Tudományos intézetek Erdélyben

Tudományos életről csak ott lehet szó, ahol a tudomány művelése minden vonatkozásban és kezdettől végig közügy. Csak ez esetben lehetséges oly tudománypolitika, amely a tudomány öncélúságát és szabadságát tiszteletben tartja, de ugyanakkor a közösség életét gyakorlatilag érintő, időszerű kérdések megoldását is sürgősen elvégzendő feladatnak tűzi ki. Az erdélyi magyarság közművelődési viszonyai s így tudományos élete is ettől az eszményi színvonaltól nagyon is távol állanak és állottak. Csak kevés nemzet sorsa szokott oly szerencsésen alakulni, hogy közművelődési eszményeit hiánytalanul megvalósíthassa. A kevés számú erdélyi magyarság, fajának s az európai műveltségnek is ez a legkeletebbre elhelyezett bástyafoka nem részesült ebben a történelmi ajándékban.

Mégis az erdélyi magyarság a szellemi műveltség terén is derekasan közremunkált már a legrégibb időkön kezdve.^* Volt nagyszámú és jó elemi és középiskolája, voltak főiskolái. Tudósokban és tudományos törekvésekben sem volt hiány. Az erdélyi magyar ifjúság nagy számban kereste fel az olasz, holland, német és más egyetemet. Ezekből került ki az erdélyi politikusok, diplomaták és tudósok (papok és professzorok) hosszú sora. Egy magyar tudóstársaság – Akadémia – eszméjét is először egy ilyen külföldet járt erdélyi férfiú, Bod Péter vetette föl 1756-ban. A század végén Aranka György az eszmét gyakorlatba átvive hozzá is fog az erdélyi tudományos élet megszervezéséhez (Nyelvmívelő-Kéziratkiadó Társaság). Az 1791-i erdélyi országgyűlés ugyancsak az Aranka buzgólkodására törvénycikket is hozott egy tudóstársaság felállításáról és a kéziratban levő történeti művek kiadásáról.

Világos, hogy ahol vannak tudományos műveltségű férfiak, ahol ég a tudományos munka iránti vágy – márpedig Benkő József a XVII. századot a tudományok aranyszázadának nevezte el –, ott szokott lenni valamilyen tudományos gyűjtemény is. Elsősorban könyvtár.

Az első könyvtárakat Erdélyben is az egyház keretében kell keresnünk. A nagyszebeni plébánia könyvállománya a XIV. században mintegy 200 kötetből állott, tehát nagyon gazdagnak mondható. A könyvnyomtatás elterjedése csak szaporította a könyvtárakat. Az e korban keletkezett régi könyvtárak közül némelyik utóbb megszűnt, szétszóródott, mint például a kolozsmonostori apátságé.

Az alábbiakban közöljük a XVIII. század végéig keletkezett és mai napig fennálló könyvtárak és gyűjtemények időrendi névsorát. Legrégibb a kolozsvári unitárius kollégium könyvtára, melynek eredete a középkorba, a XIV. századig vezethető vissza. A többi így következik:^*

1. Kolozsvári unitárius kollégium könyvtára (XIV. század közepe)

2. Brassói ágostai evangélikus főgimnázium könyvtára (1544)

3. Besztercei ágostai evangélikus főgimnázium könyvtára (1550)

4. Kolozsvári jezsuita főiskola könyvtára (1579)

5. Nagyszebeni ágostai evangélikus főgimnázium könyvtára (1592)

6. Szászvárosi református Kuun-kollégium könyvtára (XVI. század második fele)

7. Csíksomlyói Ferenc-rendi könyvtár (1605)

8. Nagyenyedi Bethlen-kollégium könyvtára (1622)

9. Kolozsvári református kollégium könyvtára (XVII. század közepe)

10. Zilahi⁺ Wesselényi-kollégium könyvtára (XVII. század közepe)

11. Székelyudvarhelyi református kollégiumi könyvtár (1670)

12. Segesvári ágostai evangélikus főgimnázium könyvtára (1692)

13. Nagyszebeni állami főgimnázium könyvtára (1692)

14. A kézdivásárhelyi római katolikus főgimnázium könyv-, régiségtára és természetrajzi gyűjteménye (1696)

15. Medgyesi ágostai evangélikus főgimnázium könyvtára (XVII. század)

16. Marosvásárhelyi római katolikus főgimnázium könyvtára (1708)

17. A marosvásárhelyi református kollégium könyv- és régiségtára (1718)

18. Szamosújvári örmény katolikus egyház könyvtára (1725)

19. Fogarasi Ferenc-rendi rendház könyvtára (1730)

20. Szilágysomlyói⁺ minorita rendház könyvtára (1735)

21. Gyulafehérvár, római katolikus papnevelde könyvtára (1735)

22. Balázsfalvi görög katolikus érsekségi főgimnázium könyvtára (1763)

23. Kolozsvári egyetemi könyvtár (1774)

24. A nagyenyedi Bethlen-kollégium természetrajzi gyűjteménye (XVIII. század közepe)

25. Kolozsvári római katolikus főgimnázium könyvtára (XVIII. század második fele)

26. Székelykeresztúri unitárius főgimnázium könyvtára (1793)

*

Gróf Mikó Imre ex librise

*

 

Látható e névsorból, hogy legrégibb gyűjteményeink tulajdonképpen iskolai gyűjtemények. Ennek következtében mai értelemben közgyűjteménynek nem mondhatók, mivel elsősorban az illető iskola professzorai vagy a rend tagjai használták. Másodsorban sem a diákok, hanem a helyben és a közelvidéken lakó, tudománnyal foglalkozó egyének, leginkább öregdiákok. A tanulók közül csak e felsőbb osztályok szorgalmasabb és tehetségesebb diákjai, a professzorok kedveltjei és kiszemeltjei használhatták. A kisebbek, az ifjúság tömege nem. Nem a classis didaktikai eszközéül szolgáltak, hanem az egyes professzorok, rendtagok tudományos igényének kielégítői voltak. A tudományos kutatásnak voltak a segédeszközei néhány belső ember kezében.

Feltűnő az is, hogy az iskolai gyűjtemények szinte kivétel nélkül – könyvtárak. Csakhogy ezekben a könyvtárakban benne volt a levéltár is, és valószínűleg a „természeti ritkaságok” és „históriai érdekességek” tára is, mint pótlék, mint járulékos ráadás. A külön csoportosításnak, a tárak elkülönítésének történeti nyomára csak a XVII. század végén bukkanunk. Kézdivásárhely római kat. főgimnáziumában 1696-ban, az intézet alapításakor külön könyvtár, továbbá régiségtár és természetrajzi gyűjtemény alapvetéséről tudunk. E két utóbbinak törzsállományát Nagy Mózes plébános adományozta. A többi iskolánál az anyag szakszerű szétosztályozása később, a XIX. században, a Thun-féle rendelet, illetőleg a kiegyezés után történt meg. Addig minden a könyvtárban volt elhelyezve, éspedig mint a könyvnél kevésbé fontos tárgy, egymásra halmozva a könyvtári helyiség valamelyik szegletében-zugában. Onnan keresgélte elő a professzor, ha szükség volt rá.

Azonban ez iskolai könyvtáraknak a professzorok csak használói s nem tulajdonosai voltak, s mivel az állomány is rendszerint patrónusok és egyesek adományából került ki és gyarapodott, mégis ezeket a mai közgyűjtemények és nyilvános közkönyvtárak őseinek lehet és kell tekintetnünk. Hogy az ilyen gyűjtemény nem egyesekért és egyesek számára való, hanem a tudomány eszköze, a nemzeti közművelődés forrása, s mint ilyen a közösségé, annak rendelkezésére kell állania, annak a gondviselése és oltalma alá tartozik, ez a felfogás a XVII. század folyamán érlelődött meg. E század végén az erdélyi országgyűlés országos közgyűjtemény alapításával foglalkozik. A muzeális cél, a közgyűjtemény ekkor már mint nemzeti követelés, társadalmi igény jelentkezik.

 

A XVIII. század utolsó előtti évében, 1798-ban egyszerre két, az alapítók rendelkezése értelmében valóságos közgyűjtemény keletkezett. Az egyik a Teleki-téka Marosvásárhelyt, a másik a gyulafehérvári Batthyáneum.

A Teleki-tékát^* családi hitbizományi vagyonként gróf Teleki Sámuel kancellár alapította. Állománya mintegy 30 ezer kötet könyv (köztük egy Corvin-kódex: Tacitus, számos incunabulum, unicum és hungaricum), továbbá nagy mennyiségű és páratlan értékű kézirat.

A gyulafehérvári Batthyáneumot^* gróf Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök alapította. Mindenkori tulajdonosa az erdélyi római katolikus egyházmegye. Részei: 1. könyvtár – mintegy 35 ezer kötet, közte nevezetes kódexek, incunabulumok, unicumok, hungaricumok és gazdag levéltári anyag, 2. régiségtár 2200 éremmel, mely letétként az Alsó-Fehér megyei Történeti, Régészeti és Természettudományi Társulatnak múzeumában van elhelyezve, 3. természetrajzi gyűjtemény – állománya mintegy háromezer db ásvány, kőzet és kagyló, 4. csillagvizsgáló – nagy része 1849-ben elpusztult, 5. egyházművészeti múzeum. Ez utóbbit 1912-ben alapította gróf Majláth Gusztáv püspök. A többi gyűjtemény a könyvtárral egyidős.

E két közgyűjtemény sorsa, története nagyon hasonlít. Ugyanazon évben létesült mindkettő magánkezdeményezésből és áldozatkészségből, de a köznek, a közösség használatára. Az alapítók a tulajdonjogot megkötötték – a Teleki-téka családi vagyon, a Batthyáneum az egyházmegyéé –, s így a magyarság egyetemének mint közösségnek rendelkezési joga egyik fölött sincs. De nem korlátozta egyik alapító sem a használatot, sőt egyenesen közhasználatra rendelte. Nem a nemes lelkű alapítókon múlott, hogy alapítványuk a közhasználat, a nyilvánosság számára szinte hozzáférhetetlen maradt úgyszólván napjainkig. Holt gyűjtemény, raktár maradt mindkettő. A nagyközönség a gyűjteményeket nem használta, meg se tekintette. Még a tudósnak is engedélyre volt szüksége a kutatáshoz, de rendszerint ő is zárt ajtókra talált, mert a gyűjtemény őrét legritkábban éppen a gondjaira bízott tárgyak között lehetett megtalálni.

 

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület a Teleki-téka és a Batthyáneum után kereken hatvan évvel később, 1859-ben alakult meg. Eszméje, története azonban visszanyúlik egészen az 1791-i országgyűlésig, az Aranka György buzgólkodására hozott törvénycikkelyig, amelyet azonban Erdély nagyfejedelme nem szentesített. De egy erdélyi országos múzeum célja és eszméje állandóan foglalkoztatta Erdély legjobbjait. Gróf Kemény József és Sámuel adománya és ajánlata 1842-ben ismét arra késztette az erdélyi országgyűlést, hogy; törvénycikket, alkosson egy Erdélyi Országos Múzeum felállításáról. Ez a törvénycikk is elődje sorsára jutott, az uralkodó ezt sem szentesítette.

Gróf Mikó Imre örök érdeme, hogy az egyesület mégis, bár hosszú vajúdás után a politikailag szomorú emlékű abszolutizmus alatt, tisztán társadalmi úton megvalósult. Mikó Imre soha el nem csüggedve kilincselt, kért, tárgyalt az abszolút kormánynál az engedély megadásáért.^* Ha most és itt elutasították, Acheronta movebo, más helyen, más tényezőhöz fordult. S erkölcsi fáradozását betetőzte nagyszerű anyagi áldozatával. Ha semmi más érdeme nem volna, ezzel is méltóvá vált az Erdély Széchenyije elnevezésre.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) 1859. november 23–26. napjain alakult. A megalakulás örömünnepe volt nemcsak az erdélyi, de az egyetemes magyarságnak is, melynek képviseletében mint a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének vezetője, báró Eötvös József is jelen volt.

A megalakult egyesület célja és lényege szerint, mint neve is mondja, múzeum, tudományos gyűjtemény létesítése, megszervezése, fenntartása és gyarapítása; felkutatni és összegyűjteni a honismeret történeti emlékeit, maradványait és kútfőit; összegyűjteni és tárolni a hazarész élő (állat és növény), valamint élettelen (ásvány) világának természetrajzát, a történeti életet biztosító és szabályozó anyagi erők összességét; a felkutatott és összegyűjtött anyagot folyvást gyarapítva és rendezve úgy gondozni, hogy az el ne kallódjék, sőt a mai életnek okulására avagy gyönyörűségére szolgáljon.

Az egyesületet a tagok tartják fenn, az elnökség és az igazgató választmány kormányozza és igazgatja. Vagyona a tárakból áll, ennek fenntartására szolgálnak a tagdíjak, a muzeális és pénzadományok, végül az egyesület ingatlanainak jövedelme. Esetleg rendkívüli segélyek.

Az EME tagjainak létszáma a megalakuláskor majdnem másfélezerre rúgott. Ez a szám változott a nyolcvanéves múlt rendjén, a legújabb időkig a kezdeti számon alól maradt. Jelenleg sem emelkedett – sajnos – az 1859-i taglétszám fölé.

Az egyesület vagyonállománya az alapítás évében kitett 192617 frt., 55 kr-t. E tőkéhez számítandó a gróf Mikó Imre adománya, a 9 szobából álló villaépület a körülötte levő 10 holdnyi szépen gondozott, parkszerű telekkel. Az ingatlan vagyonállománya a nyolcvanéves múlt alatt lényegesen gyarapodott egyrészt a gróf Wass Ottilia adományozta^* főtéri palotával (a bérház) és a Jókai és Majális utca sarkán megvásárolt földszintes épülettel (jelenleg szintén bérház).

Legörvendetesebb a gyarapodás az egyesület muzeális tárgyállományában. Ez kezdetben 3 külön csoportba volt szétosztva, úm.: 1. Könyvtár – ideértve az ősnyomtatványokat, ritkaságokat és kéziratokat. 2. Érem- és Régiségtár és 3. Természettudományi gyűjtemény.

A könyvtár állománya kitett 15439 db könyvet, 1083 kéziratot. Az Érem- és Régiségtáré 128 db arany, 2844 db ezüst és 1738 bronz db-ból állott. A természetrajzi anyag 10092 db-ot tett ki. Ebben benne volt kezdetben a régiségtári anyag is. Mindez rendezetlenül jutott az egyesület tulajdonába. Csupán a könyvtár anyagával voltak valamennyire tisztában. Ez is nyílt meg leghamarabb a köz számára a Farkas utcai Bethlen házban, hol gróf Bethlen Sándor ingyenhelyiséget adott. Ugyanott tűzmentes kamrában őrizték a kézirattárat, az érmeket és régiségeket. 1862-ben azonban már valamennyi gyűjtemény az időközben megfelelően átalakított Mikó-féle épületben nyert elhelyezést.

Mint említők, valamennyi gyűjtemény örvendetesen gyarapodott. A könyvtár kezdeti tizenöt és félezer darab állománya pl. kétszázezernél több műre, négyszázezernél több kötetre szaporodott. Mintegy száz ősnyomtatvány, másfélezernél több Régi Magyar Könyvtár darab, gazdag díszmű-, kézirat-, térképtár és rendkívül gazdag és becses levéltári anyag tette s teszi a kezdetben elég szerény könyvtárt a magyar tudományosság és közművelődés egyik legelső gyűjteményévé. S mindez az egyetemi könyvtár pompás helyiségében kitűnő elrendezéssel, gyorsan és közvetlenül rendelkezésére állott és áll a tudományos kutatásnak és a nagyközönségnek egyaránt. A tagoknak teljesen ingyen.

Az Érem- és Régiségtár a mennyiség szempontjából az eredeti állapothoz képest szintén hatalmas fejlődést mutat. Míg 1859-ben a törzsállomány összesen 4707 éremből állott, ma ez a szám 60 ezernél többet tesz ki, 1859-ben a Régiségtár és a természettudományi gyűjtemények állománya összesen 10092 darabot tett ki, 1899-ben csak a régiségtáré 10194-et. 1899-ben veszi át Posta Béla az Érem- és Régiségtár igazgatását, s ettől kezdve aztán amerikai ütemben gyarapodik a régiségtár, melynek állománya ma 58662 darab régészeti, 1235 darab néprajzi, összesen 59897 tárgy. Az Érem- és Régiségtár mai együttes állománya 120 ezernél jóval többet tesz ki, mert a fentiekhez hozzáveendő még több ezer fel nem dolgozott, tehát a törzsleltárban még nem szereplő tárgy is. Mégis múzeumi szempontból a legközelebbi időig e tár elhelyezése volt a legkedvezőtlenebb: nem múzeumnak épült, szűk helységben szorongott, míg végre 1935-ben az épület átalakítása és tekintélyes kibővítése megtörtént. A zsúfoltság azonban még így sem szűnt meg. Szükséges egyes részek önállósítása (pl. néprajz, képtár) és külön más helyiségbe átköltöztetése.

A természetrajzi múzeum, mely kezdetben egyetlen egységes gyűjtemény volt, a szerencsés fejlődés rendjén három külön, önálló gyűjteménnyé nőtte ki magát. Ezek közül is az Állattár fejlődött legörvendetesebben. Ez a Mikó Imre egykori telkén és nyaralója mellett a jelen század második évtizedében épített gyönyörű és minden tekintetben megfelelő helyiségben talált végleges otthont.

A növénytár is már a világháború kitörése előtt azon az úton volt, hogy páratlanul szép, megfelelő saját új telkén modern új épületbe költözzék át az egyetem központi épületének földszintjéről, ahol állománya éppen úgy, mint az Ásvány-kőzet és földtani táré is, részint zsúfoltan, részint kényszerű rendezetlenségben várta a végleges és kényelmes külön saját helyiségbe való átköltözést. Napjainkban (1935) ez is részben megtörtént, amennyiben a növénytár egy része az új botanikus kertbe költözhetett át. Az Ásvány-kőzet és a földtani anyag jelenleg külön van elhelyezve. De a zsúfoltságon az elkülönítés és különválasztás sem segített jelentékeny mértékben.

Tárgyállománya ezeknek a gyűjteményeknek is hatalmasan megnövekedett.

A legnagyobb hálával és elismeréssel kell ugyanis megállapítani azt a tényt, hogy még a szűk helyiségben levő gyűjtemények anyaga is, amennyire csak a férőhely engedte, rendezve van, rendezve volt. A gyűjtés, rendezés, továbbfejlesztés, szóval a belső fejlődés elsősorban a mindenkori igazgatók érdeme. A gyűjtemények első őrei, illetőleg igazgatói Szabó Károly (könyvtár), Brassai Sámuel (természetrajzi) és Finály Henrik (érem- és régiségtár) oly kiváló tudósok, hogy elég nevük puszta fölemlítése. De az utódok is egytől egyig méltónak bizonyultak a nagy elődökhöz. Ferenczi Zoltán és Erdélyi Pál könyvtárigazgatók, Posta Béla a Finály örökében. Entz Géza és Apáthy István az állattár, Kanitz Ágoston és Richter Aladár a növénytár, Koch Antal és Szádeczky Gyula az ásványtár élén páratlan odaadással fejlesztették a rájuk bízott gyűjteményeket. Természetesen a tudományos szaktisztviselők (segéderők, gyakornokok stb.) támogatásával. E szakmunkások közül többekkel később és ma is mint a magyar tudományosság jellegzetes vezérembereivel találkozunk. A gazdag névsorból csupán egyet említek fel külön is. Herman Ottó ez, akit az EME fennállásának félszázados ünnepe alkalmából tiszteletbeli állattári igazgatónak s igazgatósági tagnak választott meg egykori segédőri minőségében kifejtett hűséges munkásságáért. Herman lelkes és őszinte köszönő szavakkal vallotta meg, hogy Brassai oldalán, a Múzeum-Egyesület keretében és Erdély nemes társadalmának támogatásával válhatott azzá, aki.

És nem szabad elfeledni, hogy valamennyi tárnak valamennyi igazgatója tulajdonképpen egyetemi tanár volt, tárigazgatói minőségéért és munkájáért semmiféle különdíjazásban nem részesült. Hivatali kötelességéhez tartozott a tanszékével kapcsolatos gyűjtemény igazgatása. E külön munkáért az egyesülettől is és az államtól is csak erkölcsi elismerésben részesült. Ugyanez volt a helyzete a tárakban dolgozó tudományos segédszemélyzet és tisztviselők nagyobb többségének is. Az EME ugyanis 1872 óta az álammal kötött bérszerződés szerint minden gyűjteményét átengedte használatra az egyetemnek. A szerződés kötelezte az államot arra, hogy a bérbe vett tárakat igazgassa, rendezze stb. A professzorokat és a tudományos személyzetet viszont az állam kötelezte szintén a szerződés következményeként, hogy a tárakban az egyetemi feladatok mellett az EME sajátos, külön céljait is munkálják, elvégezzék és megvalósítsák. Ez a szerződés rendkívül előnyös volt mind az egyetemre, mind az egyesületre nézve. De származott belőle utóbb kellemetlenség is, amennyiben olykor egyes tárakban az EME saját, külön élettevékenysége hátterébe szorult az egyetemi feladat mögött. Mégis általában véve hála és elismerés illeti az EME részéről is valamennyi tárigazgatót, az itt külön nem említetteket is és a tudományos segédszemélyzetnek minden tagját is önzetlen munkásságukért. Annál inkább azokat, kiknek tevékenységében az EME ügyének szolgálata soha el nem lankadt.

A gyűjtemények állandó és ily tekintélyes, sőt gazdag gyarapodásának magyarázata az, hogy az igazgatók és tisztviselők gyűjtőtevékenységét meg nem szűnő áldozatkészséggel támogatta Erdély magyarsága. Az egyes tárakról szóló igazgatói évi jelentésekben akadunk ugyan néhány elszigeteltnek mondható esetre, amikor a közönség meg nem értő és tudatlan nemtörődömsége miatt keserű panasz szakadt fel a jelentéstevő igazgatók ajkán. De ezek mégiscsak kivételek. Egészen bizonyos, hogy hiábavaló lett volna az egyes tárak tudományos vezető személyzetének buzgósága, ha a közönség nincs az egyesület iránt kellő bizalommal. Az adományozóknak évről évre megismétlődő tekintélyes névsora tanúsítja, hogy a nagyszerű alapítók példája hol fényes csillag, hol szerény szikraként, de ott világolt az erdélyi magyarság lelkében. Nem mondom, hogy teljesen ideális volt a viszony az EME gyűjteményei és a közönség között, de az is bizonyos, hogy a gyűjtemények anyagának önkéntes ajándék gyarapítása tekintetében az egyesületnek nagyobb elégedetlenségre oka sohasem volt. Hiszen az ajándék- és vételgyarapodás rovatának számtételei között az egyes tárakról adott évi jelentésekből kimutathatólag nagy aránytalanság, elmaradás sohasem mutatkozik.

Buzgó tisztviselők személyes gyűjtése, vétel és főként az erdélyi magyar közönség soha ki nem apadó, áldozatos adománya hozta össze azt a felbecsülhetetlen, pénzértékben ki sem fejezhető értékű gazdag kincstárt a magyar közművelődés számára, ahogy a világháborúig a Mikó és társai által elültetett csemete kiterebélyesedett úgy, hogy mint gyűjteményt egyenesen a Magyar Nemzeti Múzeum mellé lehetett sorolni, tudományos munkáját pedig a Magyar Tud. Akadémiáéhoz vagy a Nemzeti Múzeuméhoz lehet hasonlítani.

Az EME azonban eme belső, múzeumot fenntartó tevékenysége mellett kifelé ható tudományos munkásságot is végzett: tudományos felolvasógyűléseket is tartott. Az első tudományos gyűlésen Torma Károly olvasta föl „A rómaiak nyoma Erdély északi részében” s Gyulai Pál „Adalék népünk költéséhez” c. híres, a maga nemében korszakosnak mondható tanulmányát. A felolvasott értekezéseket az egyesület ki is nyomtatta már kezdettől fogva az Évkönyvekben (szerk. Brassai). A tudományos ülésekből a fejlődés rendjén, főként az egyetem felállítása után, kinőttek rendre a mai szakosztályok, s az Évkönyvből is lett előbb egy, utóbb két, illetőleg három rendszeres folyóirat (Erdélyi Múzeum, Orvos-természettudományi Értesítő és a Múzeumi Füzetek; némileg ide vehető a Dolgozatok is). A szakosztályokban és a folyóiratokban rendkívül élénk és értékes tudományművelés folyt, elannyira, hogy maga az egyik múzeumőr, Finály Henrik is egy valóságos tudós társaság, vagyis az ún. akadémiai gondolat szószólója lett. Az akadémiai gondolat csak a jelen század elején, pontosan 1905-ben halványult el a múzeumi feladat elsőbbsége mögött.

A kétféle elv küzdelme miatt az egyesület gyűjteményei kiestek az érdeklődés központjából, s a muzeális munka és tevékenység is ellankadt. Így nevezetesen egyetlen gyűjteménynek sincs máig se nyomtatott katalógusa. Népszerűsítő, a közönség számára való kalauzt is csak az Érem- és Régiségtár adott ki. Ez is csak részleges, csupán a képtárat ismerteti.

Ugyancsak az akadémiai és muzeális gondolat hívei között kifejlődött vita miatt is, megcsappant a közönség érdeklődése is a tárak iránt annyira, hogy van az egyesületnek számos olyan Kolozsvárt lakó régi tagja, aki a gyűjtemények közül talán egyikben sem járt. Annál kevésbé van fogalma az egyesület táraiban levő roppant értékű tudományos és közművelődési kincsről.

 

Az EME országosan, Erdély egész magyar társadalmának az áldozatkészségéről és támogatásából és országosnak, Erdély egész területét magában foglaló céllal alakult meg. Azaz az egész erdélyi területről kért, fogadott el és vásárolt muzeális tárgyakat. Sem elvben, sem gyakorlatban erdélyi személy és erdélyi muzeális tárgy előtt ajtait be nem zárta, hanem tárva-nyitva tartotta mindenkinek és minden tárgynak. A megalakulást követő években úgy látszott, hogy az EME gyűjteményeibe fog összegyűlni az erdélyi magyarság minden történeti emléke és az erdélyi földnek valamennyi természettudományi tárgya. A küzdelmes múlt után mintha nyugvópontra jutott volna az erdélyi magyarság muzeális eszménye. A múlt emlékeinek szeretete, megbecsülése az EME megalakulása által folyton fokozódott, és még a népi rétegekben is köztudottá kezdett gyökeresedni. A maradványok és emlékek nem haszontalan s félredobott értéktelenségek, a kútfők sem ócska papír többé. Árfolyamuk lett, s a közönség igyekezett azokat az EME-hez juttatni; vagy ha nem, legalább félretette, kezdte óvni őket a további pusztulástól. Csakugyan elgondolható az EME oly irányú és arányú további fejlődése, hogy táraiba felvegye egész Erdélynek minden történeti emlékét, maradványát és kútfőjét, valamint egész Erdélynek természetrajzi tárgyait. Nem így történt. Jó másfél évtized múlva megalakult a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, amelyet rendre újabbak követtek, a dévai, gyulafehérvári, dési stb. múzeumok.

Azok, akik a nagy központi jellegű s mindent magába foglaló múzeumóriásoknak a hívei, az újabb és szűkebb területre vagy sajátos külön célra alakult kisebb múzeumok alapítását, szervezését és fenntartását természetesen nem helyeselhetik. Több kis múzeumnak – mondják – a fenntartása költségesebb, mint egy nagy központinak. Több anyagi és szellemi erőt (tudományos személyzetet) kell ráfordítani, mint egy központira. A tudományos kutatás érdeke is az, hogy az anyagot ne több különböző, egymástól távol eső helyen kelljen felkeresgélni. Legyen minden egy helyen, a kutató ne kényszerüljön idő és pénz felesleges, elkerülhető pocsékolására. Az ellenvetések azonban csak részben helytállók. Nagy múzeumok építésére ti. még kevésbé lehet egyszerre elegendő anyagi fedezetet előteremteni, mint egy-egy kisebb múzeumhoz. A tudományos kutatásnak kétségtelenül könnyebb a dolga, ha minden együtt és egy helyen található fel. De nem mindig. Néha elengedhetetlenül szükséges a helyszínelés. Különben is a múzeumok nemcsak a tudósokért vannak, hanem a nagyközönségért is. Mégiscsak kisebb nemzetgazdasági veszteség időben és pénzben is az, ha kevés számú tudósnak kell pl. Sepsiszentgyörgyre ellátogatnia tudományos kutatás végett, mint akár csupán a háromszéki székelységnek messzi útra (pl. Kolozsvárra) kerekednie avégett, hogy szemlélhesse a maga múltját, múltjának otthonából elszállított emlékét. A nagy területre támaszkodó egyetlen múzeumok működésének az eredményét nagyban csökkenti a távolság. Sem a gyűjtés, sem a vásárlás, sem az irányítás munkája nem jut el megfelelő frissességgel és gyorsan a messzi végekre. A tárgyak messzi elszállítása is csak több nehézséggel jár, mint a közelben való elhelyezés. A szélesebb társadalom, a közönség érdeke és művelődési szempontja meg egyenesen ellentétben áll a múzeumóriásokéval. Ami a közelben van, inkább az enyém, jobban érdekel, többet hallok, többet tudok róla, többször megnézem, jobban szeretem, szívesebben támogatom. Felfogásom szerint az az állapot ideális, amelyikben minden történelmileg vagy természetileg (geopolitikailag) bizonyos nagyobb egységet alkotó területnek megvan a saját jól elrendezett és vezetett múzeuma. Erdély maga mindenestől beillik egy óriási múzeumnak. Annyi benne a történelmi emlék, a néprajzi sajátság és a természeti kincs, mintha – múzeum volna. Ha akármilyen központi óriás múzeumot létesítenénk, s melléje számos kisebb, helyi jelentőségű gyűjteményt állítanánk fel, még mindig csak egy részt tudnánk a tárakba elhelyezni. Éppen ezért helyesnek és szerencsésnek mondható múzeumügyünknek a középúton előrehaladt tényleges fejlődése. Az EME megmaradt máig országosnak, fokozta a társadalom muzeális értékét és műveltségét, s felébresztette a helyi és saját célú múzeumok létesítésére irányuló törekedést. Ez utóbbiak között időrendben és jelentőségében is első múzeum Erdélyben a Székely Múzeum Sepsiszentgyörgyön.

A Székely Nemzeti Múzeum is, mint Erdélynek legtöbb közművelődési intézménye, egyetlen személy kezdeményezésére, tudományszeretetéből és áldozatkészségéből fakadt, s ez özv. Cserey Jánosné Zathureczky Emília.^*

Csereyné a Háromszék megyei Imecsfalván kezdte gyűjteni a székelység múltjára vonatkozó tárgyakat. Munkájában segítette és támogatta Vasady Gyula tanár – Finály Henrik régész egyetemi tanárnak a mostohafia –, aki a Cserey családban mint nevelő működött huzamos éveken át. Csereyné felszaporodott gyűjteményét 1875 nyarán udvarháza helyiségeiben kiállította. A gyűjteménynek sok látogatója akadt, s köztük 59 ajándékozó is. Ekkor, 1876. január elején a tulajdonos gyűjteményét Cserey-múzeumnak nevezte el, s e néven kezdték emlegetni megyeszerte. Csereyné gyűjteményét eleinte az EME-nek szánta, s a nehezen megszerzett petőfalvi nátronizált hullát fel is szállította Kolozsvárra. Közben azonban főleg Pulszky Ferenc és Rómer Flóris közleményei nyomán felvetődött a vidéki kisebb múzeumok létesítésének az eszméje. Ennek hatása alatt Csereyné 1876 őszén eredeti szándékát megváltoztatta, gyűjteményét Szentiványi Gyula háromszéki főkirálybíró kérésére Háromszék vármegyének ajánlotta fel egy Háromszéki Múzeum alapjául. Háromszék megye az ajánlatot örömmel elfogadta, s megindult a vita, hova helyezze el. A megye két városa, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy harcolt érette. A győzelem ez utóbbié lett, s ma már biztosan állítható, hogy nem méltatlan kézbe jutott.

A múzeum székhelye 1879 óta Sepsiszentgyörgy, de nem háromszéki tulajdonul és jelleggel, hanem az egész székelység közvagyonaként és az egész székelységre kiterjedőleg – Marosszéket, illetőleg Marostordát kivéve. Az időközben szétküldött ajándékozási felhívásokra ugyanis egyre érkeztek az ajándéktárgyak. Az ajándékozók között ott volt Kossuth Lajos is. Bem apó katonai érdemrendje nagykeresztjének csillagjelvényét, amivel Bemet a magyar kormány Szeben elfoglalásáért tüntette volt ki, küldte el. Kossuthnak az adományt bejelentő levele Csereyné szándékán újabb, s tegyük hozzá, üdvös módosulást idézett elő. 1877. március 10-én kelt adománylevelében a háromszéki jelleg helyett már azt kívánja Csereyné, hogy az intézet Székely Nemzeti Múzeum nevet viseljen. Háromszék vármegyében maradjon ugyan, de Marosszéket kizárva (mivel ott van a Teleki-téka), az egész székelység közvagyonaként és oltalma alatt. A székek elöljárói, illetőleg a három vármegye (Csík, Háromszék, Udvarhely) fő- és alispánjai meleg szeretettel fogadták el a most már harmadik, de ezúttal (1879) végleges helyet, nevet és jelleget nyert Székely Nemzeti Múzeumot.

A székely nemzet közvagyonában lévő Székely Nemzeti Múzeumnak közvetlen felügyelő és kormányozó hatósága egy ideig a tulajdonos három székely vármegye fő- és alispánjaiból s e megyék rendezett tanácsú városainak polgármestereiből álló bizottság volt. A múzeum ügykezelésének jelenlegi intézőtestülete a 15 tagú választott igazgatóválasztmány és a két múzeumőr. A felügyelő és kormányzó testület jogi és közigazgatási végleges megszervezése nagyobb nehézség nélkül, simán ment végbe.

Annál több gondot okozott a helyiség kérdése. Az Imecsfalván már nagyon is zsúfoltra felhalmozódott gyűjteményt 1879-ben vette át és szállította el Sepsiszentgyörgyre a tulajdonos vármegyéket és városokat képviselő (később: felügyelő) bizottság. A ref. Mikó-kollégium ingyen ajánlotta fel helyiségül könyvtári épületének emeleti részét (négy szobát és zárt folyosót). A kezdetben sem elég befogadóképességű helyiségben is csakhamar beállt a túltömöttség, az anyag raktárszerű zsúfoltsága. 1890-ben a felügyelőbizottság szerződést kötött a kollégiummal, melynek értelmében a kollégium köteles a múzeum céljának megfelelő s a látogatók által is megközelíthető helyiséget adni, múzeumőrről is gondoskodni évi 600 forint átalányösszeg ellenében. A kollégium kötelességének az őrökre vonatkozó részét könnyen, de a helyiségre vonatkozót a legjobb akarat ellenére is csak nehezen, illetőleg sehogy se tudta teljesíteni. A tanítás és internátus céljait szolgáló folyamatos iskolai építkezés miatt a múzeum állományát többször kellett költöztetni emeletről földszintre, egyik szárnyból a másikba. Csak természetes, hogy mind a felügyelőbizottság, mind a kollégium elöljárósága arra törekedett, hogy végleges, tágas, minden tekintetben megfelelő saját épületet teremtsen elő. A tulajdonos vármegyék, városok és egyesek folytonos áldozatkészségéből végre 1911-ben Hültl Dezső országos felügyelő és Kós Károly tervei alapján az erre a célra megszerzett gyönyörű telken megkezdődött az új építkezés, s a következő évben be is fejeződött.^* Ma a Székely Nemzeti Múzeum művészeti s muzeális szempontból egyként pompás és megfelelő, saját telkén, villaszerűleg emelt szép palotában, saját otthonában van. Ugyanazon telken épült fel a két múzeumőri megfelelő lakás is. A legutóbbi években vétel útján megszerezte a múzeum az északi szomszédos telket is néprajzi gyűjteménye számára.

A múzeum első őréül az alapító kívánságára Vasady Gyulát alkalmazták. Vasady csak két évig viselhette gondját a múzeumnak, mivel 1881 elején, alig negyvennégy éves korában elhunyt. Érdemeit utóda, Nagy Géza, a kiváló történetíró szép szavakkal méltatta. Nagy Géza, kit a múzeum és a székelység szerencsés választása hívott el utódnak, 8 évig működött a múzeum élén. 1899-ben távozott Budapestre, elfogadva a Nemzeti Múzeumhoz történt kinevezését. Nyolcéves igazgatóőri működése az intézetet jelentékenyen fejlesztette. Amennyire a férőhely engedte, rendezte és rendben tartotta a tárgyakat, a gyarapításon is folyton fáradozott. Megírta kútfőkkel is illusztrálva a múzeum történetét az általa szerkesztett Értesítő 1. részében. Ugyanott ismertette magát a múzeumi anyagot, leltárszerűleg, külön csoportokban ugyan, de érdekes, szakszerű művelődéstörténeti megjegyzésekkel egészítve ki a rideg adatokat. E leíró ismertetést valósággal mintaszerűnek tartom. Minden múzeumnak utánoznia kellene, utánoznia kellett volna. Részletes, tudományos, a tárgyakat beszélni kényszerítő rövid magyarázattal nemcsak tájékoztatja az olvasót, hanem szinte vonzza, hívja be a múzeum épületébe a tárgyak megtekintésére. Kár, hogy nem külön, kényelmesen használható füzetben jelent meg. Módszere nem avult el.

Nagy Géza távozása után a gondozást elvállaló Mikó-kollégium már nem egy, hanem két múzeumőrt alkalmazott, két tanára személyében. Egyiket a könyv- és régiségtár, másikat a természetrajzi gyűjtemény élére. A tanárok a múzeumőri teendőket csak mellékfoglalkozás gyanánt, tehát a tanári teendők elvégzése után gyakorolhatták. Mégis egytől egyig egész lélekkel, lelkiismeretesen és hivatásuk magaslatán dolgoztak. László Ferenc és Csutak Vilmos múzeumőri működését külön is meg kell neveznünk. László Ferenc az erősdi, ún. praemykénéi gyűjteménnyel a tudományos világ érdeklődését és elismerését szerezte meg a maga és a múzeum iránt, míg Csutak mint az egész intézet szívós és leleményes továbbfejlesztője, mint az ötvenéves jubileumi Emlékkönyv szerkesztője írta be kitörölhetetlen betűkkel nevét az intézet történetébe.

A Székely Nemzeti Múzeum tárgyállománya az 1879. szeptember 15-én kelt átvételkor kitett összesen 8779 darabot. Ebből írott és nyomtatott könyv volt kereken 3 ezer, okmány ezer; a többi természetrajzi és egyéb természetű tárgy.

1927 végén a múzeum állománya kitett 1. Könyv- és levéltár 222943, 2. Régiség- és éremtár 28978, 3. Szépművészeti tár 913, 4. Néprajzi gyűjtemény 6791, 5. Természetrajzi gyűjtemény 13286, összesen 27912 darabot.

Ennyire szaporodott fel a Csereynétől adományozott nem egészen kilencezernyi eredeti állomány. Honnan és hogyan? A hozzáértő vezetők és a buzgó őrök folytonos gondoskodásából, de különösen a háromszéki magyarság lelkes áldozatkészségéből. A Mikó-kollégium, Sepsiszentgyörgy város és Háromszék megye közönsége az édesatya szeretetével és áldozatkészségével gondozta, fejlesztette múzeumát. Már az Évkönyv 1. kötete 28 sűrűn szedett oldalon sorolja fel az ajándékozók névsorát. Ebben ott találjuk a történelmi székely családok, a szellemi munkások mellett a közszékely ivadékokat, a legfélreesőbb kicsiny polgári és egyházközségeket egyaránt. A székelység lakta földnek és a székelység történetének páratlanul gazdag gyűjteménye a Székely Nemzeti Múzeum. Öntudatosan kitűzött és vállalt helyi jellege mellett is lényeges alkotóeleme a magyar, sőt az egyetemes emberi művelődésnek és tudománynak.

Egyike azon kevés számú magyar közművelődési és tudományos intézeteknek, amelyeknek jelene nyugodt, jövőjét pedig biztosnak lehet mondani.

 

Hunyad megye a természetnek és a történelemnek egyik leggazdagabb kincseskamrája. Nem csodálható, sőt természetes, hogy már a muzeális gondolkodás legkezdetén is a vármegyének számos művelt fia gyűjtötte ez érdekes és gazdag föld természeti és történeti emlékeit. Legbuzgóbban Kerekes Ábel, Lészai Dániel, Bruz Lajos, Buda Elek és Fodor András, hogy a hosszú névsorból csak néhányat említsek. Az utóbb említett Fodor András volt az első, ki a gyűjtést a magánkedvtelés keretéből kiemelve, társadalmi alapon, közügyként kívánta továbbfolytatni. A magyar orvosok és természetvizsgálók 1854. szeptember 3-án Kolozsvárott tartott vándorgyűlésén Hunyad megye nevezetességeiről értekezve kifejtette egy régészeti társulat alakításának szükségét. Két év múlva Vass József, akkor Kolozsvárt működő piarista tanár, történetíró hangoztatta ugyanezt a gondolatot a Bruz Lajosról (Kenyérvizy) írt nekrológban (Erdélyi Múzeum, 1856. 16. sz.). Vass részletesen felsorolja a teendőket. Legfontosabb persze a gyűjtés az akkor már megalakulásnak indult EME számára. A név szerint is felszólított férfiak közül gróf Bethlen Olivér tett is lépéseket egy helyi társulat létrehozására, de a kísérlet egyelőre abbanmaradt. Egyelőre, mert amint a muzeális gondolkozás terjedt, az EME és az SZNM létrejött és szemlátomást fejlődött, lehetetlen volt, hogy sorra ne kerüljön egy Hunyad megyei múzeum megszervezése és felállítása is.

1880. május 13-án alakult meg a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat. A megalapítás érdeme Sólyom-Fekete Ferenc törvényszéki elnöké. A „Hunyad” című, Déván megjelenő lap 1879. december 31-i számában megjelent cikkének visszhangjaként történt meg az előkészület (taggyűjtés, alapszabály-készítés stb.). A társulat a megalapító Sólyom-Feketét, akinek különben nemcsak széles körű történelmi ismeretei voltak, de mint forrásközlő és feldolgozó történettudományunknak is érdemes munkása, alelnöknek választotta. Elnökül pedig a megye egyik legderekabb fiát, a már akkor kiváló tekintélyű történettudóst és orientalistát, gróf Kuun Gézát sikerült megnyerni. Sólyom-Fekete tudományszeretete, agitátori tevékenysége s a gróf Kuun Géza nagy tudományos tekintélye és elnöki tisztének odaadó, lelkiismeretes gondossága a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulatot úgy is, mint múzeumot fenntartó intézetet, úgy is, mint tudományművelő egyesületet országos hírűvé, sőt Európa-szerte ismertté fejlesztette.

Mert az egyesület kettős céllal alakult meg. Egyrészt múzeum felállítását és fenntartását vallotta feladatának, másrészt a tudományok művelését, okmánytárak közlését, a vármegye történetének megírását.

A kettős feladatnak második, tudományt művelő ágát az egyesület nagyobb sikerrel oldotta meg, mint az elsőt, a muzeálist. Ennek legfőbb oka a megfelelő helyiség, illetőleg a pénz hiánya. A megalakuláskor az egyesületnek 37 alapító, 162 rendes és 318 pártoló tagja volt. A taglétszám később állandóan növekvő irányzatot mutatott, s még a pangás éveiben sem volt kevesebb, mint a megalakulás idején. Általában véve a vármegye közönsége, a társadalom érdeklődése ellen panaszra sohasem lehetett ok. Akár Déván, a társaság székhelyén, akár valamelyik megyei nagyobb központban tartotta a társaság gyűléseit, mindig tapasztalhatta, hogy a közönség megértéssel és szeretettel viseltetik iránta. A tagsági díj évi 6 korona volt. Az így összegyűjthető összeg a múzeum fenntartására talán elégséges lehetett volna, de múzeumalapításra, telekvásárlásra s megfelelő saját épület emelésére nem. Minthogy mecénás nem akadt, a társaság úgy segített magán, ahogy lehetett. Gyűjteményeit eleinte, 1890-ig bérházban tartotta, 1890–96 között a vármegye által az állami főreáliskola céljaira felajánlott épület bal szárnyán, 1896-tól a főreáliskola telkén, különálló épületben helyezte el. Természetesen zsúfolva, s ha talán leltározva is, de raktárszerűleg felhalmozva. Ez a zsúfoltság, a helyszűke bénítólag hatott vissza a közönségre és tisztviselőkre egyaránt. A szűk helyiséget a közönség nem szívesen látogatta meg, s az őrök is szívesebben vezették volna körül a közönséget tágas, szép múzeumban, mint ideiglenes raktárban. Maga az egyesület kezdettől fogva tudatában volt e sajátos helyzetnek; a római provinciális történetben járatos múzeumigazgató, Téglás Gábor évenként hivatalosan is jelentette e sajnálatos körülményt. Egy darabig a Bethlen Gábor-féle Magna Curia nevű kincstári épület toronyrészének kibérlése és kellő átalakítása látszott megfelelő megoldásnak. Majd 1899-ben önálló, külön múzeumi helyiség emelésére kéri fel a társaság a vármegyét, hogy becsületbeli kötelességének következményeként legbecsesebb ősi emlékeinek befogadására célszerű hajlékot emeljen. 1904-ben a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége azt az alternatív javaslatot tette, hogy a gyűjtemények vagy a dévai ref. templom műemlékszerű épületében helyezendők el, vagy a vajdahunyadi lovagvár üres termeiben. Ámde a ref. templomnak műemlékké minősítése nem történvén meg, időközben lebontatott. A Vajdahunyadra való átvitel ellen maga a társulat tiltakozott, forgalmi és közművelődési okokból Dévát tartván a legmegfelelőbbnek. Ezért kimondotta régebbi és többször hozott határozatához híven, hogy múzeumi helyiségül az egész Magna Curiát kéri, mert ez megfelelő átalakítással alkalmas végleges múzeumi helyiségnek is.

A helyzet valóban tarthatatlanná vált. Azonban a már-már szégyenletessé, sőt botrányossá váló állapotnak szomorú belső okai is voltak. A bérelt helyiségben, valamint később a reáliskola szárnyrészén, majd ennek telkén a külön épületben történt elhelyezés, eleinte legalább, semmi esetre sem volt oly szűk, hogy ne lehetett volna bennük az anyagot úgy-ahogy rendben tartani. Bizonyítja ezt az, hogy amikor Téglás Gábor, majd Mailand Oszkár után Mallász Józsefet választotta meg az egyesület igazgatónak, olyan hivatott szakember, mint Posta Béla személyes ellenőrző látogatásakor megállapította, hogy a múzeumi anyagnak célszerűbb felállítása és rendezése nagy lépéssel előrehaladott. Tegyük hozzá, hogy a régi helyiségben, amely ellen annyi panasz hangzott el. Posta ugyanekkor megállapítja visszamenőleg a kötelességmulasztást a múzeummal törődni hivatottak terhére. Az 1912. szeptember 2-án tartott választmányi gyűlés jegyzőkönyvében csakugyan a következő szomorú szakasz olvasható: A múzeumigazgató jelenti, hogy július hónapban a múzeumban járván, a múzeum falában rést talált, amelyen valaki benn járhatott, azonban semmi hiányt nem talált. A rés betömése 20 K-ba került.

E valóban künn és benn egyaránt szégyenletes állapotnak eredete visszanyúlik az első igazgatóig, Téglás Gáborig. Téglás az emlékeket és maradványokat szenvedélyesen szerette, kutatta, gyűjtötte, s a belőlük vonható tanulságokat tudományosan fel is dolgozta. Tudományos munkássága kritizálható (kritizálták is), de jelentéktelennek semmi esetre sem mondható, hisz vele a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságát érdemelte ki. De az is bizonyos, hogy ő a múzeumot a saját tudományos ambíciójának eszközéül tekintette, tovább nemigen törődött. Leltározással s más efféle belső tisztviselői munkával nem foglalkozott. Ennek következtében tárgy tárgyra halmozódott, ahogy beérkezett. Természetes, hogy így hamar előállott s folyton nőtt a zsúfoltság, amelyet Mailand Oszkárnak, aki tíz éven át volt igazgató, rendbe hozni már sem kedve, sem ideje nem volt. A talált állapot elkedvetlenítette Mailandot; ő különben is elsősorban nem történész, hanem etnográfus volt. S végül ő is várta, hogy a múzeumhelyiség kérdése végleg megoldódik. De nem győzte kivárni, lemondott, s az utána következő fiatalabb erő, Mallász aztán a lehetetlennek is nekifogott. Nem nyújtom tovább e mizéria elbeszélését a későbbi tervek és erőfeszítések ismertetésével. Hanem csak annyit mondok még el, hogy a világháború utolsó évében végre valóra vált a régi vágy a pénzügyminisztérium – a társulat, a megye és a közoktatásügyi miniszter ismételt kérésére, megkeresésére – csakugyan átengedte a társulatnak a Bethlen-féle Magna Curiát. Így végre a múzeum megfelelő és végleges otthont talált. Azonban a több mint három évtizeden át nehezen megérlelődő gyümölcs pompás ízét már csak az impériumváltozás után élvezi a múzeum, amelynek jellege és fenntartó hatósága is teljesen megváltozott.

E hosszú vergődés ismételten igazolja azt, hogy korszerű, normális múzeumi tevékenység folytatására elsősorban megfelelő épület kell. Ehhez viszont Széchényi Ferencek és Mikó Imrék áldozatkészségére van szükség, különösen olyan vagyonilag szegény társadalmakban, mint amilyen volt a magyarság zöme egész Erdélyben, a Székelyföldön, Hunyad megyében, mindenütt.

Az EME és az SZNM is megszenvedte a megfelelő épület hiányát. De amott az állammal kötött bérszerződés, emitt a szívós székely kitartás párosulva nagyfokú lelkiismeretességgel, elhárította az olyan szomorú és lehangoló állapotokat, amelyekből a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat csak akkor tudott kivergődni, amikor a közhatalom változása miatt mint magyar tudományos intézet megszűnt.

Egyébként a társulat múzeumának legrégibb, 1880-tól fennálló része a könyv- és levéltár; két évvel utóbb keletkezett a régiségtár és a néprajzi gyűjtemény, legutoljára a természetrajzi. Az utolsó adatok szerint kitett 1916. év végén 1. a könyvtár állománya 1264 darab könyvet és 54 folyóiratot, melyhez hozzáveendő még a levéltári anyag mintegy 4 ezer darabja és számos térkép; 2. régiségtár állománya 9627 darab; 3. néprajzi tár állománya 434 darab; 4. természetrajzi állomány 702 darab.

Személyes történeti és helyszíni ismereteim alapján azonban kifejezést kell adnom ama meggyőződésemnek, amely majd a végleges helyiségben elrendezéskor kiderül (vagy már ki is derült), hogy az állomány végösszege (különösen az 1 és 2-nél) tetemesen magasabb. Ha azonban csak ennyinek bizonyulna, akkor is érdemes volt, meg kellett alkotni ezt a múzeumot csupán régiségtári és néprajzi részéért. Régiségtárának alapja az az anyag, amelyet Torma Károly Várhelyen tárt föl. Az innen kikerült Mithra-templom, feliratos emlékek, a római bányászati emlékek és a teljes bélyegestégla-anyag a maga nemében páratlan. Sajnos ennek a múzeumnak nem volt semmiféle külső használatra alkalmas nyomtatott katalógusa. Ellenben készült, s ezt elismeréssel kell említeni, népszerűsítő kalauz magyar nyelven (1890) és románul is (a romániai tudósok 1902. évi látogatása alkalmából 20 lap 6 képpel). A muzeális anyag belső értékét legjobban az mutatja, hogy e múzeum anyagának ismerete nélkül a római provincia, valamint Hunyad megye történetéhez még hozzászólni is bajos.

Nem a belső, de mindenesetre a muzeális tevékenység javára kell feljegyeznünk azt is, hogy az egyesület tagjai többször végeztek szakszerű és becses eredményű ásatásokat; továbbá, hogy többször lépés történt a közigazgatási hatóságoknál az irányban, hogy a nép fölvilágosíttassék a talált tárgyak megbecsüléséről. Szóval a társaság a muzeális műveltség terjesztésében is részt vett.

Már az első perctől kezdve s szinte mindvégig, megszakítás nélkül jelentékeny tudományos munkát végeztek a társaság tagjai a gyűléseken felolvasott tudományos értékű dolgozataikkal. E dolgozatok java része a társulat Évkönyveiben jelent meg. A Hunyad megyei Történeti és Régészeti Társulat Évkönyvében, a benne megjelent művekre a legkiválóbb szaktudósok és legtekintélyesebb történeti művek gyakran hivatkoznak. Torma Károly és Zsófia, Arányi Lajos, Téglás Gábor, Sólyom-Fekete Ferenc, Darvasi Móric, Márki Sándor, Szádeczky Lajos, Veress Endre, Mailand Oszkár, Király Pál és más kiváló tudósoknak e társulatban felolvasott dolgozatai a magyar történettudománynak gyarapodására, előrehaladására szolgáltak. Ide tartozik elsősorban Kuun Géza gróf, a társulatnak lelkiismeretes elnöke. Szívesen és a legnagyobb készséggel adta oda egész tudományos súlyát az egyesületnek, az egyesület munkásságának. A helyi tagokat nemcsak buzdította és támogatta, hanem marosnémeti kastélyában sokszor vendégül látta a társaság érdekében. Emellett a magyar és külföldi tudományos világban is mintegy propagandát csinált az egyesületnek. Maga is szívesen ült a felolvasóasztalhoz, éppen olyan lelkiismeretességgel és becsvággyal szórva szét nagy tudásának és nemes lelkének kincseit e vidéki társulat kicsiny közönsége körében, mintha a Magyar Tudományos Akadémia vagy valamely nemzetközi tudományos areopag színe előtt ült volna.

A társulat kezdeményezésére határozta el Hunyad vármegye a maga történetének megírását. A műnek csak első s egyetlen kötete jelent meg (1902), s annak tartalmát (sajnos csak az őskortól a magyar honfoglalásig terjed) Kuun Géza gróf, Torma Zsófia és Téglás Gábor, a társulat vezető egyéniségei írták. Ehhez járult még az, hogy a tagok közül többen a társulat muzeális anyagától vagy a társulat szellemétől indíttatva más tudományos egyesületekben (Akadémia, Magyar Történelmi Társulat, EME) is terjesztettek elő Hunyad megye múltjáról vagy jelenéről szóló dolgozatokat. Mindennek természetszerű következménye lett, hogy messzi földön a legelső magyar tudományos társaságok és tudósok előtt is a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat tekintélye nőttön-növekedett, hogy közgyűlésein megjelent a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében egy Beöthy Zsolt és mások, hogy külföldi tudósok is, mint Jung Gyula és Keller Ottó, szívesen és kitüntetésnek vették a társulattól a tiszteletbeli taggá választást, nem is szólva a magyar tudósokról (Csánki Dezső, Fraknói Vilmos, Hampel Frigyes, Pulszky Ferenc, Thaly Kálmán, Salamon Ferenc stb.).

Az egyesületnek más, saját kiadványa, mint a már többször említett Évkönyv (I–XXIII. Évf.), nem volt. Az a tudományos munkásság azonban, amely az Évkönyvek lapjain megjelent, a magyar történettudomány határozott nyeresége, gazdagsága.

Érdeme végül e társaságnak, hogy a piski, kenyérmezei stb. emlékek felállításával vagy kezdeményezésével nagyban hozzájárult a történelmi gondolkozás és műveltség terjesztéséhez.

Et haec meminisse iuvat.

 

Ez egyesület múzeuma és tudományos munkássága csak tagjainak névsorában és földrajzilag különbözik Hunyad megyei ikertestvérétől. Alsó-Fehér megye területe is történelmileg és természetrajzilag egy rendkívül gazdag múzeum. E megye területén is van múltja a muzeális gondolatnak. A Bethlen-kollégium könyvtára az alapítás évében (1622) keletkezett, a XVIII. sz. közepén keletkezett Balázsfalván a gyulafehérvár–fogarasi gör. kat. érsekség könyvtára. A Bethlen-kollégiumnak kezdettől fogva voltak a könyvön kívül másnemű muzeális tárgyai is. A Mária Terézia „Ratio Educationis”-a sürgette az iskolákban a szemléltetést. Ez még inkább előmozdította mind az enyedi Bethlen-kollégiumban, mind Balázsfalván az egyes tanárok muzeális törekvését. Enyeden Benkő Ferenc a XVIII. sz. végén nagyon jelentős munkát végzett. Az 1848–49. események azonban mindkét helyen oly nagy pusztítást vittek véghez, amely még az önkényuralom kormányzatát is arra indította, hogy szigorú parancsban rendelje el az elvitt lappangó tárgyak visszaszállítását. A rendeletnek sok eredménye nem lehetett. A becses unicumok és kéziratok elégtek. A kárt pótolni sehogy sem lehetett. Az 1848–49-i romlásból azonban épen került ki a gyulafehérvári Batthyaneum, s az EME működésével párhuzamosan Enyeden is a Bethlen-főiskola körében megindult a buzgó muzeális tevékenység, amely szép eredményeket hozott létre. Mégis a megye területének történelmi és természeti kincseivel maga a megye vagy tudatlanságból, vagy érdeklődés hiánya miatt nem törődött. Ami napfényre jött, idegenbe került, vagy pedig az idő vasfoga emésztette meg.

Az Alsó-Fehér megyei Történeti, Régészeti és Természettudományi Társulat 1886–87-ben alakult éppen avégett, hogy a megye területének történelmi és természeti kincseit a pusztulástól megvédje, az idegenbe kerülést megakadályozza, összegyűjtse és gondozza. Az egyesület megszervezője Reiner Zsigmond. Reiner mint vagyonos és tudományos műveltségű history gentleman időt, fáradságot s pénzt áldozott, hogy a társaságot létrehozza. A társaság egy évnél továbbra terjedő előkészítés után 1887. október 2-án végre törvényesen meg is alakult 123 taggal.

Az egyesület életében mind a megalakulás idején, mind a későbbi fejlődés rendjén hátrányos volt az a ma már meg nem magyarázható körülmény, hogy fizető és munkás tagjai közé nem sikerült megnyerni az enyedieket, különösen a Bethlen-kollégium tanárait. Kemény Kálmán főispán például a díszelnökség elfogadása elől is igyekezett kitérni, s mikor ez nem volt elég, egyenesen visszautasította. Később alapító tagként belépett ugyan, de magát a megalakulást az enyediek húzódozása nagyban nehezítette. Az igaz, hogy már a megalakuláskor Herepei Károly enyedi tanárt és archeológust választották meg egyik alelnöknek. Azonban Herepei Károly tevékenyebb részt nem vett az egyesület működésében, később állásáról le is mondott. Utóbb rövid ideig Hegedűs János enyedi teológiai tanár is viselte e tisztséget. De az enyediek az Évkönyvek tanúsága szerint sohase tudtak felmelegedni a közös és együttes munka szeretetében. Legalább a Bethlen-kollégium tanárai nem, még akkor se, midőn az egyesület elnöki tisztségét hosszú éveken át éppen az enyedi kollégium egyik gondnoka, Csathó János alispán, a jeles természetbúvár töltötte be. Alig találkozunk egy-két enyedi tanárral a munkás és fizető tagok között. Kétségtelen, hogy a Bethlen-kollégium tanárai nagy szellemi tőkét képviseltek, melynek hiányát az egyesület sajnosan nélkülözte.

A másik nehézség, mely ennek az egyesületnek is eredményes munkáját csökkentette, az alkalmas múzeumi helyiség hiánya, illetőleg elégtelensége. A megalakuláskor 662 muzeális tárgynak volt birtokában az egyesület. Ezt is magánházban kellett elhelyezni, s csak 1888-ban kapott az egyesület a várostól a kisdedóvó-épületben két szobát. Az időközben szépen szaporodó anyagot azonban itt is csak raktárszerűleg helyezték el. 1900-ban végül Gyulafehérvár városa határozatlan időre átengedett a múzeum végleges elhelyezése céljára egy teljesen megfelelő (egy terem és 4 szobából álló) külön helyiséget. Ám az anyag szaporodásával itt is előállott a hozzáépítés szükségessége. 1906-ban államsegéllyel történt is jelentékeny hozzáépítés. De a további építés és bővítés kérdése az anyag gyarapodása miatt már 1913-ban újra jelentkezett. Megoldást azonban mai napig sem nyert. Az az előny fennáll, hogy tér a további építkezésre van. Kérdés azonban, hogy a folytonos hozzáépítés megoldható-e az építészeti és muzeális követelményeknek megfelelően. Hogy e mostoha körülmények ellenére is a múzeum anyaga oly rohamosan szaporodott, az az egyesület, illetőleg a múzeum barátainak, az áldozatkész adakozóknak s néhány lelkes belső vezető egyéniség munkásságának köszönhető.

A múzeum támogatói közé tartoznak többek között Lönhart és Majláth római kat. püspökök, a Batthyaneum, a Magyar Tudományos Akadémia, Reiner Zsigmond, özv. Kovrig Tivadarné, Gyulafehérvár városa és mindenekfelett az állam, mely 1897 óta évenkénti rendszeres pénzsegélyben részesítette az egyesületet a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége útján. Legtöbbet mégis a Cserny Béla buzgó és fáradhatatlan munkássága jelentett az egyesület és a múzeum életében. Cserny Béla, egyébként szerény és szegény középiskolai tanár, az egyesületnek és a múzeumnak kezdettől fogva nemcsak tisztség szerint való őre volt haláláig (1916), de úgyszólva ő maga teremtette meg a múzeumot. Szenvedélyes szeretettel folytatott ásatási munkálatokat a régi Apulum területén. A szükséges pénzt maga gyűjtötte össze egyesektől, könyörögte ki az államtól, harcolta ki az egyesülettől. Ha sehogy se ment, ásatott a saját költségén. Az előkerült, a vásárolt és adományozott tárgyakat meghatározta, rendezte, katalogizálta, gondozta. Ez azonban munkásságának csak technikai, első része. Mert Cserny éppoly szenvedélyes szeretettel igyekezett a múzeum anyagát tudományosan fel is dolgozni. Az egyesület Évkönyvének majd minden évfolyamában közölt olykor két-három, sok ismeretre valló tanulmányt, tudományos dolgozatot a múzeum anyagával kapcsolatban. Ezenkívül a gyulafehérvári római kat. főgimnázium értesítőiben, az Archeológiai Közleményekben és más folyóiratokban is közölt számos tudományos értékű feldolgozást, nem is szólva a helyi lapokba írt, szintén nagyszámú alkalmi propagatív cikkéről. Ha műveinek egyik-másik részlete talán téves is, de egészben véve munkássága éltette az Alsó-Fehér megyei Történeti, Régészeti és Természettudományi Társulatot, gyarapította a magyar történettudományt, és mindenekfelett megteremtette és kifejlesztette az egyesület múzeumát, melynek minden tárgya az ő önzetlen tudomány- és múzeumszeretetének látható megörökítése.

A múzeum állománya az 1915. év elején 1. a könyvtárban 4778, 2. régiségtárban 16837, 3. néprajznál 30, 4. képzőművészeti gyűjt. 1261, 5. természetrajzi 6079, összesen 28985 darab.

A múzeum érdekessége és értéke nem tárgyainak végösszegszerű nagyságában, hanem régiségtári anyagának sajátos, önmagában páratlan gazdagságában és tudományos jelentőségében domborul ki. Római oszlopfej, bélyeges tégla és numizmatikai gyűjteménye s ezenkívül a római provinciális életnek számos művészi emléke és maradványa a hazai és külföldi tudományos kutatásnak elsőrangú forrása.

Az egyesület nemcsak múzeumot fenntartó, de tudományos működést is végzett. Idevágó tevékenységének eredményeit az 1888–1916. években megjelent Évkönyvekben tette közzé. Az Évkönyvek tartalma az egyesületi életre vonatkozó tudósításokon kívül a tagoknak az évi közgyűléseken felolvasott vagy azon kívül készült tudományos dolgozataiból áll. A már említett nagyérdemű Csernyn kívül jelentékeny és derék munkások Király Pál, Veszely Károly, Makkai Domokos, Magyari Károly, Török Bertalan, Wagner Sándor, Zlamál Ágoston a történelem és irodalomtörténet mezején, Csathó János, Cserny Béla, Avéd Jákó a természettudományok körében. A közölt dolgozatok egytől egyig tudományos értékűek s tudományosságunk gazdagodására voltak. Sajnálni lehet, hogy az egyesület nem tudta megvalósítani azt a felmerült tervet, hogy összeírja, átkutassa s indexbe foglalja a megye területén levő családi levéltárakat, magán régiség- és természetrajzi gyűjteményeket, hogy az eredményt pontos nyomtatott bibliográfiával a tudományos kutatás számára közölhesse. Olyan terv és elgondolás, amely időszerűségéből ma sem veszített.

Az Alsó-Fehér megyei Történelmi, Régészeti és Természetrajzi Társulat minden bizonnyal érdemes munkát végzett. Múzeumában oly becses anyagot gyűjtött, amely a magyar és nem magyar tudós kutatók érdeklődését (Jung, Domaszevszky, Münsterberg) nemcsak felkeltette, de legnagyobb mértékben ki is elégítette. Tagjainak az Évkönyvben megjelent dolgozatai szintén figyelemre méltók.

 

Ez nem nagy, de sajátos jellegénél fogva értékes múzeumot Kuszkó István, érdemes kolozsvári hírlapíró buzgólkodása hozta létre. Kuszkó az 1848–49-i szabadságharcnak olyan különleges kultuszát teremtette meg Erdélyben, mint Ferenczi Zoltán Petőfinek vagy Thaly Kálmán a kuruc korszaknak és Rákóczi Ferencnek. Ferenczinek is volt külön folyóirata, a Petőfi-Múzeum, Kuszkónak is a Történelmi Lapok.

Kuszkó István mint a kolozsvári március 15-i állandó bizottság tagja a bizottság ülésén még 1891-ben felvetette a 48–49-es ereklyék összegyűjtésének s a belőlük alakítandó történelmi múzeumnak az eszméjét. A bizottság tartózkodással bár, de elfogadta a javaslatot, felhívásokat küldött szét a tárgyak összegyűjtése és a múzeum részére adományozása végett. A felhívás nem várt, lelkes visszhangra talált. A beérkező tárgyak és általában az egész ügy továbbvitelére külön társaság alakult Ereklye-múzeum igazgatósága címmel, Inczédi Sámuel 48–49-es ezredes elnöklete alatt. Kuszkó szerencsés és termékeny ötlettel a múzeum érdekében s általában az 1848–49-i események megörökítése és tisztázása céljából 1892-ben az igazgatósággal egyetértve s annak hivatalos közlönyeként Történelmi Lapok című, kéthetenként megjelenő képes folyóiratot indított meg, melynek tartalmában sok történettudományilag is használható anyag foglaltatik (1898-ig, összesen hét évfolyamban jelent meg). A Történelmi Lapok a feléledt kedvet folyton ébren tartotta, s a muzeális anyaga is egyre gyűlt. Egyelőre külön helyiség nem volt, hanem az igazgatóság tagjainak, főképp Kuszkónak magánlakása szolgált múzeumi helyiségül. Az igazgatóság már kezdetben kiszemelte végleges helyiségül Mátyás király szülőházát. Kolozsvár város tanácsa azonban a kérést tőle nem függő okokból nem teljesítette, ellenben másutt ajánlott fel helyiséget. 1892. augusztus 1-én végre beköltözhetett a múzeum a városi tornavivoda-épület emeleti termeibe, s szeptember 18-án, Kossuth Lajos születésnapján ünnepélyes keretek között meg is nyílt. A tornavivodát, noha nagyjában megfelelt, a múzeum igazgatósága már a múzeum megnyitásakor ideiglenesnek tekintette, és állandó törekvése volt: beköltözni a történelmi nevezetességű Mátyás-házba.

A múzeum patrónusa Kolozsvár városa. A múzeumnak tisztán tudományos értéke és jelentősége nem nagy. De a történeti érzék ápolására, a nemzettársadalom közszellemére megbecsülhetetlenül jó hatást gyakorolt a múltban. Ugyanez mondható folyóiratára, a Történelmi Lapokra is.

 

Az Erdélyi Kárpát Egyesület 1891-ben alakult meg, múzeum létesítését azonban csak 1899-ben határozta el. Kolozsvár város a létesítendő múzeum helyiségéül Mátyás király szülőházát ajánlotta fel. Az átalakítási és tatarozási munkák elvégzéséig a tárgyak bérházban voltak elhelyezve, 1901–2-ben megtörtént az átköltözés; a múzeum ünnepélyes megnyitása pedig 1902. október 12-én, a Mátyás-szobor leleplezésének napján ment végbe.

A múzeum célja azonos az egyesületével: az erdélyi részeknek turistasági kiművelése, ez országrész természeti szépségeinek ismertetése és honismertető adatainak terjesztése és különösen fürdőinek érdekében a hazai és külföldi személyforgalom emelése (Alapszabályok 1. §); e célnak egyik eszköze: természetrajzi, néprajzi és turistasági gyűjtemények lehető egybeszerzése, szakirodalmi könyv- és térképtár alapítása (2. §. f. pont).

Az eredeti elgondolás szerint a múzeum csak nemzettársadalmi, kulturális célt szolgált. Csakhamar azonban oda fejlődött, hogy kettős jelentősége van: közművelődési és tudományos. A nagyközönség az ízléssel és szakértelemmel kiállított anyagban gyönyörködhetett, okulhatott. Az etnográfus, a földrajz művelője, a geológus stb. pedig becses anyagot talált itt, mellyel kutatásait kiegészítheti. Van az EKE múzeumnak 1. könyvtára, melynek állománya 1928-ban mintegy 4000 kötet, 2. régiségtára, 3. néprajzi tára (8000 db), 4. képzőművészeti gyűjteménye, 5. természetrajzi gyűjtemény, 6. fürdőügyi gyűjtemény (600 db), 7. turisztikai gyűjtemény (alakulóban 200 db).

Legértékesebb már csak számbelileg is a néprajzi anyag. Az erdélyi népek pásztoréletének, állattenyésztésének, a halászat, vadászat, szövés-fonás, a háztartás és mezőgazdaság meglepően gazdag, egyben-másban teljes kollekciója található s tanulmányozható. Legteljesebb a kalotaszegi, székely és a Kolozs meg Szolnok-Doboka megyei román gyűjtemény. Külön érdekessége az EKE múzeumnak a Brandenburgi Katalin díszruhája és a Mátyás-szobor pályázatán részt vett modellek.

Az egyesület az elismert jogi személyek közé bejegyeztetett. Jövedelme tagdíjakból áll. A tagok száma a háború előtt meghaladta a háromezret. Ma lényegesen kevesebb.

A múzeum anyagáról a megnyitáskor (1902) a nagyközönség számára ismertetést írt Semayer Vilibald. Azóta újabb hasonló célú és jellegű külön propagandakiadvány nem jelent meg. Ennek hiányát legalább a tagok számára némileg pótolta az egyesületnek havonként megjelenő képes folyóirata, az Erdély. A folyóiratot az egyesület már a működés második évében megindította, Radnóti Dezső szerkesztésében. A későbbi szerkesztők: Veress Endre (II), Gyalui Farkas (III–IV.), Radnóti Dezső (V–XI.), Radnóti Dezső és Merza Gyula (XII.), Merza Gyula (XIII–XV.), Szádeczky Lajos és Kovács Géza (XVI–XXII.), Szádeczky Lajos és Orosz Endre (XXIII.), Kerekes Zoltán, Karl János és Cholnoky Jenő (XXIV–XXV. évf.). A folyóirat a világháború alatt, 1917-ben megszűnt. Az Erdély XXV. évfolyama az erdélyi földnek és erdélyi népeknek, főleg a magyarságnak megismeréséhez rendkívül gazdag és becses anyagot közölt, gyűjtött és dolgozott fel majd népszerű módon, máskor teljes tudományos módszerrel. Munkatársainak szakismerete, vonzó magyar stílusa s a jó illusztrációk a folyóiratot érdekes, változatos, olykor teljesen tudományos színvonalúvá tették.

Az EKE múzeuma e hetven év egyik becses és fontos alkotása. Hatása kétségtelen, eredményei közművelődési és tudományos jelentőségűek. Hivatása ma sem évült el, sőt fokozottabb mértékben fennáll.^*

 

E társulat majdnem egyévnyi készülődés után, 1899. szeptember 8-án alakult meg, főképp Boross Gábor buzdítására. Boross Gábor akkor a dési állami főgimnázium igazgató-tanára volt, tehát már állásánál fogva is a vidéki város társadalmának egyik előkelő vezető embere. Hivatali állásával járó társadalmi súlyát növelte az, hogy a klasszika-filológiának és a magyar irodalomtörténetnek szorgalmas és eredményes művelője volt. Utóbb a kolozsvári egyetemen magántanárrá habilitálták. Boross dolgozni szerető s ambiciózus egyénisége az egyesület megalakításában erős támogatást nyert a megye akkori főispánjánál, id. báró Bornemissza Károlynál. Báró Bornemissza az ún. népszerű főispánok közé tartozott. Boross törekvéseit nemcsak hivatali tekintélyével, hanem személyes vonzalomból is elősegítette. A magyar irodalmat nemcsak szerette és becsülte, de pártolta is. Emlékezetes, hogy a Kisfaludy-társaságnál 1000 koronás pályadíjat tűzött ki színmű jutalmazására; a pályadíjat Somló Sándor Szombatosok című darabja nyerte meg. Désnek egyébként volt némi irodalmi hagyománya is. Itt született a nagy tehetségű Czakó Zsigmond, itt élt és működött Medgyes Lajos, az abszolutizmus és a kiegyezés korában országszerte becsült és népszerű költő-pap. A szomszédos Szamosújvár művelt örményei, Kolozsvár közelsége és a megye érdekes történelmi, földrajzi és néprajzi viszonyai mind sarkallhatták Borosst az egyesület megszervezésére, mert hisz helyesen mondja az első évről szóló jelentés: „…Az adatgyűjtés megbízhatósága végtelen sokat nyer értékben, ha azt e célra külön alakult egyesület tartja kezében.”

Az 508, tehát meglepően magas taglétszámmal megalakult egyesület muzeális és tudományos céllal működött. Gyűjteményének része: 1. könyvtár 1532, 2. érem- és régiségtár 2283, 3. ipar- és szépműv. gyűjtemény 137, 4. néprajzi gyűjt. 1371 darab.

A néprajzi tárgyak közül 335 magyar, 1036 a megye románságára vonatkozik. A gyűjtemények, noha már 1900-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége alá kerültek s így állami támogatásban is részesültek, a néprajzi anyagot kivéve értékesebb gyarapodást nem mutatnak. Egyik és legfőbb ok a vidéki múzeumok állandó betegsége, a helyiség hiánya. Az egyesületnek külön helyisége nem volt, könyvtárát az állami főgimnázium épületében, egyéb tárait a vármegyei főszámvevői hivatalos helyiségben helyezték el. Természetesen nem muzeális elrendezésben.

A társulat tudományos munkássága az évi rendes közgyűléseken felolvasott dolgozatokból állott; ezeket a társulati Évkönyv I–III. évfolyamában (1900–1902) olvashatni. Ez értekezések írói Boross Gábor, Kádár József történetíró, a vármegye hatalmas, hét nagy kötetből álló monográfiájának főmunkatársa, Ornstein József és Orosz Endre archeológusok, Sófalvy Károly és mások.

1904-ben a társulat megszűnt. Boross hivatali állása megingott, Bornemisszát is más váltotta fel a főispánságban (Désy Zoltán). Kiderült, hogy Kolozsvár közvetlen közelségében külön múzeumnak és múzeumot fenntartó egyesületnek az életét biztosítani csak ideig-óráig lehet. Az egyesület könyvtára az állami főgimnázium kezelésében maradt, valószínűleg ma is ott van. Egyéb gyűjteményeit az EME érem- és régiségtárában helyezték el gondozás végett, külön letét gyanánt. Ma is ott vannak, és külön leltár alapján kezeltetnek.

 

Az előbb ismertetett társulat megszűnését követő évben új társulat és új múzeum keletkezett a megyében, az Örmény Múzeum, Szamosújvárt. Létjogosultsága biztos alapon nyugodott, élete is tartósabbnak bizonyult, mint a désié.

A hazai örménység nyelvileg és műveltségét tekintve is testestől-lelkestől magyarnak vallotta magát, s letelepedése óta a magyarság jó és balsorsának osztályosaként élt ugyan, de etnikumából, a maga külön fajiságából sokat megőrzött. Tagadhatatlan azonban, hogy az örmény etnikum egyre halványult, s folyton szívódott fel a magyarságba. Így hát nagyon szerencsés és tudományos szempontból is helyes gondolat volt örmény múzeumot létesíteni, összegyűjteni s megmenteni az örménység erdélyi és régebbi történetének, műveltségének emlékeit és maradványait.

Egy örmény múzeum eszméjét Herrmann Antal már 1891-ben felvetette, de valósággá csak 1904-ben vált. Az EKE ugyanis már kezdettől fogva tervbe vette, hogy a maga gyűjteményeibe egy örmény szobát is be fog illeszteni. Helyiség hiányában a megvalósítás halasztódott, noha a tárgyak egyre gyűltek. Az EKE azonban az összegyűjtött anyagból 1904-ben Kolozsvárt örmény néprajzi kiállítást rendezett. A kiállítás váratlanul fényes sikere az örménység vezetőiben az önálló múzeum szervezésének megvalósítását érlelte ki. Herrmann Antal, Bárány Lukács, Szongott Kristóf és Merza Gyula kezdeményezésére 1904 novemberében megalakult az Örmény-Múzeum-egylet, melynek célja (alapszabályok 2. §.): a hazai örménység összes emlékeinek, valamint a külföldi örményekre vonatkozó tárgyaknak és irodalmi emlékeknek összegyűjtése, önálló múzeumban felállítása, megőrzése, ismertetése, az örmény hagyomány és közérzet ápolása s végül a megye területén a múzeumi és könyvtári általános feladatok végzése. (Ez utóbbi célkitűzését a Szolnok-Doboka megyei Irod. stb. társulat megszűnte indokolta.) Múzeuma, melyet a fenntartó egyesület kezdettől fogva állami felügyelet alá bocsátott, s így államsegélyben részesült, kezdetben Szongott Kristóf múzeumigazgató magánházában, 1907-től pedig a várostól átengedett régi gimnázium épületében volt elhelyezve. Része: 1. könyvtár és oklevélgyűjtemény 2180, 2. régiségtár 1395, 3. szépművészeti tár 116, 4. néprajzi gyűjtemény 275 darab.

A könyv- s levéltár anyagának kincse Szamosújvár város levéltára. A régiségtár nagyrészt a város környékén végzett ásatások rendjén talált római régiségekből áll, míg a művészeti s néprajzi rész az örmény templomokból előkerült régi örmény egyházművészeti emlékeket foglalja magába.

Ma a társaság működése szünetel. A gyűjtemények a szamosújvári örmény-kat. plébániahivatal gondozása alatt állanak. Halaszthatatlan kötelessége az örmény társadalomnak az egyesület életre keltése, a gyűjtemények megfelelő elhelyezése és továbbfejlesztése.

Megjegyzendő, hogy az 1887-ben Szamosújvárt megindított Armenia című folyóiratot a társaság 1905-től az egyesület és a múzeum hivatalos kiadványának tekintette. Az egyesületnek és múzeumnak történetére nézve is az Armenia a legbővebb forrás.

 

Marosvásárhely szabad királyi város 1911–13 között Bernády György polgármester kezdeményezésére gyönyörű, művészi szempontból is értékes Közművelődési Házat építtetett. A Közművelődési Ház elsősorban a város közönségének közművelődési igényeit akarja szolgálni (hangverseny- és előadóterem, mozgóképszínház, zenekonzervatórium, nyelviskola, iparművészeti, néprajzi gyűjtemény és nyilvános népkönyvtár). De tervbe volt véve nyilvános tudományos könyvtár szervezése is, amely a néprajzi anyaggal együtt a tudományos munkásság haladását is szolgálta volna.

A könyvtárt 1913. szeptember 1-én adták át a nyilvánosságnak. Állománya az 1916. év végén 17318 darabot tett ki. Életrevalóságát, helyes működését mutatja az az adat, hogy 1916-ban tíz nyitási hónap alatt 29022 esetben 61705 kötet könyvet kölcsönöztek ki elszállítás és otthoni használat végett. Magában a könyvtári olvasóteremben is 1975 darab kérőlapra adtak könyvet.

 

A tordai Közművelődési Ház elsősorban szintén az általános műveltséget kívánta szolgálni, mint a marosvásárhelyi, de könyvtára, érem- és régiségtára, népművészeti gyűjteménye a tudományos kutatásnak is segítséget nyújtott volna. A Közművelődési Házat 1913. október 12-én avatták fel az ún. Fejedelmi házban, mely 1588–1797 között számos nagy fontosságú országos eseménynek, országgyűlésnek volt a színhelye. A kitört világháború az intézet további fejlesztését megakasztotta. A Magyar Védő Egyesület tordai osztálya, amely a Közművelődési Házat létesítette s továbbfejlesztését vállalta, megszűnt, s ezzel meg a Közművelődési Ház működése is.

 

*

 

Íme, ezeket a tudományos intézeteket teremtette meg az erdélyi magyarság a világháborúig, társadalmi úton, önerejéből. Ami hiányosság tapasztalható, az szegénységének a következménye. Azonban kezdeményezésben, szándékban sohase volt hiány. Márpedig a fejlett közművelődésnek és tudományszeretetnek a szándék és a saját alkotás a bizonyítéka. Állami erőből lehet pompás intézményeket létrehozni akár máról holnapra is. Ámde az olyan alkotás, amely nem a közösség közművelődési és tudományos szükségletéből áll elő, inkább látványosságszámba megy. Nem kovász, amelyik éleszt, hanem csak különös csecsebecse, min bámészkodni lehet ugyan, de se értelme, se haszna.

Az erdélyi magyarság a művelt népek önérzetével tekinthet vissza alkotásaira.

1942