Amikor Orbán Balázs, a székely műveltség legnagyobb ismerője megírta népe kultúrmonográfiáját, hat nagy kötetre volt szüksége, hogy változatosan gazdag felismeréseit előadhassa. Az azóta megismert történelmi és etnográfiai anyag további pótköteteket tenne szükségessé. Vakmerő vállalkozásnál is több volna egy rövidre szabott tanulmányban teljes képet adni: adatok, megfigyelések és szempontok következnek csak.
Ha Erdélyről tájékozódni akarunk, úgy kiderül, hogy Orbán Balázs nagyszerű „Székelyföld”-je és az „Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” című munka fejezetei ma is a legfrissebb forrásművek, és az újabb vezetők is mind ezek nyomán készültek. Erdély műemlékei, Erdély népművészete leíratlan.
Vagy 150 éve annak, hogy az építészetből építőművészet lett, „megfagyott muzsika”, mert a XIX. század elejéig, sok helyütt annak közepéig, a kitűzött célokkal az előírt tervprogramot józanul és hiánytalanul megvalósító tereket építettek. Persze olyan ösztönösséggel, mesterségbeli tudással és készséggel művelték ezt, hogy igen gyakran az elkészült épület műremekként hatott, tekintet nélkül a feladat mineműségére, nagy avagy parányi, fejedelmi, polgári vagy népi, ünnepi vagy köznapi mivoltára. S az építészet szeme előtt a cél legteljesebb szolgálata lebegett, a cél minél tökéletesebb kielégítése, és épp az így elért tökéletesség adta meg az egykor s ma megbecsült művészi értéket.
A nyugat felől érkező a Mezőség festői lankáin nemegyszer – például Tordánál avagy Harinánál – hegyekké púposodó, áttekinthetetlen magaslatokon át éri el a Székelyföldet. Nehezen járható, kisebb-nagyobb hágókat kell ismételten megmászni, míg odajutunk. Valóságos gyepűt kell leküzdeni, míg a hegyes-dombos és mégis tágas, mindig újra nagy távlatú Székelyföld feltűnik előttünk. De még ezt a földet is a keresztül-kasul ágazó, gyakran szorossá szűkülő folyóvölgyek nagy láncai tagolják. Újra hágókat kell megmászni, amíg végigtekinthetünk a medencék során. Így és ezáltal a Székelyföld különálló tájakra tagozódik, s ezek mindegyike sajátos jelleggel bír, mindegyikének népe és a népe alkotta kultúrája érezhetően különbözik a másiktól. Külön világos a Maros völgye, a Nyárád menti lapály s az azt északra és délre szegélyező zegzugos hegyvidék. Udvarhely élesen elkülönbözik Csíkszéktől és Háromszéktől. A közös kapocs a lelkületében mégis egységes székelység, amely minden tájon másképpen, más természeti adottságokra támaszkodva valósította meg kultúráját.
Kevés olyan európai táj van, amely egy 800–1000 kilométeres körutazás során a természeti és emberi benyomásoknak azt a gazdagságát képes nyújtani, mint a székelység földje. Marosvásárhelyen az élet nyüzsgése mögött ott virul és ragyog egy évszázados mély kultúra. A református temetőnek cserefából rótt cinterme körül csoportosuló sírok felirataitól szálak vezetnek a kollégium könyvtárába. Bolyai szobájába, a Teleki-tékába, a legmagasabb szárnyalású szellem szépséges csarnokába. Az itt még széles Maros-völgyön felfelé utazva, Marosszentgyörgy, Nagyernye+, Gernyeszeg, Abafája+, Marosvécs kastélyai emelkedett úri kultúráról beszélnek. Tágas, bőséges, gazdag világ, amelynek ősi kultúráját a marosszentannai román stílusú templom és XIV. századi freskója bizonyítják. Az Istenszéke után összeszűkül a völgy, romantikus, sziklák szegte, ősrengeteg borította szoroson kelünk át, hogy a gyergyói medence nagyvonalú tágasságába lépjünk. Bár a tájat a figyelmesebb szemlélő számára ma is uralják a szárhegyi Lázár kastély romjai, itt már inkább a paraszti, földművesi életforma a jellemző. Ezer és ezer kis földű család szorgos munkájának eredménye teszi termékennyé a keletről a Közrehavas, Tatárhavas, Piricske, nyugatról az Öregtető, Juharos, Baráttető bércei között zöldellő mérföldes medencét. Roppant méretarányú táj ez, melynek gazdasági élete igen sajátságos: Gyergyóditró+ határa felnyúlik a Tölgyesi-szorosig, Gyergyószentmiklósé elterjed a Békás-szoros rengetegéig. Sokszerű gazdálkodás folyik itt: a medencében mezőgazdaság, a mérhetetlenül kiterjedt határ hegyes részein az erdőgazdálkodás, havasi legeltetés. Az élet e két gazdálkodás szoros kapcsolata: a havasi szálfából épül a ház, a havasi juhok adják a ruhák, takarók anyagát. De ami a lényeges, e kétlaki gazdálkodás végeredményben igen hasonlít az alföldi mezővárosok gazdálkodásához. Akár ott, úgy itt is egy nagy faluban, mezővárosban összpontosul az egész határ élete – vagy legalábbis így volt, amíg Ditró és Szentmiklós körül újabb községek nem keletkeztek: Újfalu, Alfalu. Jellegzetesen magyar ez a telepedésmód – élesen eltér ettől, ahogy a román népesség házai vagy húsz kilométer hosszban sorakoznak a völgy fenekén, ahová a határon át, a havasokról leszivárgott a románság.
A gyergyói világot a marosfői vízválasztó magaslatoknak idillikus, szinte árkádiai telepedése választja el a sok tekintetben más, zordabb jellegű csíki világtól. Ma vonaton utazva átsiklunk ezen a szépséges választóvonalon, valamikor a ritkán járt rengeteg élesen elválasztotta e két medencét, népét és műveltségét. A gyergyói medence világát sajátos, szavakkal szinte megfoghatatlan realitás jellemzi – Csíkországot a legigazibb székely mítosz, amely úgyszólván lépten-nyomon valóságként érezteti ma is a régmúlt idők életét.
A legélesebben érezhetni ezt, amikor elhaladunk az országúton Karcfalva+ délceg tornyú, büszke templomvára előtt, avagy amikor szétnézünk a havasról lenyúló Cseretető végső nyúlványára épített csíkrákosi vártemplomnak eredeti művű kőlábas tornácáról, s széttárul előttünk Felső-Csík, s középütt lassan kanyarog az Olt kékeszöld vize, a Hargita felé nyugatra vizenyős rétek zöldellnek, keletre a bércek felé hullámzanak a dombok megművelt lankái – s a Pogány-havas, Patakfeje lábánál húzódik az ősi falvak sora, Szépvíztől Csobotfalváig.
Ha a völgy közepén húzódó országúton – az újabb keletű Madéfalva+, Csíkcsicsó, Csíktapolca+ házsorai között – Csíkszereda felé tartunk, egészen különös az, hogy kelet felé falvakat nem látunk, csak nyúlánk, fehérlő templomtornyokat, Szépvíz, Szentmiklós, Borsova, Delne+, Pálfalva és Csíksomlyó fehérlő tornyait, lábuknál a cintermet kerítő fehér falat. Hol vannak a falvak, amelyek e templomokat építették? Ha letérünk az állami útról, s dűlőutakon elérjük a templomokat, akkor fedezzük fel a templom mögötti lonkokon, völgyeken a sárral becsapott s fehérre meszelt faházakat, amelyek a nagykapukkal ékes kerítések mögött rejtőznek.
A telepedésnek ez a különleges módja rendkívül érdekes és sokatmondó. Mindenekelőtt az a magyarázata, hogy a székelység egykoron nem a medence fenéki lapályt árvizekkel fenyegető Oltpartot szállotta meg, hanem a havasok alatti teraszra telepedett, tehát a biztonságosabb tájékra. De nemcsak a természet veszélyeztette a letelepedőket. Ez évezredes határföldön, kelet és nyugat határán az ember is veszélyeztette az embert. Kelet felől a bércek rengetegei védték a székelységet, s ezen a gyepűn csak néhány szoroson keresztül férkőzhettek be kelet rabló népei, s ezek a tágas völgybe, a folyó partjaira rohantak le, hogy az Oltot követve a Maros völgyét elérjék. Előretörésüket a Hargita nyúlványaira épített várakból figyelték – a falvak pedig megbújtak a szemközti terasz mögötti völgyecskékben. Védelmüket szolgálta a falu egyetlen kőből rakott épülete, az Isten háza, melynek tornya őrtorony volt, a cinterem kőfala pedig valóságos erőd, amelyben összegyülekeztek az asszonyok, az öregek s a gyermekek. Ha a férfiak leszálltak a völgybe, végső esetben, ha a hadiszerencse nem kedvezett, a falakon belül az ottmaradottak megvédhették magukat s jószágukat. Katonás életberendezés volt ez – és lényegében ismét ősi magyar életberendezkedés. Amint az alföldi első telepedésekben a folyóparti téli szállásokban élt a család, míg a férfiak a vezérek idejében nyugatra viharzottak, avagy később a nyári legeltetés kisebb körű vándorútját végezték – úgy élt itt a székelység. A legelőben, fában gazdag rengetegek és a dombok oldalán elnyúló szántók között, a teraszokon alakultak ki a szálláshelyek, az élet maradandó központjai, ahova visszatért a szántóvető ember, ahova visszatért a havasi pásztor, a rengetegekben fát döntő férfi. A magyar életmagatartás alapformájának hegyi változata az, amit itt Csíkban világosan megfigyelhetünk.
A déli al-csíki medencében ugyanezt találjuk. Bánkfalva+, Csíkkozmás nagyobb, régi eredetű települései hasonlóan elhelyezettek. A falu középpontja itt is a magaslaton épített, fallal kerített templom. Különösen érdekes ez az elrendezés Csatószegen és Tusnádon: északról jövet síkon járunk, és csak a templomot látjuk, amely a síksággá terpeszkedő teraszon áll, a falu házsorai pedig apró, vízmosta völgyekben, árkokban bújnak meg, úgyhogy csak mikor a templomváron túlértünk, akadunk reájuk. Egészen hasonlót találhatunk – talán még fokozottabb formában – Kézdiszéken; Ikafalva, Futásfalva valóságos árkokban rejtőztek el az elől, aki rossz szándékkal kereste a falut. A Feketeügy síkjáról egyáltalán nem látni ezeket a falvakat.
De a telepedésnek ezt a védelmi szempontját talán legszebben példázza Háromszék fővárosa: Sepsiszentgyörgy. A távolról jött magyar városrendezőt igazán meglepi a mai város szép urbánus rendje: Sepsiszentgyörgy teraszosan rendezett főtere a legszebb magyar városképek egyikét nyújtja. De ez a főtér körüli város új város, XIX. századi város. A régi ősi telepedés az északkeleti, ma kisvárosi, szinte falusi jellegű rész, amely felett a Debren-patak parti dombokból előrenyúló hegyfokon áll a még a mostani rossz állapotában is több öles, gyilokjáró nyomaival teljes templomvár. A kerítőfal kapuját alkotó erőteljes toronyból ellátni délre Illyefalván túl Prázsmárig, Bodoláig, keletre Kovásznáig és Zaboláig. Így és ezáltal a csodálatosan szép, Kárpátok bércei övezte tágas Háromszékimedence falvai s azok templomvárainak lánca, Uzon, Borosnyó+, Kovászna, Zabola, Gelence, Osdola, Bereck, Lemhény, Kézdiszentlélek, Torja+, Csernáton, az ősi Maksa+ már önmagában is egyetlen, összefüggő várgyűrű volt, amelyet kiegészített a bérci váraknak az a külső magaslati gyűrűje, amelyet a csíki várlánccal a Bálványos mesékkel terhes vára kötött egybe, fel Csíkszereda váráig és onnan Csíkrákosig és Karcfalváig.
Régi okiratok, memoriálék a történetíró számára ismertté teszik a gyepűvédő székelység délkeleti határvédő szerepét. Azonban úgy tetszik, ennél is többet jelent az, hogy a táj egész telepedésrendjében ma is világosan tükröződik a székelységnek ez a nemzeti elhivatottsága. Kitűnik ez abból, hogy a csíki falvak egyes részei ma is viselik azokat az ősi neveket, amelyek a hadi és törzsi szervezettségből erednek. Oldalak kellenének e ma is élő falurészneveknek felsorolására. Csak néhány példa teljes felsorolás helyett:
Csatószeg részei: Alfalu, Szentegyháza, Templomalja.
Tusnád részei: Szeretszeg, Alszeg, Sátorszeg.
Nagykászon részei: Feltíz vagy Felsőfalu, Altíz, Csaburdé.
Impérfalva+ részei: Vizága, Tekerő, Valimáj, Doboj.
Bánkfalva részei: Itt-Kétfalva, Simonszege, Márkus vagy Patakfoka.
Csíkszentgyörgy részei: Körisvényfalva, Jenőfalva, Altízes, Lactízes, Góltízes.
Csíkszentimre részei: Pálszeg, Sándorszeg, Felszeg, Tengerszeg.
Csíkszentkirály részei: Kincsesszeg, Tiva, Elvei.
Csíkmindszent részei: Sidóktíze, Ambrusoktíze, Hadaktíze.
Tízesek, szegek voltak a falvak egyes részei. A nevek és a tízesek kifejezése elárulja e beosztásnak hadi és törzsi eredetét, elemzésükből kitűnik azok törzsi eredete.
Ismeretes, hogy az alföldi községeket és városokat is csak újabban osztották kerületekre avagy negyedekre, ami római eredetű elnevezés, eredetileg tizedekre, szegekre, végekre voltak osztva, sőt tudjuk, hogy Debrecen városi életének alapját képezték a tizedek, amelyek vagy száz év előtt még a közigazgatás alapsejtjei voltak. Hasonló falurész elnevezésekkel a nyugati végeken Göcsejben és az Őrségen is találkoztunk. Mindebben tehát ismét egy ősi telepedési szervezeti vonással találkozunk, amely a székelység és a magyarság életberendezkedésének közösségét igazolja.
Kétségtelen, hogy ez az ősi, a vándorlások idejéből úgyszólván napjainkig fennállott – de a madéfalvi veszedelem idejéig a székelység életrendjének alapját képező – törzsi szervezet edzette a népet olyan egységgé, amely ellen tudott állni egy évezred minden sorscsapásának. De ez az egység, a szervezetben rejlő sajátos egység olyan öntudatot nemzett, amely nemcsak a hadikészségben, hanem számos más vonatkozásban is megnyilatkozott, és különleges kulturális jelenségeket is nemzett. A föld és a rajta ülő ember együttérzéséből születtek a székely falvak falunevei, nemegyszer homéroszi erejű, gyakran derűs tréfájú, díszítő jelzői is: Szépharmatú Szentgyörgy, Bávbúzájú Kotormány, Nagypoharú Szentmárton, Sárbanheverő Szent Simon, mély fekvéséről, Imitt-Amott Mindszent, a szétszórt letelepedésről.
Az emlékekhez tapadásnak vannak egyes egészen meglepő jelenségei, amelyek a táj zarándokát különös erősen megkapják.
Részletesen reámutattam arra, hogy Csíkban és Háromszékben a régi telepedési rendben a falvak a havasalji lonkokat választották ki, s azok völgy feletti dombjára állították a templomot, úgyannyira, hogy a völgyi, Olt-parti telepedésekről úgyszólván mindig kiderül, hogy újabb keletűek, és akkor keletkeztek, amikor a XVIII. század harmincas éveiben biztonságosabb lett a világ és a török-tatár betörések ideje elmúltnak látszott. A folyópart kényelme, az országút forgalma akkoriban magához csábította a falvakat. A faházakat éppoly könnyen átültették az új telephelyre. Így történt ez például Csíkszenttamáson, amely falu egykor 2-3 kilométerrel feljebb, a Hővíz feneketlennek tartott tavacskája feletti domboldalon állott. Egykori építményeiből napjainkra csak a templom gótikus idomú csonka tornyának romjai, a hajó és a kerítőfalak árkai maradtak meg. A templomot 1725-ben a torony kivételével lebontották, és az új faluban azokból új templomot raktak. Ennek néhány régi faragott köve is bizonyítja ezt a sajátságos templomvándorlást, melynek racionális magyarázatát adni nehéz volna. A templomok falai nagyobbára pataki kőből meg a mindenütt könnyen fejthető, szépen faragható kövekből épülnek. A falakat lebontani, a követ erre a távolságra elszállítani alig volt kisebb fáradság, mint új köveket gyűjteni a patakokból és a közelben új követ fejteni. Mégis megtörtént ez a különös költöztetés. Hasonló történhetett a Csíksomlyóval szemközti Csobotfalva Szent Péter és Pál-egyházával. A múlt század elejei templom toronyelőcsarnokának két kapuja román kori félköríves kőkeretekkel ékes, ezek nyilván az ősi templom ki tudja miért történt átépítésénél kerültek ide. Mindebből azonban kitűnik, hogy e községek népe mennyire ragaszkodott azokhoz a templomokhoz, amelyekben atyáik megszámlálhatatlan évek óta imádkoztak, ünnepeltek és gyászoltak, amelynek falai körül őseik az ellenséggel harcoltak. Ha valamiért újra kellett építeni a templomokat, akkor ősi nomád módra magukkal vitték és újra felhasználták a köveket, amelyeket megszenteltek az évszázadok.
Hasonló dolgok Kézdiszékben is történtek. Angyalos+ templomát, a remetei hegyfokon épült templomot csak a XIX. század elején szállították át a völgyi fekvésű Angyalosra. Persze, s ez talán a legérdekesebb, ez nem ment mindenütt ilyen könnyen. Ha Csíktapolcáról Csíkszépvíz felé megyünk, egy domboldalon szántók között egész magára hagyatottan és egyedül áll előttünk Delne szépséges Szent János-kápolnája remekbe rakott csúcsíves, hálóboltozatos szentélyével, déli bejárata fölött freskóval. Valamikor falu vette körül, de amikor a nép egy része leköltözött oda, ahol a Szépvíz patak az Oltba szakad, a csicsóiak új falujukba akarták költöztetni öreg templomukat. El is kezdték a falakat bontani, el is kezdték az építkezést a régi kövekkel, de amint a helyi monda tartja, amit nappal építettek, az éjjel mindig visszament Szent Jánoshoz… Ez a mitikus magyarázat jól ismert mesemotívum. A Székelyföldön sokfelé mesélnek ilyent régi várakról, mesélik, hogy ősi időkben nem sikerült azokat lebontani, köveikből újat rakni, átok ült az új építésen. A sajátos azonban, hogy itt egy legfeljebb 200 év előtti eseményhez fűződött a mondai motívum.
De a táj és nép egységének különös, erősen szembeszökő sajátossága, hogy múltját mítosszá tudta magasztosítani a régi időkben, s ez a mítoszképző ereje úgyszólván ma is megvan. A reneszánsz lelkületű, humanista műveltségű Oláh Miklós Hungáriájában éppúgy feljegyezte a székelyek származási mondáját, mint a hasonló gondolkodású Verancsics Antal. Ez a mondaképző erő élteti Tamási Áron munkáit, amelyekben a mai életet teszi mítosszá. Gondoljunk csak a Szűz Máriás királyfira, a Vitéz lélekre avagy a Magyari rózsafára! Úgy tetszik, ősi sajátossága ez ennek a világnak! A Székelyföldön minden hegyoromhoz, minden sziklához rege fűződik, itt minden egyes táji formához egy-egy hősi esemény emlékét szeretik kapcsolni. Orbán Balázs alig beszél székely faluról, amelynek leírásához oda ne tartoznék egy-egy ilyen monda. Amennyire csak vissza tudunk tekinteni, mindenütt ezt látjuk. Talán a legjellegzetesebb a Csíki székely krónika esete. Ez az írásmű, amely a legrészletesebben elmondja a székelység őstörténetét, annak minden egyes apró epizódját, állítólag 1533-ban Csík székházában készült. 1695-ben a megye lemásoltatta volna, 200 évvel később Farkas János újra leírta, s e másolatot Székely Márton kezdeményezésére 1818-ban Székely Mihály nyomtatásban is közreadta. A XIX. századi pragmatikus történelemtudomány ezt a csodálatos eseményekkel átszőtt írásművet hamisítványnak minősítette – lehet, hogy joggal. Azonban az a tény, hogy 120–150 év előtt a hagyományok és mesék ilyen tömegének összefoglalása, nemzeti krónikává építése ennyi írástudó embert érdekelt, hogy a legrosszabbat feltételezzük, a történelemhamisításnak ilyetén művelése izgatta az embereket, véleményem szerint önmagában is érdekes történelmi jelenség, s a székelység természeti alkatához tartozó lelki tünetnek tetszik. Épp e korban se szeri, se száma a hasonló jelenségeknek. Orbán Balázs a maga nagy munkájában, és előfutára, Benkő Károly 1853-ban megjelent Csíkgyergyó és Kászon múltja, jelene című értékes monográfiájában lépten-nyomon reáakadunk ősi felírások feljegyzésére, amelyeken Orbán Balázs is erős kritikát gyakorolt, azok ősiségét, valódiságát kétségbe vonta. Úgy tetszik, hogy a XVIII. század végi, XIX. század eleji Erdélyben ez a módszeres történelemhamisítás valóságos divattá vált. Néhány példát említek. Csíkmindszent gótikus templomának falába arab számjegyekkel vésték bele az 1277-es évszámot, amely naivitáson már Benkő Károly is mosolygott. Az ébredező históriai szellemű kor mindennek szeretett különös ősiséget tulajdonítani. Amikor Német kanonok a csíkkarcfalvai templomot megújította, 1802-ben Aranka Györgyhöz intézett levelében azt állította, hogy temploma 888-ban Krisztus után épült volna. Ebben az időben valóságos kutatómunka indult meg rovásírásos, úgynevezett „Hunfeliratok” után. Gyarmathy Sámuel Magyar nyelvmesterében egy 1501. évi csíkszentmiklósi rovásírásos felírást jegyzett fel, Német József lelkész a szomszédos Csíkszentmihályban lelt rovásírásáról számolt be 1797-ben Aranka Györgynek. Ez volt tehát az az idő, amikor a Csíki székely krónikát állítólag hamisították. A XIX. század pragmatizmusa mind e fölött ugyanazzal a mosollyal tört lándzsát, mint Anonymus diák a csacska krónikások dalai felett. Ma a folklorista szóról szóra leírja, géppel viaszlemezre veszi a nép meséit „hallottam, leírtam, ettől vagy attól, itt vagy ott”, és amit talált, azt jegyzőkönyvszerűen közli. Egy korábbi, naivabb kor összefüggő meséibe kapcsolta, amit hallott. A két eljárást a naivitás és a mai tudományosság különbözteti meg. De mindkettő a nép mély emlékezetének adataira hallgat, azt rögzíti papírra. A XIX. század második felében gúnyos mosollyal félretették a szarkasztikusan nem igazolható meséket. Ma azonban felvetődik az a kérdés, hogy vajon ez álláspont fenntartható-e? Ne feledjük el, Homérosz eposzait soká szép meséknek tartották, de a tudományos előítéletektől mentes Schliemann szó szerint hitt Homérosznak, és ásatásai során Trójában és Mükénében megtalálta e mondák valóságát, kőbe rakott, aranylemezekbe vert bizonyítékait. Ma, a mélytörténeti kutatás korszakában érdemes volna újra elővenni ezt a hazai anyagot. Sok okunk volna erre. Ezek a mondák ott kísértenek a Székelyföld sziklái között, ott élnek a szépséges Csík megyei vártemplomok falai körül, a rengetegekben elveszett, bérci várromok táján. A Bükkhavas alatt, egy távoli völgy tágulatában, körben tucatnyi öreg tölgyfa áll. Árnyékukban nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy egy ősi, mindenki által elfelejtett pogány oltár helyén járok. Vajon nem volna-e érdemes ezekkel a jelenségekkel foglalkozni? A magam részéről úgy érzem, hogy ez a mítoszképző erő, amely ma is megvan, és amely 150 év előtt történelmi hamisításokban nyilatkozott meg, önmagában is érdekes művelődési tünet, amely mögött olyan szellemi akarások rejtőznek, amelyek önmagukban is vizsgálatra méltók lennének.
Tény és valóság, hogy egész Csíkban és Háromszékben nem találunk egyetlen középkori templomot sem, amely kisebb vagy nagyobb keretekben egy román avagy gótikus templom közismert rendszerét tisztán megvalósította volna – talán az egykori somlyói apátsági templom, melyet állítólag Hunyadi János építtetett, volt ilyen. Marosvásárhely, Beszterce és Brassó között ilyennek nyoma sincsen, míg ugyanakkor Beszterce és Marosvásárhely gótikus templomai vonalában falusi templomok között is találunk nagyszabásúakat, Harinán, Dipsén, Tekén, Szászrégenben, nyugatra, túl a Székelyföldön, Segesvár és Brassó között az Olt középfolyásán, ismét találhatni a stílus tisztább megvalósítását tükröző templomokat. Ezzel szemben az Olt csíki és háromszéki medencéjében gyakran ütközünk román részletekbe, még inkább gótikus stílusúakba, és különösen gyakoriak a szépen boltozott szentélyek (Csíkrákos, Delne, a teljesen félreeső Csíkménaság, Sepsiszentgyörgy, Kézdiszentlélek, Gelence). Se szeri, se száma a román ajtókereteknek, mérműves gótikus ablakoknak, az ősi formájú keresztelőkutaknak és a szentségfülkéknek. Igen gyakoriak a késői gótizáló falfestmények (Csíkszentmihály, Csíkszentlélek, Delne, Ménaság, Gelence). A gótikus faszobroknak egész sorozata maradt meg, a legszebb a csíkszenttamási hatalmas Madonna-szobor, nem is szólva a szép szárnyas oltárokról és a mindenfelé fellelhető reneszánsz oltárszekrényekről.
Mindez kétségtelenné teszi, hogy tanult, a középkori stílusformákat ismerő mesterek dolgoztak az Olt felső völgyének apró falvaiban. De míg a szász vidékeken a jól szervezett és gazdag szász polgárság jelesebb mestereket és azok körül kisebb-nagyobb építőműhelyeket folyamatosan foglalkoztathatott – addig a Székelyföldön erre, úgy látszik, nem adódott mód és alkalom. Vándorló mesterek jöhettek egy-két kőfaragóval, a Maros, a Küküllő középső folyása felől, faluról falura jártak, és kisebb-nagyobb munkákat vállaltak, toldva, foldva nagyobbították az első, elégtelenné válott avagy leromlott templomocskákat, és amikor a pénz elfogyott, továbbmentek, s más falvakban vállaltak új munkát, esetleg később vissza is tértek a félbeszakadt építkezéseket folytatni. A kis lélekszámú, a kereskedelmi forgalom hiánya folytán pénzben szegény falvakban csak ilyen építkezések folyhattak, de valószínű az is, hogy a tanult kismestereket a helyi székelységből kikerült falazó kőművesek segítették, a falazat tömegmunkáját ezek végezték, s az idegenek csak a díszesebb részleteket faragták, ajtó-, ablakkereteket, az ablakok kis méretű mérműveit készítgették, a szentségházakat díszítgették. Ezzel magyarázható az is, hogy a kevesebb szakértelemmel megépített falak gyakran összeomolhattak, hogy oly gyakran volt szükség újjáépítésre, amikor is másodlagos helyükre kerültek a faragott részletek.
Az érdekes és fontos, hogy a táj népe e szűkös viszonyok között is megbecsülte az európai stílusok e távoli leszármazottait. Bármilyen elkésve, bármily szegényesen is, európai módra kívántak építkezni. Ez bizonyára a püspöki iskolákban nevelt papok hatásának tulajdonítható – ehhez társult a régi, stílusosan faragott köveknek évszázadokon át való megbecsülése, ami azoknak újrafelhasználásában nyilatkozott meg. De e megbecsülésnek, a magasabb kultúrából ideszármazott formák értékelésének legszebb formája a csíkrákosi templom déli bejárata és a szentély oldala elé tolódott I alakú kőlábas tornác: a mellvédfalnál oly zömök kőoszlopok alacsony, négyzetes fedlapon szép arányú árkádsort hordoznak. A déli fal egy 157.. felirata, mely a padlástérbe került, tájékoztat e tornác építésének ideje felől, post quem alapján azt mondhatjuk, hogy ez a romanizáló boltíves tornác legkorábban a XVI. század végén épült. A formák naivitása arra mutat, hogy valamikor stilárisan késő időben helyi kőfaragó mester alkothatta azt, egy helyi mester, aki ki tudja, hol, egy kolostorban román kerengőt látott, és arra emlékezve építette a gótikus szentély elé azt a tornácot.
Mindez azt mutatja, hogy az Európától, az európai életformától, a késő középkori építőművészetet nemző városi kultúrától távol eső föld a maga szegényes, ősi módon szervezett, inkább katonai, mint polgári gazdasági rendbe fogott népe szívében ott élt a nyugat kultúrájának vágya. Érthető, hogy egy nyugat-európai értékítéletekkel dolgozó művészettörténet e távoli európai szórvány iránt csak kevéssé tud felmelegedni. Viszont a hazai művészettörténetnek, mint a magyarságismeret egyik fejezetének, kötelessége volna e helyi művészetről, amely a magyarság sajátos formaalkotó akaratáról is tanúságot tesz, képet formálni.
A Székelyföld szerény templomain ugyanis nem egy olyan építészeti formát, vonást találhatunk, amely e készség tanújelének minősíthető, s amely forma a nép életéből, annak szükségleteiből fakadt, sőt ma is szoros kapcsolatban áll azzal. A következőkben csak egészen vázlatosan reámutatok e formai sajátságokra:*
1. Torony. A templomok tornya általában a hajó előtt, az orom közepére épült, de néhány esetben a hajó déli fala mellé került. Igen gyakori eset, hogy a torony mellé, a hajó déli oldalfalának végére külön kis feljárót építenek, hogy ezen keresztül nagyobb számú énekes kényelmesebben elérhesse a karzatot (Karcfalva, Csíkkozmás). A torony alatti előcsarnok gyakran nyitott, azért, hogy a harangozó a lecsüngő köteleket közvetlenül elérhesse. Többször előfordul az is, hogy a torony harangtoronyként a templomtól külön áll, illetve a kerítőfalba van beleillesztve.
A toronysisak sajnos mindenütt barokkos formájú, bádogfedésű, egyedül a csíkrákosi torony ékes saroktornyokkal, azonban ezek kőből készültek, a toronytest vonalából nőnek ki – tehát ez a végződés sem illeszthető a Kalotaszegen dívó toronytípusba, a legközelebbi fiatornyos templom a Sajó-völgyi somkeréki templomé.
2. Oldalsó előcsarnok. Az egész Székelyföldön szeretnek a templomhajó déli oldala elé kis oromzatot, előcsarnokot toldani, ezt úgyszólván mindenütt megtalálhatjuk. Nyilván gyakorlati okokból eredhetett. A mise alatt, főként téli időben, nem maradhatott nyitva a torony alatti nyugati bejárat, és célszerűnek látszott az enyhébb déli oldalon egy szélfogószerű előcsarnokon bevezetni a templomozókat. Vasárnapokon ma is megfigyelhetni azt az érdekes régi szokást, hogy a torony alatt az öregek lépnek a templomba, az oldalbejáraton viszont a fiatalság áramlik be. E szokásban az nyilvánul meg, hogy a katolikus rítus és az abból levezetett templomforma szerint az oltár tengelyébe vezető bejárat az előkelő, az oldalbejárat csak mellékbejárat.
Ez előcsarnok más célokat is szolgál. Keleti fala előtt oltár áll, rendszerint egy a templomból kiselejtezett oltárszekrény – amely gyakran a templom műtörténetileg legértékesebb darabja: így Szenttamáson, ahol remek erdélyi reneszánsz oltárszekrény került ide. Ez oltár kedvéért az előcsarnok egész nap nyitva áll, és a napközben imádkozni kívánók ide mindenkor beléphetnek.
3. Homlokzati kiképzés. Az erdélyi templomok kivétel nélkül vakoltak, valószínűleg azért, mivel faragatlan kőből, pataki kőből rakták falaikat, és így nem nélkülözhették a vakolatot. Késői, XVIII. századi időben a vakolatot egy-két árnyalatban tartott szgrafittószerű díszítéssel tagolták. A legszebb ilyen díszeket Csíkrákos, Csíkkozmás templomain találhatjuk, előszeretettel alkalmazva balusztrádmotívumot. Úgy tetszik, hogy ez a motívum a csíksomlyói kolostorudvarból sugárzott szét.
4. Templomkerítések. A székely templomok – mint valószínűleg a magyar templomok általában (Debrecen, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Makó, Kecskemét a tanúk erre) – fallal voltak körülkerítve. 39 csíki község temploma közül 30-nak ma is áll a kerítőfala. Nem egy valóságos erődöt képez: Illyefalva+, Zabola roppant magasságú falai, Karcfalva ma is fennálló, Sepsiszentgyörgyön nyomokban látható gyilokjárók valóságos várakká tették e templomok cintermeit. Ezt az erődjelleget fokozta a templomtól elválasztott, a kerítőfalba kapcsolt harangtorony, amely Sepsiszentgyörgyön valóságos bástyává bővült. A karcfalvi torony elé felvezető meredek út végén, a kapu előtt, külön bástyafalat is raktak, amely a kapunyílást az Olt felől teljesen elfedi.
Későbbi időkben a fal bejáratául bájos formájú, rendszerint oromzatos kapuépítményt raktak: Csíkkozmáson, Csíkszenttamáson, Csíkszentdomonkoson+ ennek pihenőjéről a templom előtti térségre néző faburkolatú, festői hatású szószéket is toldottak.
Számos helyen a kerítőfal kapuja mellé vagy annak két oldalára kívül üldögélő lócát tettek, melyet a falról előrenyúló védőtető oltalmaz az esőtől. Ez az ősi szakállszárító, amely a várkapuk tartozéka volt (Csíkcsicsó, Csíkdelne).
Megesett az is, hogy a magaslaton fekvő templomhoz fából ácsolt, sűrűn lécezett feljárót építettek, hogy a plébános úr kényelmesen feljárhasson a templomba.
5. Öreg keresztek. Végül megemlítem a Csík- és Háromszék megyéket annyira jellemző kőkereszteket, amelyekkel gyakran találkozunk az utak mentén, szerencsétlenségek helyén – mint még inkább a cintercnek falai között. Az egyik legjellegzetesebb forma: élein lesarkított négyszögletes kőpillér, melynek felső végződésére állítottak egy kis keresztet, naivan faragott korpusszal. A pillér oldalát rendszerint jellegzetes, primitív hullámvonalas, virágos inda díszíti. Sok ilyent találni Csíksomlyón, Csíkcsicsón, Csíkrákoson, Csíkmadarason+, egy különösen szépen faragottal találkozunk a karcfalvai felső úton. Ezek a táj szürke, szépen avuló kövéből, népi fantáziával faragott kövek számba vételt és védelmet, összehasonlító vizsgálatot érdemelnének.
Tán azt lehetne mondani, hogy mindebben csak szerény építészeti sajátságokat találhatni. Nem lehet szó egyetlen hatalmas, nagyvonalú, újító építészi gondolatról. Mégis mindezekből az apró részletekből tevődik össze a tájnak sajátos hatású templomformája. Senki sem mondhatja, hogy innen nagyszabású új gondolatok sugároztak szét – de viszont kétségtelen, hogy mindebben a föld népének kezén sajátos formákat ölt az európai építészeti visszhang. Abban, ahogy a nyugati templomformáknak végsőkig leegyszerűsített lényegének a helyi mesterek keze saját táji színt ad, az, ami bennünket leginkább kellene hogy érdekeljen. Bár nem történtek itt világrengető építészeti dolgok, mégis érdekes, hogy a falvak aligha sok tapasztalatú, aligha világlátott kőművesmesterei az őket környező életnek jegyében formálták át a vándormesterek műveit. Épp ezért munkájuk a régi magyar életet tükröző tény, s ha másért nem, úgy ezért bírhat különleges fontossággal számunkra. Kétségtelen, hogy a gótika legnagyobbszerű alkotásai a magunk művészettörténeti érdeklődését megérdemlik, a gótikus építés fejlődéstörténetét nekünk is meg kell ismerni – de legalább ugyanilyen fontosságú lenne, hogy megismerjük azt, amit e nagy művészet morzsáiból idehaza átvettek és formáltak, hogy világosan lássuk, miképpen váltak a távoli európai művészet morzsái magyarrá.
Tegyük hozzá végül azt, hogy míg Csíkban és Háromszékben a vázoltak jegyében az apró módosításokból a tájra jellegzetes templom alakul, s míg itt találjuk hazánkban aránylag a legtöbb középkori részekkel teljes templomot! – addig Udvarhely- és Marosszéken a falrés templomait igen kis kivétellel a Magyarország-szerte általános legegyszerűbb falusi barokk templomstílusnak csak ritkán érdekesebb csoportjába tartoznak. Azokkal a vonzó, festői részletalakításokkal, amelyekről szólottam, ott alig találkozunk. Ez összehasonlításból kitűnik, hogy bármily szerénynek is minősítsük a csíki és háromszéki táj alakítókészségét, az mégis jelentősebb, mondhatnám bátorsággal, teljesebb, mint a Hargitán, a Görgényi-havasokon túli vidéken. Ennek többféle oka lehet, az egyik a nép nagy, szinte végső elszigeteltsége, másik az ősi szervezettségben rejlő hagyománytisztelet és az a sajátos formálóerő, amely az építészetben is megnyilatkozik.
Orbán Balázs Székelyföldje kiindulópontul szolgálhatna, mert igen gazdag hagyományanyagot tartalmaz. A monografikus leírások egybefűzéséből Csík és Háromszék helytörténeti leírása kerekedne ki. Ez a könyv egyúttal arra is hivatott lenne, hogy a tanítók és papok kezébe kerülve, a táj képét is ráeszméltesse múltjára, mitikus lelkére.
1942
A témával foglalkozó, alapvető ismereteket nyújtó tanulmányok még: Nagy Géza: Az erdélyi református templomok története. Magyar református templomok. Főszerk.: Kováts J. István. I. kötet Bp., 1942. 157–167. és Entz Géza: A székelyföldi templomerődök. Bp., 1944. (Szerk. megjegyzése.)