Magyarország története a XVI. század óta a legszorosabb összefüggésben áll a hazai protestantizmus történetével. A protestantizmus fellépése: a nemzeti eszme ébredésével – a protestantizmus virágzása: a közművelődés és alkotmányosság uralmával – a protestantizmus letiportatása: a nemzeti művelődés és állami függetlenség gyászos aláhanyatlásával karöltve jelentkezik hazánk, nemzetünk utolsó négyszáz éves történetében.
Ezen összefüggés hangsúlyozása távolról sem azt jelenti, mintha a mohácsi vész után trónra lépő habsburgi dinasztiával és a római katolikus egyházzal szemben egyedül csak a protestantizmus képviselte és hordozta volna a hazai alkotmányosság és a magyar nemzeti művelődés szent ügyét. Ezek nem egyes felekezeteknek, hanem az egész nemzet szellemének az alkotásai. Hanem azért a nemzeti géniusznak ilyen áldásos működése egyes-egyedül abban az üde és éltető levegőben, a szabadelvűségnek csak olyan foka mellett lehetséges, amely a protestantizmus legfontosabb, sarkalatos társadalmi alapelvének, a lelkiismereti szabadságnak őserőit dús tenyészetre képesíti. A lelkiismereti szabadságnak és az ebből fejlődő egyéni és nemzeti elv uralmának előidézésében, fenntartásában és oltalmazásában már a protestantizmus olyan jelentékeny, elsőrangú, sőt egyes időszakokban szinte egyedül ható tényező volt, hogy emelkedése vagy elnyomatása a közszabadság és a nemzeti eszme hasonló sorsát okvetlenül maga után vonta.
A hazai protestantizmus és a nemzeti magyar állam között fennálló ezen viszony századról századra kimutatható, úgy az egész magyar birodalomnak, mint különösen az ország úgynevezett erdélyi részeinek, azaz Erdélynek a történetében, ezen történet politikai, alkotmányos és művelődési eredményeiben.
Mióta az erdélyi vajdaság a nemzeti fejedelmek alatt önálló fejedelemséggé lett, teljesen a protestantizmusnak, illetőleg a protestantizmusból kifejlődött állami és társadalmi elveknek, eszméknek a befolyása alatt állott, és áll még manapság is. Ez a befolyás a nemzeti fejedelmek korában feltétlen. De már Erdélynek a habsburgi ház uralma alá jutásától (1691) egészen az alkotmányos és nemzeti szellem újabb kori fellendüléséig (1791), az ezen korszakban Európa-szerte uralkodó állam- és egyházpolitikai irányzatok hatása alatt, a protestantizmusnak ezen befolyása meggyengült. A francia forradalommal új életre kelt, de tulajdonképpen a protestantizmus alapelveiből fakadt állami és társadalmi eszmék az érintett időtől fogva mai napig folyton érvényesültek és érvényesülnek, jóllehet ma már szinte teljesen feledésbe ment, hogy azon eszméknek szikrája ott pattant ki a wittenbergi vártemplom kapuján, Luther Márton kalapácsütései alatt, és hogy azokat az eszméket a protestantizmus tette először a világ közkincseivé. E három korszakban Erdély kül- és belállapota, anyagi és szellemi súlya, politikai és társadalmi jelentősége a protestantizmus sorsával együtt emelkedik és együtt száll alá.
A most említett kölcsönös viszony már önmagában is elegendő, hogy a protestantizmus társadalmi jelentőségére, állampolitikai fontosságára, általában közművelődési áldásos következményeire is, némi önérzettel mutassunk reá. A hazai történetből levonható következtetéseket a nyugati nagy nemzetek története, jelen politikai, társadalmi, közgazdasági és kulturális fejlettsége s e fejlődés iránya olyannyira igazolják, hogy megcáfoltatástól éppen nincs okunk tartani.
Még egy fontos dolgot kell Erdélyre nézve mint a protestantizmus vívmányát megemlítenünk, amit ha más államokban kivívni és kimondani képes volt is a protestantizmus, de még a XVI. és XVII. század folyamán sehol sem tudott megvalósítani olyan mértékben, mint itt. Ez a vallási türelem, a négy bevett vallás egyenjogúsága, amely nemcsak törvényben mondatott ki, hanem egyenesen az állam alkotmányának alapfeltételévé tétetett a három nemzet – a magyar, a székely és a szász – politikai egyenjogúságával egyetemben. Ezért érdemelte ki az erdélyi fejedelemség „a vallásszabadság klasszikus földje” elnevezést.
De nem volna igazságos dolog egyedül a protestáns vallási türelemben keresni és találni fel a tünemény okát. A XVI. és XVII. század története eléggé világosan bizonyítja, hogy a túlhatalomra jutott protestantizmus a római katolicizmussal, egyik protestáns felekezet a másikkal szemben mindig a kizárólagosság álláspontjára helyezkedett, ha tisztán csak a vallási kérdésekről volt szó. A szászországi lutheránusok nem kevesebb ellenséges indulattal viseltettek a kálvinisták iránt, mint a skót puritánok az anglikánokkal, az anglikánok az ír katolikusokkal vagy a francia katolikusok a hugenottákkal szemben. Az erdélyi törvényhozás is ellenséges állást foglalt el Izabella idejében a szakramentáriusoknak nevezett reformátusok ellen. Báthori István és Kristóf korában az unitáriusok ellen fordult. Majd I. Rákóczi György alatt a szombatosokat üldözte. Az összes protestáns fejedelmek ellene szegültek a római katolikus püspökség visszaállításának, és a jezsuita szerzetrend behozatala elé nehéz akadályokat gördítettek. Az első századok protestantizmusa általában véve nem volt eléggé türelmes. De mindig türelmesebb volt a római katolicizmusnál, mely a vallásbeli türelmet elvileg kizárja és hivatalosan kárhoztatja.
A régi protestáns türelmetlenségnek azonban volt egy hatalmas korlátja. A protestantizmus sohasem jutott ellentétbe a hazafisággal. A nemzeti eszmét sohasem dobta áldozatul a saját emelkedésének, a maga uralmának. Mindig több volt benne a hazaszeretet, a nemzeti ügy iránt való lelkesedés, mint a más vallásúak iránt való gyűlölködés. Ezen a ponton elnémult benne minden felekezeti, kicsinyes torzsalkodás, és a haza javáért minden protestáns felekezet kész volt lemondani a maga kizárólagos uralmáról. A különböző vélemények elsimultak, az ellentétek előtt szemet hunytak, az ellenfelek a közös haza érdekében egymással szívesen kezet fogtak. Egyik vagy másik felekezet egyenjogúsága csak ott és csak annyiban szenvedett csorbát, ahol és amennyiben a haza jóléte, szabadsága, a többség nézete szerint, ezt okvetlenül megkívánta.
Ez a politikai eszélyesség és tapintat szülte meg Erdélyben a négy bevett vallás egyenjogúságát. Ez szegte nyakát Dávid Ferenc túlzó, radikális újításainak. Ez érvényesült akkor, midőn a jezsuiták Erdélyből kitiltattak és amikor a római katolikusok vikárius fennhatósága alá kényszeríttettek. Amazok a római katolikus és protestáns Magyarországtól és az egész művelt nyugattól elszigetelték volna a bérces kis hazát. A jezsuiták közismeretes politikai aknamunkájuk és békebontó törekvéseik által, a római katolikus püspökök pedig a maguknak igényelt állami és társadalmi szerep következtében váltak volna veszedelmesekké a fejedelemség önállóságára.
A protestantizmusnak a nemzeti eszméhez és a hazaszeretethez való helyzetében meg van adva a kulcsa annak a szokatlan tüneménynek, hogy négy eltérő irányú vallásfelekezet már a XVI. században együtt él e hazában, egymás szabadságát kölcsönösen tisztelve, sőt védve, saját képzelt örök igazságaikat háttérbe szorítva; egyek a közös haza szeretetében, és a kölcsönös türelmet a haza fennállása egyik talpkövéül illesztik be. Ebben csak akkor áll be változás, midőn a hatalmi befolyás és túlsúly a protestánsokról a XVII. század végén a római katolikusokra megy át, és ezek is a jezsuiták meg püspökök vezetése alá kerülnek.
A három nemzet és négy vallás egyenjogúságán felépült Erdély sohasem szűnt meg Magyarország kiegészítő része és sohasem szűnt magyar lenni. A XVII. század alatt folyt vallásháborúk, melyeknek nyomában a harc kimeneteléhez képest állami függetlenség és lelkiismereti szabadság, avagy pedig fejedelmi abszolutizmus és vallási reakció támadt, hazánkat sem kerülvén el: a két elsőért folyt küzdelemben az oroszlánrész mindig az erdélyi fejedelemséget illette meg. Erdély erejének, hatalmának javait az anyaország mindig élvezte. Éppen úgy önállóságának hanyatlását, majd nemsokára bekövetkezett elbukását pedig hosszú időn át kénytelen volt gyászolni.
Az erdélyi fejedelemségnek és a protestantizmusnak gyakran szokták szemére hányni azt a szövetséget, melyben fejedelmeink a törökkel állottak. Pedig ez a minduntalan felhányt szövetség hazánk államiságának, fajunk fenntartásának, nemzetünk művelődésének semmivel sem ártott többet, mint a német támogatás. Még a kereszténység ügyével szemben sem követett el árulást ama szövetség fenntartásával a fejedelemség, mert hiszen éppen a kereszténységnek, de egyúttal a magyarságnak megmentését kívánta azzal előmozdítani. Különben a törökkel való szövetség teljesen a nemzetközi politika mérőzsinórja alá tartozik. Az erdélyi fejedelmekénél sokkal kevésbé önzetlen politika nemegyszer hozta össze egy szövetségbe a kereszténység állítólagos fejedelmét a pogány törökkel. Azt is tudjuk, hogy a római német császár, kit a kereszténység kisebbik, világi fejének tartott a középkori felfogás még a XVII. században is, nem egy ízben kereste a török szövetséget Erdély függetlenségének megrontása végett.
Erdélynek Magyarország függetlensége és önállósága érdekében tett szolgálatai csakis a három nemzet és négy vallás uniója által megteremtett erő alapján érthetők meg. Ez magyarázza meg a kis állam nagy képességeit. De hogy ezt a képességet olyan készséggel fordította az anyaország javára: ezt a készséget csupán a lelkiismereti szabadságot és a nemzeti eszmét összhangzatosan ápoló protestantizmus ismerete fejti meg előttünk.
Anélkül, hogy ezáltal a többi felekezeti egyházak érdemei sérelmet szenvednének, valamennyi közül különösen ki kell emelnünk a református egyházat, mely úgy képességeinél, mint készségénél fogva az első helyet foglalta el Erdély nagy jelentőségű szereplésénél. Az erdélyi református anyaszentegyház, mely ma a magyarországi evangélikus református egyháznak csak egy kerületét képezi, de a fejedelmi korban és azután is egészen 1881-ig egy önálló országos egyház volt, részint kizárólagos magyarsága, részint híveinek számereje, részint műveltsége, részint pedig azon helyzetnél fogva, melyben a XVII. század folyamán a fejedelmekhez állott, nagy befolyással bírt Erdélynek, az erdélyi protestantizmusnak Magyarország alkotmánya és a magyarországi lelkiismereti és vallásszabadság érdekében vívott harcaira, ezeknek sikereire. Az erdélyi református anyaszentegyház Erdélynek, valamint egész Magyarországnak egyik legelső fontosságú tényezője volt a múltban, melynek úgy politikai, mint művelődési történelmünkben halhatatlan érdemei vannak, mikben a többi három bevett vallásfelekezetet felülmúlta.
Az ágostai hitvallású evangélikus egyház a vallási mozgalmak lehiggadása után majdnem kizárólag a német ajkú szász nemzetiségre szorítkozik, mely nemzetiséggel együtt a városi élet kifejtésén, az ipar és kereskedelem fejlesztésén túl alig van szerepe a magyar nemzeti művelődés történetében. Nemzetisége fenntartása érdekében hazafiságából sokszor kész volt a kívánt mennyiséget feláldozni a hatalmasok kedvéért. A római katolikus egyház, bár magyarsága kétségbe nem vonható – hiszen zömét székelyek alkották –, a római katolicizmus ügyét szolgáló abszolút politikával szemben nem volt elég erős és kitartó támasza sem a nemzeti függetlenségnek, sem a lelkiismereti szabadságnak. A tiszta magyar unitárius egyház pedig a XVI., XVII. és XVIII. század folyamán uralkodó vallásos felfogás következtében inkább gyöngítette, mintsem erősítette a protestantizmust és Erdélyt.
Ily körülmények között a nehéz vajúdások után megszilárdult református egyház a nemzeti kulturális feladatok megoldásánál folyton vezérszerepben jár elöl. Szószékei, iskolái, sajtója, irodalma mind-mind a magyarságnak, a haza- és szabadságszeretetnek szolgálatában állanak. Számbeli erejénél, hazafiasságánál fogva vezetésre volt hivatva még akkor is, midőn a fejedelem, vallási tekintetben nem tartozván kebelébe, ezen szerepben nem támogatta, sőt még akadályozta is. Az a kor, melyben a vallásos élet terén ő vezet, Erdély életének legszebb, legdicsőbb szakasza, aranykora. A hazafiság, melyben fiait neveli, a lelkiismereti szabadság, melyet minden tagjába beolt, a testvéri szeretet, melyet faj- és vallásbeli testvérein kívül bárkivel szemben is ápol: ezek együtt tették Erdélyt képessé és késszé arra, hogy a szorongatott magyarországi testvérek védelmére, hazájuk, szabadságuk és vallásuk oltalmára győzedelmesen fegyvert foghatott.
Ezért nem túlzás az az állítás, hogy az erdélyi református egyház története Erdély és Magyarország történetének egy kimagasló, művelődési és politikai tekintetben egyaránt fontos része, melynek megismerése a közös hazához való ragaszkodásra, a politikai, polgári és lelkiismereti szabadság ápolására csakis jótékony hatással lehet, de amelynek megismerése egyúttal hazafias kötelesség és reánk, protestánsokra nézve a vallásos kegyelet parancsolta szükség is.
1904