Abban az időben, amikor a reformáció Wittenbergből elindult világhódító útjára,* a mohácsi vész előtt a Németországgal való élénk szellemi és kereskedelmi összeköttetésnél fogva főként a németektől lakott városokban és vidékeken kezdtek terjedni Luther tanai. Így az ország fővárosában, Budán, ahol II. Lajos király neje, Habsburgi Mária királyné, V. Károly római–német császár testvére környezetében egész német udvari társaság és élet fejlődött ki nagy műveltségű, előkelő emberekből, kik között találjuk a király rokonát, egyik gyámját és nevelőjét, Brandenburgi György őrgrófot, a Hohenzollern család ansbachi és bayreuthi ágából. Bátyja, Albert, a német lovagrend nagymestere, a németországi uralkodók közül az elsők között csatlakozott a reformációhoz, s György testvére is ugyanezt tette Magyarországon. Ez Mátyás király természetes fiának, Corvin János hercegnek özvegyét (Frangepán Beatrix) vette feleségül, aki nemsokára gyermektelenül elhalván, reáhagyta a nagy kiterjedésű (252 falu) gyulai birtokot. Nyoma van, hogy az őrgróf birtokain (pl. Simándon) szabad tért engedett a reformációnak. Annyi bizonyos, hogy mikor 1525-ben elhagyta Magyarországot és németországi birtokaira ment, Lutherral szoros összeköttetést tartott fenn, s a speieri híres protestációt is aláírta.
Brandenburgi György nagy hatást gyakorolt Mária királynéra, nemkülönben a császárnak budai követe, a szintén lutheránus érzelmű Schnaidpeck János is. Így a királyné sem idegenkedett a reformeszméktől, ha mindjárt nem is sorozhatjuk őt a reformáció hívei közé. Udvari papja, Cordatus Konrád, majd ennek távozása után Henkel János hasonlóképpen rokonszenvezett a reformációval. Utóbbi a hírneves humanistát, Erasmust követte, mint szintén a budai énektanító, Lang János is. A királyi udvarban és környezetében kétségkívül sokan voltak, akik a reformációval rokonszenveztek. A királyné egyházi éneket is írt, amelyet Luther fölvett énekeskönyveibe, s ily módon bevitte azokat a német lutheri gyülekezetek templomaiba. Hogy a királynét Luther közel állónak hitte a reformációhoz, mutatja az is, hogy II. Lajos király tragikus halála után vigasztaló levelet és zsoltárfordításokat küldött neki.
Budán, az ország fővárosán kívül az erdélyi szász városokban főleg Pemflinger Márk, a szászok grófja oltalma alatt, továbbá a felvidéki német (Szepes, Abaúj, Sáros megyei) városokban és szintén német ajkú bányavidékeken (Gömörben, Zólyomban, Barsban), végül a Magyarország határain lakó németség közt (Sopronban, Pozsonyban) gyúlt ki mihamar a reformáció tüze. S ha meggondoljuk azt, hogy a cseh- s morvaországi és sziléziai németség akkor egy államban élt a magyarsággal, elképzelhetjük, hogy ezen a réven elég korán és hatalmas lendülettel indult meg Luther reformációja Magyarországon is.
Írott bizonyítékaink vannak a magyar felvidéki és sziléziai német városok szoros összeköttetésére. A bécsi egyetemen nemcsak nagyszámú magyar ifjak tanultak, hanem a magyar tudósok az ottani tudományos körökkel is élénk érintkezést folytattak. Magyarországi tanulók jártak a boroszlói és a morva-iglaui iskolákba. A budai Corvin-könyvtár tudós őrei, Grynaeus Simon és Windsheimius Vitus német származású emberek, akik a budai kolostori felsőbb iskolában is tanítottak (1521), éspedig határozott reformátori szellemben, amiért később (1524) el is kellett nekik az országból távozni. Grynaeus, Melanchtonnak és Kálvinnak is jó barátja, Baselban, Winsheimius Wittenbergben lett tanár. A főpapság erőszakosan igyekezett a reformáció terjedését meggátolni. Szathmáry György esztergomi érsekprímás 1521-ben a szószékekből hirdetteti ki a reformációt eltiltó pápai bullákat.* Az országgyűléseken is (1523 és 1525) kemény végzéseket hoznak a reformáció hívei ellen, elfogatással, hivatal-, jószág-, fejvesztés- és megégetéssel (lutherani comburantur) fenyegetik őket. Mind hasztalan. Az 1522-ik évben megjelennek Magyarországról az első tanulóifjak a wittenbergi egyetemen, hogy személyesen hallhassák a reformáció zászlóvivőjét, Luther Mártont, és Németország tanítómesterét, Melanchton Fülöpöt. Ettől az időtől kezdve szakadatlanul özönlött a magyarországi ifjúság a reformáció eredőhelyére, Wittenbergbe.* Előbb csak a német ajkúak, majd 1529-től kezdve a magyarok is évről évre oly nagy számmal, hogy ott külön magyar társaságot (coetust, bursát) alakítottak, amelynek külön helyisége volt értékes könyvtárral. A coetus tagjai csak magyar ruhában jártak s magyar istentiszteletet tartottak. Melanchton, akinek egykori tanítója magyar származású volt, nagyon kedvelte a magyar diákokat, akiknek számára, mivel a német prédikációt kevésbé értették, külön latin nyelvű istentiszteletet tartott. Többször jelent meg az ő coetusukban ünnepélyes összejövetelek alkalmával. A visszatérő ifjakkal, megannyi reformátorral, és általuk egyes főurakkal levelezett. Ily módon mély és széles körű hatást gyakorolt a magyar reformációra. Luthernak magasan járó szelleme és szónoki heve ragadta meg a temperamentumos magyar ifjúságot. Hatalmas tanításai mellett szívet-lelket gyönyörködtető, behízelgő dallamú, szép énekei és zsoltárátírásai is megkapó erővel hatottak reájuk. A magyar reformátorok, Luther példájára, amit Kálvin is követett, csaknem valamennyien egyszersmind énekköltők és zsoltárátdolgozók is.
A lutheri reformáció Magyarországon már a mohácsi veszedelem előtt, tagadhatatlanul, nagy hódítást tett első renden az itt lakó németség között, de vannak adataink arra is, hogy a magyarok is csatlakoztak hozzá. Egy esztergomi prépost, egyúttal kanonok (Székely nevű) már 1525-ben nyíltan lutheránussá lett, amiért állását veszítette. A fentebb rajzolt viszonyoknál fogva, ha nem zúdul is országunkra és a hazai katolikus egyházra a mohácsi vésszel a súlyos csapás, éppen olyan elterjedést vett volna ebben az evangéliumi hit, mint a szomszédos Lengyelországban, ahol szintén a magyar királlyal rokon Jagellók uralkodtak, s ahol alig maradt hely, ahová a reformáció világossága el nem hatott volna.
Ám ekkor a francia királlyal (I. Ferenc) szövetkezett Szulejmán szultán nagy sereggel jött Magyarország ellen, mely a franciaellenes Habsburgokkal szövetkezett. A Dráván túl Mohácsig előnyomult szultán megütközött a magyarokkal, akik megsemmisítő vereséget szenvedtek (1526. augusztus 29.). A vesztett csata nemzeti katasztrófa lett hazánkra nézve. A győztes szultán seregei elárasztották és végigpusztították a szerencsétlen országot a Dunától Budáig, Esztergomig, Győrig, aztán visszamenet a Duna és Tisza közét.
A királyától, főurai és főpapjai nagy részétől megfosztott ország nehezen ocsúdott fel kábultságából, és rettenetesen elgyengült. Megindult a birodalom bomlása kívül és belül. A török a Dunán, Száván és az erdélyi Kárpátokon túl fekvő összes magyar bánságokat elfoglalta.
A megnyirbált országban két király között oszlott meg és folytatott egymással évtizedes harcot a megmaradt fő- és köznemesség. Az egyik volt Szipolyai János, a másik I. Ferdinánd.
A reformátorok a vigasztalás, bátorítás és megtérés igéit hirdették az elcsüggedt és hitét vesztett nemzetnek, mely most már tömegesen csatlakozott az evangélium zászlói alá. Elöl jártak a földesurak, s ezek védőszárnyai alatt a kisnemesség, alsó papság és a jobbágynépség, mely egyébként is tartozott urát mindenben követni. Ez a politikai jogokból kizárt szolgatömeg száz- meg százezer számra fogadta be az evangélium életadó igéit. A biblia szózata valósult meg: „az evangélium a szegényeknek hirdettetik”.
Már az 1530-as években találunk hatalmas, fejedelmi gazdagságú és tekintélyű főurakat a reformáció pártolói között. Ilyen Nádasdy Tamás, az I. Ferdinánd nádorispánja, Thurzó Elek kincstárnok s kir. helytartó, Enyingi Török Bálint, János király országos főkapitánya, Perényi Péter, Ferdinánd főkancellárja, Batthyány Ferenc horvát bán, Révay Ferenc nádorhelyettes, Drágfy Gáspár főispán, az ország egyik leggazdagabb főura, Petrovics Péter, János király rokona és fővezére. Régi, nagy családokból férfiak és nők egyaránt kitűntek mint a reformáció patrónusai és patrónái. Ilyenek, a már előbb említetteken kívül, a Forgách, Balassa, Homonnay, Drugeth, Bocskai, Várday, Thelegdi, Bánffy, Rákóczi, Mágocsy, Zrínyi, Massai, ecsedi Báthori, Lorántffy, Kendy családok. Ezek nemcsak itthon pártolták a reformációt, hanem saját költségükön a külföldi egyetemeken, főként Wittenbergben ifjakat, ún. alumnusokat tartottak és neveltek a protestáns egyház leendő tanítóiul és papjaiul. A maguk gyermekeit is kiküldték tanulni Wittenbergbe.
De nem kevésbé karolta fel a reformációt a magyar köznemesség is, melynek érdemeit a protestantizmus terjesztése körül még nem emelte ki eléggé a történelem. Pedig bizonyos, hogy a nemesség csatlakozása a reformációhoz szinte döntő jelentőségű volt annál a súlynál és hatalomnál fogva, melyet az ország rendi szervezetében és alkotmányában elfoglalt. Ez a nemesség szorosan összeforrt az egyházzal és alsó papsággal, s eleinte éppen ez oknál fogva, de meg a németek iránti ellenszenvből is, mivel a reformációt német vallást alkotó mozgalomnak gondolta, a leghevesebben ellenezte a hit- és egyházi élet reformját, élén a hírneves törvénytudós országbíróval és nádorral, Werbőczi Istvánnal. De amint a protestantizmust jobban megismerte, és meglátta abban a szabadság szellemét és a nemzeti eszmét, hirtelen nagy fordulat állott be lelkivilágában. Érezte, hogy ebben keresheti az ő nemzeti vágyainak, reményeinek megvalósulását: az idegen befolyástól ment, Rómától független magyar egyházat és ezzel együtt az önálló magyar nemzeti államot. Erre az elhatározásra bírták a keserves csalódások is. A köznemesség nem bízott a pápában és a nyugati kereszténységben, hogy elegendő segítséget nyújt Magyarországnak a török elleni védelemre. A dunántúli, felvidéki és Tisza-melléki nemesség nagy tábora a reformáció híveinek seregét szaporította, éppúgy a szabad kunoké és székelyeké. Köztudomásra jutott és növelte a pápaság iránt való elkeseredést az is, hogy a pápa ugyanakkor, amikor a magyaroknak segélyt ígérgetett a török ellen, belépett a II. Szulejmántól támogatott politikai ligába (cognaci). Az is elidegenítette a János királlyal tartó nemességet, hogy a pápa ezt a királyt az egyházból kirekesztette. Mindezek a végzetes lépések elősegítették a reformáció diadalát.
Nem csekély mértékben járult ahhoz a műveltebb városi polgárság is, melyben a reformáció eleitől kezdve erőteljes támaszt nyert. A magyarországi városi polgárság egy része német eredetű volt. Ez azonnal lelkesen karolta fel a lutheri reformációt. A mohácsi vész után aztán a magyar városi polgárság is hasonló buzgalommal állott az evangélium hívei közé. A városok megannyi gyújtópontjai lettek a reformációnak. Azt lehet mondani, hogy a reformáció első renden szinte a polgári osztály ügye volt. A városok is neveltettek külföldön magyar ifjakat. A polgárságon kívül sokat köszönhet a reformáció a várkatonaságnak is. Akkor még csak a megerősített helyeken tartottak állandó zsoldos katonákat. Ilyen várak azonban országszerte nagy számban voltak. Kapitányaik között a reformáció lelkes híveit találjuk (Serédi Gáspár, Schwendi Lázár, Horváth Márk, Kerecsényi László, Perneszy Farkas, Mágocsy Gáspár, Patócsy Ferenc, Rueber János, Herverstein Gyula, Ungnád Kristóf, gr. Salm Miklós), akiknek irányítása mellett természetesen a katonák is csatlakoztak a reformációhoz. Az egri várkatonaság protestáns szellemű hitvallást nyújtott be I. Ferdinándnak, s kérte, hogy annak értelmében engedje imádni az Istent, s Ferdinánd nem merte a kérelmet visszautasítani (1561).
Mikor aztán a török, felhasználva az elgyengült ország civódását és pártoskodását, csakugyan elkezdte a déli részeket foglalgatni és 1541-ben Budát is hatalmába kerítette, és amikor János király halála után fia, a kiskorú János Zsigmond alatt anyja, Izabella régensségével megalakult az erdélyi fejedelemség, az ország három részre szakadt, s egyelőre körülbelül három egyenlő nagyságú területen uralkodott I. Ferdinánd magyar király, János Zsigmond, Erdély fejedelme, és a török szultán. A magyar királyság fővárosa lett Pozsony, az erdélyi fejedelemségé Gyulafehérvár és a török hódoltságé Buda. Ekkor már a reformáció feltartóztathatatlanul terjedt mindhárom országrészben, első renden az erdélyi fejedelemségben, ahol maga a fejedelem is protestánssá lett, azután a török hódoltságban, ahol az iszlám türelmesen viselkedett a protestantizmus iránt, végül a királyságban, ahol I. Ferdinánd után fia, Miksa király ha nem is hagyta el a katolikus egyházat, de meggyőződésből Luther híve volt, s mint ilyen szabad folyást engedett főként a lutheri reformációnak. Az eddig elszigetelten, egyes vidékeken működő prédikátorok mellett egyetemes hatású, nagy reformátorok léptek fel, kik sokszor mindhárom országrészben hirdették az igét. Ilyen volt elsősorban Dévai Bíró Mátyás, aki mint katolikus barát idősebb korban ment a wittenbergi egyetemre, Luthernál lakott és étkezett, vele, valamint Melanchtonnal szorosabb összeköttetésbe lépett, a későbbi kor „Magyar Luther” névvel tisztelte meg; továbbá Sztárai Mihály, aki Sárospatak környékén, majd a Dunántúl és Szlavóniában mintegy másfél száz eklézsiát alapított, ének- és zsoltárköltő, aki énekeivel talán több lelket hódított meg, mint prédikációival; Szegedi Kis István, aki mint tanító és prédikátor az Alföldön, Duna–Tisza közén és a Dunántúl apostolkodott, s latin nyelvű tudományos könyveivel a külföldön is hírnevet szerzett, éppúgy, mint Dévai; Huszár Gál, „a pápistaság kemény pörölye”, aki fél Magyarországot bebarangolta mint nyomdász és igehirdető; Sylvester János, a tudós tankönyvíró és bibliafordító; Kopácsi István, „a szent öregnek” nevezett volt Ferenc-rendi prior, a Szamos menti, Tisza-melléki és felvidéki helységek reformátora; a főúri eredetű Bornemissza Péter, aki szintén sokfelé járt, s üldöztetést is szenvedett, főként a Felső-Duna mellékén és a nyugati Felvidéken terjesztette az evangéliumot. A kisebb körben mozgó és ható reformátorok (pl. Gálszécsi, Batizi, Benczédi, Székely, Ozorai, Sibolti, Eszéki, Kálmáncsehi stb.) szinte elszámlálhatatlanok.
Erdélyben,* ahol az ország kormányzója és János Zsigmond fejedelem gyámja, a már említett Petrovics Péter volt a reformáció leghatalmasabb pártfogója, a számos reformátor közül három kiváló emelkedik ki: Honterus János, Heltai Gáspár és Dávid Ferenc; Honterus Baselban, a két utóbbi Wittenbergben tanult. Mindhárom szász eredetű, Honterus, akit „Erdély evangélistá”-jának neveztek, az erdélyi szászföldet reformálta lutheri szellemben.
1928