A honfoglalás során a magyarság Erdélyt nem szállta meg a többi területtel egy időben. A meszesi, bihari és krassószörényi gyepűkapuk világosan mutatják, hogy kellett egy időnek lennie, amikor a magyar szállásterületek keleti határa csupán az Alföld és az Erdélyi-medence közti hegyvidékig terjedt. Ebből a tényből többen azt a következtetést vonták le, hogy Erdély csak Szent István, illetve Szent László uralma alatt került a magyarság birtokába. Ma már azonban világosan látjuk, hogy Erdélyt a magyarság, ha nem is a IX. század végén vagy a X. század első éveiben, de mindenesetre még a X. század folyamán megszállta. Krónikáink ugyanis egyöntetűen a honfoglalás korára helyezik Erdély meghódítását, ami azt mutatja, hogy ez az adat az Őskrónikából való. Ez az Őskrónika pedig semmi esetre sem helyezte volna Erdély megszállását a honfoglalás korába, ha csak a közelmúltban, Szent István idejében vagy még inkább Szent László alatt következett volna az be. Határozottan a feltevés ellen vallanak a régészeti leletek is. A Kolozsvár és Gyulafehérvár környéki honfoglalás kori jellegű magyar temetők tárgyai a X. század közepére mutatnak; bizonyos, hogy nem származhatnak a XI. század elejéről, még kevésbé a végéről. Fontos a helynevek bizonysága is.* Magyar törzsnevekből alakult helynevek (Jenő+ Doboka megyében és Kesző Kolozsban), valamint megőrzött szláv orrhangú magánhangzókat feltüntető magyar helynevek (Dombró Aranyosszékben, Gambuc Fejér megyében stb.) szintén a X. századi megszállás mellett tanúskodnak.
A magyarság, mint nagyállattenyésztő nomád pásztor nép, új hazájában is azokat a területeket szállta meg, amelyek eddigi életmódjának a legjobban megfeleltek. Azaz azokat a tájakat, amelyek nagyállattartásra különösen alkalmasak voltak. Tehát a füves pusztamezőket, valamint a ligetes erdővidékeket, amelyek még lehetővé teszik a szarvasmarhacsordák, illetve ménesek legeltetését. Ilyen ligetes erdők a tölgy-, illetve vegyes erdők. Ezeknek buja aljnövényzete ugyanis legelőknek nagyon alkalmas. Ezzel szemben a zárt bükk-, illetve fenyőerdők vidéke szegényes aljnövényzetével kiterjedt nagyállattartást nem tesz lehetővé. Eleve valószínű tehát, hogy a honfoglaló magyarság a bükk- és fenyőerdők területére nagyobb tömegben nem hatolt be. És valóban! Ha térképre vetítjük egyfelől a magyarság legrégibb szálláshelyeire vonatkozó adatokat, másfelől a bükk- és fenyőerdők határait, világosan kidomborodik, hogy a magyarság mindenütt a bükk-, illetve fenyőhatáron innen állt meg. Sőt kezdetben még a szállásterületek védelmére emelt gyepűk is a bükkhatáron innen húzódtak.
Ezt a növényföldrajzi adottságokhoz alkalmazkodó elvet látjuk a magyarság erdélyi szállásterületeinél is. Megszállta az Erdélyi-medence belsejének füves pusztamező jellegű területét (a Mezőséget), a tágasabb és szárazabb éghajlatú kisebb medencéket, mint például a hunyadit és a kalotaszegit, valamint a dombvidékeket, de a zárt bükk- és fenyőerdőkkel borított hegyvidékeket kikerülte. Még akkor is, ha különben keresztül is kellett rajta haladnia, hogy új területét elfoglalhassa, mint például a bihari hegyvidék esetében. Bár Kalotaszeget Biharnak alföldi részéből kiindulva szállta meg, a közbeeső hegyvidéket mégis üresen hagyta; ezen aztán a jellegzetesen hegyilakó románság telepedett meg.
A magyar szállásterületek kiterjedésére vonatkozólag a X–XI. században nincs elegendő támpontunk. Abból azonban, hogy keleten, Beszterce vidékén, és délen, az úgynevezett szász Királyföldön a szász helynevek nagy része a magyarból származik, sőt ezeket a magyar helyneveket a szászság is átvette (pl. Beszterce vidékén: magyar Sajó folyó – német Schogen, Füzkút – szász Freisket, Kékes+ – szász Kikesch stb., Kapus – szász Kopisch, Vessződ+ – szász Wassied stb.), világosan következik, hogy a szász bevándorlás idején a szászságnak itt magyarokat kellett találnia. Mivel pedig a szászság Erdélybe a XII. század közepén költözött be, a magyarságnak ezeket a területeket mindenesetre még a XII. század közepe előtt kellett megszállnia.*
Egész más jellegűek a Barcaság helynevei. Itt a szászság a magyarból egyetlenegy helynevet sem vett át. A magyar és a szász helynevek itt értelem szerint felelnek meg egymásnak, azaz egymásnak fordításai (pl. Apáca – szász Geist, Mogyorós+ – szász Nussbach, Veresmart – szász Rotbach, Szúnyogszék – szász Schnackendorf, Földvár –+ szász Marienburg stb.), ami arra mutat, hogy a két nép nem egymás után, hanem egyszerre került erre a területre. Tehát ezek szerint a magyarság a XII. század közepéig északkeleten a Beszterce völgyéig, délen a Kárpátokig, délkeleten pedig a Persányi-hegységig jutott előre. A Persányi-hegység és az itteni Olt-áttörés alkotta eddig a magyarság délkeleti gyepűvonalát.
Az itt röviden előadott okokból is világosan következik, hogy Háromszék medencéje a XII. század közepe előtt még nem tartozhatott a magyarság szállásterületei közé. Még kevésbé lehetett az Csík- és Kászon-szék területe, mert mindkettő már földrajzi helyzeténél fogva is csak Háromszék után népesülhetett be. Ez a kérdés azonban szorosan összefügg a Székelyföld megszállásának kérdésével.
Mivel a székelyek és a Székelyföld megszállásával egy másik tanulmányunk foglalkozik, mi csak a nyelvtudomány szemszögéből vetünk reá egy pillantást. A Székelyföld helynévanyaga néhány szláv nyom és egy-két, egyelőre elemezhetetlen név kivételével magyar jellegű. Éppen olyan mértékben, mint Erdély többi része vagy az Alföld, Dunántúl, Felvidék területe. Következőleg az a nép, amely a Székelyföldet elsőnek szállta meg, hegyeit, vizeit, helységeit stb. elnevezte, nyelvileg miben sem különbözött az ország egyéb magyar népétől. Mivel pedig semmi okunk sincs feltételezni, hogy a mai székelységet valami más magyar törzs megelőzte volna, nyilvánvaló, hogy az a magyar nyelvű nép, amelytől a Székelyföld helynévanyaga származik, csak a székely lehetett. Azaz, a székelység – akármilyen nyelvű is volt eredetileg – megtelepülésekor már teljesen magyar nyelven beszélt. Mivel pedig a terület megszállása a X–XII. században mehetett végbe, a székelység magyarnyelvűségét a X–XII. századra vonatkozólag már kétségtelennek kell vennünk.
A székelység magyarnyelvűsége mellett a helynévi érven kívül még egy bizonyítékkal rendelkezünk. A székely rovásírás betűi között – amelyek túlnyomóan a türk ábécé betűivel rokonok – van két, a görögből átvett betű, amely világosan mutatja, hagy a székelység e betűk átvételekor nem lehetett török nyelvű. A két betű (a h és az f) olyan hangokat jelöl, amely a törökben ismeretlen, míg a magyarban az ősmagyar kor óta szerves része a hangrendszernek. A székely rovásírás tehát már magyar betűsor, az a nép pedig, amely használta, magyarul beszélt és írt. Mivel pedig a székelység ezzel a betűsorral a keresztény korban már nem ismerkedhetett meg, az csak pogány örökség lehet. Tehát a székelységnek már a pogány korban magyarul kellett beszélnie, sőt írnia is.
Erdély megszállása adataink szerint nem egy irányból történt. Legalábbis két úton hatolt be a magyarság.* Az egyik az északnyugati, a Meszesi kapun keresztül vezető útvonal, amely a Szamos völgyébe vezetett, a másik pedig a Maros-vonal, amely a Tisza alsó folyásától vezetett Erdély központjába. Érdekes, hogy ennek a két főútvonalnak az emlékét krónikáink is fenntartották.* Míg Anonymus elbeszélése szerint a magyarság Erdélyt a Meszesi kapun keresztülhatolva foglalja el a Szamos folyóig, addig a többi krónika csak Gyulafehérvár vidékének történetét ismeri, amelynek urai az Alsó-Maros menti törzsfőkkel vannak rokonságban. Úgy látszik különben, hogy ez a két terület eredetileg független volt egymástól, mert különben nem lett volna szükség egymással szemben fekvő gyepűkkel biztosítani magukat.
Ezen a két főútvonalon kívül voltak egyéb útvonalak is, amelyeken keresztül a magyarság Erdély területére eljutott. Kétségtelenül ilyen a Királyhágó. Kalotaszeg népe ugyanis bizonyosan Biharból települt, mert eredetileg a váradi püspökség alá tartozott, sőt Bihar megye részét alkotta. Talán ilyen út volt a Szamos völgye is. Erre a Kaplony nemzetség terjeszkedéséből következtethetünk.
A magyarság Erdélyben is, mint az egész Kárpát-medencében, nemcsak a teljesen lakatlan területeket szállta meg, hanem rátelepedett az itt talált népekre is. Tőlük, mint az minden jövevénynép szokása, átvette a környék víz-, helység-, sőt dűlőneveit is. Mivel a magyarság Erdélyben számottevő tömegben csak szlávokat talált, az átvett névanyag úgyszólván kizárólag szláv eredetű. Nagyon jellemző a magyar és szláv település földrajzi megoszlására, sőt a magyar és szláv lakosság számbeli arányára, hogy a szláv és a magyar eredetű helynévanyag területileg és számbelileg hogy viszonylik egymáshoz. Régebben – éppen helynevek alapján – az volt a felfogás, hogy a szlávság a honfoglalás előtti Erdély egész területén igen nagy tömegben élt, és a megszálló magyarságot számban messze felülmúlta. Erdély helynévanyagának pontos vizsgálata egyik feltevést sem igazolja. A magyarság ugyan átvett szláv helyneveket, azonban csak a peremvidékeken, míg a medence belsejében és a Székelyföld legnagyobb részén alig egy-két szláv helynév fordul elő. Ezeknek a vidékeknek a névanyaga olyan nagy százalékban magyar eredetű, mint az alföldiek kivételével egyetlenegy vidékünké sem. Nemcsak helység- és dűlőnevek, hanem a víznevek is már a legrégibb idő óta szinte kizárólag a magyarból származnak, világos bizonyítékául annak, hogy ezen a területen számottevőbb szláv lakosság nem élhetett, mert különben legalább a folyóneveket kellett volna a szlávból kölcsönözni. De a peremvidékek szláv lakossága – néhány völgytől, mint a háromszéki,* hunyadi medence stb. eltekintve – sem lehetett valami sűrű, különben érthetetlen volna, hogy itt is aránylag igen kevés a szláv helynév a magyarhoz képest. Sőt a folyónevek is (mint pl. Szilágy, Almás, Egregy+, Lápos, Kapus, Aranyos stb.) túlnyomóan a magyarból valók. Mindez világosan mutatja, milyen gyér lehetett a honfoglalás előtti szláv lakosság. Mivel a hasonlíthatatlanul nagyobb tömegű Zala megyei szlávságot a magyarság igen hamar magába olvasztotta, nem kétséges, hogy az erdélyi szlávság is gyorsan eltűnt a magyarság tömegében.
A helynevek alapján megállapíthatjuk azt is, hogy a beköltözködő románság milyen területen milyen népekre bukkant. Így például bizonyos, hogy Krassószörényben, valamint Hunyadban nagyszámú szláv lakosságot talált. Ugyancsak szláv lakosságra kellett még rátelepednie Gyulafehérvár környékén is. Ezzel szemben Erdély többi részén már ott is mindenütt magyar lakosságra települt rá, ahol a magyarságot még szláv elem előzte meg. Abból a tényből ugyanis, hogy Erdély északi felében a románság a szláv eredetű helyneveket nem eredeti szláv alakjukban őrizte meg, hanem a magyar hangfejlődést tükröző alakjukat vette át (Lekence – román Lechintă szláv Lknica helyett, Szomordok – román Sumurduc szláv Smrdek helyett stb.), világosan következik, hogy a románság ezeket a szláv helyneveket már a magyarság közvetítésével kölcsönözte.
A XIII–XIV. századi állapotokat feltüntető helynévi bizonyítékokat a későbbi korban már más bizonyítékok váltják fel. Ekkor már főképp történeti írott forrásokból meríthetünk adatokat Erdély lakosságának nemzetiségi eloszlására vonatkozólag.
1941