Ez a közlemény néhány olyan XVII. századi erdélyi magyar templomi mennyezet- és karzatfestményről szól, melyekről nagyon kevés jelent meg eddig az ezen a téren nem túlságosan gazdag irodalmunkban.
Tárgyalásunkban időrendet tartunk, mert a sorra kerülő anyagnak csak egy része osztályozható a mesterek vagy az ízlésrokonság alapján, s ezek egy része időrendben is egymás mellé jut.
A legrégibb erdélyi olyan magyar karzatdíszítmény, mely 1898-ig még eredeti helyén szolgálta rendeltetését, a sövényfalvi református templom kis szentélykarzatán volt, 1609-ből.
Maga a templom közvetlenül az 1241–42-i nagy mongol-tatárjárás után készült, egyszerű, szegényes kis épület volt, sokszögben záródó szentéllyel. Ebbe a szentélybe körülbelül éppen az egykori oltár helyére, egy mindössze kilenc darab deszkából álló, alul és felül párkányzott, legfennebb egyméternyi magas kiskarzat épült. A karzatdeszkák piros párkányai közt sárga alapon egy pirossal festett, még gótizáló érzéseket sugárzó, stilizált, fekete körvonalú, piros díszítmény futott végig. A kopott gyantáros deszkák egyikén jellegzetes XVII. századi stilizálásban az 16.. megcsonkult évszám, más két deszkán nagy P. S. névbetű állott, mely valószínűleg a karzatkészíttető patrónus nevét rejtette. A karzat alsó padlódeszkájának lefelé néző lapjaira a megcsonkult évszámmal rokon számjegyekkel az 1609 dátum állott feketével fölfestve. Ezt az évszámot a karzatfestmény születése évjelzőjének tekinthetjük.
Az egyszerű kis emlék aztán majdnem háromszáz év után, 1899-ben kikerült a régi helyéről. Sövényfalván akkor új református templomot építettek, s a műemlékek értékéről tájékozatlan, alföldi származású pap – aki egyébként buzgó és jó lelkipásztor volt – kérés és figyelmeztetés ellenére sem tétette félre az Erdélyi Múzeum Régiségtára számára a becses karzatdeszkákat, hanem potom áron elárvereztette a faluban. Így egy román földműves kezére jutottak, aki aztán méhkastartója elejére szegezte föl azokat díszítésnek, s ott idővel elpusztultak.*
*
A ma is eredeti helyén álló erdélyi magyar mennyezetfestmények közül az 1613-ban készült csíkdelnei római katolikus Szent János-templom mennyezetfestménye a legrégibb s egyszersmind egyik legnagyobb és legszebb emlékünk. A templom, mely őrzi, a falutól távol, magánosan áll a mezőben, s benne csak időnként tartanak istentiszteletet. A mai csíkdelneinek nevezett Szent János-templom ugyanis régen közös szentegyháza volt Csíkcsicsónak, Csíkdelnének és Csíkpálfalvának. Ezek közül a legnépesebb Csicsó 1783-ban alakult önálló egyházközséggé, de a más két faluban is a lakosság kényelmére már rég új templom, illetőleg kápolna épült, s a közös öreg templomot kegyeletből tartják fönn. Ennek a régi templomnak a mennyezetét Köpeczi Sebestyén József még 1931-ben teljesen lefényképezte, kevéssel utóbb Vámszer Géza lefestette, és 103 négyszögmintalapjából negyvenet, ha nem is színesen, de jól kiadott s általánosságban leírt, úgyhogy a mennyezetminták és -színek legalább ily módon már nincsenek teljesen kitéve az elpusztulás veszélyének.*
A mennyezet festőjéről semmit sem tudunk. Sok finom mintája azonban olyan ízlésre s a kivitel oly gyakorlott kézre vall, hogy az egészet nagyon jó mester alkotásának kell tekintenünk, aki főleg mintakincsében ma már eléggé meg nem becsülhető értéket hagyott reánk.
Nem tudunk bizonyosat a mennyezet festetőjéről sem. A nyomok azonban a szárhegyi Lázár család rég kihalt csíkcsicsói ága s ebből is főleg özv. Petki Farkasné Csicsói Lázár Erzsébet, a II. Rákóczi György alatt és Apafi Mihály fejedelemsége kezdetén nagy szerepet játszott Petki István csíki kapitány, királybíró, majd székely generális édesanyja felé vezetnek. A mennyezet festése idején ugyanis a csicsói Lázárok a már említett három falun kívül mint főemberek, birtokosok voltak a közeli Csomortányban+, Borsován és a távoli Lázárfalván is, s a Szent János-templomnak mint legvagyonosabb primorok kétségtelenül ők voltak a fő patrónusai.
Azonban az 1599-től kezdődő évtized súlyos megpróbáltatásokat hozott reájuk. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárában őrzött báró Bálintitt-levéltár néhány darabja bepillantást enged ezekbe, és belőlük következtetni tudunk a Szent János-templom művészi mennyezetfestménye létrejöttének körülményeire s valószínű készíttetőjére.
Néhány évvel a mennyezet festetése előtt, 1608. június 25-én özv. Petki Farkasné Lázár Erzsébet a Segesvár melletti Fejér-egyházán megjelent Báthori Gábor fejedelem ítélőmestere előtt, s előadta, hogy azelőtt négy évvel, 1604-ben, június 24-e táján Csíkdelne összes lófő nemes és szabad székely lakói az ő Thormás tava nevű határrészben fekvő szántóföldjeit erőszakosan elfoglalták. Ez a foglalás nagy valószínűséggel két dologgal függ össze. Báthori Zsigmond 1601 utolsó napján kiállította a csíki székelyek harmadik rendjének új szabadságlevelét. Ezt az érdekelt székelyek nagy része úgy értelmezte, hogy az 1562-i székely lázadás leverésekor a harmadik rendtől az uralkodónak és a kincstárnak foglalt régi földek e szabadságlevél alapján visszaszállanak reájuk, s több ilyen földet visszavettek adományos nemes gazdáitól. Úgy látszik azonban, hogy amíg Csicsón és Delnén ott élt a hatalmas „nagy Lázár János” fia, Egyed, vele szemben nem mertek föllépni. De közben a folytonos hadakozás miatt a földek parlagon maradtak, éhínség ütött ki, Lázár Egyed pedig 1603. július 17-én a brassai csatában Székely Mózes mellett elesett. Most aztán az országban a rabló hajdú, rác, vallon és havasalföldi hadak járása nyomán évek óta tartó zavarokban és bizonytalanságban a fékjét már előbb is többször elveszített, kis látókörű és fegyelmetlen, szegényebb csíki székelység Delnén is elérkezettnek vélhette az időt arra, hogy a zavarokban talán elmenekült Lázár Erzsébet javaira, melyek valószínűleg pusztán és megműveletlenül, de mindenesetre védelem nélkül maradtak, a zavarosban halászva reá tegye a kezét. Ez 1604 Szent János napja táján történt, s viszont abból, hogy Lázár Erzsébet panaszát oly későn, évek után tette meg, az látszik, hogy férjének 1607-ben történt halálával szorult reá újra saját családi vagyonára. De ekkor már új támadás is érte. Mert amíg régi sérelme orvoslásáért panaszra járt, azalatt Csicsón és környékén „a minemű saját és őstől maradt jószágot és örökséget az megholt ura idejében Csíkszékben békességesen bírtanak, megnevezett ura halála után egynehány székely atyafiak, látván az exponensnek gyámoltalan voltát, örökségét, jószágát ez kikelet tájban hatalmasul tőle elfoglalták”.
Mindkét ügyben intézkedés történt az özvegy érdekében, s az első esetben talán hosszabb pörösködés, a másodikban fél év után egyezség következett. Végeredményben ma már csak azt tudjuk, hogy özv. Petki Farkasné két fiának delnei részét 1617-ben átadta Nagy Balázsnak, míg csicsói jószága utóbb Petki-örökséggé vált.
A Szent János-templom hívei közül mindenesetre Lázár Erzsébet volt az, akire módja és viszontagságos élete mellett elsősorban gondolhatunk, midőn a templom szép mennyezete megrendelőjét keressük. Rajta kívül még talán Csicsói Kelemen Mihály, Csík-, Gyergyó-, és Kászon-szék e tájbeli főkirálybírája jöhetne módja után patrónusszámba. De az ő szerepléséről általában keveset s ebben olyanról semmit sem tudunk, mely ilyenféle tevékenységére valamilyen támasztékot nyújtana. A templomhoz tartozó három falu székely lófői és szabadosai pedig a másfél évtizedes országos bajok után semmi esetre se lehettek olyan vagyoni állapotban, hogy a templom legszükségesebb javítási költségein túl a nem olcsó művészi mennyezetfestés esetében komolyan gondolhatnánk reájuk. Ellenben Lázár Erzsébetnek ismerjük megpróbáltatásait és viszontagságait, melyek a kor szokása szerint valamilyen fogadalomra indíthatták, s vagyoni ügyei rendezésével 1613-ig annyira rendbe jöhetett, hogy a nehéz években bizonyára elhanyagolt Szent János-templomra áldozhatott. Csíkban a legszámottevőbb emlékeknél másutt is a patrónusok hozták a legtöbb áldozatot. Ezért a már elmondottak alapján a Szent János-templom pártfogói között mindenesetre őt állíthatjuk az első helyre. Föltehető, hogy 1603-ban elesett Egyed testvére – kinek ő örököse is volt – és 1607-ben meghalt férje emlékére és lelkiüdvéért áldozott. De talán a kegyelet és hálaadás érzésén kívül a megbékülés akarata is vezette lelkét, midőn ősei, rokonai, saját és gyermekei ima- és talán nyugvóhelyét díszítve, a költségek vállalásával megnyert pörei után jó érzést és engesztelődést kívánt teremteni maga és gyermekei iránt azok között, kiknek ily szépet alkottatott.
A csíkdelnei mennyezetfestménynek mintakincse értékére és színei szépségére méltó társa a Maros-Torda megyei Gyalakuta+ református templomának nagybecsű, szép mennyezetfestménye. Ez a ritka értékű műkincs a régi székely Maros-szék déli szélén, a Kis-Küküllő völgyében, s éppen a folyó árterére, körülbelül a XIV. század második felében épült, csúcsíves ízlésű templom szentélyét díszíti.
Mélyített négyszögű kazettaterekben hosszában 9, szélességében 8, tehát összesen 72 változatos, színes mennyezetminta sorakozik a hossz-szentély fölött, s ezekhez a szentélyzáródásban még 8 téglalap és 6 háromszögű festett mennyezetkép csatlakozik. Így az egész mennyezetfestmény 86 festett deszka mintalapból áll, melyeket minden mintatérnél fekete-piros léckeret szegélyez. Sajnos az idő ezt a gyönyörű emléket súlyosan megviselte. Sok tábláján a régi beázások meghorpasztották a deszkalapokat, megrongálták a finom mintákat, s kiáztatták vagy elhalványították a gyönyörű színeket. A tábláknak mintegy fele azonban megtartotta a mennyezet hajdani szépségének vonásait és színeit, s ezek alapján csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk erről a nem közönséges, egykor szín- és virágpompás művészi alkotásról, mely történelmi vonatkozásainál fogva is egyik legbecsesebb ilynemű emlékünk.
Ez a mennyezetfestmény ugyanis Bethlen Gábor, a legnagyobb erdélyi fejedelem korának három reánk maradt ily emlékéből valószínűleg éppen az ő gyulafehérvári fejedelmi palotája és alvinci kastélya rég elpusztult mintáit vagy legalábbis azok egy részét őrizte meg.
A templomhajó felé eső első, tehát nyugati sort észak-déli irányban hosszabb, kelet-nyugatra rövidebb oldalú, világoszöld alapú téglalapokon sajátságos pikkely- vagy inkább lemezdíszes piros körmotívumok töltik be, melyeknek a központjukba helyezett egy-egy fehér pont olyan színezetet nyújt, mintha valamennyit külön fölszegezték volna. E keretsor után a következő hat mintasor külön egységet képez, s négyféle uralkodó mintája van.
Ezekből a második sor 2., 3., 6. és 8. mintája egy alapjában U betűhöz hasonló, de lantszerűen kihajló, szalagosan alakított díszítménybe helyezett, minden mintánál azonos típusú, de részleteiben és színeiben változó, stilizált reneszánsz levélcsokor, mely minden mintalapon észak–déli irányban nyílik. A szalagdíszbe foglalt fő motívumot közepe táján három olyan gömböcskéből alkotott nyélgomb- (nodus-) díszítmény tagolja, melyről kétoldalt finom vonalú levéldísz hajlik vissza. Ugyanezt a mintát találjuk a harmadik sor ötödik téglalapján, míg a hetedik sor hasonló mintája szembefordult, s ez ismétlődik a negyedik sor első mintáján is.
Ebben a negyedik sorban jelenik meg először egy rokon díszítmény, melynek fő motívuma szintén nodusszal tagolt, de az előbbivel nem azonos színes reneszánsz levélcsokor. Ezt már nem kihajló U-, hanem kettészelt O-szerűen alkalmazott szalagos díszítmény kereteli. Ez tölti be a negyedik sor északról délre számított 3., 4., 6., 8., valamint az ötödik sor 7. téglalapját is. E két minta úgy hat, mintha egy szép kézirat vagy nyomtatvány díszített nagy U és O kezdőbetűit nagyította volna a festő óriásivá.
A hatodik sorban lépnek fel azok az előbbivel ismét rokon, de erősen stilizált, meghajtott, szinte törött szalagkeretű s közepükön nyélgombos levéldíszcsokrok, melyekkel rokon díszítményekkel kis formában Bocskai István korában és az 1640-es évek több erdélyi címeres nemeslevelének keretdíszein találkozunk.
Más természetű, szabadabb és könnyedebb mintát nyújtanak azok a nagy, háromszirmos, császárszakállszerű stilizált reneszánsz virágokkal díszes mennyezetlapok, melyek a második sor 2. és 7., a harmadik sor 1., 3., 4. és 8., valamint a negyedik sor 2. és az ötödik sor 1. tábláját díszítik. Ezeket a nagy méreteik ellenére is könnyed virágokat a természetesség felé hajlás jellemzi, míg leveleik erősen stilizáltak. Testvére ezeknek, de sokkal alakítottabb virágokkal a második sor 6. táblájának díszítménye, mely szomszédjával – a szintén önálló negyedik tábla mintájával – a mennyezet egyik legszebb darabját nyújtja. Ugyanez a virágmotívum fölbukkan a hetedik táblasor 2. és 7. téglalapján is, de mindenik más-más alakításban és más kísérettel. A minták elhelyezésének változatossága és halványpiros, majd ibolyába menő színeik finomsága különös bájt kölcsönöz ezeknek a szabad kézzel, sablon nélkül készült lapoknak, melyek egy gazdag képzeletű művész biztos kezének s istenáldotta színérzékének bizonyságai.
Az ötödik és hatodik kazettasor közepéből, új virágmotívumok környezetéből a tér síkjából egy erősen kiemelkedő nagyobb kazetta a donátorról és a mennyezet készíttetése idejéből nyújt fölvilágosítást. A címeres kazettalapot nyugatról két kisebb, keletről két vaskosabb, nagyjában egyenes és szembefordított L alakú tábla kereteli, melyek közül a két kisebb nyugatin izmos babérlevél- és babérbogyó-motívum, a keleti nagyobbikon könnyedebb levéldísz van. Ezek s világosabb színezésük így a középen levő címeres táblát még jobban kiemelik.
Maga a kazetta címere kék pajzs aljában leveles koronából növekvő, jobbra fordult fehér egyszarvú. A szembefordult koronás nyílt sisak dísze a jobbra fordult növekvő egyszarvú, s a pajzsot kétoldalt tulipánokba átmenő takarószerű díszítés övezi. Az egész címert pedig a festő egy nagy levél- és virágdíszből, valamint reneszánsz gyöngyművekből álló koszorúba foglalta, melynek alsó szélesebb, levelekből és gyümölcsökből álló részén az 1625. évszám olvasható. A négyzetnél kevéssel magasabb tábla szögleteit az olasz koszorú körül egy-egy szárnyas angyalfej tölti ki.
Két sorral alább, a hetedik sornak negyedik téglalapján még egy címert találunk. A reneszánsz pajzs mezejében cölöp helyén ötször hajló, koronás fejű szürke kígyó áll. Fejétől címertanilag jobbra B, balra S betű látható. A pajzs fölött koronaszerűen képzett akantuszlevél-csoport díszlik, s alatta a pajzsot tulipánokba átmenő, takarószerű díszítés övezi.
A donátor címerén nincsen név vagy névbetű. Tudjuk azonban, hogy a mennyezetfestmény készítésének 1625-tel jelölt évében Gyalakuta ura Szövérdi Gáspár János, Maros-széknek egy időben főkapitánya, királybírája, utóbb Bethlen Gáborné, majd a fejedelem udvarmestere és török portai követe volt. A gyalakúti templomban ott van egyszarvas címerével ellátott, feliratos síremléke is. A mennyezet Bethlen-címere mellett olvasható B S betűk az ő második feleségének, Bethlen Zsófiának névbetűi. Kétségtelen tehát, hogy itt Szövérdi Gáspár János és felesége címereivel van dolgunk, s amint azt a főhelyen erősen kihangsúlyozott címer jelzi: a mennyezetet Gáspár János készíttette.
A Bethlen Zsófia címere után következő 8. és 9. sor egészen más mintákat és hatást nyújt, mint az első hat kazettasor.
Már a Gáspár János címerét keretelő két fordított L alakú nyugati kazetta mindkét sarkán egy-egy nagy pirosas violaszerű, hatszirmú stilizált virágot találunk, melyeket téglalapterük sarkából az átlók irányában festett tértöltő levéldíszek kísérnek. Ez a virágmotívum a mennyezet 8. és 9. sorában egy akantusszerű levélcsokorral állandóan úgy váltakozik, hogy egyik sor virággal, a másik levéllel kezdődve, e minták sakktáblaszerű elrendezésben, szabályosan cserélődnek. Ezek a minták is szabadkézzel készültek, minden darabnál apró eltéréseket mutatnak, s színezésük is váltakozó.
Ez a két sor az előtte lévő tér már ismertetett mintáitól elég élesen elkülönül, s úgy hat, mintha ezen a mennyezeten két külön terem, vagy inkább egy terem és egy folyosó díszeit helyezték volna egymás mellé.
Az utánuk következő lapokon új díszítményelem nem lép föl, csak az eddigiek ismétlődnek. A hat háromszöglap tértöltő mintáinak is csak jelentéktelen szerepe van.
*
Ha végigélvezzük a gyalakúti mennyezet szépségeit, szomorúan látjuk pusztulását, és önkéntelenül hálával gondolunk azokra, akiknek ezt a még romlásában is megragadó alkotást köszönhetjük.
Közülük a mennyezet készíttetőjét könnyű megállapítani: a főhelyre alkalmazott címer kétségtelenné teszi, hogy a megrendelő, a donátor Gáspár János volt. Nagy valószínűséggel megállapítható azonban a szép mennyezet festője is.
Szövérdi Gáspár Jánosról – kit utóbb többször gyalakúti előnévvel is emlegetnek – már Orbán Balázs megírta, hogy korának nevezetes embere volt; ugyanő vázolta életrajzát is. Gróf Lázár Miklós pedig a székelyszéki főtisztekről szóló kéziratos művében feldolgozta az 1880-as évek végéig a róla ismeretes adatokat. Gáspár János a gyalakútival határos Maros-széki Szövérdről származott, hol családja lófő székely sorban élt. Őt magát azonban az 1602. augusztus 16-i és 1603. február 7-i Basta-féle székelyösszeírások nemesnek említik. Születése évét síremléke alapján 1570-re tehetjük, s így föltételezhető, hogy Báthori Zsigmond alatt, 1584 és 1602 között szerezhette címeres nemességét. Lázár Miklós gr. műve 1594-ből ismeri az első adatot róla. Ekkor mint a gyalakúti Lázár Imréné Safarith Krisztina által fölkért közbíró szerepel. Kilenc év múlva, 1603. április 31-én gondnoka ennek a gyalakúti Lázár Imréné unokájának, V. Lázár Jánosnak. Úgy látszik, hogy e gyermek anyját, Safarith Katát, annak a gyalakúti IV. Lázár Jánosnak özvegyét vette el, ki a gyalakúti Lázárok közül először tért át római katolikusból reformátussá. Ezzel a házassággal jó családi összeköttetésekhez és tekintélyes vagyonhoz jutott, s tehetségén és ügyességén kívül kétségtelenül ez is hozzájárult a közpályán való emelkedéséhez.
Ismert forrásainkban nem találunk ugyan 1606 előtti közszereplésére adatokat, de a viszonyok és tényezők ismeretéből következtetve valószínűleg részt vehetett Báthori Zsigmond 1595-i havasalföldi hadjáratában, az 1596-i székely fölkelés leverésében, és bizonyára ott forgott az 1599–1604. évi mozgalmas, nehéz évek sokszor szédületesen váltakozó eseményeiben. Azt pedig biztosra vehetjük, hogy Bocskai István fejedelemsége előkészítésében s vele az 1605. február 21-i marosszeredai+ országgyűlés rendezésében és sikerében szintén fő része volt. Gyámfiának ugyanis egyik általa kezelt nagyobb birtoka, Szereda-Szent Anna éppen az országgyűlésre kijelölt Marosszereda közvetlen szomszédságában feküdt, s a közelben lévő néhány Lázár- és Gáspár-féle részjószággal lehetővé tette azt, amire a szűk határú és szegény népű Marosszereda – melyet a marosszéki élesnyelvűség Szegény-Szeredának nevezett el – képtelen lett volna: az országgyűlésre odasereglett közönség ellátását. Teljesen érthető, hogy Bocskai ügyének diadalma után Gáspár Jánost küldötte be követül a portára. Innen visszatérő útjában érte a bukaresti mezőn 1625. július 1-én, 55 éves korában a halál. Testét hazaszállították a gyalakúti református templomba, s özvegye szép síremléket állított oda neki.
Az özvegy, kinek névbetűit és címerét szintén ott találjuk a mennyezeten, Bethleni Bethlen Zsófia, Bethlen György és Toroczkai Kata leánya volt, a Bethlenek keresdi ágából. Atyja nem vitt nagyobb közszerepet, de testvérbátyja, György a fejedelem Bethlen Gábor belső udvari emberei közé tartozott, akit sokszor ott találunk a fejedelem udvarában és kíséretében, s buzgó híve volt egyházának is. Bethlen Zsófia jól ismerte a gyönyörű keresdi Bethlen kastélyt, melynek akkor még csak a kerek tornyos, árkádos nyugati szárnya volt kiépítve. Fiatalon, 1614–15 körül ment nőül kétszerte idősebb férjéhez, akit konstantinápolyi követsége már 1617-ben hónapokra elszakított tőle. Azonban a férj onnan visszatérve mindjárt udvarmester lett a fejedelemasszony mellett, s azóta a fiatalasszony is ideje egy részét férjével együtt az udvar környezetében töltötte. Otthonában és az udvarban egyaránt volt alkalma ízlését finomítani, s bizonyára csak örülhetett, midőn férje a szép mennyezetet megrendelte, s valószínűleg fájdalma csak fokozódott, midőn látta, hogy férje, ez a hazájának és fejedelmeinek annyi jó szolgálatot tett kiváló ember élete egyik kedves célját, a gyalakúti mennyezet elkészültét nem érhette meg, s azt egészében a helyén minden valószínűséggel sohase láthatta.
A mennyezet festésének és fölrakásának ideje ugyanis mindig a melegedő tavasztól a hideg őszig terjedő időszak. Gáspár Jánost Bethlen Gábor 1625. március 20-án indította el Fogarasból Konstantinápolyba. Készülődése már azelőtt legalább egy héttel megindult, ily korai hideg tavasszal pedig a festő kétségtelenül nem fogott hozzá még a mennyezet festéséhez és fölrakásához. Sőt hihetőleg a munkának ez a része csak május vége felé, a pünkösdi ünnepek elteltével indult meg, s a nyár végére vagy az ősz elejére fejeződött be. Közben Gáspár Jánosné bizonyára sokszor aggódva gondolhatott sorsdöntő, országos nagy ügyekben fáradozó férjére, s talán készült arra, hogy a szép mű fölszentelése mindkettőjüknek mily örömnapja lesz. Gáspár Jánost azonban holtan hozták haza. Az özvegynek gyászán kívül csak emlékei maradtak, s ezekből a mennyezet és a férj síremléke háromszáz év távlatából is fényt sugároz azokra, kiknek e szép alkotásokat köszönhetjük.
*
Ami a mennyezetfestő személyét illeti, nem kell sokat keresgélnünk utána.
A gyulafehérvári fejedelmi palota és az alvinci kastély mennyezete e tájban készült el. Festőjük Mezőbándi Egerházi, másként Képíró János ott élt és dolgozott Gáspár János és felesége szemei előtt. Föl sem tehető, hogy mikor ez a kitűnő művész állandóan előttük volt, s Gáspár Jánosnak mint udvarmesternek hivatalánál fogva is látni, bizonyos mértékben ellenőrizni s fizetni kellett ennek udvari munkáját, akkor más festőt keresett volna. Hiszen a művész különben is marosszéki székely földije volt, akinek apja és rokonai Gáspár János marosszéki főtisztsége s a művész gyermeksége és pályakezdése idején a keze alá tartoztak. Ha pozitív adatunk nincs is tehát a gyalakúti mennyezet festőjéről, minden lélektani és logikai következtetés Egerházi János szerzősége mellett szól.
Tudjuk, hogy az 1599–1602-i eseményekben elpusztult fő- és székváros fölépítéséről az országgyűlések többször végzést hoztak, de a végrehajtás elé folytonosan akadályok gördültek, s a derekasabb munka igazában csak 1619 nyarától indult meg. A fejedelmi palota építése és díszítése azonban már előbb is állandóan folyt, s 1616-tól a fejedelemasszony főudvarmestere és fiatal felesége évről évre láthatta a munkát, s gyönyörködhetett a fejedelmi palota, a közeli alvinci fejedelmi kastély s a környék udvarházai felfrissülésében és szépségeiben. Teljesen érthető, ha ebből otthonukban is látni óhajtottak valamit. Gyalakúti kúriájuk egyszerűbb épület volt, s oda a fejedelmi paloták díszeiből kevés férhetett volna el. Ellenben a tágas gyalakúti templomban egész termek, szobák és folyosók mennyezetdíszeit alkalmazni lehetett. És ha otthonukban az irigység és rosszakarat gáncskodhatott is volna a fejedelmi palota díszítményeinek alkalmazásáért: a templom díszítésénél aligha akadhatott ezért kifogás. Itt együtt szolgálhatták a szép díszítmények Gáspár Jánosnak és feleségének Isten iránti háláját és hódolatát s fejedelmi uruknak és udvari szereplésük és szolgálatuk boldog éveinek kedves és hálás emlékezetét.
Bethlen Gábor udvari mennyezetfestője Mezőbándi Egerházi, másképpen Képíró János nevét már közel félszázada hogy újra ismerjük.* Személyéről és alkotásairól azonban alig tudunk többet annál, amennyit címeres nemeslevele mond. De ez szerencsére éppen udvari műveit emeli ki, s külön megemlíti érdemei felsorolásában azt is, hogy számos nagy embernek dolgozott. Ezek sorába pedig, a körülmények ismeretében, nyugodtan számíthatjuk Gáspár János udvarmestert és portai követet.
Egerházi János családja régi mezőbándi székely nemescsalád volt, melyből Egerházi Balázs – valószínűleg művészünk apja vagy apjának testvére – 1609. február 9-én Báthori Gábor fejedelemtől nyert először címeres nemeslevelet. A gyermek – amint látszik – oly korán elkerülhetett a szülői háztól, hogy éppen csak tudhatott erről a nemeslevélről, de nem volt birtokában annak, s így I. Rákóczi György fejedelem Váradon, 1631. március 29-én újra címeres nemességgel tüntette ki. Ez az oklevél elmondja, hogy az ifjú nemes Egerházi János már gyermekségében tanulásra adta magát, s a festőművészetben nagy előhaladást tett. Több kiváló embernek, de különösen Bethlen Gábor fejedelemnek dolgozott, s kitűnt az arany, ezüst s velük a különböző választékos színek kezelésében és csodálatos alkalmazásában. A nemeslevél külön kiemeli, hogy ő festette a fejedelem alvinci és gyulafehérvári palotáinak mennyezetét; de ezenkívül ő javította ki a gyulafehérvári kisebb torony óraköreit, azok számjegyeit, a torony fedelét pedig zöldre festette. Ezekért s még nagyobb alkotásokra jogosító tehetségéért a fejedelem újra nemesítette, művészi címerrel ajándékozta meg, s ennek megfestését is reábízta.
Egerházi élete további folyásáról nagyon keveset tudunk. Úgy látszik, hogy hosszabb ideig, sőt az 1630-as évektől valószínűleg állandóan Kolozsvárt lakott, s innen csak idősebb korában tért haza szülőföldjére, kis birtokára. Marosszék egyik jegyzőkönyvében 1647. április 26-áról fennmaradt az az adat róla, melyben brenhidai Huszár Mátyás marosszéki főkapitány kívánságára Mezőbándra való hazatérésre, ottlakásra és az ezzel járó katonai szolgálatra kötelezte magát. Csak így juthatott hozzá ősi örökségéhez, melyet odáig kevéssel azelőtt meghalt testvérbátyja, Egerházi István használt. Azonban még az sem bizonyos, hogy akkor valóban hazaköltözött. Nevével 1647 után többé nem találkozunk.
Kétségtelen, hogy amíg élt, bő alkalma volt művészetét gyakorolni. Az az emberöltő, mely Bethlen Gábor trónján való megszilárdulásától I. Rákóczi György haláláig (1616–1648) tartott, a belső békével járó föllendülés s vele az alkotások kora volt. Egerházi János java férfikorában a kastélyok és udvarházak egész sora épült, másokat pedig akkor javítottak, bővítettek vagy alakítottak. Bizonyosnak vehetjük, hogy ezek közül többnél dolgozott, s valószínűleg templomi mennyezetfestményeket is készíthetett még, de ma már csak az egyetlen gyalakútit ismerjük belőlük, mely így ezen a téren a Sybilla-könyvek szerepét tölti be. Ez a legszebb reánk maradt Bethlen Gábor korabeli erdélyi magyar mennyezetfestmény, s mivel – a kifejtett okok alapján – mintakincsében valószínűleg a fejedelmi paloták mennyezetmintáit és színeit őrizte meg, kegyeleti értéke versenyez iparművészeti becsével.
Mindezek után megállapíthatjuk, hogy a gyalakúti mennyezet mindenként társtalan. A korban hozzá legközelebb álló ismert mennyezet-, karzat- és paddíszítéseken ezek a minták és színek nem szerepelnek. A csíkdelnei reneszánsz mennyezettel pedig csak stílusa közös, kora közeli, színezése se rokon, azonos díszítményük egyetlenegy sincsen, s forrásuk se azonos. A gyalakúti mennyezet díszítményeinek egy része azonban emlékeztet Gyulafehérvári Címerbíró Pál deáknak, de még inkább Báthori Zsigmond egyik olasz címerfestőjének a XVII. század elején használt néhány címeres levéldíszítő motívumára és színére s egykorú betűdíszítményekre.
Az erdélyi mennyezetanyag sajnálatos pusztulása miatt ma már azt is lehetetlen megállapítani, hogy a gyalakúti mennyezet festőjének mintakincséből és színeiből mi és hogyan vándorolt, meddig és hol élt tovább. Egy motívumára több változatban ráismerünk a magyarfülpösi+ 1642-i mennyezeten. A színek azonban itt egészen mások. A 8. és 9. sor ismétlődő nagy akantuszféle virágja körkeretbe foglalva és tulipándíszektől környezve a pókai mennyezeten tartott fenn emlékeztető motívumot, s rokon díszítményekkel a szentgericei+ és a felsőboldogasszonyfalvi mennyezeten is találkozunk.* Ez az egyezés azonban mindkét helyen lehet valamely közös forrás eredménye is. Pedig biztosra vehetjük, hogy a szép minták és színek sok helyen csábíthatták utánzásra a templomok, kastélyok és udvarházak mennyezet-, karzat- és padfestőit, főleg az asztalosokat, kikre az iparművészetnek ez az ága a XVII. század közepétől egészen reájuk maradt. Ha egy vagy másfél századdal korábban ébredtünk volna a mennyezetminták feldolgozására, akkor ma bizonyára nem föltevésekkel és következtetésekkel, hanem példákkal tudnánk Bethlen Gábor mennyezetfestőjének műveiről és hatásáról beszámolni.
*
Az idősorban következő erdélyi magyar mennyezetfestmények közül még kettő származik a Bethlen Gábor fejedelemsége két utolsó évéből. Közülük a régebbi a Háromszék megyei gelencei római katolikus templom hajójáé 1628-ból. A vaskos, kövér, részint már barokkba hajló minták s a fakult, de jó és elég összhangzatok szinte minden valószínűséggel brassói szász asztalosfestőtől származnak.
Az Udvarhely megyei Farcád református templomának korban ezután sorakozó, 1629. évi egyszerűbb festett mennyezetéről pedig Orbán Balázs híradásán kívül csak Debreczeni László egy összeállításából van tudomásom, de se mintáiról, se színeiről részletesen nem tudok.
A közvetlenül ezek után jövő Udvarhely megyei székelydályai református templom 1630-ban készült mennyezete már valószínűleg szász asztalosmunka.
A templomhajót fenn egészen betöltő minták egy része itt is barokkos, s az egész erős ellentéte a szentély boltsüvegeit díszítő gyönyörű művészi freskónak, mely a XVI. század elejére valló gazdag stilizált növényi és címerdíszítéssel a legszebb ilyen nemű erdélyi emlékünk.*
A székelydályai deszkamennyezet, mely hosszában 8, szélességében 7 kazettasorával a közepes nagyságú mennyezeteink közé tartozik, iparművészeti nézőpontból sem emelkedik felül a középszerűségen. Mesterségmunkája, szerkezeti megépítése, anyag- és térbeosztása, sőt sajátságos festéstechnikája is szakképzett mesteremberre vall, akinek lelkét azonban nem ihlette a művészet géniusza. Mélyített kazettanégyszögeit jól kiképzett színes léckeretelés párkányolja, melyet a mélyítettség fokozására minden négyszögsarkon külön kis levéldíszes négyzetlap ékesít. Ezek között a nyugatról számított 4. és 5. sor közepén két egybevágott négyszög területéből álló téglalapból és a mennyezet teréből kifüggően, csúcsával kelet-nyugatra irányított külön keretben egy négyzet szürkésfehér terében a mű emléktábláját láthatjuk. Ez azonban már az 1860-as évek elején, Orbán Balázs ottjártakor annyira kopott volt, hogy ő is csak elejét tudta kiolvasni ennyiben: „Aedificatum est hoc lacunar in anno Salutis 1630 die XIX. Novembris…” Ez után a kurátorok és aedilisek olvashatatlanná kopott nevei állottak.
A késő őszi idő a befejezés időpontját jelzi, s amilyen bágyadt egy ilyen őszi nap, éppen olyan ez a mennyezet is. Összes középszerű, mind szabadkézi mintáiban nyoma sincs a gyalakúti mennyezet komoly méltóságának, színei pompájának és előkelő finomságának, vagy a csíkdelnei minták könnyedségének és pazar változatosságának. Színei a szentély freskójától kölcsönzött csodaszép élénkzöldön kívül – mely előbb a gyalakúti mennyezeten s Székelydályán éppen utoljára fordul elő az összes erdélyi XVII. századi mennyezetek között – mind bágyadt, fakópirosak, -kékek és -sárgák, szennyesszürke körvonalakkal. Hatásukat helyenként még gyöngíti különben érdekes és az erdélyi magyar templomokban ismert mennyezetek közül egyedüli pontozásos technikájuk. Néhány átlós elrendezésű nagy, lapos, káposztalevél-szerű akantuszdísze hol a kazetták körmotívumos központjából indul, hol a sarkokból fordul egy-egy lelketlen központi kördíszítmény felé. Másutt nagy, négyszirmú rózsavirág laposodik, melyből az átlók irányába esetlen mellékdíszítmények nyúlnak ki. Újra más táblán ezek körszeletesen alakított változata ismét csak gyengébb szomszéd díszítményeinél ha jobb, de végeredményében csaknem valamennyi sivár mesteremberi világba vezet. Ezeknél valamivel különbek azok a minták, melyek középvonal-irányos nagy, legyezős vagy pávatollszemes stilizált virágpárjaikkal oltári és úrasztali terítőkön még másfél száz év múlva is Erdély-szerte élnek. De ugyanez mondható értékelésül a feliratos kazetta szomszéd szegfűs mintájáról és az orgona felé jutó változatosabb virágdíszekről, melyek jobb színekkel és nem pontozásos technikával jóval mutatósabbak lehetnének és jobban érvényesülnének. És végül külön is meg kell említenünk az erdélyi magyar mennyezetek közül legelőbb itt feltűnő kétfejű sast. Ez azonban nem címer. A kazetta két alsó sarkából kinövő virágon áll, s törzséből a két nyaka közül egy kétfelé kacsosan hajló akantusszerű díszítés nő ki. Maga a sas egészében stilizált, szimmetrikus állat, magasra feszített szárnyakkal, de részleteiben már természetes ábrázolású, sűrű szárnytollakkal s a szárny egy részében csigába sodródó tollcsoportokkal, nyakán egy szívdíszítménnyel. Oly sajátságos, keleties ábrázolás, mintha a festő valami örmény vagy perzsa kéziratból kölcsönözte volna.
Mindamellett azonban, hogy a székelydályai mennyezetet se mintakincsében, se színeiben vagy technikájában nem mondhatjuk nagy értékűnek, mégis van becse és jelentősége. Sajnos a feliratos táblájáról nem tudható meg a festő neve, s így e felől tájékozatlanul hagy. Motívumai és technikája nem egyeznek sem az eddig tárgyalt magyar mennyezetekével, sem a valószínűleg vagy biztosan szász asztalosok által alkotott közel egykorú művekkel, mint a szászdaróci szép paddíszítmények vagy a gelencei mennyezet díszei. Az utóbbiakkal azonban vaskosságukban s levélábrázolás-módjukban rokonságot mutatnak. Ezért és azért, mert a reánk maradt szász mintáknak általában jellemző sajátsága a teltség és vaskosság, az udvarhelyszéki későbbi mennyezetek székely asztalosainak mintáitól pedig eltérnek: az aránylag közel eső Segesvár valamelyik asztalosmesterét vélhetjük valószerű szerzőjének. Segesvár és Medgyes ugyanis már a középkortól széles körben hatott templomi és házi bútormívessége alkotásaival, s bár Medgyesen 1601-ben, Segesváron csak 1631-ben alakult meg a külön asztaloscéh, kétségtelen, hogy a szászok még Nagy Lajos királytól 1376-ban nyert általános céhkiváltságlevele alapján* mindkét városnak már a középkortól kiváló asztalosai voltak, kik ellátták a környék templomait oltárokkal, díszes faragott és festett padokkal, szószékkoronákkal, ajtókkal és perselyekkel, a városi polgárságot s a vidéki nemességet díszesebb, a népet pedig egyszerűbb bútorokkal. Segesvár a középkortól a bronz-, utóbb a XVI. század közepétől az ónmívességben, majd a XVII. század második negyedétől az asztalosságban a XVIII. század közepéig olyanszerű fontos szerepet töltött be, mint ugyanakkor Kolozsvár az erdélyi kőfaragás történetében. Jóformán a fél Közép-Erdélyt ellátta készítményeivel, s ez a hatás nem korlátozódott csak a templomi fölszerelésekre, hanem a megrendelt vagy a vásárokra hordott házi bútorzat révén még jobban és messzebbre kihatott. Midőn pedig a Segesvárt tanult szászkézdi Umling Lőrinc 1742-től Kolozsvárra tette át működése színhelyét, egy emberöltőnél tovább elárasztotta mintáival Kolozsvár környékét s főleg Kalotaszeg templomait. A vaskos, kövér szász mennyezet- és bútorvirágok aztán Umling hasonló nevű fia meg utódai és a kolozsvári magyar asztalosok kezén megkönnyebbedtek, megszépültek. Színük is módosult, s a XVIII. század utolsó negyedében már olyan magyar bútor- és mennyezetvirágokká alakultak, hogy ha nem ismernők fejlődésük menetét és alkotóikat, éppen olyan nehezen jönnénk reá rokonságukra, mint néha az ugyanazon nagyszülőktől származó először látott unokákéra.
*
Némi szászos hatás érzik két marosszéki nyárádmenti unitárius templom, a nyárádszentmártoni és a szentgericei mennyezet néhány mintáján is. Ezeket székely asztalosok készítették. Mivel azonban ismeretes, hogy a szász asztaloscéhek magyart nem fogadtak be, így ez a hatás kétségtelenül nem szász mesterségiskolázás, hanem csak mintaátvételek eredménye. A mennyezetmintákat ugyanis bútorokra is éppen úgy alkalmazták, mint ahogy a ládák, szekrények és padládák mintáit reáfestették a mennyezetekre, karzatokra, szószékekre és más templomi bútorokra. A házi bútorok mintái aztán a megrendelések és a vásárok útján szétvándoroltak az országban, és így jóformán szabad prédái lettek az utánzásnak, másolásnak. Ilyen úton kerülhetett néhány szászosnak látszó minta a nyárádszentmártoni mennyezetre is.
Ez a mennyezet – amint a feliratából bizonyos – közvetve éppen úgy Ali basa 1661-i erdélyi dúlásának köszönheti létét, mint egykorú társai közül a pókai református templom 1666. évi vagy az énlaki unitárius templom 1668-i híres székely betűs mennyezetfestményei.
A II. Rákóczi György és a vele szemben álló erdélyi fejedelmek trónküzdelmében a székelység zöme tudvalevőleg Rákóczi pártján volt. Mikor aztán Apafi Mihályt a török Marosvásárhely közelében, a marosszentgyörgyi malomnál az országgyűléssel fejedelemmé választatta, Rákóczi párthíveinek egy részével különböző okokból a székelység többsége is a Habsburg-birodalom felé hajló Kemény János mellé állott. A török és tatár hadak már azelőtt, 1658-tól kezdve négy év alatt többször és sok helyen pusztítottak Erdélyben. Most Ali basa újabban is kíméletlenül végigdúlatta és -égettette a Székelyföld nagy részét és vele a Mezőség keleti felét. Ekkor jártak a Nyárád-völgye egy részében és ezzel Nyárád-, akkori nevén Csík-Szentmártonban, hol az unitárius templomot is leégették, s e pusztulás után néhány évvel, ennek helyreállítási munkálatai során készült az új mennyezet.
Az az istenháza, mely ezt a sok tekintetben érdekes emléket őrzi, még XIII. századi, késő román ízlésű épület, s Marosszéken, sőt az egész Székelyföldön ma egyedül áll egyenes záródású szentélyével. Négy fióktornyos, zömök kőtornya jóval későbbi építmény a templomnál, mert ennek a XVII. százévben még csak haranglába volt. A templom nyugati karzatán gótizáló kisbetűs latin felirata szerint a török úgy elégette ezt a templomot, hogy csak a falai maradtak. Romlásából – több jóltevő között – Tóth István egyháza szeretetéből azzal emelte ki, hogy befödette, az ifjúság pedig festett karzatot csináltatott bele. Az ezzel a felirattal szomszédos tábla négyszögén egy festett bokrétát tartó edény oldalán az 1667. évszám a felirat és a festés idejét jelzi.
Ugyanazon évben készült a mennyezet is. Ennek közepén a keletről számított hatodik sorban két tábla szövege mondja el a csináltatást. Az első négyzeten kettős vonal között két egymás után következő, kelet-nyugatra haladó sorban kereken a következő gótizáló kisbetűs felirat olvasható: Az halhatatlan láthatatlan királynak csak az egy / bölts Istennek ditsőséges és örökké áldandó / nevének tisztességére építtetett az egész Ekklésia / költségével (utána még több olvashatatlan szó). A mellette álló táblán két holdsarlószerű színes ív áll, melyet az esperesség 1816. évi püspöki vizsgálati jegyzőkönyve szivárványnak nevez. Ívei fölött újra a már ismert gótizáló hosszúkás két sorban ez a distichon olvasható:
Illius in Laudem reparantur tecta perennem
Qui Deus est solus Primaque Causa Boni.
Ettől egy vonallal elválasztva a felső ív fölött a térben
A:D:16 / 67 áll.
Az ívek alatt 8 darab kezdetleges rajzú, nyolcágú csillag szóródik el, s ezeken alul a tér keretvonalán felül találjuk a mennyezetfestők nevét: Kozma Mihály, Hadadi András Asztalosok, az egyes vonal és a külső kettős keretvonal közötti térben pedig Sipos János Dékány nevét.
Az elmondottak alapján néhány megjegyzést és megállapítást tehetünk a XVII. századi erdélyi magyar mennyezetfestményekről.
Mindenekelőtt feltűnő az a nagy hézag, mely a XVI. és XVII. századi emlékmaradványok között tátong.
A XVI. századból mindössze négy ily erdélyi magyar emlékünk van, s ezekből is kettő csak töredék. Közülük a gyönyörű gogánváraljai 1503 és 1520 közöttről nemcsak korra, de értékre is első. Az ádámosi+ jó mennyezet 1526-ból, a homoródszentpéteri töredékek 1520 tájáról, a vasasszentegyedi maradványok 1543-ból származnak, s mind a négy mű annyira különbözik egymástól, hogy stílusukon kívül semmi rokonság sincs közöttük. A gogánváraljain szinte tobzódnak a gótika gazdag díszítményei, de néhány kazettáján már a reneszánsz hajnala dereng, s a lényegében szintén csúcsíves homoródszentpéteri maradványok címerkoszorúján s keret- és sarokdíszítményein is a reneszánsz érzik. Az ádámosi mennyezet a németes reneszánsznak nemcsak legelső erdélyi, de e száz évből az egész régi magyar műveltségterületen egyetlen ilyennemű alkotása. A szentegyedi hosszúkás, keskeny deszkák virág- és levéldíszei pedig az előbbiektől könnyed mintáikban, térkitöltésükben egyaránt különböznek, s a virágokban, de főképp ezek festéstechnikájában ott van az a vonás, mellyel a kalotaszegi emlékek közül a magyarvalkói legrégibb virágoknál találkozunk. Lehetséges, hogy mindkettő közös kolozsvári eredetre megy vissza, s hihető, hogy a minták és a technika egyes asztalosmestereknél tovább éltek, de az ezt példákkal igazoló közben keletkezett művek elpusztultak. Az adatok és emlékek hiánya e téren két emberöltő idejének (1543–1609) szinte megdöbbentő hézagával csak föltevésekre és következtetésekre szorít. Azt mégis bizonyosnak vehetjük, hogy ez az idő a művészetnek ebben az ágában nem volt emlékekben oly kietlenül puszta, mint ma, s a templomokat sok helyen akkor is mennyezet- és karzatfestményekkel szépítették. S bár az erdélyi reformáció kezdetén a kornak különösen városi nemzedéke idegenkedett a templomok díszítésétől, a konzervatívabb falusi hívőkre ugyanezt nem tudjuk megállapítani. Maga az a tény, hogy hosszú ideig bántatlanul hagyták a falfestményeket, a türelmen kívül a megszokás hatalmára is utal, s ezen az alapon hihető és valószínű, hogy az ártatlan virág- és levéldíszítményeket tovább is használták. A szépet szerető emberi lélek ismerete mellett nehéz volna két oly sivár emberöltőt elképzelni, mely az Isten házából mindenütt és egészen száműzte volna a lélek derűjének szivárványát: a színeket.
A hiány okát ezért a későbbi pusztulásokban kereshetjük.
Tudjuk, hogy 1599-től 1605-ig, Báthori Zsigmond, Mihály vajda, Basta, Székely Mózes és Rudolf biztosai korában egészen Bocskai István fejedelemségéig Erdélynek nagy s éppen ily emlékekben is feltehetően gazdagabb része mily szörnyű pusztuláson ment át. Ez aztán jóformán megismétlődött 1658-tól 1661 végéig a többszöri török-tatár dúlásokkal s újra az Erdélyben 1703–1708-ig tartott kuruc–labanc világban. Írott forrásaink csekély részét mondják csak el annak a tömérdek veszteségnek, ami akkor ezen a téren történt, és sok helyen csak az azutáni új alkotásokból lehet következtetni, hogy ott valószínűleg előbb is voltak művészi emlékek. De az említett vészterhes idők még akkor is szegénységet és bajt hoztak magukkal, ha a festett mennyezetű és karzatú templomokat nem érte közvetlen pusztítás. A leszegényedés legalább egy vagy másfél évtizedre így is hátravetette a fedéljavítást, s ha a fedél már előbb is rozoga volt, akkor ez a késés sokszor szomorú, sőt végzetes következményekkel járt, mert a beszivárgó eső- és hóvíz átáztatta a mennyezetet. Hogy ez milyen károkat okozott, arról több ily emlékünk tanúskodik. De sok bizonyára egészen el is pusztult, s az 1543-tól 1609-ig, illetőleg 1613-ig tátongó emlékűrt ezen az alapon megérthetjük.
Másik megállapításunk az emlékek stílusát és motívumait illeti. Jellemző, hogy míg az ádámosi mennyezet a mohácsi vész évéből jó provinciális német reneszánsz mintákat nyújt, addig a tőszomszéd Sövényfalván a kis karzat díszítménye ezután majdnem száz év múlva még gótizáló érzéseket sugároz. A csúcsíves ízlés formái tehát öreg mesterek és tanítványaik, rajzok, minták és talán mintakönyvek útján Erdélyben éppen úgy átjöttek s hosszú ideig továbbéltek a reneszánsz virágzása idején a mennyezet- és karzatfestményeken is, mint az iparművészet más ágaiban. De ugyanígy virágoztak, terjedtek ugyanakkor a reneszánsz minták is. Ezért nem lepődhetünk meg azon, ha négy évvel a sövényfalvi szerény kis karzat készülte után a messzi keleti Csíkdelnén szép nagy, olasz reneszánsz mennyezetet találunk. A Báthoriak korának egy emberöltőn át tartott olasz művészeti kapcsolatai, az udvari kancelláriának dolgozó olasz vagy olaszok és végül az ezek vagy olasz egyetemeken tanult magyarok által hozott könyvek fejlécei és betűdíszei elég alapot, anyagot és magyarázatot kínálnak e jelenségek megértéséhez.
A fejedelmi udvarba vezetnek a nyomok az időrendben ezután következő gyalakúti mennyezetnél is. Láttuk, hogy itt több kazetta mintái oklevéldíszítményekre és betűk díszeire emlékeztetnek. A sorkezdő kazettákon pedig kördíszek pikkelyszerű festésmódja, elhelyezése és mintázata azzal a föltevéssel kísért, hogy azok alighanem fémpikkelyek színes utánzatai. Bethlen Gábor palotáiról tudjuk, hogy „arany és mész metszésbeli mesterséggel” ékeskedtek. Ez a fényűzés azonban nem illett az egyszerű falusi protestáns templomokba, s Bethlen Gábor és I. Rákóczi György korának szigorú és erélyes puritán református püspökei bizonyára meg se tűrték volna azt ott. Talán ezért látunk a gyalakúti mennyezet sorkezdő kazettáinál egynél fehér, hétnél világoszöld alapon pántszerű sorokban pikkelyforma, kis piros kördíszítményeket, a szögecselést jelző fehér maggal. A festő, úgy látszik, alkalmazta a fejedelmi paloták ékességeiből a termek vagy folyosók aranyos pikkelymintáit, de a csillogó fémpikkelyeket a templomban csak színekkel helyettesítette. Ilyen pántmintás elrendezésű pikkelydíszítményt több mennyezeten nem is találunk. A gelencein egyszerű, de átlós irányú, tehát ferde soros pikkelyeket, a magyarfülpösi 1642-i mennyezeten fehér, illetőleg szürke, szögecselt pikkelyes táblasort kapunk. A pikkelyek aztán előbb Marosszéken két helyen, egy színben, 1670 után Udvarhelyszéken két mennyezeten, a felsőboldogasszonyfalvin és kecsedkisfaludin egymás mellett váltakozó két színben fordulnak elő. A XVII. századdal megszűnnek, s mennyezet- és karzatfestményeken később sem találkozunk velük.
Egyszerre tűnik mind föl, mind le a pikkelyes mintákkal az a nagy O betű formával kapcsolatos virág- és levéldíszítmény, mellyel szintén a gyalakúti mennyezeten találkozunk legelőbb. Fő virágmotívumát oklevelekről már Báthori Zsigmond és Basta György kancelláriájáról ismerjük. Gyalakután kívül jobb vagy gyengébb, de mindig tetszetős változatai – Gelencét kivéve – ott szerepelnek mindazokon a mennyezeteken, ahol a pikkelydísz előfordul. De ezenkívül ott láthatók különböző alakításban Pókában, Nyárádszentimrén és a székelyudvarhelyi Jézus-kápolna mennyezetén is.
E két feltűnő mintán és motívumon kívül tucatszámra lehetne még kimutatni a mennyezetek anyagából helyenként ismétlődő és utóbb eltűnő mintákat és motívumokat. Ezek igazi értékes tanulságait azonban csak az összes erdélyi mennyezetek és karzatok színes mintakincsének teljes összegyűjtött anyaga nyújthatja. Mert a formák és motívumok mellett a színek is éppen olyan fontos részei a mennyezetek kérdésének. Ezeknek éppen úgy megvan a jellemző koruk, iskolájuk és divatjuk, mint a mintáknak, motívumoknak, és a kutatásban sokszor éppen úgy nyomra vezetnek vagy meghatározásokhoz segítnek, mint amazok. Ezért csak sajnálható, hogy félszázad alatt a magyarbikali+ mennyezeten kívül egyetlen ilyen erdélyi művet se adtak ki, s a csíkdelnein kívül egyet se másoltak le színesen.
Most már ennek a feladatnak a megoldása újra nagyon megnehezült. Pedig meg kell oldanunk. Csak a XVII. századi erdélyi magyar templomi mennyezetek és karzatok közel félezer mintát és motívumot őriztek meg, s a XVIII. századiak is megközelítik ezt a mennyiséget. Világi anyagunk ebből a kétszáz évből csaknem teljesen elpusztult, de egy részét ennek is fenntartották a templomok emlékei. Annál inkább meg kell tennünk tehát minden lehetőt arra, hogy most már, úgyszólván az utolsó órában, múltunk életének díszeiből, e színes és kedves emlékekből minél többet összegyűjtsünk és megmentsünk.*
1944