Az Óvár kialakulása. Az Óvár a mai belváros északnyugati szegletén helyezkedett el. Kőfalakkal körülvett területe olyan téglalap alakú, melybe másfél négyzet rajzolható be. Négy sarkán egy-egy, a falakon belül épített kis tornya volt; ezekből a délkeleti saroktorony korunkig fennmaradt.
Területének alaprajzi elrendezéséből Gustav Rösler nagyszebeni mérnök, az erdélyi városok településtörténetének egyik szakkutatója már régebben megállapította, hogy XI. századi várostípust képvisel. A legrégibb várterület keleti falai közvetlen közelében, a későbbi zárdatemplom helyén állott a vár első temploma, előtte szabálytalan házfrontvonalas kisebb várospiaccal s ettől délre és nyugatra szűk utcákkal, telkekkel, kis házakkal. A vár egyetlen kapuja a déli oldalon, a Mátyás király későbbi születési házával szemben állott. A legrégibb városfalakból keleten a mai óvári templom közvetlen szomszédságában, a déli falakból a régi Belső-Monostor utca és a Szentlélek utca telekhatárvonalain láthatunk valamit; itt az épületek fölmagasló tűzfalai a régi várfalakra épültek.
A várfalak előtt, kívül, délen és keleten széles várárkok és várelőterek húzódtak. Ide a vár biztonsága érdekében jókora távolságig nem volt szabad építkezni, ezért a várfalakkal szemben félházsorú utcák állottak. A továbbépítkezésekre s ezzel együtt a régi várfalak eltüntetésére akkor került sor, mikor a Zsigmond király korától épülő, közel három kilométer hosszúságú új várfalak az 1470-es évek végére elkészültek. Ekkor a régi várnak az új kőfalakon belül eső része már fölöslegessé vált, s védőárkait és előterét házhelyeknek adták el. Így épült ki a XV. század végétől ezek helyére rendre az egykori Főtér északi sora, a volt Híd utca keleti s a régi Bel-Monostor utca északi sora. Ezek házaihoz kétségtelenül sokat fölhasználtak a régi várfalakból. Tornyai közül a Kis-Szamos malomárka mellettit a XV. században még akkor átalakították és megbővítették, mikor abból az új, nagyobb városfalakba foglalva, azok északnyugati sarkán az Ötvösök tornya lett. A más kettőnek lebontási idejét nem ismerjük, de az 1734-i várostérképen még ott vannak.
Ma egyedül a délkeleti saroktornya áll még, a Főtér 25. számú ház szűk udvarának legmélyén, de ez körülépítve úgy elveszítette egykori jellegét, hogy ha történelmi adatok, román ízlésű földszinti kő ajtókerete és egy késői felirata nem igazolnák, első pillantásra el sem hinnők, hogy ez a város legrégibb épülete. Hideg és zord belsejére is csak az nyomta rá örök bélyegét, hogy az új városfalak elkészülte után századokig börtönnek használták. Ez volt az a sokszor emlegetett, szomorú és félelmes Torony, melyben a rabokat tartották, akik közül sokan innen kerültek a vesztőhelyre. A közelmúltban néhány évig egyik szobájában Városi Múzeum címen pár régi fegyver állott, de a nedves, hideg helyiség erre a célra alkalmatlannak bizonyult.
Kolozsvár első várának falaiból azonban még több helyen láthatók kisebb maradványok. Így mindjárt a Mátyás király utcai várkapu vonalában, de attól nyugatra, a régi Szentlélek utca 3. számú ház udvarán látható egy, a későbbi házak falául fölhasznált falrészlet. Ugyanebből az udvarból nyugatra tekintve pedig megállapítható, hogy az összes oda látszó tűzfalak mind az Óvár déli városfala vonalát követték, s valószínűleg arra is épültek. Ugyanebben az utcában a 21. és 23. számú ház közfalát képezi a nyugati várfalnak a házak közelében álló észak–déli irányú részlete. Ennek folytatásából északra a szomszédos emeletes iskola (Május 1. utca 10. szám. A szerk.) udvarán is áll egy 15 m hosszú és 5 m magas falmaradvány, mely ma egy szomszéd utcai ház melléképületének tűzfalaként szolgál. Az északi falakból csak egy darab roncs látható a hozzáépített egykori Iparmúzeum, ma Politechnikai Intézet déli tűzfala tövében. Régi fal választja el a volt ferences zárda (ma zeneiskola. A szerk.) keleti kiskertjét az egyik Híd utcai házastelektől, míg szét nem feszítik rendre a reánőtt apró fák gyökerei.
Ennyi mindaz, ami Kolozsvár legrégibb várából reánk maradt. Ez a vár s az utóbb beléépült, erősített városka volt a mai nagyra nőtt Kolozsvár egykori magva, majd elpusztított, de újra kihajtott csemetéje. Ebből fejlődött évszázadok során a mai város. Itt székelt a királyi hatalom képviselője, itt épült az első keresztény templom, s ez volt az első kezdetleges városi élet bölcsője. A mai város műveltségének egyik fokmérője, hogy lakói mennyire tudják megbecsülni azt a múltat és emlékeit, melynek ma, a fejlődés magasabb fokán előnyeit és javait élvezik.
A kolozsmonostori apátsági templom. Jelentőségre és nagyságra mindkét eddig tárgyalt templomnál előbbre való a város nyugati részén látható egykori kolozsmonostori apátsági templom. Ez azonban csak 1894 első napjától kezdve, az akkor Kolozsvárhoz csatolt Kolozsmonostor községgel együtt vált kolozsvárivá.
Az egykor itt állott Benedek-rendi apátság alapítását egy 1063-ra keltezett oklevél alapján a legújabb korig I. Béla magyar királynak tulajdonították; de ez az oklevél hamisítványnak bizonyult.
Ennek ellenére a kolozsmonostori apátság nem fiatalabb I. Béla király (1061–63) koránál, s ugyanazon várispán alapítása, akiben Kolozsvár is alapítóját tiszteli. Így egyike a legrégibb, még a XI. század első feléből való és Erdélyben ritka Benedek-rendi első alapítású monostortemplomoknak. Apátjai már az 1241–42-i nagy tatárjárás előtt hosszasan perlekedtek az erdélyi püspökökkel, kiknek fölöttességét nem akarták elismerni.
A monostornak Kolozsvár közelében több faluból álló birtokai voltak, s a Kolozsvártól keletre 13 kilométerre a Kis-Szamoson épített vámos hídja (Apátúr hídja, Apahídja) Apahida községnek adott nevet. Épületétől délre, alig negyed kilométerre jó minőségű mészkőbánya volt, s így korán építhette monostortemplomát. A jómód némelyik apáturat elragadta, s Mátyás király korában az egyik túl harcias apát kis háborút viselt környékbeli ellenfeleivel; ezért Mátyás király elrendelte erődítéseinek elhányatását. Az apátság jelentősége a XV. század második felétől lehanyatlott, de levélőrző hiteleshelyi jellegét a reformációig megtartotta. Akkor a Benedek-rend itt megszűnt, s birtokai részben világi kezekbe kerültek, majd 1580-tól negyed századig a monostori uradalom a jezsuiták birtokába jutott, akik itt jó iskolát tartottak fenn. Utóbb az iskola Kolozsvárra költözött be, s csak a rend 1773-i feloszlatásával alakult át római katolikus közép- és részben főiskolává.
A Benedek-rendnek a tatárjárás idején elpusztított első, kívül támasztó kőlábak nélkül, belül finom faltőkkel tagolt temploma a XIII. század második felében újra kiépült. Mai szentélye ebből az időből való. A jezsuita birtoklás ideje alatt, 1596-ban az épületet villámcsapás gyújtotta föl, s hosszú ideig pusztán romladozott. A XVII. század végén birtokába jutott jezsuiták kijavították ugyan, de a kuruc világban a templomot egy kuruc csoport menedékül használván, azt harc közben reágyújtották, és ismét elpusztult. A jezsuiták aztán a XVIII. század elején nagyobb számú görög katolikus román híveik számára Kolozsmonostoron új templomot építettek, s a kevés római katolikus magyar hívő nagyobb templomát 1782-ben már csak katonai raktárnak használták. A templom földjébe és sírboltjaiba a XVII. század végéig sok buzgó hívőt temettek messzi vidékről, még 100 kilométer távoli helyekről is. A mindjobban elhagyott templom hajója azonban annyira tönkrement, hogy végül is püspöki engedéllyel az 1818-tól 1821-ig épült kolozsvári Farkas utcai Királyi Lyceum [Kogălniceanu utca 2. szám] épületéhez hordták be anyagnak. Csak szentélye maradt meg, s azt is csak nagy ünnepeken használták. Az Erdélyi Római Katolikus Státus aztán a hajót 1896-ra újjáépíttette, de évente csak kevés ünnepi alkalommal használták; az 1920-as években 25 évre a román görög katolikusoknak adták bérbe. Jelenleg az ortodox egyház használatában van.
A templomnak ma már csak a szentélye áll régi, hétszázados eredetiségében. A szentély magasra törő, sudár faoszlopai és fa oszlopfői szépségükben a messzi gyulafehérvári székesegyház és a közelebbi, középkori széki református templom hasonló műrészleteire emlékeztetnek. A szentélytől elvált dongaboltozatú sekrestyét XV. századinak tartják.
A hajó mai nyugati főkapuját 1895-ben az Erdélyi Múzeumban elhelyezett eredeti régiről faragtatták újra; ez szép másolata a valószínűleg az 1437-i parasztfelkelés időtájáról való csinos, keresztvirágos főkapunak. Ebből a korból származik a szentély déli falába beépített római számjegyes kis kő napóra is, melynek külön érdekessége, hogy ma ez a legrégibb ilyenfajta ismert erdélyi emlékünk.
Sokkal régebbi azonban mindezeknél a szentélyzáródás délkeleti felső párkánya alá falazott, még román ízlésű nyugvó oroszlán féldombormű. Ez még az Árpád-házi királyok jogaroroszlánjára emlékeztet. Feltehetően a tatárjáráskor elpusztult régi templomból maradhatott, s nincs kizárva, hogy az egykori almásmonostori és magyargyerőmonostori megmaradt hasonló oroszlánokkal együtt királyi oltalmi jelvényül szolgálhatott.
A templom homlokzatán latin felirat mondja el röviden annak történetét. A szentélyhez ízlésben egyáltalán nem illő kis fatorony csak az 1930-as években épült.
A Szent Mihály-templom. Kolozsvár legrégibb építészeti műemlékei közül nagyságra, korra, történelmi és művészettörténeti jelentőségre a Szent Mihály-templomé az elsőség. Ez a brassói Fekete-templom után az ország legnagyobb csúcsíves ízlésű temploma.
Már méretei is mutatják nagyságát. Hajója 50 m, szentélye 20 m hosszú. A hajó szélessége 24 m, a szentélyé 10 m, a falak magassága pedig 20 m. Tornya – a legnagyobb erdélyi torony – 76 m, a kereszttel együtt 80 m magas.
A kolozsvári közönség egy számban nagy, de a templom múltjával tájékozatlan része tévesen Mátyás-templomnak nevezi ezt az épületet. A templomnak valójában semmi kapcsolata sincs a város nagy szülöttjével. Ez a név csak azóta ragadt a templomra, mióta a körülötte elterülő régi Nagypiac szintjét szabályozták, dísztérré alakították, s 1898-tól Mátyás király nevéről nevezve, 1902-ben híres lovas szobrát ideállították.
Valójában a templom nagyobbik része több mint egy, sőt másfél századdal régebbi Mátyás király koránál, s építésének kezdete összefügg Kolozsvárnak 1316-ban történt szabad királyi várossá emelkedésével. A régibb középkorban ugyanis az ily kiváltságot szokás volt valamilyen nagyobb hálaalkotással emlékezetessé tenni. Kolozsvár ezt a Szent Mihály-templom építésével tette meg. Az építés azonban a város akkori kisszámú lakosságához és kisebb anyagi erejéhez képest lassan és fokozatosan mehetett végbe, s a templom megszakításokkal csak több mint másfél század múltával készült el teljesen. Ez meglátszik a rajta észlelhető stílusbeli eltéréseken is.
A két templomot, valamint a mellettük elkészült temetőt aztán valószínűleg még a XIV. század végén, de mindenesetre az 1405 után kezdett újabb nagy városfalak építése előtt, a fenyegető török veszedelem miatt védő körfallal övezték. Ez azonban a nagy városkerítő falgyűrű kiépülésével a XV. század végére elveszítette védelmi jelentőségét, s 1560-ban, az egyház jövedelmének fokozására, kívül a falához apró műhely- és bolthelyiségeket építettek, amelyek az egyháznak hasznot hoztak ugyan, de akadályozták a templom szépségének és nagyságának érvényesülését. Utóbb, a XVIII. században ezt a hibát fokozták a délkeleti kerítésvonalban iskola- és bolthelyiségek építésével. Sőt a XIX. század második felében szóba került a déli oldalon is hasznot hajtó, újgót ízlésű emeletes házak építése. Szerencsére végül is a templom körüli összes épületeknek a XIX. század végéig befejezett lebontásával a hatalmas templomépület műértékét megillető egyeduralomra jutott a tér fölött, s egyszersmind nagyszerű hátteret nyújt a Mátyás-szobornak is.
A templomépítés kezdetéről nincs írott adat, de az a városkiváltság megnyerése után egy vagy másfél évtizeddel, még Károly Róbert király életében (megh. 1342) megindulhatott. A Szent Mihály-egyház plébániájának levéltárában 1349-től Avignonban kelt búcsúengedély-levél maradt meg, mely bűnbocsánatot ígér azok számára, akik a templom belső berendezésére és díszítésére áldoznak. Az addig elkészült rész azonban az időt, az erőket és a stílust számba véve csak a szentély, a hozzá épült, vele azonos stílusárnyalatú két mellékszentély vagy kápolna, valamint a szentély melletti két padláslépcsőzet lehetett. Ennek a részben sugár, keskeny ablakai kívül kétharmad magasságban párkányozottak, s belül is faragványdíszesek. Az egész szentély kápolnáival együtt szinte törékeny, franciás könnyedséget áraszt, s kívül még kőanyagának színe is eltér a hajó falának színétől. Ez az a rész, mely 1349–50-re készen volt, s ennek belső berendezése segítésére szólt a búcsúengedély.
Ugyanez az oklevél azonban eddig számba nem vett adatokat nyújt a templom koronkénti továbbépítésére és berendezésére az oklevélre reávezetett búcsúmegújító kihirdetésekben; 1350-ből András, 1370-ből Imre s 1397-ből Maternus erdélyi püspökök búcsúmegújító engedélyei vannak reávezetve. Ezek pedig kétségtelenül a templomépítés egy-egy újabb nekilendülésének kezdetjelző adatai is. E tekintetben aztán a templom két mellékhajójának három különböző címere is jó kormeghatározó bizonyítékot szolgáltat.
Az első közülük a hajó kezdeténél, a déli mellékhajó falába mintegy négy és fél méter magasan beépítve ott áll, ahol a déli fala egy 3 méternél szélesebb, ferde, üres falsíkkal a szentélyhez kapcsolódik. Ez a címer egy négyes karéjba foglalt, egyenesen álló, csúcsíves talpú pajzsba helyezett máltai kereszt, fölötte lebegő ötágú csillaggal. A címerképek közében a kereszt mellett jobbra és balra a gótikus írással írt s t kisbetűk helyezkednek el, melyek kétségtelenül a címer tulajdonosának a nevét rejtik. Ez századokig ott is pihent a címere alatt a fal tövében, ugyancsak e címerrel megjelölt sírkő alatt, melynek rajzát Jakab Elek Kolozsvár történetében még közölte. A sírkő a XX. század elején végzett padlójavításoknak és tudatlanságnak esett ugyan áldozatul, de a címer fennmaradt a Belső-Magyar utcai unitárius püspöki ház kapuívének zárókövén is. Adatok híján ugyan még nem sikerült a nevet megállapítani, de az kétségtelen, hogy a címer gazdája a városvezető családok tagja volt. Személyével az előbb említett házzal kapcsolatosan még foglalkozunk. A címer a templomhajó kezdeténél, olyan helyen van, mely azt mutatja, hogy oda korán, legalábbis az 1370 után újrakezdődött építkezések idején került, s egyszersmind azt is jelzi, hogy a címer tulajdonosának a templom e szakasza építtetésében a XIV. század második felében, 1370 körül része volt.
A másik címer ugyanezen az oldalon a déli mellékhajó második szakaszának boltozatát díszíti: ez az Anjouk korában használt kettős keresztes országcímer. Ezzel egy vonalban az északi mellékhajó harmadik boltzáró kövét Kolozsvár város hárombástyás címere koronázza. Az előbbi Nagy Lajos király (megh. 1382) vagy leánya, Mária királynő (1382–1387) idejére utal. A város címere pedig még pontosabb időt határol. Kolozsvár ugyanis 1377 májusában nyerte Nagy Lajos királytól címerét, s mivel a címer-adománylevél külön megmondja, hogy a városnak addig címere nem volt: ez a zárókő leghamarább csak 1377-ben készülhetett, így a templom északi mellékhajójának építésidejére fontos időadatot nyújt.
Mindezekből világos, hogy a templom zöme Anjou-kori, XIV. századi építkezés, s a korra régibb szentély a két mellékszentélyével és a ritkaságként is érdekes csigalépcsős padlásfeljárókkal a csúcsíves építőművészet korábbi stílusárnyalatát képviseli, mint a szintén érdekes és nagyméretű hajó.
Ennek hatalmas, csúcsíves ablakai, ezek változatos ablakmérművei ki- és befelé egyaránt kellő díszt szolgáltatnak. A két északi és egy déli nagy ajtóból pedig különösen a kassai dóm ajtaival rokon két északi darab méretre és szépségre nézve a csúcsíves építészet emlékei között a legjobb e nemű erdélyi alkotásnak mondható. A templomnak ezt a szakaszát délen méltóan zárja le a hajó e részének nyugati végéhez épített finom arányú, nyolcszögletes, sugár padlásföljáró tornyocska, melynek oldalán nagy magasságban, kőbaldachin alatt Szent Sebestyén fél életnagyságú fejetlen szobra áll. Feje mintegy negyed század előtt lett áldozata félezer éves kora mellett az időjárás viszontagságainak. E tornyocskán végződik mind északon, mind délen az oldalhajók főpárkánya alatt végigfutó nagyobb méretű lángnyelves fríz, mely nemcsak szép díszítményül szolgál, hanem a hajó Anjou-kori voltát és tervegységét is jelzi.
A tornyocskával átellenben, az északi oldalon, kívül falkönyöktörés figyelmeztet, hogy itt a templom harmadik és legutolsó, Zsigmond király korabeli szakaszához értünk.
Ez a hosszú és változatos életű uralkodó sokféle kiváltság és kedvezmény bőkezű osztogatásával írta be nevét Kolozsvár történetébe. A Szent Mihály-templomot is az ő korában fejezték be. Az azonban messzire túlhaladja a hála mértékét, hogy a köztudat tévesen századokig neki tulajdonította az egész Szent Mihály-templom építését. Ennek fő oka mindenesetre az, hogy a templom nyugati nagy kapuján az ő címerei vannak. Ezek egyben – amint már az elmondottakból is láthattuk – csak ennek a résznek s nem az egész templomnak az építési korát jelzik.
Maga a nyugati kapu a szabálytalanságok egész sorozatát mutatja. Nem esik a templom tengelyvonalába, hanem mintegy félrebúvik a homlokzat középső szakaszának északi kétharmad térközébe, s megrontja a homlokzat szimmetriáját. Így aztán azt a hatást kelti, hogy eredetileg három nyílásúnak tervezhették, s a déli harmadrész talán az orgonakarzat falközi lépcsője megoldhatásának esett áldozatául. De ezenkívül a kapu szép szamárhátív koronájából az északi oldalon a zárórészből kimaradt egy kisebb ívkő. Így aztán az ívkorona félredűl északra, ezért a csúcsán lévő keresztvirág a fölötte álló ablaknak nem a közepére jutott, hanem északi talpsarka alá ferdült, és fokozza azt a nyugtalanító hatást, melyet a szemlélőben a kapu félszeg elhelyezése vált ki. Fölmerült az az elgondolás is, hogy a kapu eredetileg, a templomhajó építésének korábbi időszakában a mai orgonakarzat belső vonalában állhatott, s csak az 1397 után indított bővítésekkel hozták előre a mai helyére. Ugyanígy a középhajó hatalmas két első pillérét is – ezek kétszerte vastagabbak az utánuk következő pillérsor darabjainál – az egykor a templomhomlokzat közepére tervezett torony lábainak lehet elképzelni, annyival inkább, mert közülük a bejárattól északra eső, a templom északnyugati sarkán utóbb két és fél századig fennállott nagy toronynak is lábául szolgált.
Mindezek lehetőségek, de nem igazolt bizonyosságok.
Bizonyos ellenben, hogy a félszeg elhelyezésű kapu ma egészen Zsigmond király emlékét őrzi, s a címerek azt is elárulják, hogy Zsigmond félszázados uralmának legfeljebb csak az utolsó harmadában, 1419 után kerülhettek a nyugati kapu ívmezejébe. Közepén a főhelyen a német-római birodalom hatalmas kétfejű sas címere áll, de a címermadárnak a pajzzsal együtt csak az alsó része van meg. Alatta a címertani jobb oldalon Magyarország, bal felől a cseh királyság négyes pajzskarámba foglalt két külön címerével. Ezekből megfejthető az az időköz is, melyben készültek. Zsigmond 1387-től 1437 végéig volt magyar király, 1410-ben lett német-római császár és 1419-ben cseh király. A címerek tehát csak 1419 és 1437 között kerülhettek mai helyükre.
Közbeesett azonban Zsigmond félszázados uralkodása legvégén az erdélyi parasztfelkelés, melyben Kolozsvárnak is része volt. A város megnyitotta kapuit a parasztok előtt, s ezért a felkelés leverése után büntetésül elveszítette kiváltságait. Hét súlyos és gyötrelmes év után ezeket csak akkor kapta vissza, midőn I. Ulászló király arra a végzetes hadjáratra indult, melyben Várnánál maga is odaveszett. A kiváltságokat visszaállító királyi rendelkezés 1444. szeptember 21-én, Orsován kelt, s valószínűleg Szent Mihály-napra érkezett meg Kolozsvárra. A csodákban hívő középkor Kolozsvárja is sietett a kiváltságok visszanyerésének reá nézve valóban nagy értékű eseményét Szent Mihálynak, a templom védőszentjének a nyugati kapu ívmezejében szobra fölállításával meghálálni. Itt azonban már Zsigmond császári és királyi címerei állottak. Úgy intézték el tehát a helykérdést, hogy a német birodalmi császári sas címer felső részét levágták, s az alsó részt meghagyva, a védőszent féldomborművű kőszobrát az ívmező felső részébe, erre a megcsonkított pajzsra állították.
Ezt a tényt örökíti meg a templom homlokzatán a kaputól balra (a nézőnek jobbra) eső kis gót betűs latin felirat, mely magyarul ezt jelenti: Az Úrnak 1444. esztendejében helyezték el ide Szent Mihály főangyalnak ezt a képmását.
E felirat fölött hajdan az Ószövetség Mózesének féldomborművű, kisebb méretű mellszobra állott. Ma már csak helye s feliratának egy része látszik az 1444-i emléksorok közelében, a tízparancsolat kezdőszavaival.
A templom nyugati, Zsigmond kori részének tagolása és alapelgondolása feltűnő rokonságot mutat a brassói nagy Fekete-templom homlokzatának szintén XV. századi toronymegoldásával. A boltozat északi zárókövén ott díszlik e rész, s talán a torony építőmesterének hatalmas méretű mesterjegye. Kár, hogy személye ismeretlen, mert ezen az alkotáson ízlésének és tudásának kitűnő jelei maradtak: benn a szép, késői csúcsíves mellvédű orgonakarzat, künn az északnyugati egykori toronyalj.
Ez a sarok-épületrész külső díszességével különösen hangsúlyozza a homlokzat e részének kiemelkedő jellegét. Négy hatalmas, fölfelé keskenyedő sarok kőlábját függőleges irányban kétsoros, egyszerűbb, lapos csúcsíves díszítménysorok tagolják. Két felső soruk azonban ritmikusan ismétlődő, finom kis oszlopocskáival szinte óriási ékszerré szépíti ezt a homlokzatrészt.
A finom díszek legnagyobb részét az idő nagyon megviselte, de még így is az épület ékességei, s mielőbbi kijavításuk már csak azért is kívánatos, mert a maguk nemében az erdélyi gótika legszebb, legfinomabb emlékei közé tartoznak, s Erdély északi részében társ nélkül állanak.
Sokkal szegényesebbek ezeknél a főbejárattól délre – jobbra – eső sarokrész díszei. A kőlábak fő díszítőelemei gúlaszerű, kőleveles motívumok, melyek megviseltségükben inkább roncsok már, mint díszek, s messzire maradnak a már előbb jelzett díszítmények mögött. A templom legelső művészeti szakleírója, Esterházy János csaknem egy századdal korunk előtt azt tételezte föl, hogy ezen a sarokrészen is ki volt építve a torony. Azonban ezt a föltevést sem építészeti jelekkel, sem adatokkal nem lehet igazolni. Láttuk, hogy a hatalmas templom egy-egy szakaszának elkészülte a kor különböző nehézségei miatt átlag 20–30 évet vett igénybe, s az utolsó búcsúengedély-megújítás 1397-ből való. A homlokzati rész építése a toronnyal tehát csak 1450 körül indulhatott meg. E munka folyamán azonban, 1405-től, Zsigmond király kiváltságlevele az újabb nagy városerődítés építését is előtérbe hozta: ezt a török hatalom fenyegető növekedése életkérdéssé tette. Ez maga meggondolásra szoríthatta a várost, s e meggondolás aligha páros tornyot tanácsolt az élet- és vagyonvédő erődítések helyett. A templom homlokzati párkányának három kis megtörése talán ugyanannyi építői nekibuzdulás vagy kényszerű félbehagyás emléke, s ez némileg magyarázatul szolgálhat a templom nyugati része néhány feltűnő felső szabálytalanságának is. Entz Géza, az erdélyi művészettörténet kiváló kutatója és írója adatot közölt arra, hogy a tornyon még 1517-ben is dolgoztak. Ez a munka azonban már valószínűleg az 1486-i leégés utáni – a közbejött országos bajok miatt megkésett – vagy újabb romlás következtében szükséges javítás lehetett.
Az egész homlokzati és toronyrészt a fedél alatt kereken futó, lefelé fordult keresztvirágban végződő késő gót, egyszerű csúcsívsor díszíti. Ez tűnik föl a sekrestye fölött, a szentély többi részén nem díszített zárópárkány egy darabján is, valószínűleg annak emlékéül, hogy azon a darabon egykor a templom nyugati homlokzati részének építői végeztek javítómunkát, s ők használták a már akkor is százados szentélyben a maguk kora megszokott motívumait.
Az óralap fölött alig kiugró erkély állott, s a sarkokon fióktornyok voltak, a torony csúcsát pedig még a reformáció előttről maradt kereszt díszítette, melyet csak az 1665-i nagy tűzvész pusztított el. Akkor a helyére rézkakas került az 1697-i újabb leégésig. Az anyagilag meggyengült unitáriusok most már csak a Hollandiából nyert segéllyel tudták használhatóvá tenni a templomot, de a torony félig romban maradt, s így érte meg azt az időt, amikor 1716-ban a templomot a római katolikusok visszafoglalták. Újjáépítése aztán csak 1742-ben kezdődött el, és 1744-ben végződött be. Ez az új torony már barokk ízlésben épült, s a csúcsíves templomhoz sehogy sem illő hatalmas barokk fedél koronázta. Az új tornyot azonban 1763-ban villámcsapás és földrengés rongálta meg, úgyhogy le kellett bontani, s attól fogva csaknem egy századig a harangozást a templom déli oldala közelében emelt kis fatoronyban végezték.
A XIX. század elején indított toronyépíttető mozgalom azután évek alatt rendre akkora összeget hozott össze, hogy 1837. március 19-én hozzákezdhettek a mai hatalmas torony építéséhez. Ennek kőfalát 1858. szeptember 18-án végezték be, s 1859-ben be is fedték a tornyot.
A nagyszerű templom eredeti, csúcsíves stílusának uralma javára eddig megszokott helyéről – a belső hajópillérek mellől – áthelyeztek vagy megőrzésre a templom múzeumi raktárába tettek néhány különben szép és értékes XVIII. századi barokk oltárt. A templom eredeti, bizonyára nagy értékű felszerelését a XVI. század második felében a reformáció túlkapásai pusztították el, s mikor a templom 1566-tól másfél száz évre az unitáriusok kezébe került, már csak a Suky János oltárát emlegették nagy ritkán a városi számadáskönyvek. Ez a XVII. század első felében valószínűleg a gondatlanság áldozata lett, mert midőn a templomot 1716-ban az unitáriusoktól katonai erőszak alkalmazásával visszavették, abban a régi berendezésből már csak egyedül a díszes, faragott szószék volt meg. A római katolikus egyházközségnek a padokon kívül teljesen új berendezésről kellett gondoskodnia. 1739-ben Biró János plébánosban kiváló, jó ízlésű műbarát került a templom és hívei szolgálatába. Templomdíszítő terveit két kiváló fiatal szobrászművész, Nachtigall János és Schuchbauer Antal valósították meg, akik, úgy látszik, éppen az ő hívására vagy biztatására települtek Kolozsvárra, és három templomban is értékes emlékeit hagyták képességüknek. Schuchbauer a Szent Mihály-templomban öt, Nachtigall egy oltárt készített, a templom hatalmas szószékén pedig ketten tíz évig (1740–50) dolgoztak.
A templom barokk emlékeiről Bíró József írt egy szépen illusztrált, értékes kötetet, mely részletesen méltatja a templom összes barokk emlékeit. Ezekből két oltárt ma is ott találunk a szentély két oldalkápolnájában. Az északiban Szent József, a déliben a Három királyok oltára áll. Az utóbbinak külön nevezetessége, hogy oltárképe a XVIII. század egyik legnagyobb ausztriai festőjének, Anton Maulbertschnek – ki tíz évig Magyarországon, a Dunántúlon is többször dolgozott – egyik ifjúkori alkotása. Kolozsvári oltárképét a művészetbarát Biró János plébános Bécsből szerezte. Ez a templomnak egyetlen, máig is igazán értékes oltárképe.
Pedig a templomnak már a XIV. századtól kezdve voltak becses festőművészeti emlékei. Művészettörténetünk örök kárára ezek a falfestmények túlnyomólag elpusztultak, s csak az 1956–57. évi helyreállítási munkálatok folyamán sikerült Darkó László szerencsés fölfedezésével csekély maradványaikat föltárni és megmenteni. Közülük a déli szentélykápolna Szent Sebestyén-emlékképe a legkorábbi s a legnagyobb művészi színvonalú; még a XIV. századi falfestőművészet értékes emléke. A hajó déli, belső falán legépebben megmaradt secco-technikával készült festményrészlet Máriát ábrázolja, karján a gyermek Jézussal, hét női vértanú szent társaságában, körülbelül kétharmad életnagyságú alakokkal. Ezek közül jelvényeik alapján Szent Katalin, Orsolya, Borbála, Antiochiai Margit ismerhetők föl határozottan, egyikben Szent Ágnes s egy másikban Szent Dorottya sejthető. E már szép arcú női szentek alakjai, színei – köztük az erdélyi falfestményeken az eddigi tapasztalat szerint csak a XV. század második felében jelentkező élénkzöld szín – már a reneszánsz felé hajló erdélyi falképművészet XV. század végi emlékei.
Velük közel egykorú, de más művésztől származó emlék a délnyugati Sleunig-kápolnában lévő, az 1940-es évek elején nem szerencsésen restaurált Golgota; valószínű festetőjének, donátorának Mátyás király kora tevékeny plébánosát, Sleunig Gergelyt tartják. Ezen a festményen Jézus kálváriaútjának egy része s a keresztrefeszítés látható. Freskónyomok maradtak az évszázadokig csak raktárnak használt kápolna déli falán is, de ezek tárgya a roncsokból már nem állapítható meg.
A szentély falpilléreinek fejezetei, valamint az ablakok bélleteit díszítő, a XIV. század második negyedéből származó, rendkívül finom és szép faragványok; ezek 1957-ben vastag mész- és vakolatréteg alól kerültek elő. Szerencsés megmaradásuk és föltárásuk után éppen úgy részletes feldolgozást várnak, mint az a több száz mesterjegy, melyeket szintén a restaurálás során sikerült összegyűjteni. Ezek a templom stílusának eredetére nézve jelentősek. Az azonban máris megállapítható, hogy a pillérfők művészi faragványai éppen úgy francia eredetre vallanak, mint az egész szentély finom, könnyed, szinte törékeny formákat mutató részletei. Ez az Anjou-ház uralkodása idején könnyen érthető is.
Annál tipikusabb német alkotás a templom sekrestyéjének híres ajtókerete, melynek két oldalán az 1528-as évszám jelezte készülési idejét, amíg a reáhúzott faburkolat több mint fél századdal korunk előtt el nem tüntette e dátumot. Az ajtónyílás fölött művészi faragású, borotvált arc tekint ki, s kezében egy kőszalagon Dominus Joanes Clyn nevét tartja. A fej fölött két sorban rózsafüzérbe fogózó kövér kis puttók táncolnak, míg a szárköveket lárvák, az élet lejárására figyelmeztető homokóra és a részint még gótikus utánérzésű kőlevelek díszítik. Jellegzetes német munka. Készíttetője mint módos kolozsvári polgárfiú a bécsi egyetemen tanult, s utóbb, plébános korában minden valószínűséggel ott készíttette ezt a szép emléket is, melynek pompásan faragott férfifejéről sokáig folyt a vita, hogy a megrendelőt vagy a szobrászművészt ábrázolja-e. A szép ajtókeret felső párkánydísze valamelyik égés során vagy az 1752-ben készült barokk boltozat építésével sajnos megrongálódott. Egyszerű vasajtaja hátán az 1534-es évszám jelzi ennek készítési idejét.
A Farkas utcai református templom Kolozsvár Mátyás-temploma. A kolozsvári közönség ugyan leggyakrabban a Szent Mihály-templomot nevezi így, azonban erre ez a név csak az utolsó fél században, a tér nevéről és Mátyás király ott álló lovas szobráról ragadt. Mátyás királynak alig volt más köze ehhez az épülethez, mint hogy az az ő uralkodása végén leégett, s talán éppen a király élete utolsó évében hozzákezdtek kijavításához.
Ellenben a régi Farkas utcai nagytemplom Mátyás király uralkodása végén, az ő rendeletére és támogatásával kezdett épülni. Egészen tipikus Mátyás-kori épület, s ha már egy templomnak világi nevet adunk: csak ezt nevezhetjük Kolozsvár Mátyás-templomának. Épülete ma is úgy kimagaslik környezetéből, mint századából alapító királya.
A Farkas utcai templom építését 1486-ban határozták el. Ebben az évben Szabó Ambrus városbíró és a városi tanács abban az oklevélben, melyet a belvárosi református egyházközség levéltára őriz, Mátyás király és Báthori István erdélyi vajda és országbíró akaratából és megegyezésével a Farkasok utcájában (platea Luporum), a szabók bástyája szomszédságában helyet adott Szent Ferenc szerzetének egy kolostor építésére. A kolostorhoz mindig templom is tartozott, mely rendesen egyik oldalát képezte a zárda épületnégyszögének. A zárdaépítés engedélylevele tehát a templomépítés oklevele is.
Az építés Mátyás király halála után is tovább folyt, s II. Ulászló király 1494. augusztus 24-én a Szűz Mária tiszteletére épülő kolostor és vele a templom javára a tordai sókamarából háromszáz aranyforint értékű szekeres kősót rendelt mindaddig, míg az építés befejeződik.
Azonban Báthori István már rövid erdélyi fejedelemsége alatt (1571–76) elkezdte az ellenreformáció előkészítését, s mint lengyel király pár év múlva öccsével, Báthori Kristóffal 1580-ban Kolozsvárt a Farkas utcai elhagyatott kolostort és puszta templomot – melynek akkor még ablakrámái sem voltak – a jezsuitáknak ajándékozta.
A jezsuiták azonban beleavatkoztak az országos politikába, buzgalmuk kihívta a féltékenységet, politikai magatartásuk pedig az erdélyi török párt gyűlöletét; a medgyesi országgyűlés 1588-ban kitiltotta őket, és 1589 elején el is távoztak Erdélyből. Báthori Zsigmond nagykorúsítása után ismét eltöröltette ugyan kitiltásukat, és 1595. május 1-én újra birtokukba vehették a kolostort és templomot, de pár év múlva Báthori Zsigmond bukása őket is végleg magával rántotta.
Az 1603. év tavaszán a híres vitézt, Székely Mózest választották fejedelemmé, akinek tíznapi ostrom után a fölzendült kolozsvári polgárság nyomására a városba rakott német őrség június 9-én Kolozsvárt föladta. Toroczkai Kovács Máté, az unitáriusok első papja és későbbi püspöke tüzes beszédével lángra gyújtotta a népharagot, s Bogner-Gellyén Imre kolozsvári királybíró elnézése mellett a nép megrohanta a jezsuitákat. Betörték a templom nagy ajtaját, fejszével szétvágták az oltárokat és a szentek szobrait, lefejezték a templom védőasszonyának a szobrát, darabokra törték a padokat, s végül azzal az okoskodással, hogy a fecskének a fészkét is el kell pusztítani, hogy vissza ne térjen, a kolostor durva összerombolása mellett beontották a templom boltozatának egy részét is, úgy, hogy az az egykorú jezsuita jelentés szerint tizennégy embert ütött agyon.
Az új helyreállítás dicsősége már I. Rákóczi György nevéhez fűződik.
A puszta templom ugyanis időközben új gazdát kapott: Bethlen Gábor az 1622. májusi országgyűlésen odaadatta a Kolozsvárt megszaporodott reformátusoknak. De a nagy fejedelemnek még két háborút kellett végigküzdenie a Habsburgok ellen, s emiatt a helyreállítás utódjára, I. Rákóczi Györgyre maradt.
Ő 1638 tavaszától a templom rendbehozására előbb csak intézkedéseket hozott, de csakhamar megkezdte a munkát is. Az építkezés zöme, a hajóboltozat kivételével, 1640 nyaráig elkészült. Ehhez a nagyszabású újjáépítéshez azonban már itthon nem lehetett megfelelő erőket találni. Ezért régebbi bevált példák után olasz építészt hívatott be, s a messzi Keleti-tenger mellől, Kurlandból kért a boltozáshoz szakembereket. Az utóbbiak 1642 tavaszától 1643 végéig aztán el is készítették azt a szép csillagboltozatot, mely most 15 méter szélességben borul a templom hajójára.
Kívülről a nyugati sarkoknál álló, átlós irányú kőlábakon kívül a közel negyven méter hosszú hajó két oldalán a szentély kezdetéig 5–5, lépcsőzetesen felfelé keskenyedő, ötször tagolt kőláb veszi át a boltívek nyomását. Ilyenek a hosszúszentély s a nyolcszög felével záródó szentélyzáródás kőlábjai is. Mindezekből azonban a déliek a hajón sokkal szélesebben kiterpeszkednek, s közeiket az egykori keresztfolyosó tölti ki, melynek világító nyílásain néhány, a kolozsvári óvári zárdaépületen is előforduló mesterjegy látható.
A csonka torony szegényes, valószínűleg későbbi pótlású csúcsíves ablakai és a keleten melléje csatlakozó kamrában elfalazott leszelt lóhereíves ajtócska mutatják e megmaradt rész egykorúságát a templommal. S azt is bizonyosra vehetjük, hogy mint rendesen, a tornyot itt is legutoljára építették. Több bántóan durva, egyenesen záródó ablaka későbbi kontárkodás eredménye. A toronyalj boltozatos kisterme a XVII-XVIII. században valószínűleg a kolozsvári református nyomdának adott helyet, emeletén pedig egy ideig a kollégium könyvtára állott.
A templom ma egy, a hajó és a szentély találkozásánál a törpe csúcsíves diadalív által kettőbe tagolt óriási csarnok.
A belső építészeti tagolása meglehetősen egyszerű. E tekintetben egyedül az 1911-i restaurálás új orgonakarzata nyújt szép oszlopfejeivel és mellvéddíszeivel kellemes kivételt. A hajó három középső faltőközét északon három keskeny és hosszú, délen három zömökebb és széles ablak töri át.
A szentély közepe táját másfél századig egy művészileg értéktelen törpe orgonakarzat fogta át, mely színes orgonájával fedezte a mai ürességet. A Műemlékek Országos Bizottsága közreműködésével 1910 körül végzett restaurálás azonban az orgonát a nyugati bejárat fölé helyezte át, s azóta a falak nagy, egyhangúan fehér területét nem enyhíti ott egyéb néhány hátas szentélyszék barna színénél. A szentélyzáródás falába Kós Károly által tervezett, magában monumentális Apafi-síremlék vagy a falakkal egyidejű, nagyméretű papi ülőfülke kétségtelen érdekessége mellett sem segít a helyzeten. Rég nincsenek ott már címerek sem, melyek a hideg, fehér falat bár egy-két színfolttal élénkítenék; pedig a templomfal színezése mindenesetre segíthetne ezen a kopárságon, s a szentély ürességét is tölthetné néhány szép szentélyszék vagy az egykori oltárhely tájára alkalmazható visszhangos orgonaház.
Ha pedig látni akarjuk, hogy megfelelő színek milyen meleget tudnak varázsolni a templomba: menjünk el az üres szentélybe, és tekintsünk vissza onnan a templom hajójába. Napsütéskor reánk ragyog onnan a hatalmas, színes, öreg orgona. Ennek felső tagja a régibb, az alja csak ízlésben ehhez alkalmazott terjedelmes alkotmány. Együtt a kettő valóságos épület, melynek tetején aranyos felirat hirdeti a felső rész készítési idejét: ANNO 1766 Az Isten ditséretire.
A felirat évszáma mutatja, hogy ez a felső hangszerrész, a köztudat szerint, a legrégibb ilyennemű hangszer az erdélyi református egyházkerületben. Rokokóba hajló barokkos díszítményei s az egésznek meleg piros és arany, enyhe kék és ezüst színei főleg a délutáni napsütés átsugárzásában a két meleg szín uralkodásával megkapó hatást nyújtanak.
A templompiac közepét az úrasztala foglalja el. Csinos, több mint százéves, zömök asztalos mestermű, a kor ízlésében. Felső lapját középen Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának fára alkalmazott finom kőnyomata tölti ki, mely kétségtelenül egyik legrégibb s nagyon jó alkotása a kőnyomás akkor még új találmányának.
A templom berendezésének azonban valódi koronája a hajó északi falához alkalmazott díszesen faragott és festett kő szószék. Reneszánsz féldomborműveit finom színezés teszi hangulatossá, melyen a szelíd haboszöld, a piros és arany, néhol a barna színek az uralkodók. A remekmű fölött egykorú hangleverő szószékkorona pompázik, melynek áttört testén a fiait vérével tápláló pelikán látható. Készítője valószínűleg Rógeni (vagy Thener) János kolozsvári asztalos céhmester, I. Rákóczi György kedvelt és megbecsült híve volt.
Ezzel a finom és nagybecsű műdarabbal, mióta a kolozsvári asztalosok egyik céhkönyvében e sorok írója először talált faragásra adatokat, többen foglalkoztak, de a följegyzés úgy látszik, hogy minden vele foglalkozót éppen úgy tévútra vezetett, mint annak egykori szerencsétlen megtalálóját.
A följegyzés arról szól, hogy Elias Nicolainak, a XVII. század leghíresebb erdélyi nagyszebeni kőfaragó és szobrászművészének munkájáért táblánként 3-3 forintot fizettek. Ez az összeg azonban, mely akkor egy hizlalt ökör ára volt, minden valószínűséggel a szószéköböl egyes lapjainak kőfaragó munkadíja volt, de az olasz szellemet sugárzó szószék tervezője a készítése idejében több mint egy évtizedig Erdélyben s éppen a fejedelem alkalmazásában levő Agustino Serena velencei építőművész lehetett.
A szószéköböl alsó és felső párkányzatának két óriási, Erdélyben régebb olasz koszorúnak nevezett babérlevél- és bogyókiképzésű tagjai, a szószéköböl olasz korsóba helyezett, ritmikusan ismétlődő két nagy virágcsokra s ezeknek és a velük együtt keretbe foglalt négy gyümölcscsokornak, valamint a szószéklábnak lapos reliefben kidolgozott óriásvirágai mind olasz szellemet és hagyományokat sugároznak, s csillagtávolban állanak Elias Nicolai eddig ismert, de más szellemű műveitől.
A szószék és az északi bejáróajtó környékén, a padok hátán és a falakon családi címerek és emléktáblák függenek, melyek részben a patrónusok, jóltevők, részben a templomba temetett halottak emlékét őrzik. Ezekből a legrégibb Apafi Mihály fejedelem kiskorú fiának, Györgynek 1664-ből származó, a legnagyobb és legművészibb az 1708-ban meghalt gróf Bánffy Györgynek, az első erdélyi kormányzónak aranyozott ezüstből való címeres halotti emléktáblája. Van egy érdekes, színes, barokk keretű fa emléktábla is a fiatalon elhalt Osdolai Kun Lázár nevével, s a selyemre festett halotti címerek közül a Polyk János városi őrségkapitány és egyházi gondnok 1689-i emléke nemcsak azért érdemel említést, mert a jó képíró készítette címernek ma már nagyon ritka példánya, hanem azért is, mert annak, akinek emlékét őrzi, kő síremléke is korunkig fennmaradt.
A papi széksor fölött a falon Ebeni István Kolozs megyei főispán és kolozsvári főkapitány (1666) díszesen aranyozott, valamint a gavallér sportúttörő Kendeffy Ádám egyszerű, címeres, ezüst halotti epitáfiumtáblái függenek. A templomhajó fal menti széksorainak hátlapjait pedig többek között Istvándi Bálint (1670), Döbrösi Gáspár (1688) XVII. századi, selyemre vagy papirosra festett halotti címereitől kezdve az utolsó kétszáz évből több mint száz különböző ily emlék borítja, melyek változatossága és színessége nagyban hozzájárul a templom belseje művészi hatásának emeléséhez. Mai elhelyezésük néhai Herepei Gergely esperes lelkész ízlését dicséri, akinek művészetszerető lelke méltó volt ehhez a templomhoz.
A papi és tanári székek hátlapját viszont híres papok és tanárok nagy, egyleveles nyomtatott emléklapjai (charták) töltik meg. Legnagyobb részük unikum. Elég, ha belőlük a legrégebbin, Kovásznai Péter püspökén (1673) kívül az egykori gályarab Selyei Tolnai Istvánét (1690), a Pataki Istvánét (1693) és a Tótfalusi Kis Miklósét, a nagyszerű nyomdászét (1702) említjük. Az egyetlen magyar nyelvű, a Baczoni Intze Mihályé (1765) már a szentély egyik padháttükrét foglalja el.
Mindezek a templom berendezésével együtt a több százados múlt életének és műveltségének beszédes emléktanúi, s a papiroslapok éppoly értékes és fényes emlékeket őriznek, mint az ezüsttáblák vagy a díszes címerek. A legszebb művészi emlékek pedig nevek helyett is a szépség örök értékeivel tündökölnek, s e templomban Mátyás király és I. Rákóczi György alkotó szellemét, művészetszeretetét érezzük. A templom művészi szépségei egybeolvadnak a hozzá fűződő emlékekkel, s midőn ebből a legszebb s terjedelmében és emlékeiben egyaránt legelső erdélyi református templomból kilépünk, emléke és szépségei a lelkünkben maradnak, s tisztelettel hajlunk meg az előtt a szellem előtt, mely évszázadok alatt annyi nagyot és szépet alkotott.
1958
Kelemen Lajos tanulmánya először 1982-ben jelent meg nyomtatásban, Kelemen Lajos írásainak sajtó alá rendezett második kötetében, B. Nagy Margit gondozásában a bukaresti Kriterion kiadásában. Az itt közölt írás ebből ad ízelítőt. Magyarországon először jelenik meg. (Szerk. megjegyzése)
A tanulmányhoz felhasznált művek:
Jakab Elek: Kolozsvár története I-VII. Pest-Bp., 1870-88; Nagyajtai Kovács István: Kolozsvári régiségek. Tudománytár Buda, 1843. 14, 67-76.; Kővári László: Erdély építészeti emlékei. Kolozsvár, 1866; Vass József: Emléklapok Kolozsvár előkorából. Kolozsvár, 1865; Galgóczy Károly: Kolozsvár város múltja, jelene és jövője. Kolozsvár, 1872; Pánczél Ferenc: Kolozsvár részletes leírása és Erdély földrajza. Kolozsvár, 1876; Balogh Jolán: Kolozsvár műemlékei. Bp., 1935; Szabó T. Attila: Kolozsvár települése a XIX. század végéig. Kolozsvár, 1946.
Kolozsvárról szóló kalauzok:
Nagy Péter: Ó kedves Kolozsvár. Berlin, 1926; Orosz Ferenc: Cluj-Kolozsvári kalauz, Cluj, 1933; Bíró József: Megszólalnak Kolozsvár kövei. Pásztortűz 1933. 402–403 424–425, 1934. 15–16.; Kós Károly: Kolozsvár. Erdélyi Helikon 1934. 377–378.; Bíró József: Kolozsvári képeskönyv. Bp., 1940; Makkai L.–Vásárhelyi Emil: Kolozsvár. Kolozsvár, 1942.
Általános jellegű összefoglalások:
Debreczeni László: Az 1953. évi kolozsvári műemlék-összeírás építéstörténeti eredményei. Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 1957. 219–249. A kolozsvári Szent Mihály egyház. Szerk.: György Lajos. Cluj-Kolozsvár, 1924; B. Nagy Margit: Művészek és mesterek Kolozsvárt (1700–1850). B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek. Bukarest, 1977. 177–260.; B. Nagy Margit: Városrendezés Kolozsvárt a múlt század első felében. Korunk 1967. 6. sz. 853–857.; Kővári László: Kolozsvár emlékszobrai. Vasárnapi Újság 1856. 370.; Kelemen Lajos: Kolozsvári műemlékkrónika. Pásztortűz 1938. 625–626.
(Szerk. összeállítása)