Az egy Isten hit az örmény Olimpusz nyolc főistenét döntötte a porba, élükön Árámászddal, az ég és föld teremtőjével, minden jó adományozójával. Az istenek e fejedelmének szentélye Ániban állott. A szűzies élet védnöke, minden bölcsesség és jótétemény anyja Anahid volt, kinek aranyszobrát az erizai pompás templomban őrizték. Az anyaság és győzelem istenségét Nune személyében tisztelték, kinek szentélye a királyok koronázóhelye volt. Az örmények Vénusz istennője Aszthig volt. A nap és tűz istenségét Mihr személyesítette meg. Az emberi titkok ismerőjének is őt tekintették, ezért az esküt az ő nevére tették le. A szónoklat és bölcsesség, de egyúttal a tenyészet és áldás istene Dir vagy Djür volt.
Váhákn személyében tisztelték a nap, a világosság, a tűz, a harc, a vadászat istenét s az erdei vadállatok védurát. A vendégfogadásit Vanadur személyesítette meg, kinek tiszteletére vendéglátó házakat is emeltek. Ünnepét újévkor ülték meg, amikor a nép gyümölcsöt ajánlott föl, hogy viszonzásul az új termés bőséges legyen. Ez áldozatból fejlődött ki az örmények között még ma is dívó szokás, hogy újévkor gyümölcsfélékből összeállított süteményeket készítenek; ennek maradványa az erdélyi örmények kedves csemegéje: a dalauzi is.
E főistenek társaságát a nép képzelete kisebb tekintéllyel bíró istenségekkel is kiegészítette, kiknek hatalmát és befolyását kisebb jelentőségűnek tartotta. Az istenségek gyülekezetét a szellemek kara zárta be. A platánfák susogása, a források buzogása, a folyók csobogása az ingerkedő szellemek járását jelezte.
Az örmény nép ősi hittételét perzsa és parthus elemek szőtték át, éppen azon közvetlen kapcsolatnál fogva, amelyben e népek egymással évszázadokon keresztül állottak.
Az Európában hatalmas lendületet vett keresztény vallás lassanként tért hódított az akkoron ismeretes két másik világrész: Ázsia és Afrika egyes országaiban is. Fájdalom, az első századoknak virágzó egyházai a különféle eretnekségeknek áldozatul estek. A keresztény egyház határait különösen hadifoglyok, kereskedők, remeték és szerzetesek tolták előbbre és előbbre. Az első időben keletkezett az örmény egyház.
Az Ázsiában fekvő Örményországban már a Kr. u. I. században követőkre talált Krisztus vallása. Az örmény mondák szerint a kereszténység Bertalan apostol és Táde lelkes hittérítései által terjedt el Örményországban. Bizonyos az, hogy a II. és III. századokban már ottan számos keresztény község volt. A III. század közepe táján Edesszából kiindult hittérítők az ország déli részében működtek. Eusebius történetíró – 250. év körül – Meruzán örmény püspököt említi. Az örmény egyháznak tulajdonképpeni alapítója és apostola a parthus Világosító Szent Gergely volt a III. század végén. Szent Gergely az Arsakidák régi örmény királyi családjából származott. Az ezen család ellen rendezett vérfürdőből dajkája mentette meg, ki Kappadochiába vitte, ahol a keresztény vallásban nevelte. Szent Gergely már serdülőkorában visszatért hazájába, s fiatalon megkezdette apostoli működését, az Evangélium magasztos tanainak honfitársaival való megismertetését. Kezdetben sok üldöztetést kellett elszenvednie, de rendületlen kitartásával oly fényes eredményeket ért el, hogy a 286. évben maga III. Tiridates király is megtért. A király nemes példáját most már félelem nélkül követte a nép nagyobb része is.
Az örmény nép az első, amely a keresztény vallást államvallássá tette.
Szent Gergelyt a pátriárkaszékben ötödiknek Szent Mesrop (420 körül) követte, aki a kezdetleges örmény betűk helyett tökéletes és ma is használatos alfabéttel ajándékozta meg népét, s ennek segítségével az örmény nyelvre lefordított Szentírást hagyta örökségül.
Az örmény egyház virágzását szomorú események állították meg. A keresztényeket üldöző perzsák átcsaptak Örményországba, az örményeket Dachmund folyó mellett megverték, a lakosságot tűzzel-vassal irtották, a szétdúlt országot pedig hatalmukba vették. A perzsa támadások következtében az örmény püspökök a kalcedoni zsinaton (451) nem jelenhettek meg, aminek következménye volt, hogy a 491-ben Valarsabadban tartott zsinaton a kalcedoni zsinat határozatainak kötelező erejét nem ismerték el. Téves azonban az az általánosan elterjedt nézet, hogy az örmények Eutydes tanait követik. Ők Krisztusnak isteni és emberi természetét elismerik, s e téren csak kifejezésbeli, tehát vélt eltérés van a római egyháztól.* Ugyanis a „penutiun” szó alatt essentiát értenek, s nem naturát, természetet, tehát az isteni és emberi természet egységes kifejezésére nem e szót használják. Egy személyben teljes Isten és teljes ember. Ezzel ellentétben a római szertartású katolikus örmények a „natura” szó megjelölésére a „penutiun” szót alkalmazzák. Fontosabb eltérés van a Szentlélek származását illetőleg, amennyiben szerintük csak az Atyától s nem származik a Fiútól is. Nem ismerik el a pápa egyházi főhatóságát sem, amiért őket „disunitusoknak”, nem egyesülteknek tekintjük. A szentmisében vizet a borhoz nem vegyítenek, aminek azonban nincs hitágazati alapja, hanem tisztán a régi liturgiai szokáshoz ragaszkodnak.
A bizánci császár kísérletei, hogy az örményeket a görög egyházzal egyesítse, a kényszer alkalmazása dacára is tartós következmény nélkül maradtak. A római egyháztól elszakadt örménységnek elkülönülése teljesen nemzeti jelleget öltött, s ehhez oly szívósan ragaszkodtak, hogy a szakadár keleti (orosz) egyházhoz még akkor sem csatlakoztak, midőn Örményország egy igen tekintélyes része orosz fönnhatóság alá került.
A XV. századig az összes örmények egyházi feje az Ecsmiadzinban (Erivan tartomány) székelő katholikosz volt, kinek kizárólagos jogát képezte a püspökök fölavatása, a lelkészek fölötti bíráskodás, a szent olaj megszentelése – ami tízévenként történt –, valamint a házasságok fölbontása. Az említett idő óta (XV. század) az ecsmiadzini katholikoszon kívül az aghthamari (a 70-es években megszűnt) és sisi katholikosz működik, az előbbi azonban továbbra is megmaradt az örmény nép szellemi vezetőjének.
A három, illetve két katholikosz mellett még két patriarkátus is szerepel: a konstantinápolyi és jeruzsálemi. Különösen figyelemreméltó a konstantinápolyi pátriárka személye, akinek igen fontos világi hatásköre is volt, amennyiben a portánál az örmény nép meghatalmazottjaként s így mint politikai szerv is igen jótékony befolyást gyakorolt üldözött népe sorsának intézésében. Nevezett azonkívül az igazságszolgáltatás körébe tartozó ügyeknek egész soraiban is maga határozott.
Az egyházi hierarchia – a katholikoszokon és pátriárkákon kívül – püspökökre, archmiandritákra, mint tanítók: vardapetekre, és a legalsó fokon diakonokra tagozódik. Az összes lelkészeket – mindenik fokozatban – a nép választja.
Az alsó papság egyszer házasodhatik, míg a főpapságra pályázóknak nőtleneknek kell lenniök. Az utóbbiak magasabb kiképzése céljából Oroszországban: Ecsmiadzinban, Törökországban pedig Armasanban (Izmid mellett) lelkészi akadémiákat alapítottak; az utolsó évtizedekben sokan az európai egyetemeket is fölkeresték.
Az örmény nép egyházi különállása dacára a római katolikus egyház iránt mindig nagy rokonérzést tanúsított; így a keresztes háborúk idején is, amidőn a katolikus világ hadaival egyetemben a hitetlenek ellen küzdött. A visszatérés lehetőségének is útját egyengette a flórenci egyetemes zsinat végzéseinek elfogadása (1439).
Az ősi hazából kiüldözött örmények különböző időkben nagyobb rajokban nyugatnak tartottak, s így jutottak el a XIII–XVII. századokban Lengyelországba, Moldvába és Erdélybe is.* Ez örmények letelepedésükkor disunitusok, a keleti egyház hívei voltak.
Az erdélyi örmények bejövetelekor a disunitus, „nem egyesült” egyház hívei voltak, és legfőbb lelkipásztoruk s egyúttal politikai vezetőjük: Minász Zilifdár Oghlu örmény disunitus püspök volt. Minász püspök 1686-ban – az erdélyi örmények összességével – Verzár (Verzerresky!) Oxendius hitküldér apostoli munkájának eredményeképpen a római katolikus egyházzal egyesült. Minász püspök halála után a lembergi örmény érsek Verzár Oxendiust adminisztrátorrá nevezte ki, majd az erdélyi örmények apostoli helynöke lett, míg végül 1691-ben örmény katolikus püspökké neveztetett ki s szenteltetett fel. Verzár püspöknek 1715-ben történt elhunyta után a püspökség ügyeit dr. Budakovich Lázár, Archidiaconus armenorum Transylvaniae et Apostolicus vicarius, cum iure ordinandi, vezette ideiglenesen. Mária Terézia királynő a bizonytalanságot megszüntetni óhajtván, dr. Theodorovits Mihály szamosújvári plébánost püspökké dezignálja, akit azonban – egyes örmények agyarkodása miatt – a pápa nem erősített meg s nem szentelt föl. Ez idő óta az örmény katolikus püspöki szék üresedésben van, s az erdélyi örmény egyházak: Erzsébetváros, Szamosújvár, Gyergyószentmiklós+ és Csíkszépvíz+ provizórikusan az erdélyi római katolikus püspökség joghatósága alá kerültek, míg az újvidéki örmény katolikus plébánia közvetlenül a kalocsai érsekség fönnhatósága alá tartozik. Az erdélyi latin szertartású püspöknek az örmény egyházakra kiterjedő joghatósága és hatásköre a papszentelésen kívül – amely vagylagosan a lembergi, bécsi, velencei vagy a konstantinápolyi örmény egyházi főhatóságok hatáskörébe tartozik – még abban is meg van szorítva, hogy az örmény pap az újszülötteknek a keresztelést követőleg feladja a bérmálás szentségét is.
Keleten az iskolaügy a legszorosabb összefüggésben van az egyházzal!
Így van az örményeknél is, ahol minden községben az egyházközség tanácsa mellett a plébános elnöklete alatt az iskolaszéket is megtaláljuk.
Az erdélyi örmények alig telepedtek le a későbbi Erzsébetvároson és Szamosújvárt, első kötelességüknek tartották az iskolák fölállítását. Már 1728–29-ben örmény fiú- és leányiskolákat találunk ottan; az előbbieket rövidesen középiskolákká egészítették ki. E középiskolák vezetését és kezelését az állam későbben átvette, de az elhelyezésükhöz szükséges pompás épületekről még az örménység gondoskodott (1891-ben Erzsébetváros, 1894-ben pedig Szamosújvár).
1922