Az erdélyi katolicizmusról beszélni abban az időpontban, amikor Bethlen Gábor fejedelmi székébe lépett, katolikus embernek hálátlan feladat.
Báthori István fejedelem elgondolásában a jezsuiták behívása nemcsak katolikus, hanem egyben országos érdek. Kialakult tanrendszerrel léptek fel akkor, amikor mások csak tapogatództak: tudományt hoztak be olyan országba, ahol tevékenységük korlátozása után nyomukban űr támadt, és évtizedek teltek el, amíg újabb hasonló iskolaalapítás sikerült. Világlátottsággal, európai színvonalon álló műveltséggel lépik át a határt.
A jezsuitákat Erdélyből kiutasították. Azonban szívós elszántsággal tapadtak a földhöz. Többen-kevesebben, titokban vagy nyíltan, fenyegetés vagy elnézés között továbbra is benn maradtak. A jezsuiták az erdélyi katolicizmus életében vér a testben, erő az izmokban, velő az agyban.
Mivel püspök nem lehetett az országban, nem volt, aki papnevelésről gondoskodjék. Szeminárium híján fogyatékos ismeretekkel bíró emberek, harangozók, tanítók, kántorok pappá szentelésben részesültek. Tudományuk lapos tarsolyából nem volt mit osztogatniok, hitterjesztő törekvéseik miatt a más vallásúak nyugodtan ülhettek. Missziótartásra csak a Szent Ferenc-rendiek vállalkoztak,* akik csíksomlyói kolostorukból az egész Székelyföldet bejárták. A katolikus egyház úgy látta jónak, hogy hivatásbeli kötelességeik fokozására papjaitól nőtlenséget követel. Az ellenőrzés nélkül maradt székely papok jó része az egyházi paranccsal nem törődött, a formák betartásával megházasodott, és így állapotbeli kötelességével összeütközésbe került. A kevesebb tudományú és szabálytalan életet élő székelyföldi papság a katolikusok szemében így is elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy a székely katolikusságot vallásában megtartotta. Báthori Endre bíboros úgy figyelte meg, hogy a székelyföldi nemesség és köznép vallásos és engedelmes. Templomaikat jól felépítették, fallal vették körül, a plébániákat pedig jó karban tartották.
Ami a katolikusság elhelyezkedését és számarányát illeti, a mai Csík megye egészen katolikusnak maradt. Háromszék és Udvarhely megye már kevert volt. A székely katolikusok száma mintegy negyvenezer. A Báthoriak alatt Kolozsvárt háromszáz-ötszáz ember, Gyulafehérváron háromszáz család, Nagyváradon kétezer-háromezer katolikus ember lakott. E helyeken kívül kisebb számban voltak Torda vidékén, Marosvásárhelyen; Udvarhelyen két év alatt a katolikusság száma annyira megnövekedett, hogy 1594-ben a plébániatemplomot újra használatba vették.
A katolikusok templommal főleg a Székelyföldön rendelkeztek. 1591-ben Csík megyében huszonhárom plébánia volt, ehhez járult a csíksomlyói Ferenc-rendi kolostor. Kézdiszékben hat plébánia volt. A székelyföldi papok száma 1583-ban huszonnégy, hozzá még négy Ferenc-rendi, 1591-ben kb. huszonöt és 8–10 Ferenc-rendi, 1607-ben a jezsuitákon kívül negyven pap volt egész Erdélyben.
A Székelyföldön kívül templom volt még Szászfenesen, Jegenyén, Bácsban, egyes főúri birtokokon, így pl. Nagyvárad mellett Adorjánban, Csáky Istvánné birtokán.
Nem volt tehát templomuk a katolikusoktól tömegesebben lakott városoknak: így Udvarhelynek, mivel plébániai templomukat a katolikusok újból elvesztették; nem volt Nagyváradnak, amelynek templomát 1598-ban feldúlták; nem volt Somlyónak 1606 óta, továbbá Kolozsvárnak, ahonnét a jezsuiták a Monostorra húzódtak. Bocskai idejében történt újabb kiutasításuk óta csak két jezsuita lakott Erdélyben: egyik Csáky Istvánnénak adott fejedelmi engedély szerint Adorjánban a várban és egyben Somlyón, a másik jezsuita Rákóczi Zsigmond, akkor még kormányzó, feleségének nyújtott kedvezményből Gyulafehérváron a régi jezsuita kollégiumban, ahol szentbeszédeket is tartott. Báthori Gábor fejedelem e két jezsuitát is kiutasította, az országgyűlés pedig 1610-ben elhatározta, hogy Somlyón, Monostoron, Fehérváron, Tövisen katolikus pap ne lehessen.
Bethlen Gábor fejedelem trónra jutásakor ez állapotban találta az erdélyi katolikusokat, akik egyházkormányzati ügyekben is nagy nehézségekkel küzdöttek.
Püspök nem volt az országban, s ennek hiányát állandóan érezték. A papok fegyelmezése, papnevelés, házassági perek, bérmálás kiszolgáltatása, a püspöknek fenntartott szentelések stb. mindmegannyi nehéz kérdések gyanánt ismétlődtek. A püspökség betöltését a Báthoriak jó ideig azért halasztották, mivel a szekularizáláskor a püspöki javak magánosok kezébe jutottak, a fehérvári püspöki palotában meg maguk a fejedelmek telepedtek le. A pápa sem engedi meg, hogy az egyházmegye címére püspököt szenteljenek, ha megfelelő jövedelme nincs.
Báthori Zsigmond, aki a nagy szükségen segíteni akart, unokatestvérére, Báthori Endre lengyelországi bíborosra, a későbbi fejedelemre gondolt, hogy az erdélyi katolikus hívekre lelki ügyekben felügyeljen és a szükséghez képest intézkedjék. A bíboros, míg a római szentszék másképpen nem határoz, a megbízást elfogadta. 1591-ben a pápához folyamodott, hogy támogatását megszerezze. Kérte, hogy a Ferenc-rendiek közül valakit püspöki címmel ruházzon fel, s így a felszentelendőknek ne kelljen messze földre, Lengyelországba menniök. A püspök címe lehet Erdély püspöke, mivel azelőtt is egy püspök volt Erdélyben, és ez Erdély püspöke címet viselte. A püspök a legkatolikusabb helyen, Csíkban lakjék, jövedelme háromszáz tallér legyen, amelyet akár a fejedelem javaiból fizessenek, akár a kiutasított jezsuita atyák javaiból, akár az ő családi örökségéből. A hitélet fellendítésére azt óhajtotta, hogy Lengyelországból hat-hét tanult szerzetes küldessék, akik a szentségeket kiszolgáltassák és a nemes ifjak tanítására alkalmasak legyenek. A római Collegium Germanicumból is küldessék néhány magyarul és németül tudó pap. Hangoztatta, hogy papokról való gondoskodásra őt a fejedelem és az erdélyi katolikus státusgyűlés (congregatio universorum catholicorum in Transilvania) kéri.
A római szentszék a bíboros felterjesztését figyelembe vette, és az egyházi szabályzatnak megfelelőleg felhatalmazást adott neki arra, hogy esperest nevezzen ki.
A bíboros erre Csík–Gyergyó–Kászonszék esperesévé Gálffi Pált nevezte ki, és ellátta a szükséges utasításokkal. Ezek az utasítások az egyházmegye kormányzási módjába engednek bepillantást. Ezek szerint az esperes joga, hogy a házasságkötéseket megvizsgálja, kétes esetekben döntsön, a papoknak ez ügyben elkövetett tévedéseit helyrehozza. Jogot nyert arra, hogy a botrányt tévő papok hibáit megjavítsa és az ellenállókat megbüntesse. A plébániákat évenkint kétszer kellett látogatnia, az üres helyeket betöltenie.
Az esperes még azt az utasítást is nyerte, hogy ha a fejedelem támogatására van szüksége, akkor forduljon Jósika István kancellárhoz, aki a bíborosnak szóló írásokat, fellebbezéseket továbbítani fogja. Meghagyta, hogy csak Jósika és más katolikus főurak tanácsára, akik a fejedelem mellett vannak, küldje a nagy fontosságú ügyeket a bíboroshoz. A világi elemnek az egyházügyekre való befolyása tehát hatalmasan növekedett. Ez Erdélyben kialakult különlegességnek érdekes megnyilatkozását látjuk 1608-ban is, amikor a székely papság gyűlése a pápától Erdélybe küldött püspök ítéletétől a világi katolikus urakhoz és a fejedelemhez való folyamodást határozza el.
A püspökség betöltésének kérdése ez intézkedések ellenére sem hallgatott el. A kormányzás Lengyelországból nehézkes volt, másrészt püspöki teendőket a bíboros helyett senki sem végezhetett. Ez a körülmény végre is arra bírta Báthori Zsigmond fejedelmet, hogy 1598-ban a püspökséget helyreállítsa, püspökké Napragi Demetert tette, aki jövedelmei forrásául Gyalut kapta. A zavaros időkben, amelyeket Báthori Zsigmond állhatatlansága idézett elő, a püspök állandóan nagy szerepet töltött be. Erdély és Magyarország egyesítésének volt híve, ami miatt sok gáncs érte, végre is 1601-ben száműzték Erdélyből. Vele a püspökség is megszűnt, és az erdélyi fejedelemség egész ideje alatt szünetelt.
Fáradozásának eredményét azonban nem láthatta, mivel az országban levő két jezsuitával együtt Báthori Gábor fejedelem Erdélyből őt is kiutasította.
Bethlen Gábor fejedelmet ezek szerint templomok, jó és lelkes papok után vágyó katolikusok fogadták, amikor fejedelmi székét elfoglalta.
Bethlen Gábornak a katolikusokkal szemben mutatott érzését általában politikai szempontból ítélik meg, és aszerint mondanak róla véleményt. Kitámadásai a katolikus Habsburgok ellen való felvonulásoknak látszanak, amelyeknek végén, az elgondolás szerint, nagy kiterjedésű, egységes protestáns állam állana. Ő maga sokszor megindokolja, hogy vallási szempontból mi bírta rá őt a beavatkozásra. Érvelése ebben összegezhető: nem azért megy, mondja, hogy a katolikus vallást vagy más vallást kiirtson, hanem hogy igaz vallását a fenyegető kioltástól megóvja. Elejétől fogva azon volt, állítja, hogy nemzetének felháborodott békességét lecsendesítvén, régi szép szabadságát helyreállítsa.*
Bethlennek a katolicizmus nem nagyon bókolt, a kortársak nem hitték el neki, hogy a vallásszabadság, amelyet a magyar országgyűléseken ismételten megígért, a katolicizmusnak boldogságot hoz, ha annak fejében először annyi jóról le kell mondaniok. Nem ment a fejükbe, hogy Bethlen miért küzd pusztító török segítséggel, ha keresztény érdekeket hangoztat. A benne való bizalom alapfeltétele gyanánt azt kívánták, hogy kezdje el a törők ellen való hadakozást.
Bethlennek megvolt a válasza: nem szeretetből, hanem kénytelenségből él segítségükkel. Kortársa, Kemény János állítja róla, hogy keresztény gyomorból gyűlölte a törököt, és ha hittek volna neki, kész lett volna a török ellen harcolni. Ez az a pont, amelyből Bethlen következetes küzdelme megmagyarázható. Ha magát megkoronáztatja, mondja, soha nálánál bolondabb, nyomorultabb fejedelem nem lett volna, mert a török rögtön az ország végvárait kívánta volna. Bizonyára nemcsak a végvárakat, de Erdély módjára a Magyarországon való fennhatóságot is.
Nem látták azonban a végső célt a kortársak, különösen nem a katolikusok, akiknek e cél vélt előfeltételei vallásilag hasznot nem ígértek.
Bethlen vallásos ember volt. Az egyetemes kereszténység szempontja sokszor szerepel nyilatkozataiban. A kereszténység javára ajánlja fel magát, mondja; a keresztény országoknak akar békét, hangoztatja; az egész kereszténységnek és köztük leginkább a magyar nemzetnek megmaradásán munkálkodik, erősíti; a kereszténységnek kíván annyi jót, mint Pázmány, s ha hisznek neki, a kereszténységről talán elfordíthatják a fegyvert, vallja. A kereszténység fejének és oltalmazójának a német–római császárt, magyar királyt tekintette, aminek ismételten is kifejezést adott. Megbecsülését feltűnő módon kimutatta. Így a besztercebányai gyűlésen fedetlen fővel hallgatta meg a királyi biztost. Erdélyben meg, amikor Esterházy Miklós nádor követe a kihallgatáskor a felség nevét említette, fejedelmi süvegét mindannyiszor megemelintette, majd újra feltette, végül az asztalra helyezte, és süveg nélkül hallgatta a nádor követét. Figyelemre méltó dolog, hogy erős kálvinista létére nem idegenkedett attól, hogy katolikus nőt vegyen feleségül. Ami a katolikus hitre való térése lehetőségét illeti, arra vonatkozólag olyan diplomatikus kifejezést használt, hogy azt komoly szándékának nem lehet venni. Egyébként Kemény János is megírta róla, hogy ez nála csak tettetés volt. Bethlen a kassai gyűlés után a katolikus istentiszteleten is megjelent. Erdélyben a jezsuiták miséjére a pünkösdi ünnepekkor saját zenészeit küldte, Szini István jezsuita atyát éveken át a gyulafehérvári fejedelmi udvarból élelmezte, amikor ez a hívek adakozására volt utalva. Káldy György jezsuitának bibliafordítása kinyomatására száz aranyat adott.*
Bethlen meleg szívű, a kedély, a bő szó és a kifogyhatatlan érvek embere. Meglátása volt hozzá, hogy a jól szervezett ország boldogsága az egyéneknek és a közösségnek megelégedésével függ össze. A jó fejedelem védelme, mondja, inkább nyugszik a polgárok szeretetében és jóakaratában, mint a katonák fegyvereiben. Sokat tett az irányban, hogy alattvalóit az anyagiak mellett szellemi és lelki javakhoz is juttassa, s ezek között a vallás méltánylandó helyet foglal el.
Uralkodása kezdetén a választási feltételekben ő is fogadalmat tett a bevett vallások szabadságának tiszteletére. A magyar királlyal történt tárgyalásaikor a katolikusok helyzetének könnyítését is megígérte. Bármelyik ígérete volt rá nagyobb hatással, történeti tény, hogy az erdélyi katolikusokról intézményes segítségnyújtással is gondoskodott, nem csak filléreket osztogatott jó szándéka tarsolyából. Bethlent, mint láttuk, uralkodása megkezdésekor templom és jó, lelkes papok után vágyó katolikusok fogadták.
A templomhasználat a vallási reformáció óta súlyos kérdés volt Erdély életében. A templomhoz való jog a helység lakosainak vallásához igazodott, eszerint a templom jellege a lakosok vallásváltoztatása esetén változott. Ahol egy vallás volt, ott semmi nehézség nem adódott, de akik valahol vallási kisebbségben maradtak, azok a templomhasználatból kiszorultak. A katolikusok ilyenformán a Székelyföld kivételével templomaikat elvesztették, amit az a körülmény is elősegített, hogy 1566-ban az országgyűlés a katolikus papokat kiutasította Erdélyből. A Báthoriak országgyűlési végzéssel több templomot visszavettek, amelyeket a jezsuiták újabb kiutasításakor a katolikusok megint elvesztettek.
Az egyetértést nehezítette, hogy nemcsak templomról volt szó, hanem ahhoz tartozó plébániaépületről, földekről, jövedelemről, iskoláról.
Bethlen Gábornak a templomhasználatra vonatkozó első helyi rendelkezései a katolikusokban a méltányosság reménységét keltették. Így az udvarhelyiek plébániai templomuk elvesztése után (1612) panaszt tettek, hogy bár kétannyian vannak a városban és mindig volt papjuk, ettől elestek. Engedélyt kértek tehát, hogy papot a jövőben is tarthassanak. A paptartással együtt természetesen a plébániai templomot is vissza akarták kapni. Bethlen kérésüket jogosnak tartva, megoldást keresett. A plébániai templom visszaadásával saját hitsorsosait nem merte maga ellen ingerelni, a plébániai helyett az üresen álló vártemplomot engedte át a katolikusoknak. A katolikusok a Bethlentől átengedett vártemplom helyett a piacon maguk kezdtek építkezni. A fejedelem azonban az építkezést beszüntette. Erre az udvarhelyiek megalkudtak a szomszédos Bethlenfalvával, hogy oda járnak istentiszteletre és ott tartanak papot. Bethlen ezt megengedte, s minden feltétel nélkül beleegyezett, hogy a bethlenfalvi pap Udvarhelyre is bejárjon.
Bethlenfalván a katolikusoknak védelmére kelt. Az történt ugyanis, hogy a faluban, amely tiszta katolikus volt, az istentiszteletet betiltották, és a Ferenc-rendi barátra, ki papjuk volt, hatalmasul reámentek, csak kétszáz forint kezesség mellett bocsátották el, s megígértették vele, hogy ott többé nem prédikál. Mivel – mondja Bethlen – minden rendet hitében oltalmazni akar, semminemű hatalmaskodást nem néz el. Meghagyta tehát, hogy a barát vagy más katolikus pap ott lakhassék, a hívek a templomot használhassák, vallásukat gyakorolhassák.
Méltányosan oldotta meg Udvarhelyszékben Attyha község kérését is, amikor védelemért hozzá fordult. A falu lakói ugyanis 1612-ben unitáriusból a katolikus hitre tértek át, és elszakadtak a korondi unitáriusoktól, akikhez azelőtt tartoztak. A papnak nem fizették meg tehát a szokásos díjat. Amikor a korondiak arra akarták őket szorítani, hogy csak a korondi unitárius papot tarthatják, a katolikusok a fejedelemtől kértek döntést. Bethlen arra való hivatkozással, hogy ez az ország alkotmánya ellen van, biztosította a katolikusokat, hogy vallásukat szabadon gyakorolhatják és külön papot tarthatnak.
Az 1615. szeptember 27–október 13-i kolozsvári országgyűlésen régi, feledésbe ment országgyűlési végzést újított föl, amely szerint ahol amely fél többségben van, azé legyen a templom.
Más a helyzet olyan helyeken, ahol a templomadás nem a többségi elv alapján történik, hanem méltányosságból. Több templom közül a kisebbségben lévők is kapjanak egyet-egyet, s ez imaház gyanánt szolgáljon: ez a Bethlen-törvény szellemének következménye. Ez alapon külön pontba foglalva a katolikusok visszakapják a régi kolozsmonostori apátsági templomot, amelyet annak idején Báthori István fejedelem a jezsuiták kezére bízott. Visszaígérte az országgyűlés a katolikusoknak a tövisi templomot is.
A fejedelem tudományszeretete és belátása eredményezte, hogy az országból kiutasított jezsuitákat ő maga hozta be Erdélybe.* 1618-ban Szini István jezsuita atya, ki a fejedelem kegyét különösképpen megnyerte, Fogarasból írt Pázmánynak. Missziótartásra ment a városba, ahol lakóházát templomnak is használta. Ugyanő Fehérváron a fejedelem közbenjárására olyan házat kapott, ahol iskolát is tarthatott fenn. A jezsuiták történetírója szerint Bethlen Nagyszombatból két jezsuitát maga vitt Fehérvárra. Szinit is ő hívta Erdélybe, s haláláig a fejedelmi udvarból kapott ellátást. Monostorra két jezsuitát engedett be, akik ott újból megnyithatták iskolájokat. A fejedelem Szini kérésére megengedte, hogy a jezsuiták Karánsebesen, ahol a Báthoriak korában is laktak, missziótelepet szervezhessenek. E helyen különösen a románokra voltak nagy hatással.
Így az erdélyi katolikusok életében új korszak kezdődött. Monostoron és Fehérváron iskolájuk nyílt, e helyeken templomuk volt, úgyszintén templomhoz jutottak Somlyón és Udvarhelyen is. A jezsuiták szabadabb működésének is új időszaka vette kezdetét, amely 1653-ig, újabb kiutasításukig megszakítás nélkül tartott. A három évtizedes, megszakítás nélkül való munkájuk nagy jelentőségű az erdélyi katolikusok életében és egyben Erdély művelődéstörténetében.
A templomkérdésen kívül más intézményesen megoldott ügy, amely Bethlen nevéhez fűződik, a katolikus egyház egységesebb kormányzásának előmozdítása.
Püspök hiányában nem volt, aki az erdélyi katolikusokat összefogja, szervezettségében megnyilvánuló egységét kinyilvánítsa és súlyát emelje.
Bethlen gyökeresen akarta a kérdést megoldani, s a köznép gyakori panaszára, valamint a katolikus tanácsurak közbenjárására Fejérdi Márton szepesi kanonokot, akit személyesen ismert és arra valónak tartott, 1698. május 2-án vikáriussá és esperessé nevezte ki. Kinevezte őt – mondja –, nehogy olyannak lássék, mint aki hivatása ellenére a panaszost nem hallgatja meg, és hogy kitűnjék, hogy bármely vallás szabadságát előmozdítja. Biztosra vehető, hogy a vikárius kinevezésében a sok panaszon kívül Bethlent politikai indok is vezette. Az történt ugyanis, hogy ugyanezen év július 10-én, tehát két hónappal később a magyar király Szentandrásy (Csiky) Istvánt, apostoli királyi jogára hivatkozva, erdélyi püspökké nevezte ki. A püspöki kinevezést politikai ténynek, beavatkozásnak fogta fel, tehát ellenintézkedést tett. Ezzel kezdődött az úgynevezett választott püspökök sora, amikor a magyar királyok az erdélyi püspöki címet 1695-ig rangosabb magyarországi, köztük több erdélyi születésű papnak osztogatták. A pápa azonban olyan állásponton maradt, hogy a magyar király nem nevezhet ki püspököt olyan területre, amely nem az ő kormányzása alá tartozik, azért e püspököktől az elismerést megtagadta. Szentandrásy nem is jött be Erdélybe. A székely papságnak a pápai felfogás kapóra jött, azért amikor egy alkalommal a választott püspök Erdélybe jött (Simándi István), bejövetele ellen tiltakozott, és el is ért annyit, hogy azt kiutasították Erdélyből.
A vikáriuskinevezéssel a katolikusok életében lényeges helyzetjavulás állott be. Egyházi törvény szerint vikárius akkor kell az egyházmegyében, amikor a püspökség nincs betöltve. Éppen azért a vikárius püspöki joghatósággal kormányozta az egyházmegyét.
A kinevező irat szerint Bethlen a vikáriusnak biztosította mindazokat a jogokat, amelyeket a tridenti zsinat a vikáriusnak és az esperesnek ír elő. E szerint egész Erdélyben, a székely székekben levő katolikusok felett teljes joghatóságot kap, lelki ügyekben joga van a nyomozásra, beidézésre, feljelentésre, vádolásra, az egyszerű perek meghallgatására, abban való döntésre, az ítélet végrehajtására, a papság megjavítására, megbüntetésére, egyházi tisztviselőkre való felügyeletre, egyszóval mindenre – mondja a kinevező irat –, amit a tridenti zsinat előír.
A vikáriusság tehát a katolikusoknak hasznos volt, azért annak fennmaradásához ragaszkodtak, a személy kinevezésében részt kívántak és nyertek is. A vikárius a püspök helyét azonban mégsem pótolta: részben azért, mert egyes egyházi ténykedésekhez nem volt joga, részben, mert nem volt kezében vagyon.
Hátrányos volt, hogy a vikárius papszentelést sem tarthatott, a felszentelendők ezután is Moldvába, Lengyelországba jártak felszentelés végett. Vagyon híján a vikárius papnevelőt sem építhetett.
A templom és vikáriusság kérdésén kívül más intézményesen rendezett ügy, amely a katolikusságot közelről érintette, az uniótörvény kifejtése.
Az uniótörvény nem új keletű. 1437-ben a felkelt jobbágyság lecsendesítésére alakult hadiszövetkezés volt kiindulópontja. A fejedelemség megalakulásakor, 1542-ben Fráter György ösztönzésére az uniótörvényt úgy formulázták, hogy testvéri szeretetet ígértek egymás iránt. 1545-ben meg kimondták, hogy a nemzetek egyformán vesznek részt a honvédelemben és az adófizetésben. Bethlen Gábor uralkodása elején ez uniótörvényt részletezte, annak honvédelmi jelentőségét kifejtette, és egyben, Fráter György példájára, annak a belső egyetértésben való szerepét kiemelte: „…igazságában, törvényében maradhasson meg minden rend, békesség idején ne hadakozzék az országbeliekkel, ne idegenkedjék, ne rekeszkedjék…”
Kétségkívül a Bethlen-féle magyarázat hatott utódjára, Brandenburgi Katalinra, amikor az első országgyűlésen, amelyet tartott, a rendeket arra szólította fel, hogy egymás között minden gyűlölséget, egyenetlenséget hátravetvén, a haza békességére igyekezzenek, letévén a vallás respektusait is. Az uralkodó esküt tétetett le, amelyben többek között mindenki megesküdött, hogy a maga vallását nem igyekszik a másik elnyomásával előmozdítani. Kifejtette az országgyűlés, hogy a bevett vallások szabadsága megtartassék, törvény szerint a többségben lévő vallás tartson papot. A katolikusokra nézve fontos az a határozat, hogy ahol nincs vallásgyakorlatuk, betegek gyóntatására és veszedelem esetén gyermekek keresztelésére oda is mehetnek. Megszorításai dacára ez uniótörvény a katolikusokra nézve nagy jelentőségű, mivel ennyire sehol kifejtve nincs, hogy a paptartás a többségi elv alapján áll. Az uniótörvény alapján a vallásvédelem közös kötelesség: ki-ki nemcsak a saját, hanem más vallás szabadságának védelmére is kötelezve van. Híres az erdélyiek amaz intézkedése – mondja egy jezsuita atya –, amelyben az erdélyi rendek, többek között, egymásnak esküvel kötik le magukat, hogy a bevett vallásokat szabadságukban teljes igyekezettel és erejükhöz képest megtartják. Az unióra hivatkoztak a katolikusok később is mindannyiszor, amikor jogaikat védték. Tehették ezt annál inkább, mivel az uniótörvényt az erdélyiek a fejedelmek választási feltételei közé iktatták, amely így a köztudat ellenőrzése alá került. Ez uniótörvény Bethlen nevétől el nem választható.
Az érvényesülésben a katolikusoknak Bethlen szerepet szánt. Kemény János szerint valláskülönbség nélkül léptette elő az embereket, alatta szép egyezségben éltek az ország fiai. Két kancellárja, Kamuthy Farkas és Kovacsóczy István katolikus volt. Diplomatái között is többek katolikusok Olasz Bernát, Somkereki Erdélyi István, a nagy katolikus főúr, Nagyercsei Toldalagi Mihály, Erdély legnagyobb diplomatája: Balázsfalvi Cserényi Farkas, Zabolai Mikes Kelemen.
Bethlen intézkedései, a katolikusokkal szemben való megértőbb bánásmódja, törvénytisztelete miatt kedvezőbb légkör vette körül a katolikusokat. E kedvezőbb légkör áldásait az utókor is készséggel elismeri. Ez ünneplés az erdélyi katolikusok lelkében is visszhangra talál.
1929