Moldova és Ungrovlachia megkapta a maga külön metropolitáját már a XIV. század végén. Ámde hogyan éltek e tájban egyházi tekintetekben a magyarországi románok?
Rajtuk teljesen ismétlődött azoknak a rendszertelenségeknek sorozata, amelyek a külső románokat egyházi szervezkedésük előtt érték. A hazai románság közjogi állása miatt rendes püspöki megyék Magyarországon sohase keletkeztek. Hiszen a középkor a görög szertartású népet* még csak kereszténynek se tekintette, amint az a magyar törvényekből és oklevelekből kitetszik.* Az állam, illetőleg a királyok a latin szertartású püspökségeket dús javadalmakkal látják el, köz- és magánjogi dolgaikat törvényekkel és diplomákkal szabályozták, de a görög vallású népek egyházi dolgaival nem sokat törődtek. Emiatt a görög püspökségeket hazánkban gazdag magánosok alapítják, és így ezzel előállott a kolostori püspökségeknek sajátságos alakja.
A legelső ilyen kolostor Balitza és Drag alapításával Máramarosban keletkezett Körtvélyesen, amelynek 1391 óta oklevelesen is ismert igumenje püspöki joghatóságot gyakorolt Sereg, Ung, Ugocsa, Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce, Csík és Háromszék vármegyék román és rutén lakossága felett. Közvetlen a bizánci pátriárka alá tartozott, tehát ún. exarcha vagy stauropig volt, nem lévén akkor más görög püspökség egész Magyarországon, amelynek joghatósága alá lett volna rendelhető. Az Antonius pátriárkától számára adott 1391. évi kiváltságlevélből nyilvánvaló, hogy hazánkban a görögkeleti hierarchiának jegecesedési pontjai a vagyonosabb vajdáktól és kenézektől alapított kolostorok. Ilyen volt még a munkácsi 1390-, a kristyóri Zaránd megyében 1441-, a felsődiódi+ kolostor 1557-ben stb.
Ami azonban e kolostorok jogi állását illeti, feltűnő, hogy az alapítók sehol sem igyekeznek közjogilag is érvényesíteni alapításukat. Királyi megerősítést nem szerzett se Balitza a körtvélyesi részére, se Koriátovics herceg a munkácsi monostor számára, úgyhogy az alapítók halála után állandó a pörlekedés a birtok körül. A királyi jóváhagyást nem nyert alapító oklevél ugyanis a magyar jog szerint semmire sem kötelez. Amíg az alapító él, van érvénye; de ennek holta után az utódra nem kötelező. A két monostor aztán állandó harcban is volt egyrészt a hatóságokkal a birtok megtartása érdekében, másrészt egymás között az elsőség felett.
A nyugati egyház püspökeivé világi papok is lehetnek, Keleten azonban szigorú törvény, hogy csak szerzetes lehet püspök. Minthogy pedig a görög egyháznak kezdettől fogva csak egyetlen szerzetesrendje volt, a Bazil-rend, a kolostori püspökség formája miatt a püspök egyúttal a monostornak is főnöke. Az államjogi rendezetlenség és a hivők szaporodása miatt idővel több monostor is szerzett a bizánci pátriárkától püspöki jogot, s így a XVI. századtól kezdve egyszerre csak azt látjuk, hogy a keleti püspökségek egész sora bukkan fel, anélkül hogy országos törvény vagy egyéb intézkedés meghatározta volna területüket. Ilyenek voltak a belényesi, bisztrai, fogarasi, feleki, galaci, felsődiódi, máramarosi, nagyváradi, szatmári, szilvási+ és vádi püspökségek.
Ez a sok név azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy ugyanannyi román püspöki megye is lett volna. Nem. A dolog magyarázata az, hogy ezek egyszerűen vándorpüspökségek voltak.* Aszerint, ahogy a körülmények a püspököt ide-oda sodorták, változott a rezidenciája, mert hiszen a püspökök sorozata egyikben se szaporodott fel egymás után következő utódokkal. Mindegyik püspökségnek csak egy-két kalugyer* a viselője, s vele azután a sor meg is szakad, hogy ismét más monostorban újrakezdődjék.
Az erdélyi románok egyházilag kezdettől fogva a havaselvi metropolita hatásköre alatt állottak. Innen azután a kalugyereknek egész raja áramlott állandóan Erdély felé. Szükség is volt reájuk itten, megint csak földrajzi okok miatt. Mert hiszen a nőtelen bazilita barát lelkiekben sokkal jobban láthatta el a nyájával barangoló híveket, mint a családos pópa, akit a megélhetés gondja nem enged hetekig szanaszét járni esztenáról esztenára.
De etnikai okokból is szüksége volt a román pásztornak minden barangolásában erre a vándor papra. Ezek ugyanis teljesen parasztpapok voltak, vér az ő véréből, aki a pogány világból megőrzött vallási és erkölcsi felfogásokkal élő román magánvallás követelményeinek ördögűzéseivel, ráolvasásaival nagyszerűen tudott megfelelni.
Velük megnépesültek a kolostorok, és a meglevők mellett újak keletkeznek. Ezeknek a vándor kalugyereknek műveltségtörténeti szempontból csupán egyetlen jó vonását ismerhetjük meg: ők a kéziratban termelt egyházi szerkönyvek másolói és terjesztői.
A könyvnyomtatás ismerete a román vidékeken ugyanis nagyon lassan terjedt. Bár a havasalföldieknek Tîrgoviştén már 1508-ban van nyomdájuk, de ez keveset termelt, s így rájuk csak az 1560 körül Brassóban meginduló szláv-román nyomdának volt nagyobb hatása.* Egyébiránt a kéziratos könyvek sokkal szebbek és tartósabbak voltak amazoknál, s így még jó sokáig, egész a XVIII. század elejéig nagy kelendőségnek örvendenek.
Szaporaságukat nemcsak a kalugyerek nagy száma biztosította, hanem a románoknak ösztönszerű idegenkedése a nyomtatott betűtől. A kéziratos könyvek szövegébe vagy végére ugyanis az egyház hivatalosan előírt ceremóniáin kívül akárhány ráolvasó és egyéb magánceremóniát is hozzá lehetett toldani, míg a nyomtatottakhoz nem.
Volt azonban még egy ok, amely ezeket a kéziratokat nagyban termelte.
A románok lelkébe mélyen beevődött bulgár egyház hatása miatt liturgikus nyelvük ugyanis a bulgár-szláv volt, amelynek betűit, könyveit, szövegét Cyrill és Metód szerkesztették egybe, meg ezek bulgár tanítványai. Ugyanez a szláv nyelv terjedt el a szomszédos szerbek, rutének és oroszok egyházában is. Az azonos liturgiális nyelv tehát nagy piacot biztosított ezeknek a barátkéziratoknak öt-hat országban is.
Kultúrtörténeti vonatkozásuk az, hogy ezeken a kéziratos fóliánsokon tanulta meg az egész keleti papság succrescentiája a betűket. Az országokat bekóborló másoló barátok ugyanis elvitték ezeket a legtávolabbi havasi falu zugába, ahol a mondott etnográfiai körülmények miatt öt-nyolc pap is éldegélt. A könyves kalugyereknek ez a mesterség ugyanis hónapokig tartó pompás ellátást jelentett minden faluban. Mert ahol a barátot ilyen szertartási könyvek másolására felfogadták, szerződésileg kötelezte magát a falu, hogy őt a kikötött díjon kívül házak szerint sorban adott étellel, kiváltképpen pedig itallal bőven ellátja. Ezekről a dolgokról a kalugyereknek a könyvek lapszélein tett saját feljegyzéseiből bőven értesülhetünk. A hazai rutén nép ma is emlegeti ezeket a vándor íródeákokat, akiket a hónuk alatt hordozott könyvük miatt feketekönyveseknek (csornoknizsniki) nevezett. Ma azonban alakjukat már meglehetősen mitikus homály veszi körül, amennyiben a néphit ezeket a magyar garabonciás diákhoz hasonló alakká változtatta, aki felhőkön utazik, jégesőt bocsát az őt haragítóra, könyv „nyitásával” elveszett jószágra igazítja a károst és betegségekre ráolvas.
A románságban élő solomonár nevű barátalak ennek a feketekönyvesnek testvératyafia.
A keleti egyház rendeltetése szerint ugyanis tisztán az aszketizmusra, elmélkedésre és liturgizálásra rendezkedett be. Hogyha még azt is hozzávesszük, hogy szigorú törvény szerint világi pap püspökké nem tehető, hanem csak bazilita barát szentelhető annak, könnyen megérthető, hogy az unió előtt a Bazil-rendnek kultúrhatása románnál, ruténnál nagyon minimális volt. Nemcsak azért, mert maguk a barátok sem állottak tanultság dolgában magasan, hanem azért, mert a feketekönyvesek kivételével semmi kontaktusban sem állottak a köznéppel. Talán csak még a nagyobb kolostorok búcsújárásait kell ez alól némileg kivonnunk, amelyek kultúrhatás tekintetében körülbelül egyenlő vonalon állanak az országos vásárokkal mainapiglan is. Kimozdítják falujából és elmaradottságából még a legmegrögzöttebb primitivus lelket is.
Ezreket magához vonzó csodás képei, gyógyító forrásai, ereklyéi s egyéb attrakciói azonban csakis a nagyobb, többnyire püspöki székhellyel bíró monostoroknak voltak, holott a kisebb monostoroknak a régi időkben se szerik, se számuk. Mi volt hát vajon ezek rendeltetése?
II. József rendelete magában az egy Máramarosban is 15 ilyen falusi kolostort törölt el, amelyeknek igazán semmi létjogosultságuk se volt. Valamennyi egyszerű faházikó, kápolnának is alig mondható templommal, amelyben két-három világkerülő igazi remeteéletet élt. Márpedig a szellemi tőkének a köz javára való nem értékesíthetése, illetőleg az emberiségtől való elvonása igazán nem kultúréletbe való. Utódokról, a kolostor fennmaradásának biztosításáról senki se gondoskodott, éltek tehát csak így napról napra a hívők könnyenhívőségéből, ráolvasással, ördögűzéssel* kiváltott filléreikből, búcsúajándékaiból.
A románoknak a XVI–XVII században rengeteg ilyen kis szkit kolostoruk volt. Név szerint is a következőket ismerjük belőlük: Szombatfalva, Csora, Latzkod, Csongva, Muzsina, Hadák, Örményes+, Bányásza, Szent Márton, Nagy-Nyulas, Csíksor, Szilvás, Septér+, Felek, Marákláka, Nagy-Ercsé, Szamosújvár, Németi, Balázsháza+, Ördöngösfüzes+, Nyikla, Nigerfalva, Gorbó, Kecsed+, Pecsérszeg, Szántó, Olasz, Csikó+, Ploszka+, Priszlop, Felső-Szilvás.*
A vagyonosabb jobbágyoknak, apró kurtanemeseknek nem az a céljuk, hogy iskolát állítsanak, vagy másképpen tegyenek jót embertársaikkal, hanem az, hogy kolostort emeljenek – maguknak. A vallási rajongásnak ez a túlnyomó irányzata jellemzi a keleti hit embereit kezdettől fogva egészen a legújabb időkig.
Hosszabb időn át életben csak azok a monostorok maradtak meg, amelyek püspöki székhelyül is szolgáltak. Ilyen volt Máramarosban a körtvélyesi, Beregben a munkács-csernekhegyi, Hunyadban a priszlopi (Hátszeg mellett) s a jelenleg szerb kézen levő bánsági monostorok.
Ezek a monostorok egyúttal a papképzést is végezték.
Nem kell azonban ezen mai értelemben vett rendszeres papnevelést érteni, sőt az még csak nem is hasonlított ehhez. A papjelölt ugyanis csak olyan jobbágyember volt, bocskorosan-gubásan, mint a leendő nyájnak bármelyik tagja. Falujában a pópától megtanulta a cirill betűket és az ezekkel írt szláv nyelvű könyvek olvasását – az írást már nem! –, azután a liturgizáló külsőségeit, amelyeket egyébként minden nehézség és különös tudományok nélkül ma is megtanul minden falusi, s ezzel a csekély tudással jelentkezett a monostorban. Itt megismertették vele úgy-ahogy az összes szertartási könyveket, legalábbis címeik szerint (van pedig ezekből valami húsz fóliáns!), és leszúrván a vladika kezébe 80–200 forintokat – már amennyit ez ki tudott belőle préselni –, annak rendje-módja szerint felszentelést nyert.
Hazament kétheti tanulás után már mint kész pap. Dogmatikáról, erkölcstanról, hermeneutikáról,* egyháztörténetről persze még csak halvány sejtelme se volt.
De minek is? Hiszen továbbra is csak jobbágysorban maradt, maga kaszált, maga kapált a hét hat napján keresztül. Azt a most már jogosított ceremonizálást, amelyet amúgy is tudott, a hetediken szépen lemorzsolta, s azzal tovább élte a csendes naivságnak megszokott mindennapi életét. Valóban nem is csodálható az az intézkedés, hogy világi pap a keleti egyházban püspökké nem tehető, hanem csak a valamivel többet tudó bazilita barát.
A román és rutén pap, a régiek nyelvén pópa és batykó (atyus) éppúgy tartozott földesurának jobbágyszolgálmányokkal, mint akármelyik más jobbágy. A XVI. század végétől fogva azonban ezt nem személyi robottal végezte el, hanem 4–10 forint váltsággal vagy bizonyos számú nyestnek beszolgáltatásával. Az 1609. évi országgyűlés felmenti őket a községi szolgálat alól, szabad költözést és egyéb enyhítést is adott. Természetes tehát, hogy minden vagyonosabb jobbágy papnak igyekezett nevelni a fiát. Ezért élt olyan élénken románban, ruténban egyaránt az a vágy, hogy pappá lehessen, vagy legalábbis kalugyerré. Ez a jobbágyéleten való könnyebbítéssel járt reája nézve, és nem is kellett hozzá valami sokat tanulni.
Ha ehhez hozzávesszük még a földrajzi viszonyoktól kényszerített tanyarendszerű települést, könnyen érthetjük meg azt a feltűnő jelenséget, hogy egy-egy faluban 5–10 pap is van egyszerre. Persze, mert minden völgyben egy-egy tanyacsoport volt, jutott hát mindenikbe külön templom és külön pap is. Ez az állapot így tartott egészen a XVIII. századig, a Rómával való unió koráig, amelynek rendszeres papnevelése és egyházi rendes igazgatása nem tűrt meg egy faluban több papot egynél, vagy nagysága szerint kettőnél. Bacsinszky András munkácsi püspök 1775 táján jól jellemezte a saját idejéig is fennmaradt állapotokat akkor, amikor azt a szállóigét kimondta: Ahány patakocska, annyi papocska. (Kilyko potokiv, tilyko popykiv.) Valamikor pl. a mai Fogaras megyében töméntelen templomocska s kolostor volt, természetesen mindegyikéhez nagyszámú papság és kalugyer; innen a mondás: ahány lonka, annyi kereszt (cîte lunci, atîtea cruci)*
Természetes tehát a földesurak és az erdélyi fejedelmeknek az az eljárása, hogy a maguk vizsgálóembereit évenként kiküldözgették az ilyen papok tudományának számontartására. A vizsgálat nemcsak arra terjedt ki, tud-e a pap prédikálni, hanem arra is, hogy tudja-e a Miatyánkot és a katekizmusnak legalább főbb tételeit.*
Hogy a reformáció, utána pedig az unió által képviselt nyugati kultúra olyan nehezen tudott a románok és ruténok között meggyökeresedni, annak egyik fontos okát éppen a papszaporodásnak ebben a gazdasági-szociális vonásában találjuk, amely érdekeiben megtámadottan sokáig harcolt az ellen, hogy papot a püspök nevezzen ki falujába, és hogy egyáltalán tanuljon is valamit a papságra való képesítés előtt.
1911