Kövér Béla+

Az „erdélyi” zománcról

Az első szakember, aki az erdélyi zománc sajátszerűségét fölismerte és róla írt, Bock* volt. Sajátszerű jellegét onnan származtatja, hogy ez ötvösgyakorlat, függetlenül az olasz és német befolyástól, Erdélyben, a török határ szomszédságában keletkezett, és századokon át külső behatásoktól zavartalanul fejlődhetett. 1807-ben a párizsi kiállításon Rómer ily zománcműveket is bemutatott. E kiállítás alkalmából Henszlmann francia nyelven értekezett a magyarországi zománcművekről.* A francia szakértők először szereztek tudomást arról, hogy Magyarországon valamikor sajátos ötvösség létezett. Henszlmann cikkében a bemutatott zománcos ékszerek magyar eredetét, igen helyesen, azzal az érvvel vitatta, hogy azok a magyar díszöltözethez készültek, utalt arra, hogy hazánkban az ötvösség országszerte virágzott, hogy az ékszerek elnevezései magyarok. Ezután leírja magát a technikát. E leírás az erdélyi zománc első jellemzési kísérlete.

Az 1873. évi bécsi világkiállítás magyarországi amatőr osztályában meglehetős sok keretes zománcmű volt együtt, s akkor ezek élénken foglalkoztatták tudósainkat. Egy időben három tudósunk egyszerre foglalkozott a keretes zománc problémájával. Pulszky Ferenc említi:* „A XVI. és XVII. században egy kifejlődött technikával ismerkedünk meg, mely a rekeszzománc- és filigránmunka-művészet kombinációjából ered. Az arany- vagy ezüstlapra stílszerűleg reá van forrasztva a filigrán, mely ismét rekeszzománc díszítményekkel ékesíttetik. Az ily stílben készült boglárok, övek, mentekötők nem éppen ritkák, különösen Erdélyben, hol az ötvösműipar e neme leginkább a XVII. században dívott.” Folytatólag utal arra, hogy az iparművészet ez ága Erdélyben a nemzeti fejedelmek korában dívik, és legszebb emlékének tartja azt a zománcos aranykelyhet, melyet 1645-ben Rákóczi György a kolozsvári reformált egyháznak ajándékozott. Ezután említi, hogy szerette volna az erdélyi zománcok stílusát sajátlagos magyar stílusnak nevezni, de nagy csudálkozására az orosz műkedvelők bécsi kiállításában (1873) hasonló műveket látott, és e rokonságot hajlandó arra magyarázni, hogy a bizánci tradíciók s a keleti befolyások a szomszédságból csakúgy hatottak Oroszországra, mint Erdélyre.

Ipolyi a középkor művészetével, melyet egyedül kedvel, a XVI. század óta beállított művészeti fejlődéseket hanyatlásoknak tekinti. Különbséget lát ez időszakban Magyar- és Erdélyország között, az előbbi követi a németországi divatot. Ellenben az elzártabb és saját fejedelmei alatt inkább a Kelettel érintkező Erdélyben a zománcmű még tovább is gyakorlatban marad és keresett, csakhogy rajta is az általános hanyatlás erőt vett.

Henszlmann a bécsi magyar amatőr osztálynak szentelt nagy művében külön fejezetben foglalkozik az erdélyi zománccal. Ismétli nézetét, melyet e zománcfajról 1867-ben nyilvánított. Neki is föltűnt a rokonság bizonyos orosz- és bizonyos magyarországi zománcok között, melyet azáltal iparkodik megmagyarázni, hogy Mátyás király küldött Oroszországba ötvösöket.

1880-ban a történeti társulat is napirendjére tűzte a zománc kérdését, és Deák Farkas adta itt elé a zománc történetének tanulmánya érdekében külföldre tett utazásának eredményeit.*

A szakférfiak folyton erdélyi zománcról szóltak, és azt képzelték, hogy ez olyan zománctechnika volt, melyet már a régiek is valami más, a közönséges magyar zománcművességtől eltérő, különálló, sajátos gyakorlatnak véltek.

Pedig ismerték a magyar és erdélyi céhek fönnmaradt szabályait, Kecskeméti Péter ötvöskönyvét, valamint az 1716. évi magyar verses munkát „Az Ötvös Mesterségről való vezekedés”-ről, ahol sűrűn van szó mindenféléről, ami a zománcozásra tartozik, de soha egy árva szó sincs valami különleges erdélyi technikáról.

Legföljebb talán Belényesinek, Bornemissza Anna udvari ötvösének szavaiból lehetne valami helyi jellegre következtetni. A művész az egyik számadási tételhez megjegyzi: „a magunk módjára csináltatott zománcos kupa” – és itt nyilván valami sajátos helyi gyakorlatról lehet szó; de vajon Belényesi csak a saját műhelyét, vagy a fejedelmi udvar számára dolgozó ötvösök módját, avagy esetleg az erdélyi ötvösök külön módját értette-e, vitás kérdés lehet. A szóbeli magyarázat nehézségeihez hozzájárul még az a kétség, hogy vajon a XVIL század nyolcvanas éveiben Erdélyben dívó többnemű zománcművességi gyakorlatok melyikére gondoljunk.

1884-ben, Ballagi jeles magyarázata kíséretében, részletesen megismerkedtünk Kecskeméti Vitéz Péter ötvöskönyvével.* Ez az ötvös 1640 óta Nagyszebenben, 1644 óta Brassóban, 1653 körül Gyulafehérvárott és 1654-ben Kolozsvárott időzött, és mindenütt jeles ötvösöknél tanult. Tizennégy évi legénykedése alatt sok hasznos ismeretet gyűjtött, melyet Kassán szerkesztett könyvében föl is jegyzett. Hogyha ő mint magyarföldi ötvös Erdélyben valami külön erdélyi zománccal megismerkedik, azt bizonyosan el nem hallgatta volna, amiért is hallgatását elégséges indoknak véljük azon föltevésre, hogy Erdély zománcgyakorlata a XVII. században nem különbözhetett lényegesen a magyarországitól.

Ugyanazt a mély hallgatást találjuk az erdélyi zománcról számos erdélyi és magyarországi régi leltárakban.

Azt kell tehát hinnünk, hogy erdélyi zománc mint ilyen nem létezett. Az erdélyi zománc elnevezésének legsűrűbb terjesztői a régiségeket utánzó némely budapesti ötvösök voltak, kik az 1867. évi kiegyezés óta magyar díszöltönyökhöz sokat keresett régi zománcos ékszereket nagy mennyiségben gyártották.

A technika eredete iránt, melyet erdélyi zománcnak neveztek, különbözők a fölfogások. Ez nagyon természetes, mert senki sem tudhatja, hogy hol és mikor kezdték legelőször.

Azonban úgy látszik, hogy van egy adatunk a XVI. századból, mely az újfajta technika keletkezési korát megközelíti, és azt vélem, hogy a debreceni ötvösök régi céhszabályában.

Debrecen ötvöseinek céhszabálya megelőzi az 1557. évet; két formában találjuk, 1557-ből és 1600-ból.

A XXXVI. articulus az „ötvösművek jutalmáról” szól: „az virágos, gyöngyös zománcos ezüstműnek gerájátúl tíz forint, az melyek kapcsok, pártaövek etc., kik az előtt való üdőkben nem elannyira, az mint most kezdettek és naponként az embörök gondolnák”.

A szöveg egy új divat keletkezéséről szól, arról a divatról, mely a zománcot hazánkban a magyar díszöltözetre alkalmazza. Ez az új divat pedig a XVI. század közepe táján indulhatott meg, mert mint valami modern szokást mutatja be a céhszabály.

Megtörtént tehát, amit a divat történetében máskor is tapasztalunk: mikor az új divat keletkezett, a magyar úri rend divatja, ez megteremtette magának azokat a technikákat, melyekre szüksége volt. A magyar úri divat új föllendülése alighanem az erdélyi magyar udvar fölállításával függött össze. Ez oly föltevés, mely megfejtené azt is, hogy miért gyakorolják az új divattal járó zománcékítést leginkább az erdélyi ötvösök.

De miként az úri dísz nem szorítkozik Erdélyre, hanem országszerte dívik, úgy az öltözeteket ékítő ötvösgyakorlat sem szorítkozik Erdélyre, hanem ismerete és alkalmazása gyorsan meghonosult hazánk minden valamirevaló ötvösségi gócpontján. Nem is tartjuk meglepőnek, hogy Debrecenben bukkanunk első tanúságára. Éppúgy akadhatnánk már a XVI. század közepe táján nyomaira Kassán, Pozsonyban vagy egyéb magyarországi helyen; mert zománcos forgók, boglárok, mentekötők, övek s hasonló díszek minden magyar vidéken kellettek. A debreceniek világosan mondják, hogy a zománc új divatját ez ékszereken alkalmazzák „újabb idők óta”.

Amennyire az új technikát a datálható emlékekből (1600 körül) ismerjük, az merően más, mint a sodronyzománc. Más a zománc foglalása, mások a színek, mások a mustrák, más az alkalmazása. Talán az, hogy ékszereken lépett föl először, volt kezdettől fogva a döntő mozzanat a foglalás alakítására. Az ékszert alkotó ezüstlemez szélét keretté fölhajtották, vagy a szélére ezüstszalagot forrasztottak, ez óvta a keret mélyébe fektetett zománc felületét a sérülésektől. Úgy látjuk, hogy az ily keretekbe legrégibb datálható emlékeinken csak egy-egy zománcszínt fektettek. A keretekkel virágokat és leveleket alakítanak, melyekre gyakran XVII. századi dekoratív hazai festészetünkben, faragásainkban és hímzéseinkben is ráismerünk. Az ötvösök eleinte kevés színnel érik be, és legföljebb egy-egy türkizt vagy más igazi vagy utánzott követ raknak a zománcművek közé, vagy a keret fölé, hogy az élénkebben hasson. A kövek eztán is a hazai öltözeteken szereplő zománcos ékszereknek mindvégig hű kísérői. Nem tudjuk, vajon a „drót” és „bőrtűs”* mű is már kezdettől fogva oly hű szövetségese volt-e a keretes zománcnak, mint amilyennek a XVII. század folyamatán mutatkozik.

A technika virágzó korában a kék, fehér, sárga vagy lila szín virágokat gyakran luminálják, más színű zománcos pettyekkel vagy vonalkákkal festik fölül, így igen változatos színskála alkalmazásával fölötte élénk hatásokat tudnak elérni, azonkívül sokszínű, áttört művű virágok vagy bokréták pompáját nagyban emelik az aranyozott alap és a finom sodronytekercsek, a gömböcsös végű sodronyos indák s más filigránidomok, melyek szintén aranyozott alapról emelkednek, és gyakran körülfogják a zománcos növénydekorációt: így nemes kövek társaságában a filigrán s a zománcok együttesen a legélénkebb színhatásokat keltik.

Hazánkban az ékszerészetnek kevés oly virágzó kora volt, mint éppen a XVII. század. Nem kell hinni, hogy a keretes zománc kizárólag uralkodik. Rajta kívül a boglárokon, násfákon, kösöntyűkön és sajátszerű csokrokon, melyek szintén a magyar hölgyek és urak öltözetét ékítették, egyéb zománcfajok is ékeskednek.* Tévedés volna azt hinni, hogy azok mind Prágából, Bécsből vagy Augsburgból kerültek hozzánk; ellenkezőleg, gyakran a boglárok és násfák sajátos hazai formái is arról tanúskodnak, hogy itt készültek.

A keretes zománc jellemzésére bemutatunk néhány jellemző példányt, és utalunk néhány datált műre, mely korhatározásoknál némileg biztos alapul szolgálhat.

Két fontos emléken kezdjük a bemutatást. Egyik Báthori István országbíró, a másik Kemény János fejedelem kardja. Mindegyik kard hüvelyét és markolatát keretes zománcú virágok ékítik. A markolat végén, hátán s keresztvasán s a hüvely külső oldalán ülő virágok zománca sötétkék és áttetsző zöld. A virágok rajza és a zománc színezése annyira összevág a Báthori-féle kard rokon díszeivel, hogy alighanem ugyanazon műhelyből ered, csakhogy a Kemény kardján nagyobb fölületre terjednek a hüvely zománcos lemezei. Mindkét kardon a zománcokhoz apró bőrtűk, gömböcsök és türkizek járulnak.

Két emléket idézünk, amikor billikomok díszítésére használták.

Egyik Rákóczi György aranypohara a kolozsvári református egyház birtokában.

A másik Rákóczi-emlék egy zománcos kancsó; egy tizenkét szegű vastag cseh üvegpohárból metszett díszítményekkel, mely ezüstbe van foglalva és kivert munka borítja, mely festett és rekeszzománccal ékes. A kancsó fedelének belső részébe I. Rákóczi Ferenc címere és teljes címe van bevésve; e kancsó bizonyítja, mily kitűnő volt még a zománcozás, úgy sima, mint sodronyos rekeszekben, míg a festett zománc XIV. Lajos korabeli francia ízlésre emlékeztet. Egész magassága 25 cm, alján átmérője 12,5 cm. A vastag falú, kristályüvegű pohár hatoldalú, egyik oldalába két madár van vésve, másikába város látképe, a többibe girlandok. Aranyozott ezüstpálcák keretelik be kívül a poharat, a pálcák tövén szárnyas angyalfők. Alul keret szegélyezi a mezőket, és a mezőket keretes zománcú virágok töltik ki, a zománcok színei kétféle kék, barna és zöld. Födelén aranyozott alapon ugyanoly virágok töltik ki a hat mezőt és födelét, párkánydísz összesen hat girlandos mezővel szegélyezi körül, trébelt művű mezők áttört művű keretes mezőkkel váltakoznak, a zománcszínek: piros, kétféle kék és rajta sárga pettyek. A kancsó lábán is ily párkány vonul, és rajta ugyanazok a zománcos díszek ismétlődnek. Födele közepéből zománcos virág áll ki. Füle hátát keretes zománcú girlandok ékítik, a zománcszínek: világosabb és sötétebb zöld, kék és viola. A külső szegélyző keretét hol vékony lemezkék, hol sodrott szálak képezik; a háttér mindig aranyozott. A fül tövében üres címerlemez; a födél belsején Rákóczi címere és körirat bevésve és vésés után aranyozva.

Befejezésül még csak a gróf Mikó Imre adományából az Erdélyi Múzeumba jutott zománcos kelyhet említjük. Lábát és kupáját áttört művű zománcos virágok borítják, melyek naturalisztikus idomúak, és erős fölülfestésükkel bizonyára már a hazai zománctechnikának azt a fejlődési szakaszát képviselik, mikor sajátos jellege háttérbe lép, és a Közép-Európa több helyén, Németországban és Ausztriában virágzott „festő” zománc hazánkban is uralomra jut. Ez a technika a zománcszíneket úgy kezeli, mint a festő az ő festékeit, a miniatűrfestéssel versenyez, s nagyrészt annak befolyása alatt fejlődik. Hazánkban annál könnyebben kaphatták föl ötvöseink, mert az emlékek tanúsága szerint már a XVI. század eleje óta ismerték a fölülfestést, és korlátoltan gyakorolták, a XVII. század második felében pedig minden valamirevaló ötvösnek a veressel, feketével, zölddel és kékkel való luminálásban, amint e technikai ügyességet nevezték, jártasnak kellett lennie, amiről az emlékeken kívül Kecskeméti ötvöskönyve bőséges tanúságot szolgáltat. Miként lehetetlen a keretes zománc kezdetét egész biztossággal megállapítani, úgy azt sem tudhatjuk, hogy mikor ment ki teljesen a divatból. Alighanem akkor szállott alá, mikor a XVIII. század közepe táján a rokokó ízlés állott be.

Keresztre feszítési jelenet a nagyszebeni templomból

Zilah város címere

Sebastian Hann szebeni ötvös kupája a XVII. századból

A nagyszebeni ev. templom egyik XVII. századi kelyhe

Ezúttal kétszáz éves sajátszerű zománcgyakorlatunkat hiteles emlékek alapján kívántuk jellemezni. E jellemzés oly változatos képet nyújtott, mely azt a föltevést engedi meg, hogy műhelyek és kisebb korszakok szerint a gyakorlat változott. Az ékszerek sokszor nélkülözik az ötvösök hitelesítő bélyegeit, és ötvöseink talán sohasem vándoroltak annyit, mint ez utóbbi századokban, eltanulván egymás modorát, mire ismét Kecskeméti találó példa.

Feladat továbbá azon befolyás kimutatása, melyet általános szóval keleti hatásnak szoktak nevezni. Tudjuk, hogy Konstantinápolyból sűrűn hozattak főuraink ötvösműveket, azt is tudjuk, hogy törökországi ötvösök hazánkban is működtek.

Végül zománcos technikánk külföldi hódításai is érdemlik figyelmünket; kétségtelen, hogy voltak ily hódításaink nemcsak a közeli délre és keletre eső félig művelt országok felé, de Lengyel- és Németországba is vitték azt oda származott ötvöseink.

1895




Hátra Kezdőlap Előre