Maholnap negyven éve, mert 1847-ben történt, hogy a t. Akadémia kiadta felszólítását „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz”, hogy méltassák figyelmükre hazai műemlékeinket, mentsék meg azokat az enyészettől vagy legalább emléküknek is elpusztulásától.
Mihelyt a „zivatar elviharzott s a férfikarok új erővel foghattak a munkához”, egy igénytelen falusi lelkész be is mutatta egyszerre hazánk egy egész területének műemlékeit, Ipolyi Arnold Csallóköz műemlékei című munkája volt az, mely olvasóit ismeretlen vagy csak kevéssé ismert régiókba, már-már feledésbe ment műidomok, ízlések s alkotások világába vezette, alapossága s újdonságával meglepett, de még inkább ama felderítésével, hogy mégse vagyunk annyira szegények, mint gondoltuk, hogy gyakran félreeső falvakban is akadunk becses, a külföld figyelmére is méltó műemlékekre vagy legalább műdarabokra, és hogy így, bár talán csak évtizedek múlva, de végre nekünk is lehetnek majd oly emlékszerű kiadványaink, milyenekkel a külföldi irodalmak már rég büszkélkednek.
Csallóköz műemlékei első kötetét képezték az 1859-ben megindult Archeológiai Közleményeknek, melyekhez csakhamar egy más, rokon irányú folyóirat, az Archeológiai Értesítő, 1869-ben pedig a Magyarországi régészeti emlékek kötetei csatlakoztak, igazat adva a t. Akadémiának, hogy idézett felszólításával korszerű eszmét szólaltatott meg.
Majd megértük műemlékeink gyűjteményes kiadásának megkezdését is. Henszlmann Imre 1876-ban kiadta Magyarország ókeresztény, román és átmeneti, 1880-ban pedig csúcsíves stílű emlékeit.
De mindezen fényes eredmény még nem jelzi a megkezdett munkának befejezését. Az ókeresztény, román és átmeneti emlékek imént idézett kötete mellett van egy térkép, mely míg hazánk nyugati s északi részein kétszáznál jóval több műemlékes helyet tüntet fel, a Tiszán túl s Erdély megyéiben csak huszonkettőt. Nem azért, mintha e megyékben nem létezne több műemlék, hanem mert még senki sem készítette el s mutatta be rajzaikat.
Ezekhez tartozik Szilágy megye is, mely pedig, mint már Torma Károly is megjegyzi: az őslakók idejében éppen úgy, mint a rómaiak alatt, a népvándorlás korában szintúgy, mint nemzeti királyaink s az erdélyi fejedelmek alatt két ország nagy átjárója, a kereskedelem s a hadak valóságos országútja volt. Oly föld tehát, melyről szintén elmondható a költővel, hogy oda „öröktől fogva mindig egymást temetni jött nép nép után.”
Az így váltakozó korok és népek érdekesnél érdekesebb nyomát és emlékeit fel is találjuk egyaránt Szilágy megye minden pontján, a Kraszna s a Berettyó, a Szamos s az Egregy völgyén és halmain avagy hegytetőin. De az őslakók kő- és bronzeszközei s a vándor, honkereső népek sírhalmai mellett maradandó, kőfalakba épített vagy kőbe vésett s ércbe öntött nyomát csak két nemzet hagyta itt: római s a magyar.
Szilágy megye ős-, valamint népvándorlás kori emlékei bizonyosan megtalálják még alapos ismertetőjüket*, amint szakférfiaink közül Pulszky, Rómer, Hampel és mások már eddig is figyelmükre méltatták. A római régiségek tanulmányozásához az első nagy lépés Torma Károly „A limes Dacicus felső része” című értekezésével már megtörtént, s a továbbhaladás útja szintén elő van készítve azon római feliratos kövek s nagyszámú érmek által, melyek Szikszay Lajos alispán úr gyűjteményében, Zilahon találtatnak, melyeknek fő becse éppen az, hogy lelőhelyük maga Szilágy megye. Csak középkori, hogy úgy mondjam, magyar műemlékeiről hallottunk eddig legkevesebbet.
Ezekről kívánok én ezúttal, saját tapasztalásom után, szólani, s a t. Akadémia kegyes engedelmével rajzaikat is Nagy Virgil műegyetemi tanársegéd felvételével s kidolgozásában bemutatni.
Előadásommal elő akarom mozdítani Szilágy megyének ama határozatát, mellyel a megye történetének megírásáról véglegesen intézkedett. Nem csupán helyi, hanem egyszersmind országos érdekű e határozat, mert általa közelebb jutunk ama célhoz, mely mindnyájunk előtt lebeg, s mely nem kevesebb, mint hogy az utánunk jövő nemzedék lásson egy alaposabban ismert és így jobban méltányolt Magyarországot.
Előadásomat, sajnos, mindjárt romokkal kell kezdenem.
A szabadságharcainkból oly rokonszenvesen ismert Zsibóról+ Nagybánya felé menet, a Szamos jobb partján elvonuló hegyek oldalában festői romok tűnnek szemünkbe. Hogy miféle romok? Azt írott emlékeinkben hasztalan keressük, a közelében emelkedő Köd falu lakosai sem tudják megmondani.
Népünk általában keveset tud múltunk történeteiből. Nem azért, mintha fogékonysága nem
volna rá, hanem mert sem az iskola, sem az egyházak szószékei nemigen siettek emlékezetének segítségére lenni. A helyi történet iskoláinkban még ma is kevés figyelemben részesül. Mindehhez Szilágy megyében még az is hozzájárul, hogy a maholnap ezredéves harcokban megfogyott, sőt helyenként teljesen kipusztult a nép, mely a honfoglaló Tuhutum, vagy helyesebben talán Tétény nyomában jutott a megyébe. A lakatlanná lett községeket pedig idegen faj szállotta meg, mely szaporaságával elárasztotta a magyart. Köd falu lakosai sem magyarok már, noha még sok köztük a magyar nevű, sőt a magyar nemes is. Köztük a magyar szóval a nemzeti érzület s ezzel a nemzeti hagyományok s visszaemlékezések is teljesen kialudtak. Ezért a ködi romokra is csak másfelől lehet világosságot derítenünk.
E romok dél és nyugat felől csaknem megközelíthetetlen, meredek tetőn állanak, de északról eléggé lejtős, régi út vezet hozzájuk. Alakjuk, mint a róluk vett alaprajz is igazolja, első tekintetre elárulja, hogy egy tekintélyes egyház maradványai, mely az átmeneti vagy még inkább a román kori ízlés teljes pompájában emelkedett itt egykoron.
Nyugati oldalán, tehát mint rendszerint a középkori egyházaknál, magaslottak fel ikertornyai, uralkodva a Szamos gyönyörű völgye felett. A tornyok alól kőbélletű kapuzat vezetett az egyház egyetlen hajójába, melynek belsejét faragott kőablakok, hasonló párkányok s gerinchordó féloszlopok díszítették. Ez utóbbiak egyikének cserleveles kapitele az északi sarokban még látható. Általában a falak legépebbek az északi oldalon, hol az ablakok magasságáig érnek fel, a déli falak már csak részben állanak; a tornyok nyugati oldalai az egyház homlokzatával együtt földig leomlottak, s köveiket is elhordták.
Legsajátságosabb az egészben, hogy az egyháznak tulajdonképpen szentélye nem volt, s így diadalíve sem. Ez eltérés kétségkívül onnan ered, hogy az egyház szokott alakjának kinyújtására nem volt elegendő hely. A keleti oldalfal már így is mélyen benyomul a hegy oldalába, s épszöggel záródik, szögletein erős, diagonál támokkal, hogy a reánehezedő hegyoldalt elviselhesse.
Hasonlóképpen a tér szűkének tulajdonítható, hogy az egyház környékén épületeknek nyomai sincsenek, csak a déli fal keletibb oldalához volt csatolva két kisebb (4,32 m belvilágú) terem, valószínűleg sekrestye, melyek egyikében a gerinchordó kőgyámok töredékei még megvannak.
De e romok felett, pár száz méterrel magasabban, ugyanezen hegynek tetején van egy fennsík, melyet ismét régi épületek széthullott kövei borítanak, azt mondják, hogy vár romjai. Valóban, e tér magas, alig megközelíthető helyzeténél fogva is egy természet alkotta erőd; de ha eszünkbe jut a lentebb létező magányos egyház, alig kételkedhetünk, hogy e két rendbeli épületek együvé tartoztak. Lent, közelebb a néphez állott az egyház; fent, közelebb az éghez, a magányhoz, laktak az egyház papjai, kétségkívül szerzetesek. Nagy átjárók, élénk közlekedési vonalak mentén, folyók vagy gazdag források közelében, a természet szépségeivel megáldott helyeken építették fel régi szerzeteseink, a bencések, premontreiek, a zirciek* monostoraikat. Ilyen hely van itt is. E romok lábainál hömpölyög a Szamos, annak mentén, a Vaskapun keresztül vonul a nagy átjáró Erdélyből Magyarországba, és szemben a romokkal áll Széplak+ község, őseink ízlésének s e táj szépségének egyaránt élő bizonysága.
De amily könnyű felismernünk a ködi romokban középkori monostoraink egyikét, annál nehezebb vagy éppen lehetetlen világosságot derítenünk e monostor múltjára. Meg kell kísérelnünk mégis.
Legrégibb okleveleink gyakran említenek egy apátsági monostort, melyet még Szent László király kegyeltje, Álmos herceg alapított, s mely iránt Árpád-házi királyaink és királynőink, talán éppen a boldogtalan sorsú Álmos herceg emlékeért, kiváló érdeklődést tanúsítottak. E monostor tehát történelmünk legrokonszenvesebb alakjaival, vagy mint a régiek mondották, szent királyainkkal függ össze, s minthogy hiteleshely is volt, vallási s művelődési hatásán kívül jogilag is fontos befolyást gyakorolt vidékére. És így nem csupán helyi s egyházi, hanem országos történelmünkben is helye van.
Írott emlékeink az apátságot Szent Margit meszesi vagy a Meszes-hegyen levő monostorának nevezik, Nagy Lajos királynak pedig egy 1361-i levele megjegyzi, hogy Szolnok megyében állott. Apátságunk helye eszerint a régi Közép-Szolnok, ma Szilágy megye, mert itt emelkedik a Meszeshegy vagy helyesebben hegylánc, mely a hajdani Erdély s az anyaország közt képezte a határvonalat.
Ily nagy kiterjedésű lévén a Meszes-hegység, kérdés, hogy annak melyik pontján emelkedett az az apátság. Erre nézve az oklevelek közelebbit nem mondanak, de mert Zilah városa a Meszes-hegységnek éppen lábainál esik, s mert az apátság bírta Ziloh vagy Zilok vámjának ötödét, eddig ez apátság helyét Zilah mellett keresték, annál is inkább, mert annak volt birtokai közül némelyek, mint Nyirsid, Mojgrád, Várteleke, Karikapatak, Bréd e város közelében állanak.
A Zilah felett emelkedő hegyekben találkozik is nem egy, hanem két hely, melyet a közelében lakó románok Monastirnak* neveznek, de e helyeken figyelmet érdemlő romok nincsenek, sőt maguk a helyek oly barátságtalanok, mondhatni vadak, s annyira félre esnek a világtól, hogy nem egy hatni s műveltséget terjeszteni vágyó szerzetnek, hanem inkább valamely remetének vagy szegény kalugyernek szolgálhattak lakásul.
Ami a vám helyét illeti, az sem a mai Zilah város, hanem ama régi „Ziloc”, mai kiejtéssel: Szilágy vagy Szilágyság, melyről már a Névtelen jegyző írja, hogy a honfoglaló magyarok, miután áthaladtak a Szilágyon, jövének a Meszes vidékére. És a királynék említett vámadománya is csak akkor valóban fejedelmi, ha az nem csupán egy városra, hanem egy egész vidékre vagy megyére terjedett ki, márpedig hogy hajdan is létezett Szilágy megye vagy kerület, azt Pesty Frigyes Eltűnt vármegyéiből tudjuk.
Végre a birtokok, kivált ha több megyére nem terjednek, mint itt, kétségkívül oda utasítanak, hogy a monostort azok közelében keressük; de az említett birtokok a ködi romokhoz sincsenek távol, alig kétannyira, mint Zilahhoz. És azt se feledjük, hogy a meszesi apátság birtokait csak 1386-ból ismerjük, midőn már a monostor elhagyatva, pusztán áll, s kegyurat is, aki megvédte volna, csak akkor nyer új birtokosai, a Jakchiakban. Tudjuk pedig, hogy a gazdátlan vagy erőtlen kezekben levő egyházi birtokokkal mi történt a középkorban. A meszesi apátság is 1386-ban már elveszthette legközelebb létezett birtokait. Így a ködi romok átellenébe eső Benedekfalva már nevével elárulja, hogy eredetileg a hasonnevű szerzetesrend birtoka volt, s kétségkívül ugyanazé, mely az említett romok helyén székelt egykoron.
E romok eddig névtelenül állottak; a meszesi apátságnak helyét pedig nem tudtuk kimutatni, és még most is kérdés: adhatunk-e annak nevet, ennek helyet? Határozott biztossággal nem; de nagy valószínűséggel igen. Legalább sem kétségtelen adat, sem kor, sem építészeti, sem a helyi viszonyok nem ellenzik, sőt javasolják, hogy a meszesi apátság történetét átruházzuk a ködi romokra, és azokat Árpád-házi királyaink szent emlékeért is tiszteljük – bár meg is óvnók a végpusztulástól.
Ami az egyház méreteit illeti, arról egész pontossággal számot nem adhatunk, mert a széthullott kövek s az azok tetejébe nőtt bokrok és fák csak hosszabb előmunkálat után engednék meg a pontos felmérést. Hozzávetőleg mégis annyit mondhatunk, hogy a hajó belvilága 13 m hosszú lehetett s 7 m széles. A tornyok, melyeknél támoknak vagy csak falszalagoknak is semmi nyoma, egy-egy oldalon 2,38 méterrel szöktek túl a hajón, és így a nyugati homlokzat szélessége mintegy 12 m lehetett. A tornyok falvastagsága 1,30 m, a hajóé 1,10 m. Támot csak a hajó közepén s a keleti szögleten találunk, s annak vastagsága 0,93 m, a kiszökése pedig 1,30 méter.
Az előcsarnokból a hajóba vezető kapu jobb oldali lábazata még megvan, három kis horonnyal bír, két nagyobb henger- és két kisebb pálcataggal, melynek jellege egészen korai csúcsíves, majdnem román kori.
Az egyetlen fennmaradt oszlopfő nyakát erőteljes választópárkány veszi körül, melyen a harang alakú, két sor cserfalevéllel díszített fejezet ül. Az egész faragott és terméskő épület.
Keletkezése ha tán nem vihető fel a XII. század elejére, juttassuk eszünkbe, hogy monostoraink gyakran, mint a nem kevésbé jelentékeny szentjobbi is, először fából épültek, vagy ha mindjárt kőből épültek is, utóbb újabb jóltevők keletkezésével, vagy pusztulásuk közbejötte után, alapjaikból újra keletkezének.
Szilágy megyének egy másik műemléke, mely szintén az Árpádok korából származik, de nem romokban, hanem épségben maradt ránk – az ákosi egyház.
Ezt a Beszterce-Naszód megyei Harina község egyházához szokták hasonlítani, és nem alaptalanul, mert mind a kettő ikertornyos és háromhajós; de az ákosi mégis jóval nagyobb és sokkal egyszerűbb.
Az ákosinak még falszalagjai sincsenek, minden ízében: apszisa, diadalíve, ablakai, ajtói s frízei alakításában kizárólag a félkörív uralkodik, és így óromán kori, mely a magyar bazilikák módjára négy toronnyal bírt. Keleti két tornya nincs ugyan kiépítve, de hogy terveztetett, alaprajza kétségtelenül mutatja. Azért bármily merésznek lássék is, kimondjuk, hogy az egyház Szent László király váradi bazilikájának hatása alatt épülhetett.
Különben az egyház, mely benn a községben, a Kraszna bal partján emelkedik, egészen téglaépület, csak a torony oszlopai és az apszis lábazata faragott kő.
A félkörrel záródó szentély szélessége 6,46 m, hossza 5,48 m. A főhajó, melyet most vízszintes famennyezet fed, 25,05 m hosszú, 4,90 m széles, 11,70 m magas; a mellékhajók szélessége 2,67 m, magassága 6,55 m.
Pillérei kereszt alakúak; a vállpárkány lemezből és dombortagból áll.
Nyugati ajtaja egészen egyszerű, valószínűleg már átalakított, ellenben a déli ajtó megfelelő román alakítással bír; profilja két lépcsőben egy hengertagból áll, mely fejezet és lábazat nélkül veszi körül. A timpanonban egyszerű, puszta bevájás van.
Az egyház annyira nélkülöz minden feltűnőbb díszt, hogy szinte ridegnek mondható.
Még legdíszesebbek a tornyok, melyek a magyar egyházak kiváló sajátsága szerint, úgy a fő-, mint a mellékhajók felé, ezeknek folytatásaképpen, nyitva állanak. A főhajó magassága felett is megtartják négyes alakjukat, s még három osztályra emelkednek. Az alsó osztályt csak egyszerű, de a második s harmadikat már ikerablakok tagozzák, melyek némelyikében még az elválasztó oszlopkák is megvannak. Az osztályokat egyszerű, félköríves pártázat választja el egymástól. Tetejüket sisak helyett már csak újabb kori, hólyagos zsindelyfedél takarja.
Az északi torony üresen áll, mert a népmonda szerint hiába is tennének oda harangot, csak nem szólana, akármennyit húznák is. Mindenesetre elmés gondolat a különben nehezen titkolható szegénység elpalástolására.
De hol veszi magát egy szerény faluban ily jelentékeny egyház?
A váradi káptalannak egy 1342-i levele említi Szolnok vármegyében Ákos monostorát mint az Ákos nemzetség birtokát, s e néhány szóval bazilikánknak legtávolibb múltja egyszerre megvilágosodik.
A honfoglalók egyikének nyoma van itten; itt állott előbb sátra, majd kastélya s nemzetségi monostora Ákosnak, kiről már a krónikás dicsekedve szól, s kinek ivadékai, köztük a hírneves Micz bán, mint zászlós urak szerepeltek történetünkben egész az Árpádok kihaltáig. Ekkor Ernei bán fia, István, az országbíró, majd nádor a szabad királyválasztás fegyveres vitái közben választottjával, Vencellel együtt megbukik, s méltóságát és jószágait elveszti.
Ekkor szűnhetett meg Ákoson a monostor is, melynek helyét a hagyomány a bazilika északi oldaláról jelöli meg, hol az egyház megfelelő falában csakugyan látszanak is egy félköríves, de már befalazott ajtó körvonalai.
A kővetkező, XV. század elején már a község nevéből is elmarad a monostor, egyszerűen csak Ákosnak neveztetik; ma pedig már egyedül az ikertornyú bazilika áll még, s egyik szép lapját képezi műtörténelmünknek.
Nem bazilika, mint az ákosi, de azért nem kevésbé érdekes, sőt ritka építészeti modora miatt még érdekesebb a somlyó-újlaki egyház. Szintén a Kraszna bal partján, a község felett emelkedő magaslaton áll.
Alig határozható meg, hogy építőjének ízlése vagy leleményessége dicséretes-e inkább. Egyike a legkisebb román kori egyházaknak. Szentélye, mely eredetileg egyenes vagy éppen félkörű záródással bírhatott, ma már át van alakítva; de hajója még érintetlen, 8,70 m hosszú, 5,78 m széles, 8,20 m magas.
Már eredetileg toronnyal épült, és ez itt nagy dolog, mert e vidéken, a monostoros egyházakat kivéve, még a városi templomoknak is ritkán volt eredetileg tornyuk. És tornya kis filigrán munka; oly arányos, oly szép, mintha cukorból volna. Alant négyszöget képez, de a hajó magasságánál nyolc oldalba megy által, középső osztályában oszlopos ikerablakokkal s lent a félkörrel záródó ajtóval. Az ikerablakok csinos oszlopkái s a torony négyszögének átmenete, hol egykor kőkeresztek állottak, faragott kő, különben az egyház vakolt téglás terméskő építmény.
De leginkább meglepő a hajó. Itt az oldalfalak alsó részén hármas beszökellésű vak ívsor (árkád) vonul végig, a legkülsőbb ív egyszerű gyámkövön nyugszik, mert a fal felső része vastagabb az alsónál. Ezen felső falban, a külső ablakok átellenében trifóriumszerű nyílások vannak, s ezek mögött keskeny, folyosószerű körüljáró a fal vastagságában, hová a hajó nyugati falában alakított lépcsőn juthatni fel. Itt tehát az ügyes építész a tömör falakat arra használta fel, hogy belsejükben mintegy páholysort készített, s ezáltal, míg egyrészt az egyház szűk térfogatát kibővítette, másrészt a falaknak változatos tagozást és díszt kölcsönzött. És ezzel fel van derítve ama rejtély is, melyet az egyházba lépő sehogy sem tud megérteni, hogy tudniillik hogyan lehetnek az oldalfalak belsején több és más alakú ablakok, mint kívül?
Különben a kis egyház ma már egészen szokatlan felosztásával s idomaival váltig is foglalkoztatja a nép élénk képzetét. Népűnknek, mint tudjuk, megvannak az ő kedvenc meséi a veresbarátok vagy apácákról, melyeket minden ismeretlen múltú rom vagy szokatlan alakú épület falaira ráhímez. Itt az apácákról regél, kiknek – mondják – a szomszéd halmon állt klastromuk, melyet a kis egyházzal föld alatti folyosó kötött össze. E folyosón át jártak az apácák a kis egyházba imádkozni, s ha valamelyik társuk vétkezett, azt is ide hozták, s a torony alatti csarnokban létező fülkék egyikébe állítván, a nyakukba vetett vasörvvel láncolák a falhoz.
Hogy e fülkék nem egyebek, mint a román építészet stíljéből folyó s a falak díszéül készült mélyedések, melyek a torony alatt, a szegények úgynevezett csarnokában arra is szolgáltak, hogy a bénáknak, koldusoknak legyen hova ülniük: ez oly prózai magyarázat lenne a nép előtt, melyre hitetlenül rázná a fejét.
De míg a nép regél, kísértsük meg bepillantani a kis egyház keletkezésének történetébe.
Ki, mikor építette, nem mondja meg sem írás, sem hagyomány. Annyit tudunk csupán, hogy Somlyó-Újlak, mint már előneve is mutatja, tartozéka volt a szilágysomlyói uradalomnak, Szilágysomlyó pedig még a XIII. század második felében is Vata-Somlyója nevet viselt, s a Vata nemzetség birtoka volt.
Ez egyetlen névvel legrégibb történelmünknek mennyi alakja elevenül meg emlékezetünkben! Péter, a kétszer bukott király; Szent Gellért és vértanútársai; Endre és Levente, a hazatérő királyfiak, s az ős hit követőinek ezrei, kiknek oltárai e félreeső erdők s hegyek között, tán itt a Kraszna partján, az újlaki egyház helyén lángoltak utoljára.
Van-e hazánkban más egyház vagy műemlék, mely Vata nemzetségével hozható kapcsolatba? azt még a jövő fogja felderíteni; de a somlyó-újlaki egyház az ős hit utolsó védőjének nemzetségétől származik, s kibékülésének emléke a kereszténységgel.
A ködi, ákosi és újlaki egyházakon kívül a félköríves stílnek több alkotása nem létezik Szilágy megyében. Hajdan kétségkívül több létezett, mert legelső egyházaink e stílben épültek, de utóbb új, az úgynevezett gót vagy csúcsíves stíl foglalván el a réginek helyét, az elpusztult vagy újonnan keletkezett egyházak már az új ízlésben épültek fel. Ezért gyérebbek a félköríves műemlékek és számosabbak a csúcsívesek.
Szilágy megyében legrégibb vagy korai csúcsíves emlék a zilahi egyház, azaz annak keleti végén a szentély, mert az eredeti egyházból már csak az áll fenn.
A nyolcszög három oldalával záródik, szegletein kéttagú támokkal, s a sokoldalú záródás, a támok, valamint diadalívének s ablakainak már csúcsos záródása helyezi a csúcsíves emlékek közé. Hossza 8,12 m, szélessége 7,05, magassága 7,46 m. A záradék előtt dongaboltozattal bír.
Figyelmet érdemel a déli oldal egyetlen, már félig befalazott ablaka, melyet külön rajz is feltüntet, s melynek külső ívén természetes hűségű szőlővenyigedísz van egy-egy oldalon két levéllel s négy fürttel erőteljesen kidolgozva; a csúcsnál a két szár virágban végződik.
E fennmaradt részletek összhangja és szépsége egyaránt következtetnünk enged arra, hogy az egyháznak már hiányzó hajója is hasonló gonddal és ízléssel épült volt. E mellett szól ama körülmény is, hogy Zilah még Szent László király adományából az erdélyi püspökök birtoka lévén, az egyháznak kegyura és így építője oly férfiú volt, ki a gyulafehérvári székesegyházban hazai építészetünk egyik gyöngyét látta maga előtt.
Építésének kora a XIII. század közepére, nevezetesen 1246 tájára tehető, midőn Gál erdélyi püspök a tatárok által elpusztított Zilahot újra felvirágoztatni törekszik.
Jóval utóbb, nevezetesen az erdélyi püspökség birtokainak világiasítása után történt, hogy a régi egyház hajóját mindhárom oldalán kibővítették, s nyugati oldala elé magas tornyot emeltek.
Hogy milyen lehetett a zilahi egyház átalakíttatása előtt? azt legalább gyaníthatjuk a krasznai református egyház alakjából. A két egyháznak még méreteik is közel járnak egymáshoz, csak az a különbség köztük, hogy a krasznai egy századdal későbbi levén a zilahinál, a csúcsíves építészet már teljes kifejlődésében nyilatkozik rajta.
Keleti oldalán megnyújtott, úgynevezett hossz-szentélyt találunk, melynek hossza 10,25 m, szélessége 6,20 m, magassága 6,30 m. Kereszt- és fülkeboltjának bordái gömbölyű orral bírnak, sőt a bordákra rakott pajzsok, szám szerint nyolc, még korai csúcsíves reminiszcenciák, csak kár, hogy egészen üresen, címerek vagy feliratok nélkül állanak.
Diadalíve csúcsíves, egyszerűen tompított négyszög profillal bír.
Egyetlen hajójának hossza 14 m, szélessége 8,7 m, magassága 6,50 m.
A szentélyt három s a hajót szintén annyi keskeny, csúcsíves ablak világítja meg, melyek azonban, valamely későbbi javítás alkalmával, belül félkörű zárást nyertek. Az északi oldalfalak áttöretlenek.
Déli ajtaja egészen egyszerű, de a nyugati, mely 1,25 m széles, 2,22 m magas, csúcsíves kőbélletű három horonnyal, egy körte alakú és egy tompított hengertaggal; a profil eleje és vége ferde lemez által képeztetik.
Ez ajtó felett emelkedik két emelet magas, négyes tornya is, melynek azonban csak alsó része egykorú az egyházzal. A torony tetejét ízléses csúcsfedél takarja, négy szögletén egy-egy fióktoronnyal s a fedél alatt, a falakon is túl terjeszkedve, az úgynevezett gyilkosfolyosóval. Ez az egyháznak, mely különben is kőkerítés közt emelkedik, bizonyos várszerűséget kölcsönöz. Kétségkívül védelmi helyül is épült az egész, s talán éppen akkor, midőn Krasznavára, melyet egy 1257-i oklevél is említ, már pusztulóban volt.
A szentélyt s a hajó déli s északi oldalát egyszerű, tagozatlan támok erősítik; de a nyugati oldalon s a torony mellett a támok már kéttagúak, mivel itt a nagyobb nyomás miatt magasabbak és erősebbek is. A hajót ma vízszintes famennyezet takarja.
Szilágy megyének egyik legérdekesebb községe Hadad, a Wesselényiek oly nemes fajának előnévadó birtoka. A Wesselényiek birtokába azonban csak a XVI. század utolsó negyedében jutott, midőn az ősbirtokos Jakchi nemzetség utolsó sarja is kihalt. Azért Hadad középkori műemlékei még a Jakchiak nevéhez fűződnek.
Ez emlékek egyike a történelmünk lapjain is falfeltűnő hadadi vár, mely a község felvégén, egy magas hegynyúlványon emelkedett. Csak déli s nyugati oldalán állt szabadon, többi oldalain a felette elvonuló magasabb hegylánctól csupán mély árok választotta el.
A vár ma már a földdel egyenlővé van téve, csak a meredek oldalakon látszanak még falainak maradványai. Helyén a Wesselényiek kastélya emelkedik, mely a múlt század ismeretes, kettős fedelű stíljében épült. Romjainak, nevezetesen pedig félköríves, de azért XVI. századi kaputornyának alakját fenntartotta egy rajz, mely 1791-ben készült, s az említett kastély egyik termében őriztetik.
Másik, még teljes épségben levő műemléke Hadadnak a reformátusok egyháza, mely a község alvégén emelkedő magaslatról messze vidéknek mutatja nemes idomait.
Ez egyház szakasztott mása a krasznainak, kétségkívül annak hatása alatt épült, de már több gonddal és csínnal.
A hossz-szentély itt is keletnek áll, s a nyolcszög három oldalával záródik, 8,25 m hosszú, 6,70 m széles; de boltozatának kőgerinceit pajzsok nem díszítik. Egyetlen hajója szintén famennyezetes, s hosszúsága 16,44 m, szélessége 9,60 m.
Nyugati oldalán emelkedik a négyes torony, melynek, mint a krasznainak, szintén van gyilkosfolyosója, de falai aránylag vékonyak, s azért már annyira össze vannak repedezve, hogy a harangokat egy külön fakampaniléban kellett elhelyezni.
A tornyot két diagonál,* a hajót és szentélyt hat-hat kéttagú tám erősíti.
Díszesebb pedig a hadadi egyház annyival, hogy ablakainak csúcsíves díszművei megvannak; diadalíve szintén kőbélletű,* erős körte alakú profilja a pillérben is folytatódik, s csak az abakuszból álló fejezet választja el a kettőt; a pillér lábazata egyszerű rézsle, mely később, gúlán ülve, átmegy a négyszögbe. Feltűnő sajátsága még az, hogy ajtaja nem a déli, hanem az északi oldalon áll, mert a község is ez oldalon esik. Az ajtó csúcsíves kőbélletének díszét egy horony s két hengertag képezi, de a horony igen csekély, a dombortagok is alig nagyobbak a negyedkörnél. Az egyház többi részénél, úgy látszik, későbbi.
Ez egyházban hajdan érdekes sírkövek is állottak, de ma már csak két töredék létezik belőlük, nem is itt, hanem az említett kastély kertjében, az üvegház falába illesztve. Mindkettőnek anyaga veresmárvány. Az egyiken csőrsisak felett s két, felfelé álló szarv között, balra tekintő s növő farkas látszik, a sisak foszlányaitól jobbra pedig NIS • I latin betűk, tehát a feliratnak csak egy kis maradványa. A másik töredéken szintén megvan a balra tekintő farkasfej, de az itt is csonka feliratnak betűi minuskul jellegűek. Név, mely a sírkövek s a címer tulajdonosai felől tájékozást nyújtanak, egyik töredéken sem maradt fenn. De mi sem természetesebb, mint hogy a Jakchiak ősbirtokán ama sírkövek címerét a Jakchiakénak tartsuk.
Van ugyan Kusalyi Jakch Györgynek, Szatmár megye alispánjának egy 1358-ban kelt levele, melynek pecsétjén a címer három ék, tehát az ismeretes Gútkeled-féle címer, amint most már oklevelileg is kimutatható, hogy a Jakchiak a Gútkeled nemből származtak. Van ismét egy másik Jakchi-pecsét egy 1463-ban kelt oklevelen, melynek pajzsa ötágú koronát tüntet fel; mindemellett, mivel az említett sírkövek címere ismételve előfordul, több mint valószínű, hogy az nem valamely idegennek, hanem éppen a Jakchiaknak címere, melyet talán a címerosztogatásban is annyira bőkezű Zsigmond királytól nyertek.
Van még Szilágy megyének egy egyháza, mely arról nevezetes, hogy a csúcsíves építészetnek utolsó alkotása e megyében, s talán az egész országban is. Ez a szilágysomlyói római katolikus egyház.
Diadalíve felett, a falba illesztve, egy címer és felirat áll. A címer lehető legegyszerűbb, mint általában a legrégibb címerek: mindössze három ék; a címerpajzs két oldalán pedig S B betűk és 1532.
Úgy a címer, mint a betűk és számok jellege első tekintetre elárulja, hogy eredetiek, s hogy a XVI. századból származnak. Hogy mit jelentenek? Azt világosan megfejti egy másik címer és felirat, mely az egyház hajójában a torony alatti ajtó felett olvasható.
A címer itt is a három ék s mellette a felirat következő:
HOC•OPVS•FECIT•MAG
NIFICVS•STEFA•(NVS)•BATORI•DE•SOMLYO•
VAYVODA•TRANSILVAN(NIAE)
E felirat eredetileg kétségkívül nem itt állt, hanem kívül, az egyház homlokzatán, s áthelyezése alkalmával történhetett, hogy a feliratos kőlap vége a zárójelbe foglalt betűkkel együtt letört. De a felirat értelme így is egész, s a diadalív feliratát kiegészítve oda megy ki, hogy ezen egyházat Somlyai Báthori István erdélyi vajda építtette 1532-ben.
Szentélye a nyolcszög három oldalával záródik; 10,73 m hosszú, 7,60 m széles. A hajó hossza 12,98 m, szélessége 9,20 m.
A szentély késő gót hálóboltozattal bír, terrakotta bordázattal s éppen nem szép ívekkel. A sekrestyét hasonló keresztbolt födi.
A hajó barokk modorban már át van alakítva. Annál csinosabb a torony alatti ajtaja. Három horonnyal bír, s négy hengertaggal, melyek mindenikének külön lábazata van. Az első hengertagot kívül pálca-, belül lemeztag kíséri; a két középső hengertag között két derékszögű pillérke foglal helyet; a negyedik hengertag kívül lemez által van szegélyezve.
Az egyház külsejét, hol még célszerűtlen, sőt veszélyes toldásokkal ki nem forgatták eredetiségéből, támok veszik körül.
Ablakai is már mind átalakítottak.
De az ekképp, úgy alaptervezete, mint főrészeiben csúcsíves egyházon mégis meglátszik az új kor és a reneszánsz ízlés hatása. Nevezetesen azon ajtaján, mely a szentélyből a sekrestyébe nyílik.
Ez ajtó nyílását, befelé, széles profil veszi körül, mely alul derékszögben megfordul. A profilnak ismét széles keretje van, s abban ismétlődő, szép, korai reneszánsz díszítés, mely bal felől oroszlán, jobbról pedig delfin farkából nő ki.
Abban is már az újkor hatása nyilatkozik, hogy az egyház keletelésével többé nem gondoltak. Egész Szilágy megyében s bizonyosan még messze földön is ez az egyetlen középkori egyház, mely nem keletről nyugatra, hanem északról dél felé vonul.
Különben magán az egyházon nincs semmi feltűnő, annál érdekesebbek a helyéhez fűződő történeti nyomok és emlékek.
Háta mögött ugyanis máig megvannak egy keletről nyugatra vonuló, mintegy 14 m hosszú s 6 m széles épület alapfalai, keleti végükön, és csakis ott, támokkal és sokoldalú záródással. Ez utóbbi körülmény egyenesen arra vall, hogy itt hajdan egyház állt, s kétségkívül Somlyónak régi, 1532 előtti egyháza. Minthogy pedig az alapokon tulajdonképpeni szentélynek s a hajó oldalain támoknak semmi nyoma: ez egyház a sokoldalú záródást és itt a támfalakat csak később nyerte; eredetileg még félkörívesen épült, mint a szomszéd újlaki, mellyel együtt tehát visszanyúlik kereszténységünk első korszakába.
Eszerint Somlyónak népe és birtokosai: a Báthoriak, előttük a Puk nemzetség tagjai és még régebben a Vaták mind ide, e már elpusztult egyházba jártak szívüket kitárni, szerelmüket megszentelni, testüknek romlandó sátorát letenni.
Az is érdekes, hogy ez ős egyház méretei, úgy hosszúságban, mint szélességben, teljesen hasonlítanak az újlaki egyházéihoz, amiből következik, hogy Somlyó és Újlak egyenlően kis községek voltak egykoron. De mert Somlyó éppen torkolatánál esett ama hegynyílásnak, mely a Kraszna völgyét a Berettyóéval összeköti, itt a forgalom, az élénkség is nagyobb lőn, ami Somlyót idővel várossá emelte, míg Újlak szerény falu maradt máig.
Visszatérve az egyházhoz meg kell említenem, hogy szent edényei között van egy aranyozott érc úrmutató, mely 60 cm magas, és a középkori csúcsíves szárnyoltárok alakjára készült. Tetejéről a keresztvirág felső része már hiányzik, valamint áttört szárnyaiból is a szentek szobrocskái is elvesztek. Talpa hatkaréjú, s mindenik karéjban egy-egy mellkép van: Krisztus urunk, Szűz Mária s a négy evangélista mellképei. Legfeltűnőbb azonban a felírás, mely a talp aljára van vésve s a következő:
* TATO MONSTRANZY * NALEZI * KOSTELV
* POLESSOWSREMV * ANNO * 1 * 60 * 6
Az úrmutató tehát lengyel eredetű. Hogy került Somlyóra? A Báthoriak lengyelországi összeköttetéseinek révén-e, vagy talán kevésbé törvényes úton például 1657-ben? Ma már nem tudják megmondani.
Somlyónak hajdan, állítólag, két vára volt. Egyik a város felett, a Magura egy szárnyhegyének tetején, úgynevezett fellegvár lett volna, de ez már teljesen elpusztult, s oklevelek sem igazolják létezését. A másik benn a városban, a Kraszna jobb partján állt, körfalainak egy része, azokon belül két csonka kerek bástyatorony s nyugati kapuja felett az emeletes őrház falai részben még megvannak. E kapu ormán két címerpajzs látható, a jobb felőli a Báthori-címerrel, a bal felőlinek pajzsa üres. A vár 1532-ben épült, s így akkori asszonyának, Thelegdy Katalinnak címere állhatott rajta.
Ezen Thelegdy Katalinnak s a fentebb említett, templomépítő Báthori Istvánnak fia, szintén Báthori István, ki két nemzet: a lengyel és magyar történetébe fényes betűkkel írta be nevét, e várban született, s az ő emléke még tiszteltebbé teszi e romokat.
Fényes nemzetségének utolsó sarja is, Báthori Zsófia innen indult nászútjára, mely őt II. Rákóczi György karjaiba vezette.
Több Báthori azután nem lépte át többé sem a vár, sem az ősi egyház küszöbét.
Magyar ember, ha Erdélyben s a vele szomszédos megyékben figyelmesen körülnéz, nemzetiség dolgában nagyon szomorú tapasztalatokat szerez.
De tán másképp lesz ezután, ha nemcsak iskoláinkban, hanem családaink tűzhelyénél is a hazai történetre s általa a nemzeti érzület ápolására több gondot fordítunk. Annál könnyebben s annál több sikerrel tehetjük ezt, mert alig van hazánkban község, melynek határán ne találkoznék oly rom vagy épület, oly nyom vagy emlék, amely a magyar szívet megdobogtatja.
Íme, az aránylag kicsiny Szilágy megyében is mennyi emlékünk áll még az óromán bazilikától kezdve a reneszánsz ízlésű alkotásokig! Csak ne járnánk el mellettük hidegen; csak ne felednők belevonni őket előadásaink, beszélgetéseink vagy akár regéink szövegébe.
Atyáink, kiket a krónikák vagy oklevelek száraz előadásai után csak mintegy külsőleg ismerhetünk meg, a műemlékeken feltárják előttünk szívük és gondolkozásuk egész szellemvilágát. Ez ódon épületek falairól az ő vallásosságuk és hazafiságuk, az ő gyöngédségük és családiasságuk, valamint műérzékük és ízlésük szól hozzánk meghatóan, az erő, az eredetiség, az összhang s a báj kifejezésével.
Szerencsésnek érzem magamat, hogy Szilágy megye műemlékeit a t. Akadémiának bemutathattam, s becsüket talán azáltal is emelve, jövőnk legerősebb biztosítékának, a magyar történeti szellemnek ébren tartásához én is hozzájárulhattam.
1887