Az erdélyi római katolikus püspökség hosszú fejlődés, sok munka és szenvedés eredménye.
Szent István elfoglalván Erdély északnyugati csücskét, az idetelepített és a pogány besenyők támadásainak kitett keresztény népnek nagyobb szüksége volt a püspök tanítására és vigyázására, mint az immár kettős gyepűvel (levágott és egybedöntött fákból álló kerítésekkel) védett tiszántúliaknak. Szent István áttétette tehát a püspöki székhelyet Kolozsvárra, s itt szintén Szent Mihály tiszteletére avatott egyházat építtetett. Ennélfogva e püspökség feje már Szent István idejében joggal viselte az „episcopus Ultrasylvanus”, majd a XIII. századtól kezdve az „episcopus Transilvanus”, magyarul „erdő-eli”, összevonva „erdélyi püspök” nevet. Mivel a Szamos-völgyi keresztények kivált eleintén sokkal kevesebbek és szegényebbek is voltak, hogysem egy püspököt eltarthattak volna, a szent király meghagyta a püspökség keretében Szatmár, Szilágy megyék lakosait is, úgyhogy Szent István idejében az erdélyi püspök egyházmegyéjének keleti határait a Szamos és az ország keleti kapui, nyugati határait pedig a Nyírség és a bihari püspök területe alkották.
Mintegy hatvan esztendeig, 1085-ig a püspökség e területen fejtette ki áldásos működését. A Szamos, Kraszna mentén és a Szamos mellékvölgyeiben, az Egregy, Nádas, Kapus, Hodos+ stb. patakok mentén egymás után állította fel az egyházakat* s küldte ezek mellé az állandó lelkészeket. Erdély legrégibb egyházai e területen találhatók: kicsiny, egyszerű, de erős épületek. A lelkészek évi látogatására és ellenőrzésére a püspök csakhamar megyénként espereseket (archidiaconus = a püspök fősegéde) rendelt, s így a később emlegetett kolozsi, dobokai és szolnoki főesperességek eredete már ez időre nyúlik.
A püspökök, esperesek, papok nagy munkát végeztek e 60 év alatt, s mind névtelen hősökké lettek! S mekkora bátorság volt tőlük ez egyházmegyében működniök, ahol előbb a pogány besenyők, 1061-től kezdve a még számosabb pogány kunok támadásainak voltak kitéve. Már Szent István idejében egyszer csak a szent király látomásának és gondoskodásának köszönhették, hogy a besenyők fel nem koncolták őket. 1068-ban pedig a kunok vakmerően áttörve a gyepűkön, az egyházmegye északi részén lakó papokat és híveket mind rabságra hurcolták volna, ha a Kerlés mellett vívott cserhalmi diadallal a magyar vitézek őket ki nem szabadítják.
1084-ben még nagyobb veszedelem fenyegette őket. A nemzeteáruló Salamon király odaígérte egész Erdélyt a pogány kunok kánjának, Kütecsknek, ha őt elvesztett trónjára visszasegíti. 1085-ben azonban Szent László Isten segedelmével úgy megverte a kunokat, hogy azoknak Erdélyről le kellett mondaniok.
A rabló kunok üldözése közben Szent László gyakran megfordult a Maros és Küküllő völgyeiben, s látta, hogy azok sok magyar vitézt el bírnak tartani, továbbá a tordai sóbányákat is biztosítani kell. Nagy elhatározással küljebb tette tehát az országvédő gyepűket, s a Maros és Küküllő völgyeit végleg Magyarországhoz s ezzel együtt az erdélyi püspökséghez csatolta.
Négy hatalmas vármegye, azaz az akkor épített Torda, Küküllővár, Gyulafehérvár és Hunyad várak védelme alá rendelt területekkel gyarapodott ekkor a püspökség. Örömmel tódult a magyarság a szép és termékeny völgyekbe, egymás után építette fel itt falvait, sőt ekkor az egyházmegye lakossága még harmadik nemzettel is megbővült, mert Szent László a határok védelmezésére Szászváros és Szászsebes tájékára, továbbá a Kisküküllő felső völgyébe székelyeket is telepített.
Ezenkívül Szent László ugyanazon okok miatt, mint Szent István tette, rábírta az erdélyi püspököt, hogy székhelyét Gyulafehérvárra tegye át. Itt a régi Apulum romjainak felhasználásával a kolozsvárinál nagyobb, biztosabb várat, s abban az esetleg előbb ott levő kis egyház köveit is használván, nagyobb, díszesebb székesegyházat építtetett.
Még egyszer megpróbálták a kunok 1091-ben az így megnagyobbodott püspökség területét elfoglalni, de Szent László őket a Temes mentén rettenetesen megvervén, kudarcot vallottak.
1085–1142-ig tehát megint rengeteg teendő várt az erdélyi püspökökre és papokra. Újra kellett szervezniök a püspökség új központját, a négy új (tordai, küküllői, fehérvári és hunyadi) főesperesnek vigyáznia kellett az épülő egyházakra és lelkészlakokra, a beköltözött lakosokat rászoktatni a tizedadásra, mert az új egyházak felszerelései sokba kerültek. Mind a négy új főesperesség plébániáinak elnevezései kétségtelenné teszik, az ekkor ideköltözöttek túlnyomó részben magyarok voltak.
1131 után II. Béla és II. Géza kormánya győzedelmeskedvén Borisz trónkövetelőn, szükségesnek látta, hogy az ország gyepűit megint küljebb helyezze. Ugyanakkor a régi Flandriából tömérdek kivándorló jelentkezett, mégpedig most már nem a vallon-olaszok, hanem nagyobbrészt az alsónémet nyelvjárást használó szászok. Ezek készeknek nyilatkoztak arra is, hogy a Nagyszeben körül fekvő lakatlan vidéket (desertum) megszállják, csak egy csomóban maradhassanak. II. Géza ezt megengedte nekik. Áttették tehát a Gyulafehérvártól délre és keletre eső gyepűket a Sárkánytól délkeletre eső havasokra és a Hargita hegység élére, és így megindult a nagy telepítés. Nemcsak a Küküllő és Olt közét lepték el a szászok, hanem Szolnok-Doboka és Kolozs megyék keleti, addig gyéren lakott részeit is, úgyhogy ezek részére a püspök kénytelen volt felállítani az ózdi főesperességet. Ide azonban, valamint Szászsebesről keletre költöztek szép számmal a borodnok vagy brodnik nevezetű oroszok is a Kárpátok keleti oldaláról, s örömmel fogadták őket, mert nem voltak ellenséges érzelműek, hanem maguk is elfogadták a római katolikus vallást. A székelyek is ott a Nyárád, Küküllő völgyeiben annyira elszaporodtak, hogy számukra is állítottak új főesperességet: a telegdit.
Amily örvendetes volt egyrészt a szászok ily csoportos beköltözése Erdélybe, éppoly sajnálatos volt, hogy miattuk az erdélyi püspök nem terjeszthette ki joghatóságát a Királykőig. A szászok ugyanis magukkal hozták papjaikat, s ezek már oly vidéken nőttek fel, ahol a püspöki hatalom alól kivételek, felmentések voltak. Kivitték tehát a királyi udvarnál, hogy Nagyszebenben a király kegyurasága alatt álló prépostságot alapítottak, ennek a Nagyszeben környékén lakó szász papokat alárendelték, s az egész prépostsági kerületet az esztergomi érsekséghez csatolták. Ezt 1191-ben a pápa követe is jóváhagyta, és így az erdélyi püspöknek el kellett azt ismernie.
Hozzá még a nagyszebeni új prépost csakhamar úgy kezdette értelmezni, hogy nem csupán a Szeben környékén levő, hanem az összes szász (flandriai) lelkészségek őhozzá tartoznak, tehát pl. a szászrégeni vagy besztercei is.
Szerencsére akkor oly férfiú ült Adorján püspök személyében az erdélyi püspöki széken, aki Párizsban tanult s előbb királyi kancellár volt. Ő tehát ismerte a jogvédelem útjait, s kivitte, hogy a nagyszebeni prépostot csak a Szeben és Hortobágy patakok mentére szorították.
A Barcaság, Háromszék és Csík megyék területe azonban még ekkor is lakatlan, országválasztó köz volt. Ha valaki oda telepedett, a Havasalföldön tanyázó kunok mindjárt meglátogatták és mindenét elrabolták.
1211-ben a nemrégiben megalakult német lovagrend vállalkozott arra, hogy ő e területet megvédelmezi a kunok betörései ellen, s bátorságossá teszi. II. András király tehát nekik ajándékozta a Barcaságot, majd utóbb, 1222-ben Háromszék területét is. Ezek azután építettek ott öt várat, s egymás után alakultak ott az új, szász községek. Ezek lelkészségei egy dékán vezetése alatt állottak, s már nem is az esztergomi érsek, hanem közvetlenül a római pápa parancsolt volna nekik.
Ebből és egyebekből észrevette II. András, hogy a német lovagok önálló, független ország alapítására törnek, s azért 1224-ben kiverte őket Erdélyből. De püspöki joghatóság tekintetében már nem lehetett a dolgon segíteni, a Barcaság is az esztergomi érsekséghez került.
Mennyire természetellenes volt az egyházi beosztás, mutatja, hogy 1347-től egész 1512-ig mindig mozogtak a Szeben vidéki és barcasági papok, hívek egyaránt, hogy külön püspököt kapjanak, mert Esztergom rettentően messze esett tőlük. Ezt úgy vélték legkönnyebben elnyerni, ha az 1241-ben elpusztult milkai (milkovi) püspökséget náluk állítják fel újra. Kínjukban még okleveleket is hamisítottak annak igazolására, hogy ők valamikor a milkai püspökséghez tartoztak. De az esztergomi érsek mindig hatalmasabb volt náluk, 1512-ben Bakócz Tamás, a híres kardinális-érsek a milkai püspökségnek még a nevét is eltöröltette, hogy a brassaiak és szebeniek ne hivatkozhassanak arra. Az eredmény az lett, hogy 1543-ban a szebeni és brassai dékánságok hatvan lelkészség híveivel együtt elszakadtak a katolikus egyháztól.
A német lovagok kiűzése annyiban az erdélyi püspökségnek is javára vált, hogy Háromszék és Csík megyék területe mégis az erdélyi püspökséghez csatoltatott. Háromszék nyugati felét a Szászsebes tájékáról odaköltözött székelyek szállották meg, keleti felét a Szászkézd vidékéről átköltözők. Csík megye határai védelmét a telegdi (a későbbi marosszéki és udvarhelyi) székelyek vállalták magukra, s így ennek falvait lassankint ők népesítették be.
Így alakult meg 1225–41 közt végleg az erdélyi püspökség területe. Így lett az a folyton előnyomuló telepítés által oly nagy terjedelművé, hogy a Felső-Tiszától egész le a bodzai szorosig terjedt, s így is maradt 1556-ig.
1241-ben, mint Erdély történetéből ismeretes, szörnyű vihar vonult végig az erdélyi püspökség területén. Az egyik tatár sereg a Radnai-szoroson tört be az országba, és Erdély északi részét pusztította el, a másik a Törcsvári-szoroson áthatolva Erdély közepének lakosságát öldöste le. Gyulafehérvár is romba dőlt, a papok, hívek vére a romokra hullott, testük temetetlenül ott rothadt el. Maga a francia származású Regináld vagy Rajháld erdélyi püspök Mohinál esett el.
Iszonyú munka várt tehát a Dunántúlról 1242 végén ide küldött Artolf püspökre, majd annak utódára, Gálra (1245–1269). Táplálni kellett az éhezőket, vigasztalni a sírókat s újraépíteni a lerombolt egyházakat.
Az irgalmas Isten, aki sújt és fölemel, időt adott erre, mert 1241 után egész 1431-ig, tehát 210 éven keresztül nem engedett ellenséget Erdély földjére. Új s az előbbieknél nagyobb egyházak épültek, nagyobbrészt csúcsíves stílben, a lelkészségek helyreálltak, de már kevesebb hívővel, a püspök mellett a káptalan nem csupán az ünnepies istentiszteletet végezte, hanem a szentszéki és közjegyzői teendőkben is segített. A Kolozsmonostort lakó Benedek-rendeken kívül csakhamar új, buzgó szerzetesek adták jó példáit az Isten dicsőségéért küzdő keresztény életnek. A Domonkos-rendűeknek kolostorokat építettek Gyulafehérvárt, Alvincen, Szászsebesen, Segesvárt, Székelyudvarhelyt, Besztercén és Kolozsvárt, a Ferenc-rendűeknek Szászvároson, Marosvásárhelyt és Besztercén, az Ágoston-rendű remetéknek Tordán és Désen. A pálosok távol a városuktól, Szentmihályköve+ vára alatt (Gyulafehérvártól nyugatra) és Marosszentkirályon+ remetéskedtek. Gyulafehérvárt népes káptalani iskolát állítottak fel, s annak igazgatója kapta az egyik kanonoki szék jövedelmét. De ezenkívül minden nagyobb községben a lelkész mellett tanító is működött, és a jelentkező ifjakat oktatta.
1263-tól 1348-ig az egyházmegye elég veszedelmes helyzetben volt, mert a tatárok levervén a borodnok vagy brodnik nevű szlávokat, azoknak országát, vagyis a későbbi Moldovát elfoglalták, oda is telepedtek, és Erdélyt örökösen fenyegették. Emiatt az erdélyi káptalan tagjai már 1269-ben nem mertek valami szegény, idősebb papot püspökké választani, hanem megválasztották Monoszló Pétert, V. István király alkancellárját, mert ő maga is fegyverbíró ember volt, testvérei pedig gazdag főurak s jeles hadvezérek valának, úgyhogy a tatároktól Erdélyt megvédelmezhették. Hasonló ok vezérelte a káptalant 1326-ban a fiatal, alig 27 éves Széchy András megválasztásánál. A határveszedelem csak Laczffy Endre 1345-i dicső győzelme és az 1348-i nagy pestishalál következtében szűnt meg, mert attól kezdve Moldova jó ideig lakatlan maradt.
Az előkelő családból származó püspökök* híre és a tizedből származó nagy jövedelem az erdélyi püspökséget nagyon kapóssá tette, s ez okozta, hogy a püspökválasztást a káptalan elvesztette, s a püspöki javadalmat 1356 után előbb a pápa adományozta, de már akkor is rendesen annak, akit a király ajánlott. 1415 után pedig a király jelölte ki a személyt, s ezt a pápa többé-kevésbé kénytelen volt elfogadni. Így történt azután, hogy teljesen idegen és az erdélyi állapotokkal ismeretlen papok is jutottak a püspöki székbe.
Az egyházmegye háborítatlan, szép fejlődése és a sok szép jelenség mellett fordultak elő belső bajok is az 1241–1431. korszakban.
A szászok nagy része közelebb lakván Erdély határhegyeihez, 1241-ben ezekbe menekült, s a tatárok dühét kikerülte. Elvonulván a tatár sereg: lejöttek, és ellepték a Maros és Nagyküküllő bal partján elterülő vidéket, megszállván itt számos olyan falut, amelyet eredetileg a magyarok alapítottak. Nagy számukban bízva és a Szeben vidékiek kedvezményeit irigyelve, mindig új követelésekkel léptek fel. Ezáltal némi ellenségeskedés tört ki a püspök, annak hívei és a szászok között. 1277 elején e viszály borzasztó tettekben nyilvánult meg. A szászok élére állott a vallon-olasz származású Vízaknai Gyán, állítólag azért, mert ennek atyját, Alárdot Monoszló Péter püspök és három erdélyi kanonok ölette meg. Vízaknai Gyán vezetése alatt tehát a szászok roppant számmal egybegyűltek, átkeltek a Maroson, és 1277. február 21-én megrohanták Gyulafehérvárt. Éppen a nagyböjt második vasárnapja volt, a papság és a hívek tehát az egyházakban voltak, de a szászok ezzel nem törődtek, hanem akiket kinn találtak, leölték, a többieket, főleg a főespereseket, kanonokokat és papokat, felgyújtva az egyházakat, tűzhalállal vesztették el.
E rettentő gyászos esemény kényszerítette azután Monoszló Péter püspököt, hogy a másodszor is megrongált székesegyházat az 1287–1300. években újraépíttesse, befedesse, úgyhogy a székesegyház falai nagyobbrészt ez időből származnak.
Ugyancsak a szászok, ha már nem szabadulhattak mind ki az erdélyi püspök joghatósága alól, örömmel támogatták papjaikat abban, hogy egy-egy nevezetesebb község papjának mint dékánnak vezetése alatt vidéki káptalanokat, összejöveteleket alakítsanak, s így kivonják magukat a nem mindig szász eredetű főesperes ellenőrzése alól. Ilyen vidéki dékánságok (decanatus rurales) vagy káptalanok alakultak Szászváros, Szászsebes, Spring, Medgyes, Szászkézd, Kőhalom (kozdi dékánság), Szászrégen, Királynémeti és Beszterce környékén, s később a medgyesi és besztercei dékánok fődékán nevet nyertek, mert a dékánságok közös gyűléseit ők vezették. E dékánságokhoz tartozó lelkészek az akkori jogszokások szerint az egyházmegyei központ fenntartására évi adót, a census cathedraticust voltak kötelesek fizetni, és ha ez sem volt elég, szeretetbeli adományokat (subsidium charitativum) adni. Mivel pedig fizetni sohase szerettek az emberek, ezen adó és adomány kirovása, beszedése körül sok perlekedés, veszekedés támadt. 1308. február havában például a szászsebesi dékánság papjai azért, mert felszólította őket az erdélyi káptalan, hogy Gentilis, a pápai követ eltartásához ők is hozzájáruljanak, egy csomó felfegyverzett emberrel elmentek Gyulafehérvárra, bementek a székesegyházba, tiltakoztak a megterhelés ellen, és fellebbeztek az apostoli székhez. Ezt viszont a kanonokok nem hagyták szó nélkül, s azért rájuk rohantak, s a kanonokoknak a megverés elől a sekrestyébe kellett menekülniök. 1403-ban pedig az összes szász dékánságok kivitték az apostoli széknél, hogy őreájuk az erdélyi püspök egész hivataloskodása alatt több mint 50 márka járulékot ki nem vethetett, és végrendeletükben sem voltak kötelesek az erdélyi püspökről vagy székesegyházról megemlékezni.
Jogi, nemzeti szempontból mindezek helyesek lehettek, de a keresztény szeretet elhidegülését vonták maguk után, s idővel a jogvédelem hitbeli szakadássá fajult.
Valamivel örvendetesebb volt a székelység állapota, mert a székelyek a folytonos határvédelem és katonáskodás miatt kénytelenek voltak maguk közé magyarokat fogadni földjeik megművelése és jószágaik őrzése végett. A Dunántúl és Temes-közről számosan jöttek tehát olyan magyarok, akik uraiktól menekülni és némi szabadságban részesülni akartak. Ezekbe azután a csekélyebb számú s még ógermán nyelvet beszélő fegyveres székelyek beleolvadtak. Ekként 1431-ben a székelyek már nem voltak külön nemzetiség, hanem székely szabadsággal élő magyarság. Így azután a vármegyékben élő magyarság és a székelység közt nagyobb lőn a barátság, s a katolikus hit ott erős gyökeret vert.
A tatárjárásnak egyik következménye volt az, hogy emiatt Erdélyben a vallási egység megszűnt.
1241-ig az Erdélybe költözött népek közül a magyarok, vallon-olaszok, székelyek, a szászoknak hívott németek mind keresztény katolikusok voltak, a besenyők, a bolgár- és orosz-szlávok (borodnokok) pedig katolikusokká lettek. Nincs panasz azon csekély számú s magukat rumunoknak nevező lakosok ellen sem, akiket 1185 táján III. Béla király hegyi határőrökként az Olt mellett eső Kerc vidékére telepített.
De a tatárjárás annyira megritkította az erdélyi magyarság sorait, hogy ezentúl egymagában és egyhamar be nem népesíthette Erdélyt. Másrészt a tatároktól való félelem mindenkorra visszariasztotta a nyugatról bevándorlókat. Ha tehát a földesurak a rengeteg üresen álló erdőknek, földeknek hasznát akarták látni, meg kellett engedniök, hogy jöjjenek jószágaikkal a románok előbb az erdős hegyekre, később a dombos vidékre is. Maga az erdélyi káptalan is 1291-ben engedélyt kért és kapott, hogy velük népesíthesse be az Ompoly völgyében, továbbá Enyedtől nyugatra eső birtokait.
Csakhogy 1204, Konstantinápoly elfoglalása után oly szörnyű gyűlölet támadt a keleti és nyugati keresztények között, hogy a keleti keresztények katolikus vallásra való áttéréséről szó se lehetett. A románok pedig keleti keresztények s papjaik akkor még bolgár-szlávok voltak. Ezek csak oly feltétel alatt szállottak meg egyes vidékeket, ha magukkal hozhatták papjaikat és itt építhettek maguknak templomokat. Megjelentek tehát Erdélyben a görögkeleti papok és templomok a katolikusokéi mellett.
Időközben a görögkeleti egyház a Magyarországgal határos déli és délkeleti országokban új és erős kormányzatot nyert. 1359-ben megalapította a havaselvi, másként ungrovlachiai metropoliát, 1374-ben pedig a moldvait. A havasalföldi metropolita felhatalmazást kapott arra, hogy a Kárpátokon innen, tehát Erdélyben is joghatóságot gyakoroljon a keleti keresztények felett. Ennélfogva ő, ha nem is jött el ide személyesen, mégis szentelhetett fel és küldhetett ide görögkeleti papokat. Erdély északi részét pedig a konstantinápolyi pátriárka 1391-ben a Máramaros megyében, Körtvélyesen+ lakó, önálló (stauropig), vagyis a püspöki joghatósággal felruházott apát alá rendelte.
Némi viszonzásul 1369-ben Vlád (Vlajkó) havaselvi vajda megengedte, hogy az erdélyi püspök az ő segédpüspökét Havaselvébe és a románoktól akkoriban megszállott (nova plantatio) Fogaras földére elküldhesse a bérmálás és egyéb főpapi teendők elvégzése végett. Felállíttatván azonban 1381-ben Havaselvén, Argas városában a római katolikus püspökség, az erdélyi püspök hatalma ott megszűnt.
Ezenkívül még két ízben szenvedett az erdélyi püspök tekintélye nagy csorbát az országos ügyekbe való kénytelen beavatkozás miatt. 1349-ben (Nagy) Lajos király foglalta el Gyulafehérvárt, és vetette fogságba Széchy András püspököt, mert bizonyos dologban neki ellenszegült. 1403-ban pedig Upory István püspök volt kénytelen azokhoz csatlakozni, akik Zsigmond királyt trónfosztottnak nyilvánították. A Zsigmond helyére választott Nápolyi László hallatlan gyávasága miatt e mozgalom csúfos kudarcot vallott, s bár Upory 1404 elején Zsigmond királytól kegyelmet kapott, időközben Maróthy János, Zsigmond hadvezére Gyulafehérvárt nagy vérengzés közt bevette.
1432-ben lépett először Erdély földjére az a nép, amelyet a régi magyar természet szerint való ellenségnek hívott, s amely folytonos rablásaival, támadásaival nemcsak megakasztotta itt a keresztény katolikus vallás terjedését, hanem azt csaknem kiirtotta, és követőire, főleg pedig püspökeire, papjaira iszonyatos szenvedéseket hozott: az oszmanli török.
Ő volt közvetve oka az öt év múlva bekövetkezett és főleg a katolikus papság ellen irányuló rettenetes parasztlázadásnak is.
Éppen 1437-ben olyan férfiú volt Erdély püspöke, aki a szomszéd Zaránd megyében született, de Erdélyben is birtokos, sőt jó ideig erdélyi prépost és így az erdélyi állapotokkal ismerős vala. Ez volt Váraskeszi Lépes György (1417–1442). Azonban éppen ennek püspöksége kezdetétől fogva nagy sereget kellett tartania és táplálnia, mert hiszen a török már 1426-ban befészkelte magát Havaselvében. A katonatartás, tudjuk, mindig sokba kerül, a püspöknek ellenben jövedelme nagyon megcsappant, mert a tizedeket hívei nem akarták természetben kiadni, hanem régi, rossz pénzzel megváltani. Emiatt támadt aztán olyan veszekedés a püspök és az egész erdélyi egyházmegye lakossága között, hogy ez az egész püspökség alapjait megrendítette. Először 1436-ban huszita összeesküvést terveztek, de azt felfedezték, és Márkai Jakab Ferenc-rendű hitvizsgáló a hitviták terén felettük győzedelmet aratott. De az ő eltávozása után 1437 elején kiütött a nagy parasztlázadás Gyulafehérvár környékén, Kolozsvártól északra és az akkor, mint említők, Erdély püspökéhez tartozó Szatmár vármegyében. A székváros közelében a püspök hadai a lázadást hamar elfojtották, Szatmárban is sikerült a bujtogató elfogása után a népet lecsillapítani, de Erdély északi részén Budai Nagy Antal népvezér oly hadat alkotott belőlük, kivált hogy a kisnemesek is részben hozzájuk csatlakoztak, amely az erdélyi vajda seregével is szembeszállott. Erre az erdélyi nemesek, ők is nagy veszedelemben forogván, alkudozásra fogták a dolgot a parasztok vezéreivel. Nem boldogulván azonban, 1437. szeptember 16-án Küküllővár közelében, Alsókápolnán szövetségre, vagy mint latinul mondták, unióra léptek a tizedügyben kevésbé érdekelt szászokkal és székelyekkel, s ezek segítségével a Kolozsvár vidéki parasztlázadást is elfojtották.
A három nemzet szövetségével (uniójával) Erdély politikai egysége megerősödött, de vallási egysége még jobban megrendült. Az alsó társadalmi osztályok bizalma papjaikhoz megsérült. Ehhez járult a katolikus lakosság fogyása a törökök rablásai s a folytonos katonaszedések miatt. 1438-ban Ali bég újra betört, és rengeteg foglyot hurcolt el Erdély déli részéről. 1442 elején Mezid bég Gyulafehérvár vidékét dúlta fel, s az ellenök vívott csatában március 18-án maga a püspök, Lépes György is elesett. 1479-ben is, a kenyérmezei ütközet előtt, Szászsebes és Gyulafehérvár környékét rabolták ki a törökök. Innen van, hogy Alkenyér az 1317–1330. években még római katolikus plébánia, de már 1515-ben panaszolkodik a plébános, hogy nem tud megélni, mert a kipusztított magyarok telkeire költöző románok nem akarnak fizetni. Kasztó, Berény, Szarkafalva, Purkasz 1334-ben még tiszta római katolikus szász falvak, 1539-ben pedig már román lakosságúak.
Nagy tudományú, lelkes és ami fő, szent életű püspökök kellettek volna tehát az erdélyi püspökség élére, hogy ily veszedelemben híveiket újra összeforrasszák Jézus Krisztus szeretetére, egymás védelmezésére. De éppen ez időben nem csupán hazánkban, hanem egész Európában a királyok, kormányok tartották kezükben a püspöki kinevezéseket és javadalmakat, s ők mindig olyanokat állítottak oda, akik a királyi kancelláriákban, államtanácsokban vagy a csatatereken forgolódtak. Az egyházmegyékben a főpapi teendőket végezte a vicarius in pontificalibus, egy-egy felszentelt püspök (főpapi helytartó), a szentszéki jogi ügyeket pedig a vicarius in spiritualibus (a jogi helytartó). Az erdélyi püspöknek ilyen jogi helytartója kettő is volt, az egyik Erdélyben, a másik a Meszesen túl (extra Meszes). Ezek azután végezték az ő teendőiket, s a régi kerékvágásban haladt minden a romlás felé.
Lépes György hősi halála után majd két évig tűnődtek a királyi udvarban azon, kit tegyenek utódjává. Utoljára is, talán Ujlaky Miklós erdélyi vajda tanácsára, egy hazánkba vetődött s még csak 24 éves talián papot, De la Bischino Mátét nevezték ki. Ez természetesen mind koránál, mind előző tanulmányainál fogva teljesen járatlan volt Erdély ügyeiben, és így inkább akadékoskodott, mintsem előmozdította volna a papok és hívek buzgóságát. 1459-ben azzal, hogy I. Mátyás király megbuktatására Garay Lászlóval és Ujlaky Miklóssal szövetkezett, elvesztette mind püspökségét, mind I. Mátyás kegyét.
Helyébe 1461-ben, természetesen I. Mátyás legbelsőbb hívei közül, tették meg Zapolyai Miklóst, Zapolyai Imrének, a királyi kincstartónak testvérét. Azonban ez sem tudta megakadályozni a nagy adók miatt kitört 1467-i erdélyi lázadást. Ez pedig I. Mátyás rettentő haragját és sok előkelő, régi erdélyi család bukását vonta maga után.
Zapolyai Miklós 1468-ban meghalván, 4 évig a király húzta a püspökség jövedelmét, azután pedig Veronai Gábor volt Ferenc-rendűt neveztette ki erdélyi püspökké. Ez mind tudományánál, mind egyéb tulajdonságainál fogva alkalmas lett volna ugyan a lelkeket jó útra vezetni, de a király örökösen küldözgette ide-oda követségbe, és így csak éppen beiktatták a püspökségbe, de máskülönben sohase volt Erdélyben.
Mikor Veronai Gábor a gazdagabb és Budához közelebb eső egri püspökségre ment át, I. Mátyás unokaöccsének, Vingárti Geréb Lászlónak szerezte meg az erdélyi püspökséget. Ez is fiatal volt ugyan, csak 28 éves, de ez nem lett volna baj. Inkább az volt a baj, hogy ő Ferrarában inkább a fejedelemnek és kormányzónak szükséges ismereteket sajátította el, s a papsághoz sem tanulmánya, sem nagy kedve nem volt. Ezért azután csak 1489-ben szenteltette fel magát püspökké, és csak 1498-ban mondotta el első miséjét.
Geréb a kalocsai érsekségre távozván, végre kapott az erdélyi püspökség derék, tudós, jámbor férfiút Kálmáncsehi Domonkos személyében. Ez azonban a következő esztendőben már Kalocsára készült, s így semmi nagyobb dologhoz nem foghatott. Éppígy csak átmeneti állásnak tekintették az erdélyi püspökséget Bacskay (s nem Bocskay) Miklós és Thurzó Zsigmond. 1507-ben még rosszabbul járt az erdélyi püspökség, mert Perényi Ferencnek, ennek az akkor még csak 8 éves gyermeknek adták, mert az apja, Imre, akkor Magyarország nádora volt.
Így azután nem csoda, hogy 1514-ben a parasztlázadás az erdélyi püspökség északi részén az emberi életben, de még inkább az emberi lelkekben sok kárt, sok veszedelmet idézett elő.
E szomorú időszakban is voltak azért lelkek, akik igyekeztek jámborságukkal s a földi dolgok megvetésével a lelkeket Istenhez emelni. Ilyenek voltak az ez időszakban Erdélyben is elterjedt szigorú (observans) Ferenc-rendűek, köznéven cseri barátok. Ezek számára egymás után építettek kolostorokat Hátszegen, vagy mint akkor mondották: Hacakon, Vajdahunyadon, Tövisen, Szászmedgyesen, Fehéregyházán, Kolozsváron, Felfaluban és Csíksomlyón+. Ezeken kívül 1444-ben ők vették át a marosvásárhelyi kolostort is. Így ők lettek a katolikus magyarságnak lelki vezetői, a Domonkos-rendűek pedig inkább a szász katolikusokkal foglalkoztak.
A szigorú Ferenc-rendűektől indult ki az a lelkes mozgalom is, hogy a románok megtérítésével Erdély vallási egysége helyreállíttassék. Az 1439-i florenzi zsinat után a magyarországi görögkeletiek egy része csakugyan elfogadta a katolikus vallás tételeit, s ezek számára görög szertartású püspököt is rendeltek ki. Ennek lett volna a hivatása, hogy Erdélyben is rábírja volt hitsorsosait a katolikus hitvallásra, de nem nagyon boldogult. 1455-ben a szigorú Ferenc-rendűek azt hitték, hogy ha Kapisztrán Szent János eljön Erdélybe, és szól a románoknak, ezek egyszerre átállnak a katolikus vallásra. A szent férfiú 1455 legvégén csakugyan engedett könyörgésüknek, eljött Erdélybe, karácsony ünnepét Tövisen, 1456. Vízkereszt ünnepét Hacakon töltötte, de mielőtt a térítés nagy művét megkezdhette, illetőleg befejezhette volna, a pápai követ visszarendelte őt Budára a keresztes had szervezése végett. Így azután a dolog abbamaradt. Mátyás Erdélyre haragudván, nem sokat törődött vele, sőt ellenkezőleg, ő még előmozdította a görögkeleti vallás megerősödését, mert odaadván Csicsó várát István moldvai vajdának, alkalmat adott vagy neki, vagy fiának, Bogdánnak, hogy e várhoz tartozó egyik faluban, a Szamos mellett eső Réven vagy Vádon+ a görögkeleti szerzetesek számára monostort építsen, s abban görögkeleti püspök lakhassék.
Így tehát külsőleg ugyan épen, de belsőleg meggyengülve érkezett el az erdélyi püspökség a szomorú mohácsi vészhez.
1925