskert járult, vagy olyan kert, amely nevét az évi terménytől kapta (pl. dinnyés-, káposztáskert stb.).

A csűrkert a csűr körül elterülő szabad teret jelentette. Kert jellegét a fák adták meg, amelyek az épületet vagy annak kertjét körülvették. Apor István birtokain például csűrös-, veteményes-, gyümölcsös-, füveskert volt Alsótorján, Ózfalván, Csíkszentgyörgyön⁺; csűrös- és veteménykert Nyújtódon, Lázárfalván; csűrös-, veteményes-, füveskert Somlyón; csűrös-, veteményes-, gyümölcsöskert Vicén, Kóródszentmártonban, Bögözön⁺.

Uzdiszentpéteren, a hely adottságához mérten és a jobb mód miatt, az elrendezésben több nagyvonalúság nyilatkozott meg. Így az udvarház mellett, ennek kerítésén belül a kisebb veteményes-, lugasos-, gyümölcsös-, virágoskertet is meghagyták az élelmiszereket tartalmazó épületekkel együtt. E kert a terjedelmesebb kertek nagyobb távolsága miatt inkább díszül, üdülőhelyül szolgálhatott, mintsem számottevő termőhelyet jelentett. Erre vall, hogy a kertben szépen megépített két filagóriát is látunk. Az egyik filagória tornyos volt, lábakon állott, feljáró fagrádicsok tagolták. Folyosója karfás volt, alja deszkás, mennyezete zöld festékes deszkával párkányozott. Deszkából készült szobájában kerekded asztal, székek, nyoszolya állottak, zsindelyes tetején torony emelkedett, rajta bádogvitorla. A másik emeletes filagória távolabb állott. Alapja nyolcszegű volt, téglapadlóval, deszkával borított gerendás mennyezettel volt ellátva. A kerti boros-, vajas- és sajtospincék az élelmiszerek nagyobb bőségére utalnak. A kert terményei: lugasos szőlő, kerti eper, retek, petrezselyem, murok, kömény, puszpánk, levendula, spikinárd (nardus Indica), virágok, bővebben konyhaélés.

A tulajdonképpeni gazdasági udvar és a hasznot hozó kertek az udvarház kerítésén kívül estek. A sorrend szerint következtek: a sövénnyel kerített, favesszős ajtós tyúkászház, a náddal és szalmával fedett pulykaólak, a sövényből készült és szalmával fedett lúdól, a marhaakol, a boronából rótt disznóól, pajta borjúk és szamarak részére, a fejős tehenek akla, az ököristálló, ménesakol, a kecske- és juhaklok, disznóhizlaló. A termékek: sajt, túró, orda, tekintélyes mennyiségben.

A kertek közül első a csűrkert, benne két csűr. Mindkettő szalmával fedett, tapaszos, egyszerű épület volt. Bennük gabonatartó ládák-szuszékok, vetésre tartogatott búza, továbbá kalangyában vagy kévében álló, csépelt vagy ázott len vagy kender.

E kertben volt még két gabonás-, más néven élésház deszkaszuszékokkal, különböző gabonafélékkel (búza, rozs, árpa, borsó, köles), továbbá főzeléktartó hordókkal, a sasfák közébe rakott rekeszekkel, sokféle gazdasági eszközzel. A közelben állott a fenyőfából készült, zsindelyes, belül tapaszos serfőzőház, a szükséges felszereléssel és anyagokkal.

A termő kertek közül legközelebbi a méhes- vagy veteményeskert volt, négyszögletes sövénykerítésének minden oldalán szalmával fedett sövénykapuval. A kert 12 táblára oszlott. Egy része gyümölcsös, más része zöldséges volt. Szalmával fedett eresz vagy szín alatt 60 kosár méh zsibongott. Sövénnyel kerített, répával és retekkel bevetett kert után másik veteményeskert következett, 23 táblájában zöldségféléken kívül gyümölcsfák is tenyésztek: egres (köszméte), barack, meggy. A kertben a sajtószínben szükséges eszközök tűntek elő: olaj- és ecetsajtó, kása-, alma-, lenmagtörő. Itt-ott szétszórtan káposztás-, dinnyés-, oltványoskert tartozott még az udvarházhoz.

E kertek tehát az akkori jellegzetes formában és szerepben mutatkoztak. Rendes alakjuk a négyszegletes, az egyes táblák is ugyanilyen formát kaptak. A gyümölcsös, veteményes elnevezés nem akadályozta meg, hogy bennök virágok is ne tenyésszenek. Egy-egy kert, a kertjelleget feladva, már inkább a szántóföldek közé volt sorozható, így a káposztás, dinnyés. A virágok termesztését a meglehetősen elterjedt és hasznot hajtó méhtenyésztés is előmozdította. A méz és a viasz Erdély belföldi és kiviteli kereskedésének állandóan keresett anyagául szolgált. A termények sorát két évre szólóan nagy mennyiségben ki nem csépelt gabonafélék (búza, rozs, árpa, zab, bab, köles) zárták le.

Más udvarházakat is szép kertek tettek hasznosakká. Így Szentbenedeken a csűrkerten kívül szénatartó kertet, vadkertet, káposztás- és veteményeskertet találunk. A porumbáki kert belső elrendezése miatt érdemel figyelmet. Benne szőlő, körte, alma, szilva termett. A virágok közül ott díszlett a szekfű, a méheskertben meggy- és rózsafákon kívül 43 méhkosár volt található. A lugaskertben a szőlő karókra futtatva termett.

A kertek eszerint a konyhára szükséges zöldségfélék és az állattartásra szolgáló termények előállítására szolgáltak. Még a gyümölcsfák virágai és a kerti virágok is, valamint a különböző füvek részben a méhtenyésztés, részben az illatszerek és gyógyítószerek előállítása miatt gazdasági értéket jelentettek. Ezek készítése az udvarházakban általános volt. Illatszerek nagyobb bőségben a szentpéteri udvarház leírásából tűnnek elő. A legkülönbözőbb virágokból készültek. Felsorolásuk értékét növeli, hogy készítésük módját is látjuk. Eszerint a virágleveleket baracklében, tejben, borban stb. érlelték, az előállított illatszert egyszer-kétszer-háromszor elvonták, majd az üveget újból feltöltötték. Az első keverésből előállított illatszer lett a legfinomabb, egyben legértékesebb.

Az ilyen illatszerek közül legelterjedtebb volt a rózsavíz, amellyel evés előtt kezüket bedörzsölték. Ide tartoztak az olajok, amelyeket a haj illatosítására és zsírosítására (mandula-, menta-, viola-, szekfű-, liliom-, szerecsenolaj), továbbá szépítőszerül (narancs-, citromhéj-, rozmaring-, rózsasziromolaj) használtak.^* Az illatszerek készítésével természetesen a nők foglalkoztak. Ennek jeléül például az érlelőüvegek és az érő illatszerek helye Szentpéteren a leányok szobájával összefüggésben állott.

Az előállított szerek egy része orvosságul szolgált, amelyek készítésében szintén a nőknek jutott a főszerep. Az inventariumokban megtaláljuk a „patikaládát”, amely a legszükségesebb orvosszereket tartalmazta. E régi asszonyok a családtagokon kívül a cselédeiken is segítettek, általában mindenkin, aki hozzájuk fordult. Az orvoshiány ugyanis nagy volt. A városok fejletlensége, a közlekedés hiánya, az utak rosszasága miatt elszigetelten állott a falu. Az itteni szegénységnek a nők voltak az első orvosai. Tudományukat azoktól az orvosoktól lesték el, akik a városokból hozzájuk kijártak, vagy akiket a városokban ők kerestek fel. Másrészt anyáról leányra szállt az orvosi ismeret.

A tárgyalt kor asszonyai közül kettőnek, Bornemissza Anna fejedelemasszonynak és Veér Juditnak enémű ismereteire az orvostudomány is felfigyelt. Az előbbinek patikaládájában sokféle orvosság volt található. Saját magának és gyermekeinek sok betegeskedése szükségessé tette, hogy orvosi ismereteket szerezzen. Veér Judit is fordult hozzá rózsavízért. Írásából az tűnik ki, hogy a rózsavizet a forróság ellen itták is, amennyiben éppen e célból kérte azt.

Veér Judit maga is sokat volt beteg, kisgyermekeinek és az urának gyógyítása is állandó gondját képezte. Aggodalmaira és eljárására sok adat világít rá. Patikaládájában és azon kívül is nagy tömegben állottak a gyógyító füvek. Nem véletlen tehát, hogy Pápai Páriz Ferenc 1687-ben megjelent orvosi művének első kiadását éppen Veér Juditnak és Teleki Mihálynak ajánlotta. Az udvarházak felszerelésében ott találjuk az érvágót, klistélyozót, fürdőkádat stb.

Rendszerint a kertekkel volt kapcsolatos az udvarház gazdasági egységének két jellemzője: a haltartó és a malom. Többnyire közel estek egymáshoz, ha a víz arra alkalmasnak kínálkozott. Az udvarházak leírásaiban egyike vagy másika, gyakrabban mindkettő szerepel.

A haltartó, másutt pedig a kisebb-nagyobb halastó a tervszerű haltenyésztésre nyújtott módot, nemcsak a házi szükséglet, hanem eladás céljából is. Veér Juditnál olvassuk, hogy a rendelt ötvösművek kiváltására csak halból teremthet pénzt. A haltartó tiszta vizében a hal elvesztette mocsárszagát, kellő gondozással meg is hízott, és emellett a fogyasztásra állandóan készen állott. Hogy a hal mennyire kedves étel volt, bizonyítja az, hogy állandóan szerepelt az ajándéktárgyak és meglepetések között. A távol levő házastársak, családtagok, jó ismerősök szívesen kedveskedtek vele egymásnak. Amennyiben a haltartó többször a kertek között húzódott meg, ott egyben kedves látványosságot is nyújtott.

A szentpéteri haltartó 1647-ben az udvarház közelében szép forráskút mellett készült. Sövénnyel volt kerítve, és a forrásból csatornán folyt bele a víz. Ugyanitt 1679-ben már 3 tóban tenyésztettek halat. A tavak közül a középső és halban gazdag tavacska esett az udvarház mellé. E tavacska négy oldalát tölgyfagerendából készült ráma keretezte. Egyik végénél tövissövényből is haltartót rendeztek be könnyebb halfogás és etetés céljából. Porumbákon a filagória oszlopai az egyik négyszögletű, kőből rakott haltartóból emelkedtek ki. Az itteni haltartók deszkarekeszeiben más-más fajta halakat tartottak. Ha a helyzet úgy hozta magával, egyes helyeken a folyóból kerítettek el haltartót.

Szentpéteren az egyik halastón épült a lisztelőmalom, Porumbákon meg a patakon. Ez utóbbi helyen kásatörő és fűrészmalom is volt. Apor István birtokain az udvarház jellegzetességeit (udvarház, kertek, malom, haltartók) a következő helyeken szemléljük: Vicén, Nagygalambfalván, Szentkirályon, Lázárfalván, Alsótorján. Lisztelőmalom helyei: Boncnyíres, Szentsimon, Csíkszentgyörgy, Lemhény⁺, Nyújtód, Bögözön döröckölő-, kásatörő malmot, Csíkszentgyörgyön és Szentsimonon fűrészmalmot is tartottak fenn. A malom nemcsak a ház szükségletét fedezte, hanem jövedelmet is hozott. A malmok alól- vagy felülcsapók, egy-, két- vagy háromkerekűek voltak.

 

Az udvarház gazdasági egységének fogalmát a felhozott jegyek nem merítik ki. A csűrkertbe behordott gabona, széna, továbbá az oda gyűjtött dézsma messzebb térre veszi a vizsgálódás fonalát. Kivezeti az udvarházhoz tartozó szántóföldekre, rétekre, erdőkre, szőlőkre, továbbá a munkaerőre, amelyen az udvarház fenntartása elsősorban nyugodott. A birtokosnak, az udvarház lakóinak és az állatoknak eltartója a föld volt, amely terményeivel gazdájának szolgált.

Az udvarházhoz tartozó földmennyiség helyek szerint nagy eltéréseket mutatott. Mint említettük, nem korlátozódott a község határára, hanem magában foglalta mindazokat a földeket, amelyek az udvarházhoz mint gazdasági középponthoz tartozó községekben feküdtek. Mivel pedig gyakran előfordult, hogy egy-egy falu határa több birtokos között oszlott meg, ennek megfelelően egy-egy udvarházhoz tartozó földállomány legtöbbször meglehetősen messze vidékekről tevődött össze. Természetszerűleg adódott tehát, hogy a nagybirtok könnyebb kezelés céljából több középbirtokra tagozódott. A nehéz közlekedési viszonyok között nehezebben ment végbe a gabona összehordása, időveszteséggel járó és fáradságos volt a munkások jövetele-menetele, a felügyelet is nagyobb nehézségekbe ütközött. Gépek hiányában minden munka az emberekre és az igásállatokra maradt.

Apor István 1696-ban készült urbáriuma a nagybirtoknak ilyen középbirtokokra való szétosztását szépen szemlélteti. Az urbárium ugyan nem teljes, benne 15 jószág (possessio) beosztása megvan, és a vizsgálódásra mintául szolgál. Kolozs, Doboka, Belső-Szolnok, Torda, Küküllő vármegyére, továbbá Csík (Felcsík és Alcsík), Udvarhely, Kézdi székely székekre estek azok a földek, amelyek valamely középponthoz tartoztak.

Ez az urbárium feltünteti a majorkodási földeket, a férfijobbágyokat és állataikat. Olyan adatokat tehát, amelyekből az udvarházhoz való tartozás jelentőségére fény derül.

Megvilágosításul különböző helyekről, Kolozs és Doboka vármegyéből meg a Székelyföldről veszünk egy-egy jellemző példát. A Kolozs megyei Gorbóhoz⁺ tartoztak: Gorbó, Forgácskút, Dank, Nagypetri⁺. Majorsági szántóföldek hét helyen, nagyobb számban Gorbón voltak. Az elvetett gabona 462 köbölre (1 köböl – 1,875 l) és 2 vékára (1 véka = 31,249 l) rúgott, ami másfélszer annyi hold szántóföldnek felel meg. Dankon volt 2 föld, egyik 20, a másik 6 köböl vetőmag befogadására. E két szántó is 52 holdat tett ki. Gorbón volt még 4 kaszáló, az egyik 100, a másik 60, a harmadik 40, a negyedik 10 kaszás napi munkájára való. Dankon is volt egy rét, 8 napi kaszáló. Egy kaszás naponként átlag háromnegyed holdat vág le. A négy falura eső majorkodási szántóföld eszerint 745 hold szántót és majdnem 165 hold kaszálót-rétet tett ki. E mennyiség átlagos középbirtoknak felel meg.

Ugyane falvakban 35 örökös jobbágy és 8 zsellér élt. Fiaik száma 101. Saját tulajdonuk volt 30 ló, 180 ökör, 117 tehén, 174 tinó, 441 juh, 234 kecske, 312 disznó, 52 kas méh. Mivel a saját használatukra kapott jobbágyföldeken kívül a földesúr majorkodási földein igásmunkát végeztek, természetesnek tűnik fel, hogy nagyobb számú lovat, ökröt, tehenet tartottak.

Hogy egy-egy jobbágytelekhez hány hold föld tartozott, arra a XVII. századra vonatkozólag az ez idő szerint ismert forrásokból feleletet nem kapunk. A XVIII. század már közelebbi felvilágosításul szolgál, amiből az előző időre is lehet következtetni. A XVIII. század első felében ugyanis a gyalui váruradalomhoz tartozó falvakban ilyen útmutató adatokat találunk: Gyaluban egy-egy jobbágytelekhez 13–15 hold szántó, 2–4 hold kaszáló, Nagykapuson 20–22 hold szántó, 7–8 hold kaszáló, Kőrösfőn 32–34–35 hold szántó tartozott. 1776-ban egy úrbéri bizottság 12–16 hold szántóra akarta emelni az erdélyi jobbágytelkekhez tartozó földek számát. 1821–22-ben a majorkodási földek és a jobbágytelkek meghatározásában egy kiküldött bizottság (a Cziráky-féle) munkálkodott. Ennek adatait az 1846–47-es erdélyi országgyűlés is alapul vette. Ez országgyűlés az I. osztályú földekből egy jobbágytelekre 4–10 hold szántót, 2–4 hold kaszálót, a II. osztályú földekből 6–12 hold szántót, 3–5 hold kaszálót, a III–IV. osztályú földekből 7–14 hold szántót, 4–6 hold kaszálót számított. Ez adatok feljogosítanak arra, hogy egy-egy jobbágytelekhez tartozó szántót a XVII. században legalább 10 holdnak számítsunk. Amennyiben Erdélyben 1608-tól kezdve 10 jobbágyot számítottak egy kapunak (porta), amely jobbágyok mindegyikének lehetett külön telke, a Gorbóhoz tartozó 35 jobbágy és 8 zsellér kezelése alá tartozó telkeket 10 holdjával számítva, 430 hold szántót kapunk. Eszerint a Gorbóhoz tartozó majorkodási és jobbágyföldek összességét átlag 1300 holdnak vehetjük. E szám a középbirtok fogalmát fedi.

Más megfigyelésre kiválóan alkalmas hely Doboka vármegyében Vice. Ehhez tartoztak: Vice, Újfalu, Báton⁺, Kétel, Boncnyíres, Borzás⁺, Málom, Vízszilvás⁺, Hesdát⁺, Encs⁺, Omlás. Majorkodási földek voltak Vicén, Bátonban, Kételen. Vicén 25 darab földbe vetettek 531 köböl és 6 véka gabonát. Más négy kis darab földbe 2–2 vékát. Az említett alapon számítva ez 806–807 holdnak felel meg. Bátonban 33 köböl vetőmagra 49 hold esik. Kételben 13 darab földbe 247 köböl vetőmag került. Ez 370 hold szántó. A szántók összege 1227 holdra rúg. Kaszálórét volt Vicén: 4 darabban 111 napi kaszáló és 2 kisebb, közelebbről meg nem határozott füvelőhely. Bátonban 2 darabban 70 ember kaszáló, Kételben 3 darabban 121 napi kaszáló. Az összes háromnegyed hold napi munkával számítva 226 hold kaszálónak vehető. Ezeken kívül Málomban volt 10 darab ismeretlen nagyságú szőlő, Vízszilváson is két darabocska.

A Vicéhez tartozó falvakban élt 77 jobbágy, 76 zsellér; fiaik száma 216 volt. Állatállományuk: 37 ló, 366 ökör, 253 tehén, 280 tinó, 382 juh, 218 kecske, 512 disznó, 66 kas méh. A 153 jobbágy – zsellér, jobbágy – telkét 10 holdjával számítva, 1530 holdat kapunk. A majorkodási és a jobbágyholdak összege eszerint 2857 hold szántót, 227 hold kaszálót és 12 darab szőlőt tett volna ki. Ez is középbirtoknak felel meg.

A Székelyföldön, az Aporok ősi földjén, az Alsótorjához tartozó jószágban benne foglaltattak: Alsótorja⁺, Szárazpatak⁺, Alsócsernáton⁺, Ikafalva⁺, Futásfalva⁺. Alsótorján 107 darab majorkodási szántóföldbe 645 köböl és 18 véka gabonát vetettek el. Volt még ott 23 darab rét, összesen 162 és fél napi kaszáló. Az előbbi 972 holdnak, az utóbbi 122 holdnak felel meg. Szárazpatakon 9 napi kaszálót találunk, ami 7 holdat jelent. Alsócsernátonban 21 darab földbe 79 köböl, 2 véka gabonát vetettek, ami 118 holdat tesz ki. Ugyanitt a 21 napi kaszáló 16 holdnak felel meg. Ikafalván 5 darabba 27 köböl vetőmag került, ami 40 hold szántót jelent. Eszerint a szántók 1130 holdat, a rétek 145 holdat tettek ki. Az előbbi számítás alapján itt is középbirtokot kapunk. E jószágban volt 29 jobbágy és 2 zsellér, 44 fiúval. Ezek állatállománya: 29 ló, 78 ökör, 40 tehén, 51 tinó, 125 juh, 75 kecske, 119 disznó, 12 kas méh. A jobbágyság kicsiny számát az magyarázza, hogy a székelység között, ezek szabadsága miatt, jobbágysorba kevés jutott.

Apor más jószágaiban hasonló volt a helyzet. Tekintélyesebb majorkodási földállományt Nagygalambfalván, Bögözön, Somlyón, Lázárfalván, Nyújtódon találunk. Sokfelé tekintélyesebb a kaszálók száma. E kaszálók egyes helyeken (Pálfalva⁺, Csíkszentgyörgy) a havasokra estek. Szőlőket főleg a Küküllő megyei falvakban találunk.

A majorkodási földek, rétek, szőlők arányát véve Apor gazdagságában a szántóföld vezet. Ez a mezőgazdaság rendes menete ott, ahol a földművelésre alkalmas hely kínálkozik és megfelelő munkaerő áll rendelkezésre. Az ő birtokain a pusztatelkek és szökött jobbágyok száma viszonylag kicsiny volt, kivéve a kincstári birtokok közül szerzett Ohába⁺ részbirtokot (portio). Innét tömegesebben szöktek el a jobbágyok Havasalföldre; fiaikkal együttvéve: 45. Ezenkívül 22 benn az országban széledt el, még azelőtt, hogy Apor e birtokot megkapta.

Gazdasági beosztása azt mutatja, hogy Apor jövedelmet elsősorban a gabonafélékből várt, főleg a búzából. Az író Apor Péter is Apor István gazdagságának szemléltetésére a búzát emeli ki. Szerinte Apor István saját gazdaságában 5300 köböl őszi búzát vetett el. Ha urbáriuma alapján számadást végzünk, az összes feltüntetett gabonaneműek összegéül mintegy 6000 köbölt kapunk. Nagybirtoka eszerint hozzávetőlegesen 10000 hold majorkodási szántóföldet tüntet fel. A kaszálórét körülbelül 1400 holdat és 118 kocsi szénát tesz ki. Amennyiben egy kocsira átlag egy hold termése fér fel, a kaszáló összegét 1500 holdnak számíthatjuk. Küküllő kivételével egyéb helyeken kevés szőlőt ültetett. Erdei is kicsinyeknek látszanak, csak egy helyen jegyzik meg, hegy az erdő hatalmas (Szentjakabon⁺). Állattenyésztésének nagyságára adatot nem találunk, azonban feltételezhető, hogy az akkori földesurak mintájára azt nagy, esetleg legnagyobb jövedelmi forrásnak tekintette. Erre vall, hogy maga is élénken kereskedett az állatokkal. Több nemessel összeállva, közösen szállították külföldre az állatokat. Egy-egy udvarház telkén tartott állatok számára a szentpéteri udvarház állatállományából következtethetünk. Ez udvarházban volt, kerek számot véve, 300 tyúk, 230 lúd, 300 pulyka, 150 ruca, 50 sertés, 40 bivaly, 240 tehén és borjú, 150 ló, 110 hízóbarom, 2600 juh.

Apor birtokain az örökös jobbágyok száma 655-öt, a zselléreké 175-öt tett ki, együttesen 830-at. 10 holdat számítva mindegyikre, a jobbágy-szántók összegét 8300 holdnak, kikerekítve 10000 holdnak számíthatjuk. Vagyis a majorkodási földnek vélt 10000 holdat és a jobbágyföldekül számított 10000 holdat véve, összes szántója 20000 holdnak felelne meg. E szám a nagybirtok mértékét éri el. Megismételjük azonban, hogy urbáriuma nem teljes. A többi urbárium az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárából inkább személyi adatokat tartalmaz, és így birtokmeghatározásokra kevéssé alkalmas.

A felsorolt adatokból a földesúri állapot képe megrajzolható. Az övé volt a föld: szántó, legelő, szőlő, erdő vagy kaszáló formájában. Volt nagy állatállománya és a gazdasághoz szükséges felszerelése. Majorkodási földjeit maga műveltette, a jobbágyföldeket meg mintegy bérbe adta. A jobbágyok annak használatáért neki legtöbbet terményekben fizettek. Erdeit tilalmasban tarthatta, onnét tehát a jobbágyok az ő engedélye nélkül fát nem hordhattak. Ezeken kívül az övé volt a korcsmálási jog; ennek értelmében szeszes italt bizonyos időben csak ő árusíthatott. E joga a belső telek utáni járultságból eredt. A jobbágy a saját borát Szent Mihály-naptól karácsonyig, másutt újévig árusíthatta. A földesúrnak járultsági haszonélvezete volt a mészárszéktartás is. Vámot is szedett, vásártartási joga is volt, és őt illette a vízjog is. Így ő tartott malmot, bár a falusiak malmairól is olvashatunk. A földesúré volt a jobbágy-emberanyag, személyével és munkájával együtt. Az örökös jobbágyság állapota a jobbágy személyi lekötöttségét jelentette, mintegy az urához és annak földjéhez volt odabilincselve. A földesúr, bár bizonyos törvényes megkötöttséggel, jobbágya személyes szabadságát korlátozhatta, őt munkába fogta és megadóztatta.

A nagybirtok gazdasági egységbe vonása nagy nehézségbe ütközött. Már egy-egy udvarházhoz tartozó majorkodási szántók is, ezek össze nem függése miatt, bizonyos gabonafajtákat csak tervszerű beosztással állítottak elő. A vármegyékre széteső földek termelésének egyöntetű irányítása szinte kivihetetlennek látszott. Megfelelő eredmény a termésben csak úgy kínálkozott, ha a termelés egy-egy vidék szükségleteihez alkalmazkodott. E feladatot meg az udvarházhoz tartozás és az onnét történő igazgatás adhatta meg. A nagybirtokoknak a középbirtokokra történt tagozódása eszerint természetes jelenség.

A rendelkezésre álló források szerint a majorkodási szántók között elvétve akadt olyan, amelybe 100 köböl magot lehetett bevetni. Apor birtokai közül Kolozs megyében (Gorbó, Fejérd) és Torda megyében (Szentjakab) találunk ilyeneket. Egy-egy földbe vethető mag többször 50 köbölre emelkedett, azonban ezen rendesen alul maradt, főleg a Székelyföldön. A többség 10 köbölt sem ért el. A kaszálók között is ritkán akadt 100 napi kaszáló, többnyire egészen kicsinyek voltak. Szentjakab 200 ember kaszálójával már feltűnő. Ez állapot is a középbirtokú beosztás szükségszerűségét erősíti.

Azonban ilyen rendszer mellett is a földesúr maradt az irányító. Teleki Mihálynak feleségéhez intézett levelei jól feltárják a helyzetet. Teleki a távolból is szemmel tartotta a gazdaságot, és onnét intézkedett. Kicsiny dolgokban is rendelkezett. Így előírta, lovaival hogy bánjanak, hányszor etessék őket naponként, és mit adjanak nekik. A kerti vetemények sorsáról is gondoskodott. Írott emlékeztetőt (memoriale) adott felesége és az udvarbíró kezébe, meghagyván, hogy azt gyakran olvasgassák. A szántás ideje eljővén, e szerint cselekedjenek.

Különösen tanulságos Petki János gazdasági utasítása, amelyet csíkcsicsói⁺ udvarbírájának, Farkas Máténak 1675-ben adott. Ebben őt kötelességének teljesítésére, jó ellenőrzésre, javainak megőrzésére buzdítván, a gazdálkodás módjába is bepillantást engedő parancsokat osztogatott. Szívére kötötte, hogy az udvarház körül való kerteket jól bekerteltesse, azokban jó füvet termeljen. Szántásnak, vetésnek idején a földeket háromszor jól megszántassa, boronáztassa, beléjök tiszta búzát vessen, mert aki gazt vet, gazt arat. A földeket is kellő időben és bőven trágyáztassa, mivel az ott lévő föld ezt megkívánja. Csépeltetés idején ügyeljen, hogy a gabonaszem szalmájában, polyvájában el ne menjen. A gabonát igaz vékával elütve megméresse és a gabonásházba vitesse.

Ez utasítás a mezőgazdaság menetét annyira magában foglalja, hogy az más helyre is jellemző. A földjavítás módozataiból nem említi a föld pihentetését, azaz parlagon hagyását, amely Apor majorkodási földjein gyakori volt. A gabonaszem kiverése cséplővel történt. A cséplés egyes embereknek rendes foglalkozásává vált.

Az urbáriumok a majorkodási földek terményeiről is szólnak. Leggyakoribbak a gabonafélék és a hüvelyes vetemények. Az előbbiek közül az őszi, kisebb mennyiségben a tavaszi búza vezet. Főleg a Székelyföldön tekintélyes mennyiségben találunk zabot. A székelyföldi hidegebb éghajlat e gabona termesztésére ugyanis alkalmas volt. Kukoricáról, más néven törökbúzáról Apor birtokain csak Boncnyíresnél olvasunk. Ott is mindössze 6 köbölt vetettek el. Szentpéteren is említés történik arról, hogy a tó körül a dombon tengeribúzás hely van. Eszerint a kukorica elterjedtsége még csak nagyon mérsékelt volt. A használt források burgonyáról egyáltalán nem emlékeznek meg.

Amennyiben a nagybirtoknak középbirtokokra való tagozódása az urbáriumok szerint általános volt, a vázolt kép rendszert szögez le. Ez a viszonylag mérsékelt birtokkal rendelkező nemességre is találó. A majorkodási földek száma állandóan emelkedést mutat, mivel az adómentes és ingyenmunkával megművelt föld jövedelmezőbbnek kínálkozott, mint a jobbágyföldek. Termése egészben véve a földesúré volt, ennek alapján állatállományt tarthatott, állatokat hizlalhatott és velük kereskedhetett. A majorkodási földeket irtással növelvén, őket idővel egymással összeköttetésbe hozta. Így nagy latifundiumok létesültek, amelyek terményeikkel egyre jobban leszorították a jobbágyok eladási lehetőségeit. A jobbágyság sorsán a városok fejlődése, a népesség szaporodása, a nagyobb kiviteli lehetőség segíthetett volna. Ehhez járult, hogy a nagyobbodó robot, a növekvő állami adó, a nehéz katonatartás is a jobbágysorsot nehezítette. A sok baj a jobbágyságot elégedetlenné tette (Thököly- és II. Rákóczi Ferenc-féle felkelés), és a XVIII. században sok helyen elköltözésre, elszökésre késztette.

A középbirtok kezelésének a nagybirtokkal szemben bizonyos előnyei könnyen felismerhetők. Így az ilyen birtok áttekintése könnyebb volt, a jobbágy udvarbírónak a nép közül való vétele közelebbi kapcsolatot teremtett a jobbágy és a birtokos között. A birtokos is még munkatársa volt a jobbágynak. A középbirtok a kisbirtokot sem nyomta annyira el, több lehetőséget nyújtott arra, hogy a jobbágy a maga földjének terményeit és állatait értékesíthesse. A jobbágy a városi szegényebb lakossággal természetszerűleg szoros kapcsolatot tartott fenn. Továbbá a középbirtok jobban tudott alkalmazkodni a vidék szükségleteihez, mint a sajátosabb termelésre berendezkedett nagybirtok.

 

A törpebirtokos jobbágyság is az udvarház keretébe osztódott be. Az udvarházhoz tartozó gazdaság szerves részét alkotta, személye szerint a földesúr tulajdona, jövedelmi forrása. Azért a birtokos a jobbágynak az értékét elsősorban annak munkaereje szerint ítélte meg. Ezt az urbáriumok is jól feltüntetik. Ezek ugyanis a férfijobbágyokat sorolják fel, ezek fiait és testvéreit. Az özvegyasszonyt csak akkor, ha jobbágytelken lakott, és rendszerint fiaival a hozzá tartozó földeket művelte. Gazdasági érdekre utal annak a megjelölése, hogy a jobbágy nős vagy nőtlen volt-e. A birtokos a kellő időben való nősülésére ügyelt. Erre mutat a jobbágy neve után az ilyen bejegyzés: megházasulhat. Van olyan feljegyzés, amely szerint a jobbágy gazdája engedélyével nem nősült meg. Az urbáriumok továbbá nyilvántartották az elszökött jobbágyokat, megjelölve, hogy azok hol tartózkodnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a birtokosok utánuk kutattak. Gazdasági érdekre mutat az, hogy az urbáriumok a jobbágy életkorát is feltüntetik. Továbbá az urbáriumok a jobbágyok állatait is gazdasági használhatóságuk szerint sorolták fel. Rendszerint így: lovak, ökrök, tehenek, borjúk, juhok, kecskék, disznók, méhek. Általában leggyakoribb volt az ökör. A lovak száma viszonylag csekély. A ló ugyanis igényesebb, felszerelése is költségesebb.

A jobbágy annyira hozzátartozott a földhöz, hogy a birtokosváltozáskor gazdát cserélt. Birtokelosztáskor az egyik jobbágy az egyik, a másik meg a másik földesúrnak jutott. Megtörtént, hogy ugyanaz a jobbágy egyik évben az egyik, a másik évben meg a másik birtokos földjén dolgozott. A zselléreket is fiaikkal együtt osztották el. Volt rá eset, hogy a megszökött jobbágy helyett a másik birtokos jobbágyát adóztatták meg. A jobbágy amellett, hogy személyére nézve nem volt szabad, papi és tanítói álláson kívül más tudományos foglalkozásra nem emelkedhetett. Így a nép egészséges szellemi erői, tudományos arravalóságai nem bontakozhattak ki, sok jobbágytehetség a jobbágysors egyszerűségében felhasználatlanul élte le a maga színtelen életét.

Leszorítottsága nyilvánult meg a terhekben is, amelyeket hordozott. Kötelezettségei voltak az állam, a megye és ura iránt. Ezeknek elintézése részben az udvarház keretében oldódott meg. A jobbágynak terhe volt az állami adó, az ún. portaadó, amelyet 1565-től kezdve az országgyűlések magyar nyelven kapuadónak említenek. E kapuadó fizetése számos jobbágy között oszlott meg, az egy kapura kivetett adó részekre tagozódott. A rész neve rovatai vagy ravatal volt.

Idevonatkozólag Apor említett urbáriumában ilyen meghatározások állanak: Fületelkén⁺ az egész falu 1 kapu, 5 ravatal, Apor jobbágyai 7 ravatallal meg 1 ravatalnak harmadrészével adóznak. Kisszöllősön az egész falu 5 kapu, 4 ravatal, Apor 9 ravatallal és 1/4-del adózik. Szárazpatakon a falu 2 kapu, 2 1/2 ravatal. Apor része 2 ravatal és egy ravatalnak 1/4 része, továbbá 1/2 ravatalnak 1/3 része.

E példákból nyilvánvaló, hogy a ravatal a kapu része. Azonban hogy hány ravatal tett egy kaput, arra az urbárium adataiból csak következtethetünk. Amennyiben a ravatal kilenc egész és egynegyednél magasabbra nem emelkedik, feltehető, hogy a kapu tíz ravatallal ért fel. A részekre tagozódás okozta, hogy egyes községek adója nem is ért fel egy kapuval. Így Gorbó adója 3 ravatal volt, Forgácskúté 1, Danké 2, Fejérdé 3, Vicéé 4. A Kornisbirtokon Gyekéé 3, Szépkenyerűszentmártoné⁺ 1. Apor birtokain a Küküllő megyei falvakban találunk egész kapukat. Így Kisszöllősön volt 5 kapu, 4 ravatal, Zágorban 9 kapu, Fületelkén 5 kapu, 5 ravatal, Szénaverősön⁺ 7 kapu, 5 ravatal. Egyéb helyeken: Galacban (Fejér m.) 1 kapu, 2 ravatal, Alsógezsésben 3 kapu, 8 ravatal, Vecsérden⁺ 2 kapu, 5 ravatal.

Mivel pedig 1608 óta 10 jobbágyot számítottak egy kapunak, természetesnek látszanék, hogy a rováskapu kivetés szorosan összefüggjön a jobbágyok számával. Az urbáriumbeli adatok azonban ezt nem igazolják. Így a Forgácskútra kivetett adó 1 ravatal volt, holott Apor jobbágyainak száma 12, és a 8 részre felosztott faluból 7 rész volt az övé. Fejérden 22 jobbágya mellett 3 1/2 az őreá eső ravatal. Vicén 2 ravatallal szemben 13 jobbágya, 3 zsellére, Borzáson 1 ravatallal szemben 3 jobbágya és 2 zsellére, Alsódetrehemben⁺ 2 ravatallal szemben 4 jobbágya és 2 zsellére volt. Kisszöllősön reá 9 1/4 ravatal esett, jobbágyainak száma meg 22 volt. Eszerint egy ravatal keretében nagyon eltérő számú jobbágy csoportosult, ami azt a hitet kelti, hogy a kapunak 10 jobbágyra való felosztása idővel elavult.

Azonban mindezek ellenére 10 jobbágynak egy kapuszámhoz való tartozása elméletben az egész időn keresztül érvényben maradt. Hogy 10 jobbágyot vettek egy kapunak, azt az országgyűlési végzések jól mutatják. Így 1658-ban a 20 forint kapuadó kivetésekor a székelyek között lévő jobbágyok tízen-tízen adtak annyit. 1661-ben az egyházi, egyházhelyi, vagyis a jobbágytalan nemesek és a rovatlanok 10–10 számosan adóztak. 1665-ben a rovatlan helyekről 10 tallért fizettek, úgy, mint a kapuszámbeliek. 1689-ben a rovatlan személyek tízenként számítva adtak annyit, amennyi adó egy-egy kapura esett. Magától adódnék, hogy így a kapuk összegéből Erdély jobbágyságának száma is kitűnjék, és egyben a telkekre is következtetni lehessen. Az országgyűlés említi is a kapuk számát, 1692-ben 2550-re, 1694-ben 2300-ra tevén azt.

E kimutatások azonban az adófizető jobbágyok összességét korántsem foglalják magukban, így belőlük sem a jobbágyok, sem a telkek (fundus) száma nem állapítható meg. Ugyanis egész faluk voltak rovatlanok, annál inkább egyes jobbágyok. Az utóbbiak adókivetéskor fej szerint fizettek, éspedig annyit, amennyit a kivetett adóból egy rótt ember szokott adni. Hogy pedig a fejenként kivetett adó a kapuadó tizedrésze volt, az lépten-nyomon kitűnik. Rótt jobbágy az országgyűlési végzésekben állandó kifejezés, az adófizető és nem adófizető jobbágy megkülönböztetés az urbáriumban is megvan.

Tudnunk kell tehát, kik voltak ez adófizető jobbágyok, rajtuk nyugodott ugyanis a jobbágyadózás terhe. Idevonatkozó adatok: 1658-ban a kapu után kivetett 20 forint befizetésekor a rovatlan helyeken a jobbágyok minden telekért 2 forintot adtak. 1668-ban Torma István az országgyűlésen panaszt tett, hogy szentmihálytelki részjószágát másfél kapunak vették fel, holott ott nem volt több 4 örökös jobbágynál. Az országgyűlés erre 1 kaput leírt, megállapítván, hogy a jobbágyok fél kapuról, úgymint 5–5 helyről fizessenek. Ez adatok azt bizonyítják, hogy az adózáskor a telek, a hely számított. A telekhez tartoztak ugyanis az appertinentiák, azaz járulékok (a határban megfelelő föld, rét, kaszáló, szőlő, erdő). Az ilyen, a szükséges vagyonnal rendelkező jobbágy megadóztatható volt. Az ilyenek megkövetelték, hogy csak nekik, azaz az adófizető jobbágyoknak jusson föld, és a földosztást ilyen alapon hajtották végre.

Adózáskor fizetett tehát a nemesember jószága, nem pedig a saját személye. Az olyan nemes azonban adózott, aki jobbágyfunduson lakott. Ugyanúgy az egyházi (egy házhelyes) nemesek is, akiknek ti. nem volt jobbágyuk. Továbbá a zsellérek, ha jobbágyfunduson laktak és az ahhoz tartozó földet művelték. A megromlott kaput enélkül is segítették. Egyébként állami adózás őket nem terhelte. Az adófizetés megkívánta tehát, hogy jobbágy zsellérségre ne szállítsa le magát. A századvégi nehéz viszonyok idején azonban a zsellérség rendszeresebben fizette az állami adót. Súlyos országos terhek idején (II. Rákóczi György hadjárata után, Apafi uralkodása végén) az adózáshoz a nemesség is hozzájárult, vagy egészében fizette az adót, mivel a szegénység jószágát is elveszíthette ideiglenesen, ha az adófizetéstől vonakodott. Földjét addig más használta, amíg az adóra kölcsönzött összeget a tulajdonos vissza nem térítette.

Rendes viszonyok között azonban a jobbágy adózott, mivel a nemesember kezelésében lévő majorkodási birtok adómentességet élvezett. Amennyiben a majorkodási földek nagysága állandóan növekedett, a jobbágytelkeké viszont apadt, nyilvánvaló, hogy a jobbágyokra eső adórész emelkedett. Nehéz időkben bekövetkezett nagy adófizetés elől sok jobbágy megszökött, és így a föld magára maradt.

Márpedig a föld akkor jelent értéket, ha megművelés alá is kerül. Ha tehát a jobbágyok száma megfogyott, vagy a telkeket háborús kár vagy terméketlenség érte, akkor a kapuk száma megcsappant. Így az 1664-i országgyűlés szerint egyes helyeken a kapuk száma úgy megfogyott, hogy 2–3 ember „akadott meg rajta”. Ez azt jelentette, hogy 10 helyett 2–3 funduson lakott ember, és tudta megművelni az oda tartozó földet. A romlások miatt állandóvá lett a kapuszám-igazítás, más szóval az adók alól való felmentés.

Továbbá mit ér a föld olyan esetben is, ha az annak megművelésekor felhasználandó állatállomány hiányzik? A jobbágyok állatainak feltüntetése az urbáriumokban nemcsak a jobbágyság vagyoni állapotának megállapítása céljából történt, hanem az összeállítás a munkához való állatsegítség számbavételét is jelentette. Apor István 1698-ban készült új urbáriumában a jobbágyok névsorának összeállítása ilyen címek alatt történt: Marhás jobbágyok, zsellérek és marhátlan jobbágyok, zsellérek. E beosztás azt bizonyítja, hogy a századvégi nagy adózáskor az állat biztosabb adóalappá vált, mint a sokszor művelés nélkül maradt föld. 1699-től kezdve a kapuszám szerint való régi adózás újjászervezésre is szorult, „teljességgel el kelle a kapuszám mellől állani”.

Mindezekből az a következmény kínálkozik, hogy kapunak olyan 10 jobbágyot számítottak, akik mindegyikének külön jobbágy-telkehelye volt, a határban megfelelő földjárulékokkal. Apor urbáriumában többször kifejezésre jut, hogy amennyi rész volt benn a faluban, annyi volt künn a határban (Vice, Dank, Forgácskút). Az ilyen jobbágyok megfelelő állatállománnyal is rendelkeztek, és így a földet meg is művelhették. A kapuadó összegéből ilyen jobbágyokra róttak egy-egy részt, vagyis egy-egy rovatalt. Akiknek a vázolt lehetőségük nem volt meg, vagy nem laktak külön funduson, azok a sorshúzással (nyíllal) kiosztott földekből művelésre kisebb részt kaptak, ehhez viszonyítva egy-egy ravatalnál kisebb összeget fizettek. Így szerepelnek ilyen felosztások: egy ravatal egynegyed része, fél ravatal harmadrésze, harmadát bírta egy ravatalnak stb. Így találjuk meg magyarázatát annak, hogy sokszor egy-egy falu néhány rovatalt tett ki, bár a falu lakóinak száma elég tekintélyes volt. Az állattenyésztés hasznosságát mutatta, hogy közben kis földekkel rendelkező jobbágyok is elég tekintélyes állatállományt tartottak fenn. A határban lévő termőföldrészek az egyes jobbágyok nevénél latin szóval jelezve portio néven fordulnak elő. Így a Kornis család deszni jószágában 1649-ben ilyen felosztásokat látunk: 1, 1/2, 1/3, 1/4, 1/5, 1/6, 1/8 portio.

A jobbágy állami terheihez járultak az urával szemben fennálló kötelezettségei. Ezek állandóan pénzadó, ajándék vagy szolgálat (census, munus, servitium) elnevezések körül csoportosultak. Az erdélyi földesúri urbáriumok a munus szót nem ismerik. Ezekben a census a pénzadományt és a természetbeni járandóságot együttesen magában foglalta. A servitium a robotnak felel meg. A használt urbáriumokban pénzadóról sincs szó, a census tehát csak karácsonykor adott természetbeni adományra korlátozódott. A kincstári birtokokon azonban a pénzadó és a természetbeni adomány egyaránt előfordul. Az ilyen terhek abban az esetben is a jobbágyságon maradtak, ha a kincstári birtok adományozás vagy elzálogosítás következtében magánkézre jutott.^* Egyébként is a kincstári urbáriumok alapján úgy tűnik fel, hogy a kincstár a jobbágyságot jobban megterhelte, mint a magánosok.

A karácsonykor adott ajándék tyúkból és zabból állott. Ez helyenkint változott. Így a tyúk mellett egy-egy köböl, másutt egy-egy vagy 2-2 véka zabot találunk. A porumbáki kincstári birtokon I. Rákóczi György fejedelemtől kezdve a jobbágyok 10–10 tyúk ajándékot adtak, azelőtt csak egyet-egyet és egy szekér fát. Mikor a fejedelem a járandóságot emeli, „igen sajnálják a jobbágyok”. Előfordult, hogy a jobbágy a földesurának járó összes szolgáltatását évenként egyéb módon törlesztette le. Volt, aki egy tömlő túrót adott, más 100 deszkát, a harmadik egy-egy negyvenes bort, vagy egy rókabőrt, vagy négy veder faggyút stb.

A robot is helyenként különbözött. Volt hely, ahol a jobbágy évenként 6 hetet dolgozott, másutt minden héten 2 napot, egyéb helyen nyáron négy, télen három napot, egyes helyeken nyáron 2, télen 1 napot. A nyári 4 heti robot is előfordult. Apor birtokán csak Galacon (Fejér m.) volt mindennapi szolgálat. E hely azonban előzőleg a kincstári jószágokhoz tartozott, abból az időből maradt meg a kötelezettség. Olyanformán, mint Nagyteremiben⁺, ahol előzőleg minden héten két napot maguknak dolgoztak a jobbágyok (1647), utóbb azonban ezt sem engedték. Ugyanígy Budatelkén (1647) eleinte egy hét a jobbágyé volt, utóbb azt megszüntették. Ez utóbbi két hely a kincstár tulajdona volt. A Kornis család birtokán, Szépkenyerűszentmártonban az évi szolgálat hat hetet tett ki, Meződombon hetenként 2 napot dolgoztak a zsellérek.

Apor két birtokán, Mogyoróságon és Sütmegen⁺ a jobbágyszolgáltatás sajátos formát mutat. Itt a jobbágyok ökrei és a földesúrnak tett természetbeni és pénzbeli adomány között összefüggést találunk. Egyéb birtokain ilynémű terhek nem sújtották a jobbágyságot. Minden kétökrös jobbágy vagy zsellér adott 2 véka búzát, 2 véka zabot, 1/6 kocsi szénát és fizetett 1 1/2 forintot. Négyökrös jobbágy vagy zsellér ennek kétszeresét, a hatökrös ennek meg háromszorosát fizette. Csak a pénzadomány nem emelkedett feljebb négy forintnál, a széna 1/3 kocsinál. Négy tehén két ökörnek számított, és ennek megfelelőleg történt a fizetés. Marhátlan jobbágyoknál és zselléreknél egy véka búza, egy véka zab, 1/10 kocsi széna, 1 forint adó volt a fizetség.

A jobbágynak külön adóterhe volt a dézsma, vagyis a földesúr részére mindenféle gabonából és állatból adott tized. A korcsmárlás földrésze arányában illette őt meg. A falusi bíróság is az ottani földesurak birtokának megfelelőleg változott. Számadatok igazolják, hogy egy-egy jobbágy szorgalmával tekintélyes állatállomány urává lehetett. Így Apor birtokain: vak Lukács Forgácskúton a következő állatokkal rendelkezett: 3 ló, 10 ökör, 5 tehén, 13 borjú, 50 juh, 10 kecske, 20 sertés, 2 kas méh. Pathi Györgynek Szentjakabon volt 2 lova, 16 ökre, 12 tehene, 13 borjúja, 100 juha, 40 kecskéje, 10 sertése, 20 kas méhe. Nagy Demeternek Nagygalambfalván 1 lova, 6 ökre, 3 tehene, 5 borjúja, 30 juha, 7 sertése, 3 kas méhe. Coman Namcul állatállománya Ohábán (Fogarasi kerület) 4 ló, 6 ökör, 6 tehén, 7 borjú, 3 juh, 22 sertés, 4 kas méh. Faur Ioannak a deszni Kornis-jószágban (Magyarkranyikságon) volt 10 lova, 8 ökre, 4 borjúja, 20 tehene, 40 disznója stb.

A jobbágyság leszorítottságának erős megnyilatkozása az az állapot, hogy a földesúr vagy annak megbízottja: udvarbírája, bírája volt saját jobbágyának. A vétkességet ő állapította meg, és ő szabott rá büntetést. A földesúr tehát egy személyben mint vádló és bíró jelentkezett; ez a pártatlan bíráskodás követelményének alig felel meg. A földesúr ítélkezett olyan vétségben, amely a jobbágyot mint urához kötött személyt terhelhette (szökés, kártétel), amely erkölcsi vonatkozású volt, vagy pedig amelynek ellenőrzésére maga az állam kötelezte. Ilyenek voltak például a dohányzás, a verébpusztítás ellenőrzése. Ha a jobbágyot a földesúr érte dohányzáson, az rótt rá büntetést. Az 1688-i radnóti országgyűlés kötelezővé tette, hogy minden falusi jobbágy évenként 50 verebet fogjon, és földesurának adja számba őket. A szófogadatlan pénzbírságot fizetett és kemény pálcázásban részesült.

E helyzetnek megfelelően az udvarház ítélőhelyül szolgált, és a büntetés végrehajtásához is berendezkedett. Az uzdiszentpéteri udvarházban a bejáró közelében volt a külső szín, azaz az ítélőhely. Benne cövekeken álló hosszú szék, fenyődeszkából készítve, továbbá a büntetésre szolgáló lapát és öreg fejes sombot. Az elfogottak vagy elítéltek tömlöcbe kerültek. A porumbáki tömlöc deszkafedél alatt két részből állott. Kívül kis félszer ajtó volt rajta, felső padlása fenyődeszka. Az alsó tömlöc felnyíló táblája vas, közepén és keresztül széles pánttal. A szélén is két széles vaspánt húzódott. A szentpéteri udvarházban a tömlöc a porkoláb szobája alatt épült. A porkoláb szobájában volt egy kaloda, két végén lezáró retesszel, 68 szemből vékonyszerű lánc, ember lábára való 6 darab vas. Továbbá volt ott nyakvas és 8 csincsér, azaz nyakkaloda, amely a nyakat és a karokat békózta össze. Lenn a tömlöc oldalai és alja gerendából voltak összeróva. A tömlöc felszerelése egy öreg, azaz nagy kaloda reteszekkel és lakattal.

E helyek nagyobb felkészültségét az magyarázza, hogy Porumbák és előzőleg Szentpéter is a kincstári helyekhez tartoztak, ezek várai meg állami börtönökül is szolgáltak. Más helyeken, így Gerenden kőtömlöcről, Buzán kalodáról történik említés. Ezek is a kincstár birtokai között szerepeltek. Ekkor éppen Szentpéteren volt 11 rab férfi, lábukon vas, és 2 asszony béklyó nélkül. Apor kecei tömlöcében egy madéfalvi ember ült négy fiával. Szökés miatt kerültek oda. E földesúri bíróság, azaz úriszék mint törvényes bíróság működött. Ennek megfelelően bizonyos korlátok között mozgott, és attól magasabb bírósághoz lehetett fellebbezni. Eljárásaiban az állami bírósággal is kapcsolatot tartott fenn. Így Teleki Mihály egy jobbágynak kihez tartozását illetőleg feleségéhez, Veér Judithoz vallatóparancsot küldött. Ő maga szeretné vallatni – írta –, ha azonban a felesége nem akarja őt bevárni, akkor a vármegye tisztjével vallattassa.

*

A marosvásárhelyi Teleki-téka

*

Nagyszebeni utca képe

*

Csíksomlyói ferences templom

*

A szászhermányi templomerőd

*

A büntetés nemei, amelyekkel a földesúr a jobbágyot sújtotta, az elfogatáson és az elzáráson kívül kalodába helyezés, pálcázás, lapáttal való ütés, oszlophoz, azaz pellengérhez való kötés. Bethlen Miklós saját haragos indulatát fejtegetve azt írja, hogy ő a maga jobbágyait mód nélkül nem verette, igen nagy vétkéért is ritkán sújtotta 24 lapátütéssel vagy 100 pálcával. Egyik nagy kárt tevő szolgája 3 hónapi rabsággal és 300 pálcával, természetesen részletekben büntetve, megmenekedett. Egy-egy forrás ijesztgetésül felakasztást is helyez kilátásba. Ilyennel fenyegette meg Teleki Mihály szökésre kész jobbágyát. Petki János udvarbírájának adott utasításában ilyeneket olvasunk: a csépelt gabonáról számot adjon, ha hamar megfúlni nem akar. Ha a gabona összegyűjtésére nem ügyel, fejével fizet. El ne hitesse magával, hogy mert jobbágy, nem bántják, mivel jobb egy jobbágynak például meghalni, mintsem neki annyi kárt vallani.

A földesuraknak volt pallosjoguk is (ius gladii). E jogot az udvarház előtt felállított oszlopon kerék, ráfektetett pallossal, jelképezte. Ez oszlopok az 1848-as időktől eltűntek, de egy-kettő azután is huzamosabb ideig fennmaradt, pl. Keresden⁺, Marosszentgyörgyön⁺. Tény azonban, hogy ez idő szerint a történelem Erdélyben gyakorolt pallosjog alkalmazására nem tud esetet. A súlyosabb vétségeket ugyanis a magasabb bíróság felülvizsgálta, és az ítélkezett.

Gonosztevők, tolvajok büntetésére a falvak határában akasztófát állítottak fel. Ilyen akasztófahelyeket a dűlő vagy határjelző nevek között az urbáriumok többször említenek. E büntetést azonban a hatóság alkalmazta. Akasztófa járt például a ló-, ökörlopásért is. Ha a tolvaj a kárvallottal megegyezett, büntetést a földesúrnak az esetben is fizetett. Ilyet részletez a porumbáki urbárium. Eszerint a tettes ló- és ökörlopáskor 40 forintot, egy-egy ellopott juh után 2 dénárt adott. Az összeget az udvarbíró vette fel.

A büntetések következménye volt, hogy a jobbágyok el-elszökdöstek. Egy-egy földesúr azonban kifejezte azt a gyanúját, hogy az ilyen szökéseknek az udvarbíró az oka, aki szigorú bánásmódjával a jobbágyokat elkedvetleníti. Így Teleki Mihály azt írja egy jobbágy szökésekor, hogy azt az udvarbíró „morgatta el”. „Úgy rendeld a dolgot – rendelkezett Petki János udvarbírájának –, hogy miattad el ne bujdossanak, ne szökjenek, hanem inkább az jó magad köztök való viseletével szaporodjanak. Azokat ne húzd-vond, annál is inkább ne sarcoltasd, mert az olyan miá bujdosik el az jobbágy, mintsem a szolgálat elől.”

Megkapó tünet, hogy egy-egy földesúr szigorú eljárásával szemben annak felesége kelt a jobbágyság védelmére. Ő ugyanis állandóan benne élt a gazdasági életben, és méltányolni tudta az udvarházhoz tartozók érdemeit is. Jobbágyvédő szerepében Veér Judit eljárását közelebbről is megfigyelhetjük. Bár ura szóvá tette, hogy lágyan bánik a jobbágyokkal, mindamellett pártolásukban kitartott. Nem engedte, hogy a tiszttartó (= udvarbíró) „mocskolódjék” velök, amikor a robotmunkára „csak valami rossz gyermekek” jöttek. Mentegette az udvarbírót, amikor Teleki nem volt vele megelégedve. Jobbágyait felette nem terhelte – védekezett, erre Teleki, Isten vele lévén, bizony ezután annál inkább könnyíti dolgukat. Bár az udvarbíró sokat vétett, felesége szép írására elengedi. Az asszony a Fogarasban kézre került szökevény kertész megbüntetésének megakadályozása érdekében is közbevetette magát. Ajándékozza azt ura a fejedelemasszonynak, ajánlotta. Sajnálta, hogy a csatlóst elvitték – írta máskor –, mert Teleki büntetése feljebb volt másokénál. Az megérdemelte a verést, a vasat, de bár a török kegyetlen szokást ne venné elő, a kalafát (a kalodát), mert az nem keresztény emberhez illik, keresztény ember töröktől nem tanul. Nagy lelki fájdalom ez neki, „Isten inkább akar irgalmasságot, hogy sem áldozatot”. Ilyen jobbágyvédő volt Pekri Anna, Teleki első felesége is.

Az udvarházhoz tartozó jobbágyságon keresztül a kisbirtok élete is bizonyos megvilágításba kerül. A jobbágy földesurának adózott, annak földjeit művelte, az állami adót fizette, így a földesúr előtt jobbágyainak gazdálkodása nem lehetett közömbös.

A jobbágyföldek terményeinek fajtájáról a dézsmabeszolgáltatásokból és egyes országgyűlési végzésekből értesülünk. Ezek szerint a jobbágy általában ugyanazokat a gabonákat termesztette, mint a földesúr. Búza, árpa, zab, rozs, köles, kender, len szerepelnek a behordott dézsmák gyanánt. Tehát a jobbágy is urát követte; ez a termelés egyöntetűségét mutatja. Nem valószínű tehát, hogy a jobbágy a vetés anyagát illetőleg a földesúrtól különösebb utasításokat kapott. Azonban a művelés módjára nézve a majorsági birtokok műveléséből példát vehetett. Az úr birtokain is a gazdálkodás annyira egyszerű volt, hogy annál kevesebbet a jobbágy is alig tehetett. Szántás, ugarolás, trágyázás, vetés, boronálás, csépelés szerepelhetett nála is.

A jobbágy főleg búzát és bort termelt. Az országgyűlések az ezekben való szűk termést hozták fel a jobbágyság szegénységének, adófizetés-képtelenségének szemléltetésére. Mivel a bormérésben a földesúrnak elsőbbségi joga volt, úgy tűnik föl, hogy ennek előnyét felhasználta, ha a bor jól fogyott. Így Teleki Mihály egyik birtokán nemcsak a dézsmabort szedte be, hanem a jobbágyság borát is megvette. E helyen a majorsági bor 176 veder, a dézsmabor 181 veder volt. Ezenkívül a szegény embereknek minden borát el kellett vennie, 1165 vedret – írta a feleségének; fizetett érte 291 forintot. Hogy a bormérés kifizette magát, ez esetből is nyilvánvaló.

A jobbágy vagyonát főleg állatállománya alkotta. Gabonájának tekintélyes részét önmagának és állatainak eltartására fordította, de ezek mellett eladásra is kellett gondolnia, hogy pénzhez jusson. Az állami adót pénzben fizette, ami gyakran nehéz feladat elé állította. Ugyanis a nemesség is gyakran panaszkodott pénzszükség miatt. A jobbágy bort, állatot, gabonát, kerti veteményt, bőrt, háziipar készítményeket adott el részben a városi lakóknak, részben a kereskedőknek. Méhészettel viszonylag sok jobbágy foglalkozott. Néhány kas méhe számosnak volt, egy-egy jobbágy 10–15–20 kast is tartott. Volt iparosjobbágy is, de viszonylag kevés. Ez földesurának munkájával adózott, de maradt ideje arra, hogy mások számára is dolgozzon. Ugyanis szolgálata nem mindennap tartott. Az ilyen iparosjobbágyoknak állatai is voltak. Gabonáját a földesúr malmában őröltette meg, azonban a jobbágyság saját malmaira is van adat.

A jobbágyok általában a falvakban laktak, a földesúr telkén épült házban. Házukat maguk építették. Akkor szinte kizárólagos volt a fából való építkezés, így a jobbágy könnyen összeróhatott magának házat. A vagyonosabbak is építkeztek fából. Így Bethlen Gábor fejedelem fából építtetett magának udvarházat Porumbákon. A Kornis család egyik szentbenedeki birtokán a családi osztozkodáskor azt határozták, hogy a tulajdonosnak ítélt a faházat elhordhatja helyéből. Az udvarházak leírásából kitűnik, hogy a vázat alkotó gerendák közét boronával kötötték össze, azt betapasztották és bemeszelték. Tehát a jobbágyház is ilyen volt, egyszerű felszereléssel és bútorzattal. Fából épült az istállóban a vályú, továbbá a házkémény, járom, sövényből készült a kerítés, az ól, lantornás (áttetsző állati hólyag), deszka, papír volt az ablaka, ritkán üveg. Jogosan állítható, hogy a falusi jobbágytelek elrendezése hasonló volt az udvarházéhoz. Faluhelyen most is gyakori az olyan kisgazda telke, ahol elöl a ház, azt követi a gazdasági udvar, a csűrkert, a telken keresztben álló csűr, és azon keresztül juthatni a kertbe.

Sok volt tehát a szál, amely a jobbágyot a földhöz fűzte. Abból élt, azon állatokat tartott és abból pénzt szerzett. Ezzel ellentétben az urának adózott. A nemesség adómentessége miatt a vállaira nehezedett az országos adó, továbbá az örökös jobbágyság rendszerénél fogva hiányzott a személyes szabadsága, és nem volt politikai függetlensége.

1945