Az erdélyi lélek, az annyit megénekelt, leírt s oly sokféle szempontból megvilágított erdélyi lélek és szellemiség ölt testet a művészetben is,* annak sajátos formanyelvén beszélve; a művészettörténet épp olyankor lát neki legbonyolultabb feladatának, mikor egy tájegység műalkotásaiban a művészetteremtő nép legfőbb jellemvonásait kutatja, avagy amidőn általánosan ismert nemzeti sajátosságok lecsapódását keresi a műemlékek arculatán. Erdély tekintetében itt éppen különleges probléma előtt állunk, még akkor is, ha művészetföldrajzilag a Kárpát-medencéhez tartozik e föld, s a rajta kivirágzott művészet szerves és elidegeníthetetlen része az egyetemes magyar művészetnek; az erdélyi művészet az ország többi részének műgyakorlatától eltérve, egyéni zamatú vonásokat nyújt, s jól tudjuk, hogy a magyar s a székely nép mellett az egyéb, Transzilvániában élő törzsek is építettek, festettek és faragtak. El kell tehát különíteni Erdély műtörténetírójának e sokarcú művészeti tevékenységből mindazt, ami kétségtelenül magyar s éppen erdélyi magyar, ha az uralkodó történeti szellem művészeti megnyilvánulását akarja látni; s vajon kínálkozik-e erre jobb lehetőség, mint ha a várak s a kastélyok zártnak tekinthető emlékcsoportjával foglalkozunk?
E kastélyok történetét s művészetét aligha értenénk meg, ha elődeik, a várak históriájába nem nyerhetnénk bepillantást, s ha nem ismernénk a történelmi szükségszerűséget, amely azoknak létét Erdélyben olyannyira fontossá emelte. Általánosan ismeretes, hogy a vár és a kastély típusát különben sem könnyű egymástól élesen elválasztani bizonyos korokban; a középkor, majd a reneszánsz kimagasló családjainak otthona s egyben uralmának alapja az erődített vár, s éppen Erdélyben volt szükség egészen a XVII. század végéig jól körülbástyázott védőműveket emelni. Elvétve a XVI., de méginkább a XVII. században azonban már megjelenik az átmenetinek nevezett típus, a várkastély, hogy helyét a XVIII-ikban átadja az erődítetlen kastélynak s kisebb méretű udvarháznak, melyeknek száma Erdélyben jóval több, mint amennyit az eddigi kutatás számon tartott. Alig van viszont úrlak itt, melynek helyén egykor ne vár emelkedett volna, s melynek alapzatából ne kerülhetnének elő XV. vagy XVI. századi kövek; csaknem az egész emlékanyagot felsorolhatnánk, ha neveiket ide akarnánk jegyezni. Olykor a várelőd alaprajzának területi megkötöttsége határozza meg a kastélyutódot, melynek típusos példája Gernyeszeg+; máskor a régi épület mintegy magja a későbbi komplexumnak, mint a bonchidai kastély román kori alapzatú északi oldala, s nem ritka eset, hogy egész épületszárnyak s bástyák maradnak meg a kastélyban újjáöltöztetve. Az alapjától fogva újonnan emelt kastélyok is ragaszkodnak a régi képhez és mintához; földrajzi helyzetüket is az illető vidék fölött egykor uralkodó várak határozzák meg, kivált, ha az erősség nehezen hozzáférhető hegycsúcsot koronázott. Így építteti Bethlen Gábor a Magna Curiát a dévai vár tövébe, Rákóczi György vadászkastélyát a görgényi vár alatt, vagy Bethlen István fejedelem Küküllővára kastélyát az erősség helyétől eltérő alapra; ily példa még a hadadi, a bethleni kastély s a kisebb gyalui udvarházak. A kastélyok építésanyagát is nemegyszer valamely régi vár omladékaiból hordják össze; Bánffy Dénes a dobokai vár köveiből építteti ki Bonchidát, s Bethlen Miklós a glogovicai határon egy iszonyú erős falakból rakott pogányvár alapzatára bukkan – egy pásztor irányította oda –, midőn szentmiklósi házának alapját lerakni készül.
A tömérdek harc, háború, a védekezés lankadatlan ösztöne, amely Erdélynek szerepét a magyar históriában oly világosan kijelölte, az erdélyi történeti léleknek alapjellemét határozza meg. Ha van lelki vonás, amely az erdélyiekre végletesen jellemző, úgy a bizalmatlanság, zárkózottság, gyanakvó óvatosság tulajdonsága ez; önmagukra utalva nem hihettek senkinek, minden szép szó, erős fogadkozás mélyén sötét hátsó gondolatokat, fondorlatos terveket sejtettek, s mindig készek voltak kardjukra csapni, ha önállóságuk s szabadságuk végveszélyben forgott. Erdélyt a pusztító küzdelmek vég nélküli sorozata szántotta keresztül századokon át, s ezt csak megtetézték a belháborúk, a lázadások, a nemzetiségi vagy szociális jellegű forrongások s az öldöklő testvérharcok, pártküzdelmek gyászos következményei. A bellum omnium contra omnes sokat koptatott jelmondatánál kevésb találó illik Erdély történetére; a várak a római kortól kezdve szakadatlanul épültek a hegycsúcsokon, a hágókban, szorosokban, vízi utak stratégiai pontjainál s a dombokon, síkföldön, patakpartokon is. Minden fajtájuk bőven volt képviselve Erdélyben; a királyi várak, lovagvárak, parasztvárak, végvárak, a vezető családok castellumai egymást váltották, a falvak egész sora erődíti az isten házát, s így fejlődik ki az egyik legkülönlegesebb erdélyi építészeti alakzat két árnyalata, az erődtemplom és a templomkastély. Hozzá a nagyobb városok is fallal övezik magukat: Fehérvár, Kolozsvár, a szász városok mind bástyák, kaputornyok mögé húzódnak, s onnan figyelik az ellent. Nyugatra néztek Erdély urai, még nyugatabbra, mint testvéreik a hegyeken innen, s ha tengernyi baj s gyötrődés között is, de művészetet teremtettek, ápoltak, pártfogoltak, s méghozzá valamely egyéni, másutt meg nem található jellegű művészetet. Szerényebbek, szótalanabbak, jóval kevésbé nagyszerűek Erdély kastélyai, mint nyugati társaik, de tulajdon karakterük van, egyéni alkatuk, s ez adja meg nekik műtörténeti és nemzeti jelentőségüket.
Hogy ezt az erdélyiességet megismerhessük, a művészeti transzilvanizmust fogalmi nyelvre lefordítsuk, s egyben annak lényegét megértessük, előbb apró részletekre bontva kellett elemeznünk e kastélyok építészeti megjelenését, az irányító stílusok hazai fázisfejlődését.
A nyugati stílusú kastély legkeletebbre tolt példái az erdélyi várkastélyok és udvarházak; e mondatban talán minden benne rejlik, mi különös jellegüket megadja. Benne van a Nyugat, a nyugat-európai keresztény művészet minden stílusváltozása, amely az emlékek műformáit nyújtja, s amely e nagy egység részesévé teszi őket; benne vannak a keleti végek, hol a magyar nemzet őrt állott a földrész kultúrájának védelmében. Ily messzire már nem jutott el a reneszánsz, a barokk-rokokó vagy a klasszicizmus oly tiszta, eszmei megfogalmazásban, ahogy Itáliában vagy francia földön megfogant; hosszú utat kellett megtennie, míg Erdélyig elért, elhullajtotta néha éppen alapjellemének vonásait, s felvette a transzilván világ ruháját. Nem hagyta érintetlenül a szomszédos Kelet hatása sem az erdélyi művészetet; mind az ortodoxia, mind az iszlám szelleme befolyásolta a műgyakorlat némely ágazatában – mindez azonban a kastélyépítészetben nem mutatkozik. Az ősi keleti eredetű magyarság egyik legfőbb jellemvonása azonban az erdélyi stílusfejlődés egyik döntő tényezője; a konzervativizmus ez, a réginek, a beidegzettnek kedvelése az az idegenkedés mindentől, mi újság s kipróbálatlan dolog. Az erdélyi művészet magyar alapjellemét éppen e túlságos konzervativizmus bizonyítja a legékesszólóbban, a hagyományok töretlen ereje; magyarok voltak a kastélyok építtetői, s magyarok a nép egyszerű fiai, akik a köveket összehordták, s a kettő között a tervező: a mérnök, a pallér vagy a tanult kőmíves, ha idegen országokból, olasz, német vagy francia földről jött is, csak a tervet vagy a részletek mustráját hozhatta magával; művének szelleme az erdélyi magyar levegő stílusátalakító hatását tükrözi.
A nyugati keresztény művészet első nagy építőstílusa, a román művészet volt a legmélyebb befolyással az összes következő korok erdélyi műgyakorlatára. A félköríves stílus tömegessége, zártsága, komorsága mélyen megfelelt a befelé forduló, bizalmatlan s mindig védekező erdélyi szellemnek; e modorban indult meg a várépítés az Árpádok korában, főként a tatárjárás után, s a gótika is mindvégig romános jellegű e földön. A roppant falak, a mérsékelten hangsúlyozott vertikalizmus, a keskeny ablaknyílások, a dekoráció szótalansága s kimértsége, a tér- és tömeggondolat világos érvényre jutása jellemzi az erdélyi félköríves, majd a belőle szervesen kifejlő csúcsíves építészetet, s mindez kiváltképp megfelelt a várépítés elsősorban gyakorlati célzatának. Az emlékanyag, ami e korokból, a XI-XV. századból fennmaradt, túlságosan elenyésző ahhoz, hogy az Árpád- és Anjou-kori erdélyi várépítést behatóan megismerhessük, ámde ez nem is feladatunk: annál világosabban láthatjuk, milyen mély és maradandó hatással volt e tömeges, nehézkes, súlyos falazási technika a későbbi korok kastélyépítkezéseire. Ismeretes, hogy magyar földön már a XIV. században kialakult – felső-olasz hatásra – a magyar községi, síkföldi várak ama típusa, amely négyszögű alaprajzával, az emeletes vagy földszintes négy szárny sarkain emelkedő kerek vagy szögletes bástyákkal Erdélyben is általánosan elterjedtté vált a XV. századtól kezdve; az 1437-i parasztlázadás után a királyi várak, parasztvárak, végvárak, templomkastélyok mellett nagy számban épülnek az előkelő nemesi családok várkastélyai is. Természetes, hogy a hegycsúcsokon, fontos stratégiai pontokon épült várak alaprajza a hely megkötöttségeihez alkalmazkodott; Törcsvár alaprajza szabálytalan ötszöget mutat, a szelindeki, barcarozsnyói, dévai várak alapzata egészen változatos poligonális, s Vajdahunyad vára meg éppen francia mintákat követ. Az Árpád-kori architektúrában több francia mesternév bukkan fel, s az uralkodók, szerzetesrendek francia kapcsolatai révén a franciás templomépítési stíluselemek, hogy joggal következtethetünk nem egy középkori erdélyi várépítő francia voltára; a hagyományok kialakulásával azonban mind világosabban elkülönül a magyar várépítési modor, amelyet katonai szakírók Európa-szerte magyar várrendszernek neveznek; 1551-ben Sig. de Prato Vecchio említi egy várról, hogy „munita est modo hungarico”. Jellegzetessége a háromszoros védőöv: legkívül a sövénykerítéssel védett latorkert, aztán a betapasztott s kívülről kőfalnak tűnő palánk s legbelül a sokméretes, tömérdek falakból összerótt erőd.
Az erdélyi várak nem játékszerek a gótika korában sem, a tornyok nem kecsesek s karcsúak; cicomátlan, riasztó falaik nem hivalkodásra, hanem harci elszántságra mutatnak. E tömör falak fölé mindenütt igen magas tetőszerkezetek borultak; ez az erdélyi építésmodor egyik legszembetűnőbb jellemvonása, s századokon át mindmáig uralkodik. A falak nem túl magasak, de az a tetőzet; ennek egyaránt vannak klimatikus s népiségpszichológiai eredetű okai. A hegyvidék építészete különös feltételeket teremtett itten is; Erdélyben, hol a fa kimeríthetetlen mennyiségben kínálkozott építőanyagul, s ahol a hatalmas fenyők között nem okozott gondot a hosszú szarufák előteremtése, a szarvazatok igen meredekek, amelyekről könnyebben is csuszamlik le a rárakódott hótömeg. Mégsem csupán a hegyvidéknek s a rendelkezésre álló fő építőanyagnak tudható be az erdélyi magas tetőzet; Svájcban, Tirolban, Skandináviában a legmeredekebb hegyek között is egyaránt alacsony lejtésű a házak fedélzete… Különleges néplélektani okok játszhatnak így szerepet az erdélyi építésmodor eme tulajdonságában; említhetnénk még a rokonságot a francia szellemmel és várépítésmóddal, hol a túl magasra emelt, bonyolult tetőszerkezetek, a felkiáltójelként kinyúló kémények igazi hazájukra találtak.
A bethlenszentmiklósi+ kastély alaprajza 1765-ből
A négyszögű várkastély, tömör falaival, szimmetriátlanul elszórt, keskeny ablakaival, négyszögű vagy franciásan kerek bástyáival mintegy kialakult típusként áll előttünk az erdélyi történelmi sorsfordulón, a gótika európai pályafutásának alkonyán, midőn Mohács után, Buda török kézre jutásakor Erdély önálló állammá szervezkedni kényszerült. A reneszánsz ekkor, a XVI. század közepén már túljutott a gyökérverés mozzanatain, s éppen Erdélyben, a fejedelmek olaszos orientációja, Itália-rajongása folytán uralkodó művészeti stílussá kezdett fejlődni; mégsem volt oly mélyreható ereje, hogy a várkastély voltaképpeni struktúráját átalakítsa, alapvető elemekkel gazdagítsa s világiasabbá tegye. Nemcsak a XVI. és XVII. század folyamán, hanem a XVIII. elején is divatban marad a négyszöges, zárt alaprajzú kastély, a sarkokon szögletes vagy kerek bástyákkal s olykor az egyik szárny közepén emelkedő kaputoronnyal; a reneszánsz csak két új, járulékos elemmel színezi az építőstílust. Az egyik a tagozás dekoratív, új modora; a kapubejárat, az ajtók, ablakok keretelésének, párkányzatának s a címerköveknek faragásában jelentkezik, a másik a fedett fatornác helyére lépő árkádos udvari loggia, amely olasz forrásaiból, a XVI. századtól kezdve a főúri építészeten át a népi architektúra legkedveltebb alakzatává vált egészen napjainkig. Mindkét építéselem azonban hamar átidomul a helyi modorhoz; a tagozások klasszikus mintái, a quattrocento és a cinquecento hírnökei a kolozsvári magyar kőfaragók kezén mihamar eltérnek szigorú előírásaiktól, hogy aztán a népművészet elemeivel egybeolvadva félreismerhetetlenül erdélyi ízt öltsenek. Az udvari tornác alacsonyra húzott boltívei sem karcsú, Vitruvius vagy Palladio előírta pillértörzsekre s elegáns márványoszlopokra támaszkodnak, hanem vaskos, tömzsi, kihasasodó, hazai módra jó biztonságosan rakott kőlábakra; a behozott forma, bármily kecses légyen is, elnehezül a Maros, Szamos, Küküllő völgyében, a Bethlen Miklós jobbágyainak kérges kezén. Még oly magyaros formák is, mint amilyen a felső-olasz forrásból fakadó s főleg a Felvidéken meghonosult pártázatos, arkatúrás oromzatkiképzés is gyér példákat őriz, mint Gyergyószárhegy, Törcsvár, Ebesfalva+, Uzon+ vagy Keresd műrészletei; éppen Bethlen Gábor nevezetes fehérvári Friss palotájának sorsa bizonyítja, mily nehézkes volt az átplántált virágok teljes kibontakozása a hűvös, borongós klímájú erdélyi levegőben. Kétségkívül a legékesebb erdélyi reneszánsz építmény volt ez a minden művészeti pompával díszített fejedelmi rezidencia, Bethlen kultúrreprezentációjának megtestesülése; alacsony lejtésű, pártázatos oromzatú tetejét azonban utódja, az öreg Rákóczi György lehányatta, s hazai módra, „szép magos szarufás cserép alatt való héjjazatokba” emeltette, mivel, mint Szalárdi írja: „noha nagyobbára a csatornák pléhvel, ónnal egyberagattatva s boríttatva volnának, de hogy mégis csorgának s a szép friss drága mennyezetű házakban miatta károk volnának…” Fehérvár éghajlata ugyan nem nevezhető erdélyi vonatkozásban túl ridegnek, s Rákóczi maga is „beszármazott”, pataki úr volt; mindez azonban csak erősíti a tételt, mily erős s megingathatatlan volt a helyi építőhagyomány, amely „szép” tetőnek csak a magast tartotta, s mennyire üvegházi virág volt e zord földön ez az elkésett, XVII. századi reneszánsz elegancia s kecsesség, s éppen az annyit elpusztított Fehérvárott! Erdélyi építmény, amely az elemek s az emberi indulatok rombolásának nem tudott eléggé ellenállani, tiszavirágéletre ítéltetett.
A fejedelemség korának olasz fundátorai s az olasz stílust meghonosító magyar kőfaragók a reneszánsz kastélyépítészetére mégis rányomták Itália bélyegét; a tömegkompozícióban azonban a román és gótikus stíluskorból öröklődő franciás elemek nem tűnnek el a XVI–XVII. században sem. Az 1592-ben épült szentbenedeki kastély alaprajzában s tetőkiképzésének szeszélyes, változatos körvonalrajzában Chambord távoli rokona; Küküllővár, Bonyha, Ózd kastélyai, a XVII. század szülöttei a tömör épületmag sarkára ragasztott négy kerek toronnyal a legfranciásabb szellemet képviselik, Le Lude, Azay-Rideau, Gencay vagy a St. Agil-i várkapu visszhangját. Francia fundáló nevét ugyan egyet sem hozott napfényre mindeddig a levéltári kutatás, de a politikai és művelődéstörténeti egyezések a XVII. század Európájában már vezető szerepet játszó francia szellemnek mind mélyebb térhódítását jelzik Erdély földjén. Bethlen Gábor nyugati szövetségei adják itt a kiindulópontot, s ennek I. Rákóczi György 1643-ban kötött svéd-francia szövetsége még erősebb színezetet ad; a XVII. század második felében Erdély már XIV. Lajos Habsburg-ellenes politikai szövetséghálózatának függvénye, s éppen Bethlen Miklós példája bizonyítja, hogy nemcsak a francia életmód és világnézet, hanem a francia építőművészet is újra otthonra talált Erdélyben.
Mielőtt behatóbban vázolnánk ezt az erdélyi franciásságot, amely a XVIII. században a művészetre már általános befolyással volt, érdemes szemügyre vennünk azt a felvethető kérdést: miért nem nyilvánul meg félreismerhetetlenül a fejedelemség korának romantikája, a kastélyépítést irányító társadalmi réteg lelki szélsőségessége a XVI-XVII. század erdélyi művészetében? Miért nem képeződik le a kor történeti lelke az alkotások formai alakulásában, miért nem a szenvedélyesség igazi stílusa, a barokk a XVII. századi művészet vezérszólama? Valóban, ellentmondásnak tűnhetnék fel e szűkszavú, változatlanul tektonikus jellegű építészet a történelem vad hullámverései közepette, s csökkentebb értékűnek mutathatná a mecénás lelkiségének befolyását az alkotó művészre, mint ahogy azt előbb is oly határozottan hangsúlyoztuk.
Nézzük előbb a reneszánsz embert, a gyiloktól, méregtől nem irtózó, Machiavellit bibliaként forgató, vérben fürdő s tündöklő pompában élő condottierit vagy herceget, ahogy Itáliában írt karddal történelmet s teremtette meg minden idők legnagyszerűbb művészetét. Ezt a princeps-típust másolták a Báthoriak s azok az erdélyi urak, kik csak a sors végzéséből nem ülhettek be a fejedelmi székbe; az építőművészet műformáit azonban nem a gyarló szenvedélyek alakították ki, hanem Leonbattista Alberti, Brunelleschi, Bramante messze világító géniuszai, a sírjából kiásott klasszicitás új életre kelt törvényei. A művészeti korstílus ereje egyetemlegesebb s népi-nemzeti sajátságokon felülemelkedő érvényű volt mindenkoron; egy-egy forró vérű erdélyi úr, Báthori Gábor, Kendi Ferenc vagy Zólyomi Dávid új ízlést, új építészeti törvényeket kőfaragóinak át nem nyújthatott. S ha végignézzük a nagy erdélyi mecénások névsorát, nem a lázas indulatú, vérben fürdő férfiakkal találkozunk itt, hanem éppen azokkal, akik az erdélyi szellem másik végletét, a higgadt megfontolást, a józan elmejárást s a csüggedetlen teremtő akaratot építették be kastélyaik kövébe. Fráter György, Bethlen Gábor, Rákóczi György e kor legnagyobb vár- és kastélyépítői, éppen azok, akik az erdélyi állam alapját megvetették vagy azt európai tekintélyre emelték. Általános emberi jellemvonás tükröződik ebben vissza, s mély tanulság: a műemlék az alkotó ember, a konstruktív államférfi monumentuma, azoké, akik önmaguk személyi kiválóságának hirdetését kövekbe merevítve akarták utódaikra hagyni; a védekezés olthatatlan erdélyi ösztönét s a célszerűség szempontjait itt újólag emlékezetünkbe véssük. Ahol azonban mégis volt idő s mód, viszonylagos nyugalom nyílt pompát kifejteni, ott meddő kategorizálás volna a szellemben különlegesen reneszánsz vagy sajátosan barokk vonásokat keresni. A pompakedvelés, a reprezentálás vágya, az építkezés nagyszerűségének akarása nem csupán reneszánsz vagy barokk jelenség, éppígy antik, gótikus, klasszicista s modern mozzanat lehet; egyetemes emberi ösztön, hogy a felülkerekedő, a hatalomra jutott erejének vagy vagyonának nagyszerűségét érzékeltetni akarja. Itáliában egyaránt pompázatos a velencei Szent Márk, a román katedrálisok homlokzata, a milánói dóm, a reneszánsz s a barokk; Erdélyben is nemzeti alapjellemvonásokat vesz fel minden korstílus, szófukar, méltóságos a reneszánsz vár s lehiggadtan hűvös a XVIII. századi barokk kastély. Reneszánsz- és barokk-kutatók terméketlen polémiája az az elhatárolási törekvés, ahogy bizonyos korokban s éppen a magyar történelem és művészet XVII. századában majd a reneszánsz, majd a barokk uralgását akarja bizonyítani. Erdély „aranykorának” építőstílusa a régibb hagyományokkal átitatott reneszánsz, korszelleme azonban abszolutista államberendezkedésével már barokk jelenségeket mutat; Bethlen Gáborról, a reneszánsz stílusú erdélyi építészet legnagyobb mecénásáról Szekfű Gyula már eléggé bebizonyította, mily kimagasló képviselője volt államelméletében, politikájában, reprezentatív törekvéseiben s még leveleinek stílusában is a XVII. századi barokknak. Fundátorainak, kőfaragóinak stílusa még a telivér reneszánszban gyökeredzik, de mint fejedelem már korának igazi fia; ám ha „modern” stílusú, barokk faragványú szószéket s orgonát állíttatott, mint a fehérvári dómba, papjai, mihelyt lehunyta szemét, elhordatták onnan őket. Bármily nagy egyéniség volt, s újító szellem, egymaga nemzetének konzervativizmusát meg nem ingathatta; a hagyomány tehetetlenségi nyomatékának ereje lehúzta teremtő akaratának nekilendülését. Utódjának, Rákóczi Györgynek esze ágában sem volt a fehérvári reneszánszt barokká korszerűsíteni, s a sok erdélyi aranyat inkább Sárospatakra hordta… A rendezettség boldog korának lealkonyultával aztán lehanyatlik a művészet, a pusztítások eltörlik Fehérvár fényét, az anyagi nyomorúság ólomsúlya lehúzza a legszárnyalóbb mecénási álmokat is, s midőn a principátus agonizál Kemény, Rhédey, Barcsay, Apafi alatt, s megrendül az oszmán kolosszus uralma magyar földön, szó sem lehetett oly kastélyépítő pompáról s szemkápráztató csillogásról, mint aminőt ugyanekkor a Napkirály a messzi Nyugaton szerteárasztott.
XIV. Lajos korstílusa mégsem múlt el hatástalanul az erdélyi kastélyépítés művészetében; legfontosabb XVII. század végi emlékünk, a bethlenszentmiklósi kastély köveiben is képviseli azt a franciás szellemet, amely ekkor mindjobban beleivódott az erdélyi urak lelkébe, magatartásába s az ország művelődési irányzatába. Bethlen Miklós, kit kortársai különben is egészen franciásnak tartottak, kastélya tervezésében is érvényesítette azokat az emlékeket, amelyekkel franciaországi tartózkodása alatt gazdagodott szemlélete. Bár a Küküllő partjára nyíló nagy tornác nem annyira Blois vagy Larochefoucauld, mint Velence, Vicenza s általában az olasz, nyílt loggiájú homlokzatok hatása alatt fogant meg lelkében – az alaprajz franciás elrendezése, a részletek tisztult klasszicista zamata, a bejárati oldalnak Bullant remekéhez, Chantilly kastélyához való hasonlatossága, a szentmiklósi földszinti ablakok Louis XIV. szemöldökdísze mind a franciás emlékeket idézi. Bethlen Miklós eklekticizmusa az olasz s a franciás klasszicista elemeket egybeolvasztotta saját önálló elképzelésével;* a hagyományos európai építőiskolától eltérő, sehol nem látott arányok s különös részletformák – mint az árkádok végéről hiányzó féloszlop vagy az ikerkonzolok – egyaránt sajátosan erdélyi magyarrá alakítják a kastélyt. A hazai építésmódnak lehetett szerepe abban is, hogy a földszinti árkádsornak szinte nyomott alacsonyságát a jóval magasabb emeleti loggia koronázza; Erdélyben a kastély ura s családja csaknem mindig az emeleti részt foglalta le magának – szemben a francia, osztrák divattal –, mert azt biztonságosabbnak tartotta, az idegenektől nehezebben megközelíthetőnek. Ez az elrendezés a barokk kori kastélyoknak is közös vonása s az óvatosság, tartózkodás erdélyi szellemének folyománya.
A bethlenszentmiklósi nyílt loggia forradalmi lépés volt a zárt homlokzatú helyi kastélyépítésben; hatása azonban csak később, a gubernium korának művészetében mutatkozott; építése idején, a XVII. század hetvenes éveinek zavaros viszonyai között teljesen hatástalan maradt. Nem is Bethlen Miklós voltaképp az első, aki a homlokzatra árkádsort épít; megelőzi ebben az ízig-vérig velencei Serena, aki Radnóthoz nyílt loggiát ragaszt, amit aztán befalaznak, mert nem illik a vár biztonságához… A klasszikus stílusú tornácnak még nem jött el ekkor az ideje, amint a barokk kastélytípus is oly nehezen honosodik meg Erdélyben. Több oka van ennek; a legelső az annyit hangsúlyozott erdélyi konzervativizmus, az idegenkedés minden újdonságtól, aminek Apor Péter Metamorphosisa a legbeszédesebb foglalatja: a történeti viszonyok sem kedveztek a barokk művészet korai érvényre jutásának. Bethlen Gábor kezdeményező szellemét nem folytatják utódai; a török, kettévágva a Kárpát-medencét, mereven útját szegte a nyugati építőstílus XVII. századi beáramlásának. A politikai vesztegzáron is túljutott francia hatás pedig – Bethlen Miklós esete is mutatja – nem a telivér barokkot, annak olasz vagy német változatát juttatja el ide, hanem a kimért, hideg Louis XIV-i klasszicizmust. Mikor aztán Erdély politikailag a Habsburgok uralma alá kerül, s a barokk művészet a XVIII. század első tizedeinek kezdeményezése után teljes uralomra jut, megint csak különleges okokból válik lassan népszerűvé. A barokk fellépése az újjáéledő katolicizmussal és annak egyházi művészetével függ szorosan össze; az első barokk emlékek a templomok s azoknak berendezési tárgyai. A többségében protestáns Erdély pedig ellenszenvvel fogadta a régi hatalmába visszahelyezkedő római hitet, annak minden járulékával egyetemben; csak fűtötte ez ellenérzést az erdélyi urak osztrákgyűlölete, a Cserei és Apor megfogalmazta transzilvanizmus, amely inkább merengett el a Bethlen Gábor-i aranykor nemzeti függetlenségének emlékein, mintsem hogy örömmel hajtsa nyakát a bécsi járom alá. A „náj módi” fogalmához tartoztak – főleg egyházi tekintetben – a barokk építőformák is, amelyet a birodalomból, osztrák, cseh, bajor földről jött kőfaragók s pallérok honosítanak meg; az erdélyi vezető réteg közszelleme, amelyet a franciásság és velejárói, a francia nyelv ismerete, a memoárirodalom formáinak elterjedése a Rákóczi-korban már teljesen átitatott, hűvösen és tartózkodva fordult a barokk díszítő- és épületformák felé. Érdekes szellemtörténeti jelenség ez, midőn egy nép uralkodó társadalmi osztálya minden rokonszenvével Gallia felé tekint, ugyanakkor annak művészetével nehezen barátkozik meg, mert a közvetítő, a habsburgi udvar, maga is Párizs igézetének rabja, politikailag és vallási tekintetben nem szívelt tényező volt…
Míg a magyar haza központi és dunántúli részei kizárólagos és erős hatása alá kerültek a dinasztikus bécsi művészetnek a kastélystílusban is, az erdélyi barokk sokkal több érintkezési pontot talált e modor ősforrásával, a franciával. Több ízben jellemeztük már az erdélyi barokk általános vonásait, viszonylagos szótlanságát, hűvösségét, tartózkodó dekorativitását, a hajlékony tömegkompozíciótól való idegenkedést s azt az erdélyiességet, amelyet éppúgy magába szívott, mint stíluselődjei; egy szóval klasszicizálónak nevezhetnénk mindezt, amely éppúgy találkozott ekkor, a XVIII. században, e bővérű stílus kifáradásával, mint ahogy kiütközött belőle a francia rokonság, a deklamálástól s a hamis pátosztól való idegenkedés, s ahogy elvaskosodtak, elnehezedtek műformái a viszonylag kezdetleges építésviszonyok következtében. Az osztrák barokk erdélyi hatása a katolicizmus egyházművészetében különben is jóval szembetűnőbb, mint a kastélyépítkezésben, s végeredményben az egész császári udvar Párizst másolta, Schönbrunn Versailles-t utánozta, Mária Terézia legszívesebben franciául beszélt – ugyanakkor, amidőn Bod Péter szinte gúnyosan írja Magyar Athenasának előszavában azt a szállóigévé vált mondatot, hogy Erdélyben – amely franciásságával még Bécsen is túltett – „ezután talán az oláh gyermek is franciául kezdi el bölcsőben való sírását…”. A jozefinizmus franciaimádatát, a francia nyelv, műveltség, ruházkodás, modor XVIII. századi bécsi divatját s a felvilágosodás eszméinek terjedését csak megtetézte aztán a nagy forradalom hatása s utána az empire ragyogása, amely szinte a gubernális kor végéig Párizsra függesztette egész Európa szemét. Nem csoda így, hogy a voltaképpeni kastélyépítészet Erdélyben a helyi hagyomány és a francia ízlés elegyedését mutatja, amin a tervező vagy a kivitelező, eleinte német származású pallérok vagy kőfaragók keveset változtathattak.
A XVIII. századi magyar kastélyok szinte általánosan ugyanazt a tömegmegoldást képviselik, a hátranyúló szárnyakkal vagy a cour d'honneurrel, sarokpavilonjaikkal s manzárdtetőzetükkel; berendezésük modorát is a régence, a XV., XVI. Lajos-stílus, majd az empire bécsies ízű árnyalata határozza meg. Erdélyben azonban a fejlődés menete nem ily egyöntetű. A gazdasági viszonyok a XVIII. század beköszöntekor különben sem kedveztek a nagyszabású építkezéseknek, s nem is akadt oly kiemelkedő főúr, kinek ez lett volna a legfőbb gondja: az úttörő Bethlen Miklós osztrák rabságban fejezte be életét 1716-ban, Teleki Mihály holtan maradt a zernyesti csatatéren; Apor István, bármekkora vagyont gyűjtött is össze, új kastélyt nem épített, csak Altorját díszesítette, Bánffy György, a gubernátor pedig meg volt elégedve Gyalu várával, s ott rendezett pazar ünnepséget. A század első alkotásai inkább átépítések, barokkizálások, a reneszánsz kapuzatok és ablakkövek közé szinte észrevétlenül elegyedő barokkos formák; a sarokbástyához ragaszkodnak az erdélyi urak. Szentbenedek kaputornya az 1720. év körül készül; az első barokk kastély, a kapjoni, négy kerek bástyával szegélyezett udvar közepén magasodik, s Déva Magna Curiája is, midőn barokk díszítőrészletekkel gazdagodik, megőrzi a régi szerkezetet, s éppen Bonchida, a legnagyszerűbb rokokó részletekkel és toldásokkal, lényegében minden másnak nevezhető, mint barokk kastélynak. A legkülönfélébb alakzatokban épülnek az erdélyi barokk, rokokó és copf ízlésű kastélyok és kúriák, s éppen midőn a legsűrűbben nőnek ki a földből, a század vége felé, akkor kezd kedveltté válni rajtuk a Bethlen Miklós kezdeményezte homlokzati tornác. A manzárdtető ugyancsak magasra emelkedik fölöttük, mintha egyenesen erdélyi barátainak találta volna ki Párizs ezt a sokemeletű szarvazatot; a rokokó díszítőformák magyar népies elemekkel keverednek, a pavilonokon lőrések emlékeivé szűkülnek az ovális ablakok, a francia parkokat meg az erdélyi flóra színdús virágai árasztják el. 1771-et írunk már, midőn az első igazán francia tömegkompozíciójú kastély, a gernyeszegi* épülni kezd, a bethlenszentmiklósi Gallia-imádó szellem- és architektúrarajongás folytatójának és egyenes örökösének, Teleki Józsefnek irányításával, aki Voltaire-rel és Rousseau-val levelezett; franciás emlék ez, Vau-le-Vicomte távoli rokona, a Pest környéki magyar nemzeti rokokó Erdélybe szakadt alkotása, s mégis olyannyira ide való, szűk, árkádos tornácú udvarával, hűvös, klasszicizáló zamatával, halk szavú dekorációjával s roppant manzárdkupolájával.
Cseppet sem előírásszerű, külföldet szolgaian másoló kastélyépítészet ez, ami kibontakozik előttünk a XVIII. század folyamán; az egymás mellett élő rokokó, a jozefinizmus s a XVI. Lajos-stílus híven megőrzi s fel-felújítja elődeinek nem egy elemét, felszívja a népies építészet és díszítőmodor helyi sajátosságait, s a század végén csak gazdagodik a kibontakozó klasszicista építészet műformáival. A reneszánsz árkádok, mintha a „Hochbarock” nyomtalanul tűnt volna el a világban, a század végén általánossá válnak, s az oszlopos, immár világosabban empire jellegű udvari és homlokzatkiképzéssel váltakoznak. Görög ősképekre visszanyúló, de olykar átkarolhatatlanul vaskos s alacsony oszlopsorok hordanak súlyos manzárdtetőket XIX. század eleji kúriákon; a dupla, sőt tripla tető, ha már polgárjogot nyert, nem egykönnyen adja fel szerzett jussát. Bár itt is eltűnik a reprezentatív, ünnepélyes barokk behajtó, s a kiugró, oszlopos tornác uralja a homlokzatot, a timpanon csúcsa szinte egyenlőszárú háromszöggé magasodik fel, egymáshoz közelebb nyomulnak az oszlopok, szűkebb a bejárat, s ritkán kínálkozik a hívogató felhajtó útja. Erdélyivé hasonul át a palladiánus ízű, olasz s angol hatások alatt kibontakozó klasszicizmus is, s hamar tért hódít az angol park szentimentális divatja, amely az erdélyi emberhez, aki oly misztikus átlényegülésben s búsongó lélekkel forrott össze a természettel s a vadregényes tájjal, sokkalta közelebb állott a korábban dívó francia kert szabályosra nyírt geometriájánál.
A napóleoni s a ferenci kor sem hozott jobb időket az erdélyi kastélyépítésre, mint az 1600 körüli vérzivataros világ, a II. Rákóczi György óta megbomlott hatalmi egyensúly vagy a XVIII. századi gyarmatosító s leszegényítő bécsi államvezetés. Oly alkotások ekkor Erdélyben, mint a Dunántúl vagy Pest-környéken, el sem képzelhetők, de mindaz a sok-sok klasszicista kúria, ami mégis felépült, a nemzeti művészet tekintetében nem kevésbé becses és jelentős. Művészettörténetünk szempontjából a romantika néhány korai alkotása – mint Bonchida nyugati szárnya – is tanulságos monumentum, ám a század közepétől kezdve s kivált a kiegyezéstől napjainkig éppen nem szívderítő idők járnak Erdély kastélyaira. Megindul a stílusegyvelegek áradata, amelyek a régi emlékeket történelmi képükből kivetkeztetik; új s új kastélyok épülnek sorra, amelyek nem kegyelmeznek a régi maradványoknak, s tervezőiknek fogalmuk sincs a helyi építőhagyományról. A bővítések, emeletráhúzások, modernizálások megsemmisítik a históriai alkatot, s megindult, kivált századunkban, a földig bontások szívszorító sorozata. Évről évre eltűnik egy-egy régi erdélyi kastély vagy udvarház; huszonkét év többet pusztított el korunkban, mint egész századok régente, s félő, hogy mind s mind több marad – s még jó, ha marad – a régi fénykép, kopott képeslap, sárgult dagerrotípia vagy néma levéltári adat, mintsem kőfal, ház, otthon, ősi fészek s műalkotás, mely történelmet hirdet, elmúlt idők művészetéről beszél, s a nagy nemzetségek szakadatlan folytonosságáról tesz vallomást. Az élet nem áll meg, merengve visszanézni; épül Erdélyben út, vasút, gyár, állomás, kaszárnya, városi palota, templom, falusi ház és iskola, de kastély? – aligha többé. A kastély már maga a történelem.
Erdély urai nemcsak önnön várukat építették s díszesítették, hanem templomokat, iskolákat hívtak életre, művészek seregének adtak munkát, s épp az irodalom s a tudomány zászlóvivői innen nyertek bátorítást s érezték maguk mellett életük küzdelmes éveiben is hatalmas pártfogóik súlyos szavának segítségét s bőkezűségüket. Hány nagy tudományos tett, irodalmi alkotás s úttörő gondolat sikkadt volna el csírájában Erdély urainak megértése s ösztönzése nélkül, hány kiváló szellem süllyedt volna el a mindennapok gyötrő gondjaiban, ha nem állottak volna melléjük éppen azok, kik közül nem egyen maguk is tudósok, írók voltak, sőt a legkiválóbbak közöttük maguk is e kastélyok lakói? A szép környezetben hamarabb is lobbanhatott lángra a szép gondolatok szikrája, s azt a magányt, amely az inspirációnak előszobája, nem egy nagy magyar tudós s író éppen e kastélyok boltíves falai között találta meg.
Klió, a Múzsa könyvet tart a kezében; a könyv volt e műveltség s tudományos-írói hajlam alfája s ómegája, könyveken nyíltak csodálkozásra az elmék, hogy aztán újabb könyvek sorával gyarapítsák elindítóikat. A nyomtatott betű azonban bölcsőkorában drága kincs volt, akár az ékszer s a keleti szőnyeg, s éppen csak fejedelmeknek s nagyuraknak állott módjukban megszerezni;* s hogy erre nem kímélték az aranyat, ékes bizonyság rá Erdély könyvészetének története. Nemcsak vették, íratták s nyomatták is a könyvet, amint ez már a XVI. század magyar szerzőinek könyvajánlásából is kitűnik; itt látjuk az erdélyi urak között Bánffy Miklós, Báthori István és Miklós, Békés Gáspár, Kendi Antal nevét; a könyvgyűjtés aztán a XVII. századi Erdélyben, már Bethlen Gábor korában általánossá válik. Rákóczi György, Kemény János, Apafi Mihály könyvszeretetét ugyancsak jól ismeri az irodalom; Teleki Mihály dicsekedve mutatta a fogarasi országgyűlésben Misztótfalusi Kis Miklós Hollandiában nyomott Zsoltárait, s 200 aranyat gyűjtött össze a nagy mester hazahozatalára. Bethlen Miklós szép francia könyvtárat gyűjt össze a szentmiklósi kastélyban, s Bethlen Farkas, a történetíró már nyomdát is kezdett állíttatni a keresdi várban saját Históriája kinyomtatására. Tervét csak elodázta 1679-i halála; testvére ugyanis, Elek, 1683-ban a tipográfiát megvalósítja, s itt kezdi nyomtatni Farkas művének első kiadását, míg a Thökölytől való félelemben 1690-ben Segesvárra menekítik a betűket s a sajtót, s a nagy mű félbeszakad. A XVII. század végén általánossá válik a könyvek gyűjtése, s ez a gubernium korában csak fokozódik; a fennmaradt kastélybeli könyvtárak mind ez időből veszik eredetüket, s anyaguk aztán folytatólagosan gyarapodott.
Értékes s nagy könyvtár a sok viszontagság, pusztítás után ma már csak kevés erdélyi kastély dísze, s főleg a könyvszeretetben annyira kitűnt Teleki család otthonaiban lelünk bibliotékákra. Szenvedélyes könyvgyűjtő volt Teleki József, a koronaőr; könyvtárának nagyobbik részét László fia örökölte, ki e gyűjtést folytatva ezzel vetette meg a Tudományos Akadémia könyvtárának alapját. A másik rész Józseffel Gernyeszegen maradt; ez az idősb. Teleki Domokos, majd unokája gyűjtéséből bővülve máig is Erdély egyik legbecsesebb magánkönyvtára. A kastély keleti szárnyának földszintjén áll, külön szobában, s nevezetessége, hogy Gyulai Pál rendezte s katalogizálta 1851–52-ben. Igen értékes a hosszúfalvi Teleki-könyvtár, háromezer kötetével, hol a klasszikusok vannak nagy bőségben, sok Aldina- és Elzevir-kiadvány; Teleki Imre grófnak, a századforduló egyik legkiválóbb könyvtáralapítójának személyes s nagy tudással s ízléssel folytatott gyűjtése. A legnagyobb Teleki-gyűjtemény azonban, a nemzetség s egyben Erdély büszkesége, a világhírű 40 000 kötetes marosvásárhelyi bibliotéka; a könyvtáralapító Teleki Sámuel sáromberki kastélyában saját könyveiből kevés maradt, itt inkább utódainak gyűjtését szemlélhetjük; Waldeck-Pyrmont herceg hagyatéka s Teleki Samu nagy értékű földrajzi forrásmunka-gyűjteményei teszik zömét. A régi Gyulaffy bástyában van az abosfalvi Apor kastély hatezer kötetet számláló nagy értékű könyvtára; sok ritkaság lappang polcain. A bonchidai könyvtár régi anyaga Bánffy György kormányzó, valamint József fia idejében gyűlt össze, s az eltelt évszázad óta hatalmassá nőtt; a gubernátornak és bécsi ágensének levelezésében rengeteg adatot találhatunk a könyvtár fejlődésére vonatkozólag – minden újonnan megjelent történeti, politikai művet, emlékiratot, lexikont, Dictionnaire-t, folyóiratot rendre meg kellett vásárolni s Erdélybe szállítani. Így aztán a könyvtár máig is államtudományi és históriai művekben, levelezésekben gazdag, valamint a lótenyésztéssel foglalkozó könyvekben, s az újabb szépirodalom alkotásai is roskadásig terhelik az északnyugati bástya antik szobrokkal ékes könyvtárszobájának polcait. Régiségekben s ritkaságokban rendkívül gazdag volt a csákigorbói kastély könyvtára; 5000 kötetet számlált, s különlegességeit részletesen ismertette Kelemen Lajos. Legrégibb darabja 1528-ból való, közel száz XVII. századi munkát talált itt, közöttük sok a becses hungarica; látta a legszebb német, olasz, francia, angol, latin díszkiadványokat, az Elzevireket, Gailhabaud fólió Architektúráját, Sander Flandriai kastélyait, Wenter Simon György Eques peritusát, majd a régi magyar irodalom editio princepseit, a testőrírók s a szabadságharc korabeli literatúragyűjteményét, valamint Jósika Jánosné Csáky Rozáliának, Erdély egyik nagyasszonyának híres botanikai kollekciója maradványait. A legszebb ritkaságok innen kerültek a szurdoki+ kastély válogatott könyvtárába is.
Erdély legszebb s legnagyobb kastélykönyvtára kétségkívül Koronka+ ékessége. Toldalaghi Ferenc vetette meg a ma 10 000 kötetnél is többet számláló gyűjtemény alapját; a gróf Katona Annát, a külföldi egyetemeket járt, tudós bibliofil Katona Zsigmond leányát vette nőül, s így apósa becses gyűjtésének is birtokába jutott. Utódai, Toldalaghi Viktor, László és József grófok könyvbarátsága csak növelte a bibliotéka anyagát, melynek terme szemre is ritka látványosság. A könyvek között Titus Livius 1498-i kiadása mint incunabulum válik ki, utána az 1514-i nürnbergi Biblia; miniatűr Elzevirek, Stephanus- és Plantin-nyomtatványok seregestől találhatók a polcokon. Negyven magyar ősnyomtatvány között különleges ritkaságokat látunk itt, amelyeknek alig egy-két példánya ismeretes; a könyvtár két magyar unicuma a Practica Arithmetica 1678-i sárospataki nyomása. Latin klasszikusok, Erdély történetének forráskiadványai, az országgyűlések irományai, nagy díszművek, mint Palladio eredeti fóliói, Hogarth metszetei ötlenek szemünkbe; különleges értékű a kohászati, bányászati, mezőgazdasági irodalom, s Erdélyben egyedülálló a genealógiai és heraldikai szakmunkák páratlan gyűjteménye.
Az erdélyi kastélyok könyvtárainak igen nagy százaléka azonban szertekallódott; múzeumokba, Budapestre, könyvárusokhoz került, s például a délnyugati zsibói sarokbástya, amelyet Kazinczy a „bibliotheca pavillonjá”-nak nevez, ma már üresen tátong; a könyvtárat Wesselényi Miklós, a koronaőr a zilahi református kollégiumnak ajándékozta. Mint minden műtárgynak, a könyvtárnak is nem egy esetben az utódok közötti osztozkodás lett a végzete. Sok adoma forgott közkézen ily hagyatékokról; Kővári meséli, hogy Jósika Miklós, az író atyja, gyönyörű könyvtárt állíttata, s midőn az örökösök egy ismeretes üzért bíztak meg az osztállyal, az aranyos kötések szerint rakta kétfelé, s így egyazon munkák külön kötetei más s más helyre jutottak. Maga a regényíró ám ezt cáfolja emlékirataiban, s azt írja, hogy atyja könyvtára egy üveges almáriomban elfért, s midőn osztozkodtak, mindenki pár teljes munkát vitt haza, s a többit mint makulatúrát adták el Panajottnak, az öreg Jósika házi görögjének… De igazak az anekdoták, miket a nagy könyvrajongó Bánffy Józsefről jegyzett fel az irodalom. Dávid Ferenc kis fólió alakú beszédeit egyszer nagy pénzen megszerezte, s midőn legénye beköttetni vitte, látva az, hogy szokatlan alakú, sem nem ívrét, sem nem kvart, a kompaktor figyelmeztetése ellenére is negyedrétbe köttette, s prokrusztészi módon alul-felül levágatta… Így esett meg Bánffy Józseffel az is, hogy a parkba menve Teleki József nagy művének, a Hunyadiak korának új kötetét akarta olvasni. „Vágd fel!” – adja oda az inasnak, ki kisvártatva hozza is – fidibuszra szeletelve.
A családi levéltárak sorsa külön – mindmáig megíratlan – kötetet érdemelne; a régi okleveleket még sokkalta nagyobb mértékben érintette az idők forgandósága, mint a könyveket, s ha kár, pusztulás esett bennük, a veszteség immár pótolhatatlan. Pedig a régi diplomákra, címeres levelekre, adományozási s birtokmegosztási okiratokra, leltárakra s tanúvallatásokra különös gonddal vigyáztak Erdély urai, hiszen életbevágó jogi s gazdasági érdekek fűződtek hozzájuk. Bonyolult zárú, nagy ládákban álltak a legfontosabb oklevelek, a könyvesházban, falba épített szekrényekben vagy a kastélynak legbiztonságosabb, olykor rejtett helyén, de ha tűz, gondatlanság vagy rothadás nem tett kárt bennük, az örökösök szétválasztották a XVIII. században aztán hatalmasra duzzadt levéltárakat, az osztályba jutott birtokok s falvak szerint. Így vándoroltak örökösen a családi iratok kastélyról kastélyra, s egyazon nemzetség oklevelei akár huszonöt különféle irattárban is felbukkannak.
Az áldatlan helyzetnek, amely nemcsak a birtokperek folytatásának, hanem a fellendülő erdélyi oklevélkutatásnak és történetírásnak is annyi vesződséget s gondot okozott, az erdélyi tudományos élet megszervezése volt hivatva végét vetni. Az eszme még a reformkor hajnalán vetődik fel először; már Bánffy György gubernátor támogatni akarta az oklevéltudomány ügyét is, s 1792-ben megalapította a rövid életű „Kézírások Társaságát”. Fél évszázaddal később Kemény Sámuel és József grófok viszik előre az eszmét, midőn az 1841–43-i országgyűlésen felajánlották az országos múzeum céljára könyvtárukat és nagy értékű kéziratgyűjteményüket. Az 1859-ben végre megalakult Erdélyi Múzeum Egyesület birtokába jutott, s a nemzetségek, nagy családok levéltárai is lassan-lassan ide vándoroltak, mint a legméltóbb arra hivatott helyre. Kelemen Lajosnak történeti érdeme, hogy a szerteszét kallódó, pusztuló, szétszóródó vagy a történetkutatás számára hozzáférhetetlen családi levéltárak nagyobb méretű összegyűjtését megkezdte a nagy kolozsvári levéltárban ajándék vagy letét formájában. Az archívum közel háromnegyed milliónyi oklevelet számlál, s e gyűjtőtevékenység éppen napjainkban vett újabb lendületet. Így aztán a kastélyokban vagy kúriákban terjedelmesebb levéltárat manapság már ritkán találunk; így is kiemelkedik közülük a keresdi Bethlen-levéltár, a kitűnő rendben tartott gernyeszegi családi levéltár, értékes leveleket tartalmaz a Toldalaghi-levéltár Koronkán maradt része, a sáromberki Teleki-iratok s kivált a bonchidai levéltár, amely a ma élő grófi ág iratgyűjteményét tartalmazza. Itt rendkívül értékes művészi metszet-, rajz-, térkép- s kéziratanyag is van, s a gyűjtemény legnagyobb történelmi érdekű része Bánffy György gubernátornak és feleségének, Palm Jozefa grófnőnek polcokat megtöltő levelezése.
Erdély főurainak szerepe a hazai tudomány s irodalom fellendülésében a magyar művelődés-, tudomány- és irodalomtörténet egyik legszebb fejezete. Tevékenységük mindvégig kétirányú; alkotók s mecénások egyaránt emelkednek ki soraikból. Elsőben is felkarolják azokat az egyházi férfiakat, tanárokat, tudósokat, akik váraikban s kastélyaikban éltek mint udvari papok, családi történetírók vagy gyermekeik nevelői; nekik dedikált munkáikat kinyomatják, erkölcsi hitelüket tekintélyükkel támogatják, s midőn körükből útra kelnek, magas tisztségekbe helyezik el őket. Akárhány püspök, lelkipásztor emelkedését nekik köszönhette, s a főiskolák, kollégiumok katedrái is e kastélyokból szárnyra kelt tudós férfiak szószékei lesznek; a vezető társadalmi osztály otthonaiban való élet tágította látókörüket, emelte s nemesítette ízlésüket, életstílusukat, megismerkedtek az államvezetés magasabb művészetének kulisszatitkaival, s főleg a gazdag könyvtárak ritka lehetőséget nyújtottak nekik az önművelésre s nem utolsósorban a gondtalanság, a szellemi dolgokban való elmélyülésre. A hatás természetesen kölcsönös volt, mert e papok, tudósok s írók viszont patrónusaik lelkében melengették az idealizmus plántáit, figyelmüket a világ hívságaitól a magasabb eszmék felé irányították, s egyház-, tudomány- s művészetpártolásra ösztönözték őket. E ponton, a szellemi élet síkján találkoztak a társadalmi osztályok végleteinek képviselői is; a jobbágyi vagy kisnemesi sorból kiemelkedett tehetség s a nagy hatalmú tanácsúr, az ősi nemzetség sarja a magyar kultúra előbbre viteléért egyazon lélekkel hevült.
Talán e kölcsönhatás magyarázza azt is, miért adott Erdély annyi kiváló történetírót, szépírót, műfordítót s emlékírót a magyar irodalomtörténetnek. Erdély kastélyainak literátus légkörében a tollforgatás magától értetődő hajlam volt, s szinte kötelezettség is; a fejedelmektől kezdve mindenki ír, krónikát, naplót, emlékiratot vagy legalábbis hihetetlen tömegű levelet, s ezeknek óriási többségét magyar nyelven; a nemzeti nyelvnek otthonaikban való ápolása s irodalmivá való emelése éppen Erdély urainak elhalványulhatatlan történelmi érdeme, hiszen e századokban, mikor a magyar korona udvarának nyelve német volt s a kormányhivatalok csak latinul szóltak, az erdélyi fejedelemség tartotta fenn a nemzeti hagyományokat, a magyarsághoz való ragaszkodás tudatát. A XVIII. századi magyarországi arisztokrácia a század végén csaknem elfelejtette anyanyelvét, s nem csoda, ha Kazinczy boldogan lepődik meg, hogy Erdélyben csak magyar szót hall, „de egy magyarországi itt is németül szóla velem…” A magyar nyelv Erdély kastélyaiban nemcsak családi, hanem „hivatalos” nyelv volt, s természetesen a latin maradt a második anyanyelv, amely nélkül a guberniális állami életben lehetetlen is volt boldogulni. Németül ellenben még Mária Terézia korában sem szívesen tanultak Erdély urai; még saját érdekeik ellenére is idegenkedtek a germán idióma elsajátításától. Mikor Teleki László, a koronaőr atyja kihallgatáson volt Lotharingiai Ferenc császárnál, annak német kérdésére deákul felelt, s mikor a felség ennek okát kérdezte, így Teleki: „Ah, felséges uram, az én gyermekkoromban a magyar még nem tanult idegen nyelvet…” A francia nyelv azonban rendkívül elterjedt a XVIII. század főúri társadalmában, s ez volt az első élő nyelv, amelyet az erdélyiek megtanultak. Angolul már kevésbé beszéltek; a XIX. század elején Kendeffy Ádám elég jól beszélt angolul, tudott Wesselényi Miklós is, de tökéletesen egyedül Bánffy Dénes gróf, a nagy színügyi mecénás, a gubernátor fia.
1943
Az erdélyi kastélyok vizsgálatakor figyelembe kell venni a tulajdonosuk által készíttetett családi festményeket is. Ezeket általában a kor kiemelkedő művészei alkották. Egyik legjobb példa erre a bonchidai Bánffy kastély képgyűjteménye, melynek nagy részét Barabás Miklós festette. Vö.: Bíró József: A bonczhidai Bánffy-kastély. Cluj, 1935; Bíró József: A bonchidai Bánffy-kastély családi arcképei. Emlékkönyv Lyka Károly hetvenötödik születésnapjára. Szerk.: Petrovics Elek. Bp., 1944. 191–219.; Hoffmann Edith: Barabás Miklós. Bp., 1923; valamint Markosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Kiadta: Bíró Béla. Kolozsvár, 1944. (Szerk. megjegyzése)
