Ketten tartják kezükben a művészetet: művész és amatőr. A művész alkot, mégpedig az amatőr számára alkot, aki viszont megteremti a művészi alkotás lehetőségének gazdasági feltételeit.
Szóval az amatőrködés csakoly régi, mint maga a művészet. Nem mondhatjuk ugyanezt a gyűjtésről, mert a kettő közt lényeges a különbség, bár manapság többnyire karöltve jelennek meg. Nem minden gyűjtő amatőr, és nem egy olyan amatőr van, aki nem gyűjt semmit. Bizonyára megtagadjuk az amatőr elnevezést azoktól, akik értelmetlenül, mások majmolásaképpen avagy kérkedésből halmoznak össze művészeti tárgyakat. Az sem amatőr, aki a műtárgyban csak az értéket és nem a szépet keresi. Szintúgy nem amatőr a rideg kalmár, aki üzleti számításból vásárolja össze a művészi holmit, csupán azért, hogy azon minden lelki felindulás nélkül nyereséggel adjon túl.
Az amatőrnek viszont nem kell okvetlenül gyűjtőnek lennie. Amatőr mindenki, aki a művészetben örömét leli: a szegény ember, aki a közkincseket, mások műtárgyait tanulmányozza, és a főúr, aki öröklött kincseiben gyönyörködik, és gondosan őrzi azokat utódai számára.
Korunkban mindazonáltal az amatőr és gyűjtő rendszerint egy személyben jelenik meg. A régi világban nem mindig volt ez így. Az a honfoglalás kori harcos, aki büszke volt díszes fegyverére, magának, feleségének, lovának cicomáira, ékszereire, tagadhatatlanul amatőr volt, de nem gyűjtő. Ugyanezt lehet mondani Szent Istvánról, a nagy templomépítőről és -felszerelőről. II. Endre király, aki szenvedélyesen vásárolta össze az ereklyéket, inkább gyűjtő volt, mint amatőr. Viszont III. Endre korában Sinka mester – Miczban Simon unokája lévén, sejthetőleg őse Bocskai István fejedelemnek –, akitől a Magyar Nemzeti Múzeum legszebb magyarországi ezüstlelete származik, már megérdemli az amatőr nevet. Avagy Czudar János és Meszesi Demeter, a nagyváradi királyszobrok megrendelői, a Kolozsvári szobrászcsalád foglalkoztatói nem voltak-e amatőrök? Szintúgy a magyar trecento kimagasló amatőralakja, Ozorai Pipó temesi főispán, aki esztendőkön át foglalkoztatta udvarában Masolinót, a híres olasz festőművészt?
Kétségtelen, hogy Erdély földjén a középkorban egész amatőrgenerációk váltották fel egymást, akik nemcsak az ötvösöket foglalkoztatták derekasan, de templomainkat is szebbnél szebb freskókkal ékesítették. Egy ilyen amatőrcsaládot ismerünk pl. a Suky családban.
Mindezek a finom lelkű urak amatőrök voltak, de nem voltak gyűjtők. Ellenben gyűjtő és amatőr volt egy személyben Mátyás király, aki mintaképe lehetne mind a reneszánsz kor, mind a mai kor gyűjtőinek. Az az egy generáció, amely az ő halála és Magyarországnak a mohácsi vész után bekövetkezett szétszakadozása közt eltelt, dekadens típusokat termelt a gyűjtés és amatőrködés terén. Ez alkalommal nem lévén célom Erdély régi amatőrvilágát megvilágítani, átugrom mindezeket a most megjelölt érdekes időket, és kezdem az önálló életet élni kezdő Erdélyben a XVI. század közepén.
A régi Magyarország XVI. századi likvidációja mindenre inkább volt alkalmas, mint a művészet nyugodt fejlődésére és evvel kapcsolatban kontemplatív amatőrlelkek nevelésére. Témánk körül mégsem volt nyugalom. Forrásban volt minden, a legellentétesebb embertípusok voltak kialakulóban.
Találunk ez időben olyan konjunktúralovagot is, aki a politikai hatalmon, sőt trónhajhászáson kívül nem vetette meg a műtárgyharácsolás és műkereskedés előnyeit sem. Ilyen volt Gritti Alajos, János király és a szultán kegyence, jól ismert és gyűlölt alak Erdélyben, akit itt, Medgyesen ért utol végzete.
Kétségtelen, hogy Szapolyai János királynak is trónjáért vívott harcaiban a mérleg serpenyőjébe kellett vetnie gazdagságát, amely azonban nem bizonyult oly mérhetetlennek, amilyennek azt trónkövetelő korában hitték. Ám a Szapolyai-kincs még akkor is kábító volt, amikor Izabella királyné Gyulafehérvárra volt kénytelen áttenni udvarát. János Zsigmond is szerette a művészi pompát, ami kétségkívül hatással volt környezetére is. A Szapolyai-kincs halála után főképpen Lengyelországba került, s így elveszett Erdélyre nézve szintúgy, mint Fráter György kincsei, amelyekre orgyilkosai tették rá kezüket.
E kincskedvelők mellett annál fokozottabb tisztelet illeti meg azokat, akik az amatőrködésbe lelket tudtak belevinni. Nem volt ez csekélység abban az időben, amikor a politika ide-oda dobálta az embereket, s amikor karakteres emberek is pártállást változtattak. Így azok között, akik a Szapolyaiak oldalán ismerték meg Erdélyt, de aztán a Habsburgokhoz mentek át, találjuk Nádasdy Tamást és Verancsics Antalt, két elsőrendű amatőrt. Nádasdy veszi pártfogásába Dévai Bíró Mátyást és Sylvester Jánost. Verancsics pedig mint Corvina-visszaszerző tett szert nagy érdemekre.
Szép könyvtára volt Kovacsóczy Farkas kancellárnak, aki egyébként is rendkívül művelt s nagy vagyont szerzett ember volt. Az ő pártfogásának köszönhette neveltetését Szamosközy István, a történetíró, akit az olaszföld tökéletes amatőrré és műkritikussá képzett ki. Lelkes bibliofil volt, akinek megadatott a szerencse, hogy egy valódi Corvinája is legyen. Ez volt öröme és bánata is. Maga mondja, hogy könyvtárának dísze Flavius Proculus lustinusnak „De origine Regum et regnorum epitome” c. könyve volt, amely Mátyás király budai könyvtárából került hozzá: ezt az elegáns betűkkel írt pergamenkönyvet odakölcsönözte egy tudós jezsuitának, Marietti Antalnak. Ezenközben beköszöntött az erdélyi jezsuitaüldözés, amelynek Szamosközy könyve is áldozatául esett; írónknak nem is maradt más vigasztalása, mint hogy jezsuita barátját „codexe rossz szellemének” nevezze.
A bibliofilek gárdája állandóan szaporodik, s hiánytalan láncban jut el napjainkig. Visszatérünk hozzájuk a XVII. század végén. Most még a Báthoriak korának amatőrködéséről kell szólanom. Valamennyi Báthori kedvelte a művészi pompát. A nagy Istvánt hamar elragadta tőlünk Lengyelország, hol a Czartorisky-múzeumban nem egy szép emléket őriznek tőle. Báthori Kristóf ezüstneműjéről egy 1580-ban kelt összeírás számol be. Gyulafehérvárt pohárszékén különösen kannái ragyogtak: Judith, Lukrécia, Dávid, Ádám és Éva históriája volt látható rajtok; volt olyan, amelyiken a feszület látható, egy másiknak pedig a tetején ember állt, kezében kígyóval.
Báthori Zsigmond, ez a zseniális, de kapkodó és szerencsétlen ember kétségkívül amatőrlélek volt. Amikor arra került a sor, hogy 1598-ban valóban elhagyja gyulafehérvári pazar művészi pompával berendezett palotáját, valósággal őrjöngeni kezdett. Mánia szállta meg, hogy ami nem lehet az övé, az ne legyen a másé sem. Elefántcsontot, ércet, sisakokat, kardokat, díszes ruhákat, teljes harci fegyverzeteket, páncélruhákat, a „királyi ősöknek azokat az emlékeit, amelyeknek nem is annyira anyaguk, mint ódonságuk kölcsönöz értéket” megfosztotta a bennük vagy rajtuk lévő aranytól-ezüsttől, s a félreeső helyekbe lökdöstette vagy pedig pribékek martalékául dobta. A török császárokkal való jegyzékváltásokat és más rendkívül fontos királyi és fejedelmi okiratokat egy halomban felgyújtatta. Az utcagyerekek játékául dobta János Zsigmond öt darab törpekoponyáját. Ezeket a fejedelem Szolimán szultántól kapta, és Szamosközy megjegyzi róluk, hogy oly finom dolgok voltak, hogy bárki elefántcsontmíveknek vélhette volna őket, ha a varratok el nem árulják, hogy valóságos koponyákról van szó. Mátyás király kardja és öve egy közvitéz dísze lett. Hunyadi Jánosnak és Szkander bégnek azt a két arcképét, melyet valamikor természet után festettek meg, összetörette és szemétbe dobatta. Alig hagyott mást hátra, mint azokat a kárpitokat, amelyeket esztelenséggel határos költséggel hozatott Törökországból és Velencéből. Ő maga három gyorsfogaton Magyarországba s innen Oppelnbe utazott.
Báthori András, a bíbornok fejedelem éppen ellentéte volt Zsigmondnak. Szerette önmagát, és szerette a természetet. Lelkes vadász volt, de még lelkesebb halász. A művészetben is a nyugodt nyugalmat szerette, minden művészetek alapját: az építőművészetet. Az egyházi építkezés valóságos szenvedélye volt; már gyermekkorától kezdve szórakozásból is, komolyan is oltárokat, síremlékeket, templomokat, szentélyeket emelt: mint fejedelem hozzáfogott az elpusztult paloták és templomok restaurálásához, de rövid uralom alatt sokat nem végezhetett.
A kiváló Bocskai István is meg tudta becsülni a szépet, hiszen feleségével, Hagymási Katalinnal hozzá kerültek a Varkocsok műkincsei, ezek közt rengeteg ötvösnemű – köztük egy Mátyás királytól maradt lábas medence –, egész gyűjtemény gyűrű és nagy mennyiségű szőnyegnemű, többek között egy öreg kárpit – „asszony ember képe rajta”. Itt tehát nyilván olyan faliszőnyegről van szó, amelyet ma gobelinnek szokás nevezni. Akkor istóriás kárpitnak hívták, ha több alak volt rajta. Az ilyennek nagy barátjai voltak az előkelőségek, Oláh Miklós esztergomi érsek, Napragi Demeter erdélyi, majd győri püspök stb. De akkor már elkezdődött a kisázsiai török szőnyegek importja is, amely lassanként oda fejlődött, hogy Usak vidékén egy bizonyos-fajta szőnyeget, amelyet manap erdélyi szőnyegnek neveznek, csaknem kizárólag az erdélyi uraknak szállítottak a törökök.
Bethlen Gábor korában volt a java ideje az erdélyi szőnyegnek, mint általában mindennek az országban. A nagy fejedelem amatőrsége megközelítette Mátyásét, mégis avval a sajnálatos különbséggel, hogy ő még Mátyásnál is kevesebb idővel rendelkezett, hogy műtárgyainak beszerzésével közvetlenül törődjék. Ezt ügynökök végezték Konstantinápolyban, Velencében, Bécsben, Prágában. Külön könyvre menne a fejedelem vásárlásainak jegyzéke. Ezekből és végrendeletéből ismerjük óriási gyűjteményét, amelyben ötvösműveken, szőnyegeken, képeken, könyveken kívül minden volt a világon. Bethlen Gábor igazi amatőr szívvel szerette a holmiját, ami csakúgy kiragyog abból a levélből, amelyet első felesége, Károlyi Zsuzsánna írt hozzá 1620. július 29-én:
„Itt én nállam, édes szerelmetes Uram, mennyi ezüst tál vagyon, írja kegyelmed, hogy megírjam. Édes Uram, emlékezhetik Kegyelmed reája, hogy Kolosváratt csináltatott Kegyelmed az én számomra harmintz ezüst tálat az előtt két esztendővel; az mind megvagyon. Hanemhogy most Besztertzén az Öreg Palatinusnét vendégeltük, akkor veszett el egy benne, amellyet én Kegyelmednek meg nem mertem mondani, látván Kegyelmednek sok búsulását. Írja Kegyelmed, hogy a kis ezüst palatzkot Kegyelmednek küldjem, azért ím megküldtem. – Az étekmelegítőt elküldtem, de az is nem az én hálóházamban volt, a Kegyelmed hálóházába találta meg az ajtónálló. Azt is én reám fogták…”
Mily kedves, intim kép egy világmozgató politikus háza tájáról, onnan, ahol egyedül ezüstcímeres ezüsttál nem kevesebb mint 450 volt!
Így kellett vesződnie Brandenburgi Katalinnak a Bethlen-hagyaték iránt igényt tartó Rákóczi Györggyel, aki szintén meg tudta becsülni a művészi holmit. Ő ugyan inkább pénzszerző, mint pénzkiadó ember volt, de azért volt minden iránt érzéke. A könyvet is szerette, különösen a bibliát. Udvara nem volt oly fényes, mint Bethlené, de azért méltósággal teljes. Így pl. Strassburg Pál, Gusztáv Adolf svéd király követe, aki 1631-ben járt nála, elmondja, hogy a fejedelem hosszú bíborpalástba öltözve, kócsagtollal díszítve fogadta; a teremben egy asztalon egy ritka művészettel készült óra – a bajor fejedelem ajándéka – és egy aranyba foglalt, gyöngyökkel kirakott buzogány volt látható. Órák dolgában egyébként Apafi Mihály fejedelemhez kell fordulnunk, aki olyan óragyűjtő volt, hogy rajta még Rudolf császár sem tett túl. Ez természetesen meglehetősen szokatlan dolog volt az akkori Erdélyben, olyannyira, hogy mai irodalmunk még a régi felfogás hatása alatt mint valami különös gyengeséget említi fel, hogy Apafi fejedelem mint babrált ötvösműveivel, mint húzogatta fel óráit.
A XVII–XVIII. század fordulója nemcsak Erdélynek Habsburg kézre jutását jelentette, hanem a módi megfordulását is. Eltűnt sok olyan régi, ami kedves volt, de kevésbé finom, és jött helyette sok új, finom, de mórikás a konzervatív lélek előtt. Ez az, amin nagy általánosságban Apor Péter is kesereg Metamorphozisában. A XVIII. század eleji Erdélyre már nem illettek rá a fentebb idézett Strassburg Pál szavai, amelyek szerint „ünnepies vendégségeknél fa- és cserépedényekkel rakják meg asztalukat, mely idomtalan szokás és vendéglési mód a fejedelem udvaráig hatolt”. Apor szerint más volt a nemes módi: Mindenike mostan a gyenge munkában – Gyönyörködik kristály s üveg portékában, – Tükörben képekben, spaller szipoltában, – Tubák-pikszis s függő órácskákban.
Szóval a finom urak és dámák élete némileg megszínesedett. Szépségeket, finomságokat láttak meg olyasmiben is, amire előbb nem vetettek súlyt. Ez időben kezdődött a sok kisebb-nagyobb, eladdig elhanyagolt iparművészeti ág gyűjtés tárgya lenni, ám az ilyen ismét fényűzéssel határos amatőrködésnél sokkal fontosabb, hogy a XVII. század végén kezdődik az erdélyi nagy magán- és közkönyvtárak megalapozása.
Olyan bibliofil tevékenységről van itten szó, amelyre méltán lehetünk büszkék, s amelynek előnyeit mai napig élvezzük, mert amíg a fejedelmek luxus amatőrködése egyszerre zsákutcába vész: a tervszerű bibliofília lenyúl napjainkig, elénk tárja ma is azokat a kincseket, amelyeket a gondos ősök nélkül nem élvezhetnénk.
Amikor Kazinczy Ferenc 1812-ben és 1816-ban Erdélyben utazgatott, már számos köz- és magánkönyvtárt talált, amelyek közül kiemeli a nagyenyedi Bethlen-kollégiumét, a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárat, a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárat, a Bruckenthal-gyűjteménnyel kapcsolatos könyvtárt s a Cserey Farkas könyvtárát. Mindezek a könyvtárak a XVIII. század második felében már megvoltak, amiből viszont az következik, hogy már generációkon keresztül kellett az előzetes könyvgyűjtő tevékenységnek folynia.
Lelkes bibliofilekként ismerjük meg a XVII. század második felében a két kereséri Köleséri Sámuelt, az apát (1634–1683) és fiút (1663–1732), akik közül az utóbbinak gyönyörű ex librise is volt. A következő generációból álljon itt Bod Péter (1712–1769) s a véle lélekben rokon Teleki Józsefné sz. Bethlen Kata grófnő (1700–1759), a jezsuita Kaprinay István (1714–1786), Benkő Ferenc (1745–1816) nagyenyedi professzor, valamint a Batthyány, Bethlen, Kemény, Teleki, Cserey stb. családok számos tagja.
Nem akarok most bethleni Bethlen Kata grófnőnek, az erdélyi magyar asszony e mintaképének méltatásával foglalkozni, csak kivonatosan idézem a grófnő könyvtára katalógusának címlapját Bod Péter szövegezése szerint:
„Magyar Bibliotheka, avagy mindenféle… magyar könyveknek listájok, melyeket maga számára gyűjtögetett a méltóságos bethleni Bethlen Kata asszony… ki özvegységének már XXII. esztendejét Istenével való társalkodásban és jó könyvek olvasásában, Isten és emberek előtt való kedvességben tölti. Mostan Göttingában mulatozó kedves jóakaró barátja Halmágyi István uram kérésére írta 1752-ben magyarigeni+ pap Felső-Tsernatoni Bod Péter.”
Íme, 1752-ben már ilyen bibliofil-élet volt Erdélyben! Volt egy grófnő, aki évtizedeket töltött el a könyvek szeretetében, volt egy külföldre távozott magyar, aki búcsúzóul a grófnő könyvtárának jegyzékét kérte, és volt egy tudós, aki sietett e kérésnek hosszas munkával eleget tenni.
Ez időben már könyvtárárverések is voltak. Ez is már egy igen előrehaladott könyvbarát stádiumot jelent: vannak már, lám, könyvtömegek, amelyeket nem tart össze egy lélek, s amelyeknek oszlás útján kell elhelyezkedést keresniök. Találnak is. Bod Péter 1765-ben báró Jozsontzi József könyveinek aukcióján vásárol könyveket Enyeden, ahol már az ötvenes években is rendeztek ilyen árverést. Így egy alkalommal Bardótz Pál könyveit és a kollégium duplumait árverelték. Erről így ír Bod Péter: „Jelen volt az aukción a méltóságos gróf Teleki Sámuel úrfi is és vásárolt igen sokat, mint Erdélyben legnagyobb könyvekhez értő bibliopola.”
S evvel meg is érkeztünk Teleki Sámuel grófhoz (1739–1822), a marosváráshelyi Teleki-könyvtár alapítójához. Íme: a patakok csakugyan belefolynak a nagy folyóba. Csak természetes, hogy Teleki Sámuel kancellár, akiről feljegyezték, hogy könyvet nem örökölt, hanem mindent maga szerzett, nemcsak egyes könyveket vett, hanem egész könyvtárakat. Vele párhuzamosan – tehát saját egyéniségének latba vetésével – gyűjtött felesége, iktári Bethlen Zsuzsanna. Az ő könyvtára természetesen szintén ott van Marosvásárhelyen.
Méltó párja e könyvtárnak a gyulafehérvári püspöki könyvtár, amelyet Batthyány Ignác erdélyi püspök (1714–1798) alapított. Batthyány még egri nagyprépost korában vett Lőcsén egy könyvtárat, majd Bártfán egy másodikat, harmadikul Migazzi Kristóf bécsi érsek könyvtárát szerezte meg; ezenkívül megbízottak által állandóan vásároltatott Rómában, Nápolyban, Velencében, Konstantinápolyban. Páratlan erdélyi vonatkozású kéziratgyűjtemény, unicumok, incunabulák vonzzák ide manap is a kutatót.
A nagyenyedi Bethlen-kollégiumnak Bethlen Gábor alapította könyvtára odaégett II. Rákóczi György idejében, de Kazinczy látogatásakor már ismét 8000 válogatott kötetük volt, ebben Benkő Ferenc professzor híres ezer kötete és Benkő Józsefnek, a botanikusnak (1740–1814) és historikusnak könyvei. „Valahol régi írásokat talála – írja ez utóbbiról Kazinczy –, nem lele nyugtot, míg azoknak megtekintésökhöz nem eresztetett s mint juta azon szerencséhez, hogy az ilyet nem csak láthassa, hanem magáévá is tegye, ajándékozák-e neki vagy csak kölcsön kérte s magánál felejtette: azt a jó istenek tudják, ilyen az a folio-kötet, amelyben a legelső Teleki Mihály levelei állanak…”
A Cserey-könyvtár ma az Erdélyi Múzeum Egylet tulajdona. Íme, egy újabb példája annak, hogy közkönyvtár előzetes magángyűjtő tevékenység nélkül nem képzelhető.
Amikor Kazinczy 1816-ban másodízben járt Csereyéknél, a ház egyéb amatőrgyűjteményeit is végigcsodálhatta. Csereyéknek eklektikus gyűjteményük volt: szép régi rézkarcok, etruszk és római régiségek, cameák, egy papagáj alakú szelence, melyben Nagy Frigyes tartotta orvosságát; a jól felfogott modernséget képviselték a Wedgewood-edények. És mindezek felett állt a könyvtár, illetve még valami: Cserey lelkes botanikus, s e minőségben levelezésben és csereviszonyban volt korának összes neves botanikusaival; ez utóbbiak között érdekes lesz kiemelnünk annak a Miksa wiedneuwiedi hercegnek nevét, kinek családjából néhai Erzsébet román királyné származott.
Egészen különleges gyűjtőegyéniséget mutat fel Erdély Bruckenthal Sámuel báró erdélyi kormányzó (1721–1803) személyében, aki a róla elnevezett képtárban kulturális bástyát állított Európa délkeletén. Jan van Eyck-képéhez minden időkben el fognak zarándokolni a műbarátok, akiknek le kellett tenniök a reményről, hogy ezt a képet megvásárolhassák. A Bruckenthal-könyvtárról még megjegyzem, hogy az szintén számos kisebb-nagyobb könyvtárat és kézirattömeget olvasztott magába, amelyek közt legnevezetesebb Huet Albert nagyszebeni királybíró könyvtára, amelyet 1607-ben hagyott a városi iskolára.
Itt, az 1800-as évek elején meg kell állnunk, és visszatekintve meg kell állapítanunk, hogy Erdélyben a középkori hagyományokhoz csatlakozó luxusgyűjtést a többi országokhoz viszonyítva dicséretesen korán váltotta fel a kulturális célokat szolgáló bibliofília és a művészeti gyűjtés. Erdély közkönyvtár jellegű gyűjteményei illő helyen vannak a nagy nyugati nemzetek ily intézményeinek időrendjében. Magyarországon csak ezután következett el a Széchenyiek ideje, amely a Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához vezetett. Ezt követőleg ismét Erdélyen volt a sor, hogy a térelőnyt behozza. És valóban, az erdélyi gyűjtők tevékenysége a XIX. század húszas-harmincas éveiben már az erdélyi múzeum létrehozását célozzák. Különösen két nagyszabású és nagyszívű gyűjtő áll e mozgalom élén: Kemény József és Sámuel grófok, akiknek indítványára az 1841-43. országgyűlés elhatározza az erdélyi múzeum megalakítását. Mivel azonban az országgyűlési határozatok nem nyertek szentesítést, a múzeum létrehozása elhalasztódott. Elkövetkezett az abszolutizmus ideje. 1855-ben Kemény József gróf meghalt, és nagyszerű könyv- és kézirattárát a létesítendő múzeumra hagyta. A múzeum azonban még mindig nem volt meg. Egy providenciális férfiúra volt szükség, akit Erdély meg is kapott Mikó Imre gróf személyében, aki 1856 januárjában már nagyszerű hajlékot ajándékozott az intézménynek, amely 1859. november 23-án Erdélyi Múzeum-Egylet néven végre megtarthatta első közgyűlését.
Erdély tehát hozzájutott a maga általános jellegű múzeumához egy olyan amatőr gyűjtő vezetése alatt, aki nem ismerte a gyűjtő „jogosult önzését”, Mikó Imre gróf mindent csak a múzeum szemüvegén keresztül nézett. Ő, a pompás vízmester, oda irányította az összes tápláló patakokat. Gyulai Lajos gróf, Kornis Károly gróf, Teleki Domokos gróf, Toldalagi Viktor gróf, Mike Sándor, Ötvös Ágost dr., Radák Istvánné báróné és Rhédey Klára grófnő azok a gyűjtők és mecénások, akik a múzeum könyv- és kézirattárát gyarapították, viszont Bánffy Dénesné grófné a képtárnak vetette meg alapját.
Kérdés, mi az erdélyi gyűjtő és amatőr feladata a mai helyzetben. Feladata mindenekelőtt megtartani azt, ami van, akár magántulajdonban, akár köztulajdonban. Az erdélyi gyűjtők nyugodtságát mindenesetre elismerőleg kell kiemelnem. Amennyire én Erdélyt ismerem, az erdélyi amatőrök ragaszkodnak ahhoz, amijük van. Ez a legfontosabb!
1926