Erdély földjét számtalan művelődési hatás érte azóta mindig, amióta rajta ember él. Ezt földrajzi helyzete elkerülhetetlenül hozta magával. Az Egyenlítő és az Északi-sark közti szélesség kellős közepén fekszik. Kelet és Nyugat határán. Párkányhegyekkel övezett medence, melybe a világ bármely tája felől jövő művelődési hullám bejutott, ha volt akkora ereje, hogy a hegygerinceken átcsapjon. Ha gyenge volt, akkor a hegyek külső lábánál folyt széjjel, s legfeljebb egyes nyúlványai jutottak be a medencéből kivezető folyóvölgyeken, a hágókon és szorosokon át.
Szokták vitatni annak az állításnak a jogosságát, hogy Erdély földje a Kelet és Nyugat találkozópontja, azok közös pitvara. Vannak, akik újonnan tápot nyert hiúságból a Duna-deltáig szeretnék kitolni a Nyugat keleti határát. Mások viszont – szintén nem valami tárgyilagos indokolással, hanem inkább becsmérlő szándékkal – Erdélyt már egészen a Kelethez kívánják számítani. A tiszta igazság mégiscsak az, hogy Erdély földje a keleti és a nyugati művelődés osztatlan előszobája.
Néhány tény világosan igazolja állításunkat:
Kétségtelen, hogy a brassói Fekete-templom a legkeletibb gótikus templom. Már tudniillik olyan, amelyet a gótika korában a fejlődés természetes rendjén építettek oda. Hiszen a bukaresti vagy odesszai katolikusok is megtehetnék, hogy gótikus templomot építenek, de nagyot is nézne minden hozzáértő annak a láttán! És ez a meglepetés volna a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az a templom ott nincsen a helyén. Viszont a brassói templom ellen senki ilyen kifogást nem emelt és nem emelhet.
Erdély földje a legkeletibb olyan pont, ahol a középkor eleje óta szabadon virágzik a római katolicizmus. Eddig jutott el teljes erejében a huszitizmus, majd a protestantizmusnak minden változata. Ami ezekből Moldovába és Havasalföldjére átcsapódott, az vagy mesterséges plántálás, vagy az egyéni életet mentő menekülés: egyik esetben sem hosszú életű, vagy legalábbis nem terebélyesedő. Erdélyben még – annak idején – teljes pompájában virágzik a városi polgárság és annak intézményei: városi autonómia, céhrendszer.
Nem kevésbé bizonyítható a tétel második fele: az, hogy Erdély földjén van a keleti művelődésnek legnyugatibb otthona. Itt a középkorban még építettek eredeti stílusú görögkeleti templomokat, s ezeket csak később váltották fel a nyugati formájúak. A görögkeleti vallásnak Erdély földjén van a legnyugatibb, a természetes terjeszkedés útján elért otthona. A bánsági, bácskai és Budapest környéki rácság ui. mesterséges telepítés, amely aránylag későn került oda, tehát nem esik a természetes terjeszkedés kategóriájába. Erdély földje a hazája a görög katolikus vallásnak, a keleti és nyugati szellemiség ezen erősen életképes kompromisszumának, amely legszemléletesebben illusztrálja a látszólag ellentétes elemek sikerült összeolvasztása útján keletkezett új alakulatok jellemét. Gyakran halljuk, hogy az erdélyi görög katolicizmus a Habsburg-hatalom nyomásának és néhány román pap érdekhajszájának a szüleménye. Nehéz volna letagadni, hogy ezeknek a körülményeknek csakugyan volt szerepük az erdélyi görög katolicizmus kialakulásában. De ez a befolyás legfeljebb siettette és céltudatosan irányította a folyamatot. Az a körülmény azonban, hogy a legújabb események sem csábítják őket vissza a kiváltságos helyzetet élvező görögkeleti államegyház kebelébe, holott a nemzeti egység ezzel rendkívüli mértékben fokozódnék, azt bizonyítja, hogy e helyen az új egyházi alakulat alapjában természetes volt.
Mindezek a tények meg nem másíthatóan mutatják, hogy az erdélyi medence a Kelet és Nyugat határa, ahol a két világtáj eszmeáramlatai nemcsak találkoznak, hanem összeolvadnak: egymással, és ennek nyomán új alakulatok keletkeznek.
Ez a folyamat megvolt mindig azon a földön, és meglátszik a magyar uralom alatt keletkezett művészeti alkotásokon is. Ámbár csak a hódítás befejezése után bizonyos idővel nyilvánulhatott meg azért is, mert a honfoglaló magyarság építészet terén nem hozott magával olyan elemeket, amelyek a késő korokra kinyúló monumentális alkotásokban fejeződhettek volna ki. Építészetük semmi esetre sem volt ilyen. Ha voltak is olyan elemei – jelek mutatják, hogy voltak –, amelyek az állandó letelepülés után alkalmasok lettek volna a monumentálissá fejlesztésre, azokat elnyomta, mégpedig nem esztétikai, hanem a hatalomtól nyert helyzeti súlyával, a keresztyénséggel behozott nyugati építészet. A honfoglalóknak nem voltak palotáik, de még házaik sem. Szegény és nagy úr egyaránt sátorban lakott. Kevés és szegényes sátorban húzódott meg hozzátartozóival amaz, díszes és számtalan a nagyurak és kíséretük sátortábora. Istenüknek nincsen más házra szüksége, mint a kiterjesztett égbolt; bálványaik nincsenek, azokat tehát elhelyezni sem kell; a vallásos szobrászatnak és festészetnek tehát éppen úgy nincs meg az alapfeltétele, mint az építészetnek.
Az úgynevezett nagy művészetek közül eszerint egyiknek sincs meg az ő életkörülményeikben sem a szüksége, sem a lehetősége. Állandó lakóházra csak a letelepülés, templomra csak a keresztyén vallás felvétele után van szükségük. Az utóbbi építésének tudományát azok hozták magukkal, akik magát az új hitet terjesztették. A legkorábban építetteken tehát magyar vonást általában hiába keresnénk, speciális erdélyit annál eredménytelenebbül. A lakóházépítést is itt tanulta el a magyarság, de ha magában a szerkezetben, a felépítésben nem is volt eredeti, a helyiségek beosztásában és az egésznek feldíszítésében már érvényesült a maga egyénisége. A kalotaszegi és székely kapu tagadhatatlan egyéni vonásokkal ékes. A kelet-ázsiai építészetben otthonos, többszörös egymás felett, ernyőszerűen emelkedő fedélzetekre emlékeztet a haranglábak rendesen kettős fedele. Az egyezés minden bizonnyal lehet véletlen dolga s a harangláb rendeltetéséből folyó: ha a fedél egészen elborítaná a harangot, annak hangja nem hallatszanék elég távol.
Minden kétségen felül áll, hogy a keresztyén Erdély nagy művészete nem mutat olyan lényeges vonásokat, amelyek alapján magyar, szász vagy éppen román nemzeti jellegűnek lehetne azt mondani. A legrégebbi építészeti emlékeket nem lehet a középkori keresztyén építészet többi emlékeitől úgy elválasztani, hogy azok teljes egészükben jellegzetes külön csoportot alkotnának. Ugyanez áll a szobrászatra és a festészetre, amelyek évszázadokon át amannak alárendelt művészeti ágak. Mindamellett tévedés volna, ha tőlük minden egyéni jelleget el akarnánk vitatni. Ennek magyarázata mindenekelőtt az, mit Erdély földrajzi helyzetétől mondottunk. Tudjuk, hogy Erdélyben a nyugati keresztyénség felvétele előtt már megpróbálkoztak a keleti keresztyénséggel. Gyula, Bulcsu és Ajtony vezérek e vallás hívei voltak, s ellenzői Szent István nyugati (német) irányzatának. Görög barátok kolostoráról is tudunk, s bár abból semmi nem maradt reánk, a bizánci iparművészet szerepét Magyarországon a XII. század végéig meg lehet állapítani. Erdély földjén még későbbi korból való emlékei is vannak a keleti építészetnek, természetesen nem a nyugati keresztyénséget valló magyarsággal vagy szászsággal, hanem a görögkeleti románsággal kapcsolatban. Az időközben történt változtatások ellenére is számottevő emlék ebben a tekintetben a felsőszilvási+ (Prislop+, Hunyad megye), eredetileg kolostori templom. A templomot a keleti egyház történetében nagy jelentőségű szerepet játszó Nicodemos szerzetes építtette a XIV. század végén, az V. századbeli egyiptomi keresztyén (kopt) templomok mintájára. Ha meggondoljuk, hogy éppen Egyiptom földje a remeték és szerzetesek őshazája, az összefüggés további magyarázása felesleges.
Bizantinus templomnak kellett lennie Algyógyon, mely a XV. század végén Nagy Radu havasalföldi fejedelem hűbérbirtoka, ahol ő kolostort építtetett és püspökséget alapított; valamint Hosszúréven (Vád, Szolnok-Doboka megye), mely ugyanakkor Nagy István moldovai fejedelem hűbérbirtoka, kolostor és szintén görögkeleti püspökség székhelye. Ha ezenkívül tudjuk, hogy a havasalföldi fejedelmek legtöbbje hosszú időn át volt Fogaras és Omlás „hercege”, s nem feledjük azt sem, hogy ezek a fejedelmek a művelődés terén kizárólag kolostorok és templomok építésével buzgólkodtak, természetes, hogy e területen még több görögkeleti templomnak kellett lennie, melyek vagy teljesen elpusztultak, vagy pedig később átépíttetvén, eredeti alakjukat elvesztették. Igen jellemző erdélyi vonás ugyanis, hogy az új korban épült görögkeleti templomok nem követik a bizantinus alaprajzot, hanem a nyugati templomok alakját veszik fel külsőleg.
A nyugati keresztyénség első templomait, mint egyebütt, Erdélyben is barátok építették. Elébb a bencések tevékenykedtek ezen a téren, majd a ciszterciták ragadták magukhoz a vezetést. A ciszterciták egyszerűségét hirdeti Erdélyben egy sor minden hivalkodástól mentes falusi templom. Mihelyt megerősödött nálunk a keresztyénség, azonnal igyekezett is szabadulni a túlságos, mert közvetlen szomszédos német befolyástól. Bizonyára nagy szerepe volt ebben a politikának, de azonkívül mélyebben fekvő okoknak is közre kellett játszaniok. Ez a – németek feje felett – nyugatabbra tekintés Erdély magyarságának mondhatni állandó jellemvonása és az Árpád-házi királyokig visszamenő hagyomány. A reformációt Erdélyben is a Luther tanai indították meg, de nemsokára a Kálvin-féle jutott diadalra; majd az unitarizmus alakul ki, s innen kiindulva hódít a Nyugaton. A két „magyar” protestáns vallás révén fejlődnek a németnél erősebb szellemi kapcsolatok Svájccal, Hollandiával, Svédországgal és Angliával. Ezek a vallási kapcsolatok szabják meg igen gyakran a fejedelmi Erdély politikai irányválasztását is, eltekintve a törökkel szemben meg nem tagadható keleti kapcsolatoktól. A távolabbi Nyugattal való korai kapcsolatra bizonyíték a gyulafehérvári székesegyház második építési periódusa. Az elsőről, mely a XI. században történt, nem sokat tudunk. A háború miatt megszakadt restaurálási munkálatok alkalmával kerültek ugyan elő XI. századbeli építészeti maradványok, de ezek alapján részletesebb és végleges megállapításokra eleddig nem sikerült jutni. Azt azonban már sikerült megállapítania Möller Istvánnak, hogy a második építést francia mesterek végezték a XII-XIII. századok fordulóján, nagy művészi tudással.* Ez III. Béla kora, kinek francia volt a felesége, s már ezen a réven is élénk kapcsolat volt az e korban vezető szerepet játszó két állam közt. Adorján püspök is e kapcsolatok révén járt előzőleg a párizsi egyetemen, s ezért nem lehet azt mondani, hogy ennek a templomnak francia mesterekkel való felépítése csak amolyan „franciáskodás”, mely a püspök egyéni tulajdonsága. Annál kevésbé, mert a tatárjárás okozta pusztulást is francia építészek hozták rendbe, akik már más iskola hívei, mint az építők. Csak az 1277. évi, szászok okozta pusztítás nyomainak eltüntetésénél találkozunk a francia mellett német elemmel az oszlopok egyik csoportjánál.
Sajátos, egyéni vonása a XII-XIII. század fordulóján épült és azután többször restaurált templomnak, hogy a kereszthajó szokatlanul széles, minek következtében pilléreit úgy helyezték el, hogy a hosszhajók irányában öthajósnak látszik. A kereszthajó és főhajó találkozása által alkotott négyzet felett – a cisztercita kánonnak megfelelően – emelkedett kupola maradványait a mai padláson megtalálták. Ma is impozáns jelenség Ákos Szilágy megyei község temploma, némelyek szerint az első erdélyi püspöki székesegyház. Ma már – talán az alapoktól eltekintve – alig van benne valami az eredetiből. Annál érdekesebb a harinai templom (Szolnok-Doboka megye), melyet minden bizonnyal barátok építettek, mert a község szász neve Mönchsdorf. Valószínűleg bencéseknek köszöni létét. Háromhajós bazilika, néhány sajátosan egyéni vonással: a szentély szintje – bár alatta sem altemplom, sem kripta nincs – jóval magasabb, mint a főhajóé; a szentély kétablakos; a mellékhajók kívül egyenes záródásúak, belül azonban félkörösek; a hajókat elválasztó négy pillérpár négyféle, úm. négyzetes, kerek, nyolcszögű és szabálytalan. Az utóbbiak egyúttal toronytartók. Kár, hogy a nyugati homlokzatot a későbbi restaurálások lényegesen kiforgatták eredeti alakjából.
Arra, hogy Erdély földje mennyire a Nyugat és Kelet határán van, s ez a tény milyen elhatározó módon befolyásolhatja a művészetet, érdekes példa a kistoronyi templom. Amikor a szászok hozzánk jöttek, régi hazájukban igen fejlett művészet volt már, kivált az építészet terén. Azt sem lehet róluk állítani, hogy valami túlságosan újító hajlandóságú nép volnának. Ennek inkább az ellenkezője igaz, mint általában a kultúra bizonyos fokára már elért törzstől leváló néptömegeknél, ha az utóbbiak idegenszerű, új környezetbe kerülnének. Különben is akkor még túlnyomólag földművesek voltak, tehát a legkonzervatívabb elem. És a kistoronyi XIII. századbeli, román stílusú templom alaprajza mégis az egyenlő szárú görög kereszt, azaz a bizánci templomforma alakját mutatja.
Egész sorát lehetne még felsorolnunk azoknak az erdélyi templomoknak, amelyekben több-kevesebb román elem őrződött meg, vagy a gótikus építmény alatt kimutatható az eredetileg román alap. Kezdhetnők a kolozsmonostori templomon, ahol szintén kimutathatók a román alapok; folytathatnók a brassói Szent Bertalan, a kiscsüri, kis- és nagydisznódi, szászsebesi, egész sor Hunyad megyei, aztán a gerendi, homoródi, harkói, krakkói (Alsó-Fehér), marosugrai, vajai+, nyomáti, szászújfalusi stb. stb. templomokon, s így visszatérve Kolozsvár környékére, befejezhetnék Vistán, vagy még közelebb, Szamosfalván. Amott néhány csodálatosan szép román kori részlet látható ma is; eminnen pedig a közelmúlt években került az Erdélyi Múzeumba egy pompás kő keresztelőmedence. De mivel nem az emlékek leltárát kívánjuk összeállítani, hanem csak az erdélyi művészetre jellemzőket kiemelni a levonandó következtetés kedvéért, búcsút is mondunk a román stílusú építészeti emlékeknek, megjegyezvén, hogy ezek kora nálunk nagyjában az Árpádok korával esik egybe.
A gótika első elemeit a már említett ciszterciták hozták el Erdélybe, közvetlenül francia földről. Azonban csak hosszú, körülbelül egy évszázadra nyúló átmenet után, a XIV. század derekán kezd teljesen kibontakozni az új stílus. Ekkorra azonban már az építészek sem kizárólag szerzetesek, hanem főleg világi mesteremberek. Részben ebben az átmeneti, részben gót stílusban épült a ciszterciták kerci (de Candellis) apátsági temploma, melynek ma már romjaiból is csak kevés látszik. Azonban nem ez volt az első ezen a helyen, hanem az, amely a tatárjárás előtt épült, és amelyet a második (1285. évi) tatárbetörés tett tönkre egészen.
Gótikus építészeti emlékekben különben Erdély földje meglehetősen gazdag. Talán egyetlen városa sincs, régebbi város semmi esetre, melyben egyházi vagy világi rendeltetésű épület ne maradt volna reánk ebben a stílusban. De lépten-nyomon találkozunk gótikus templomokkal a falvakban is. Mégpedig nem csupán az akkor már viszonylagos jólétben élt szászok falvaiban, de a székelyek és magyarokéiban is. Természetesen sok minden miatt nagy csalódást okozna, ha az erdélyi városokban és falvakban a káprázatos nyugati gótikus emlékekkel vetekedő pompás alkotásokat keresnénk. Az a kétségtelen jólét, melyben Erdély városi polgársága és a vidéki földesurak egy része legalább időnkint élt, nagyon óvatosan ítélendő meg, és semmi esetre sem tévesztendő össze a nyugati országok városi polgárságának ipar és kereskedelem táplálta gazdagságával. Amellett hiányzott a fejedelmi bőkezűség, egyes gazdag egyének áldozatkészségének példaadója.
De ha általános művészettörténeti szempontból nem is vetekedhetnek ezek az emlékek minden nyugati testvérükkel, kétségtelenül akad köztük a stílusnak – a maga aránylagos serénységében is – számottevő képviselője. Olyan pedig, amely bizonyos helyi – amint mondani szokták: provinciális – vonások miatt érdemel figyelmet, nem egy akad a mintegy háromszázra menő templom között. Ha a brassói Fekete-templom – a történeti Magyarország legnagyobb enemű emléke – az elrendezésben nyilvánuló aránytalanságok miatt nem hat is úgy, mint kellene, hat kapujának faragott díszei – egyenkint – mégis kiváló alkotások, és mint ilyenek elismerést követelnek. Lebilincselő az egységes összhang. A nagyszebeni templom uralkodó helyzete és hatalmas kórusa hódolatra késztet, míg a kívülről több aránytalan részletet eláruló kolozsvári Szent Mihály-templomról általánosan tudott, hogy a legtisztább csarnoktemplomok közé tartozik, s a késői gótikának általában számottevő, nálunk legszebb alkotása. Szigorú szakszerűség nem ok nélkül talál hibát a segesvári vártemplom alaprajzában, s nem alaptalanul ítéli túl széleseknek a berethalmi templom oldalhajóit; de azt, hogy impozánsan ható alkotások, kivált az utóbbitól igazán nem lehet elvitatni. Messze vezetne és nem is lehet célunk valamennyi gótikus templomnak akár csak felsorolása. Még csak éppen a kolozsvári Szent Ferenc-rendi zárda nemrégen helyreállított refektóriumát említjük meg, mint az erdélyi gótika egyik gyöngyét, s annak megállapításával fejezzük be ezeknek a templomoknak ismertetését, hogy Erdélyben – mint az előző korban – a gót stílus korában is nagyobb gondot fordítottak a templomok belsejére, mint azok külső díszítésére. A jómódú, a szépet szerető és nem hivalkodó, mert nem dúsgazdag ember józan önmérséklete és ízlése nyilvánul meg ebben a tényben. Itt kell megemlékeznünk mint erdélyi különlegességről, a templomerődökről vagy megerősített templomokról, melyeket az Erdély déli részében lakó szászok és a keleti határon lakó székelyek földjén találunk. Nem éppen példátlanok ugyan máshol sem. Hiszen ősrégi szokás, hogy az emberek váratlan és erős támadások elől Isten védőszárnyai alá, a templomba menekülnek. Lélektani és vallásos okokon kívül az is közreműködik ebben, hogy rendesen a templomok a legszilárdabban megépített és így az ellenállásra legalkalmasabb épületek. Nem utolsósorban szerepet játszik az is, hogy az Isten dicsőségére szolgáló épületek még az ellenség részéről is kíméletre számíthattak minden időben. Csak a modern kor tette túl magát ilyen szempontokon. A gyakrabban megismétlődő támadások aztán arra indították a lakosságot, hogy a templomokat külön megerősítsék. Arméniában a Kr. u. IV., Dél-Franciaországban (az arabok miatt) – északon – a XIV. században erősítik meg a templomokat. Elszász-Lotaringiában az állandó német-francia ellentétek indokolják a hasonló középkori berendezkedést.
Erdélyben a XIII. században a tatár, a XV. század óta az állandóan fenyegető török betörések tették szükségessé a határszéli szász és székely lakosság hasonló védekezését. Az ok azonos volt, de a kivitel mégis nagy különbséget mutat. A székelyek templomerődjei sokkal egyszerűbbek és kisebb méretűek, mint a szászokéi. Amazoknak a száma is sokkal kisebb volt, ma pedig elenyésző az utóbbiak mellett. Vannak, akik a két nép kulturális különbségével magyarázzák ezt a körülményt. Holott az ok egészen más: a székely hivatásszerű katona, s csak az első meglepetés ellen védekezik ilyen módon, addig, amíg a fegyverre kapott szomszédok megérkeznek. Nem is voltak ilyen erődjeik, csak a fő közlekedési utak mellett. A szászok békés polgári lakosság, s templomerődjeit úgy építi, hogy abba szükség esetén az egész falu bevonulhasson, hosszabb időre szóló élelmiszerekkel; addig, míg a hivatalos állam segítségül jön. A szász templomerődöknek az a válfaja, ahol magát a templomot rendezték be – vívófolyosókkal stb. – a védelemre, erdélyi specialitás. Külföldön egyetlen példa van reá, Alsó-Ausztriában.
A most elmondottak egyúttal átmenetül szolgálnak a világi építmények közt a lovagvárakban. Ezek között igazán művészi alkotás csak egy van: a vajdahunyadi vár.* Ennek a története is a legtisztázottabb. Legrégebbi részletei a XIII. századba nyúlnak ugyan vissza, s történtek rajta változtatások a XVII-XVIII. századokban is, de az egésznek jellegét mégis a Hunyadi János rendeletére, francia ízlésben történt átépítés adja meg. A keleti oldalon levő kápolna s a nyugatin a lovagterem ennek az átépítésnek legszebb emléke. A lovagterem a régi Magyarország legbecsesebb művészi emléke, felülmúlva a maga nemében szintén kiváló kolozsvári franciskánus refektóriumot, mellyel majdnem egyidős. Az elmondottakból kitűnik, hogy míg a román stílusú épületek építői egyháziak, a gótika korában az építészet világi foglalkozássá lesz nálunk is. Míg amabban igen különböző hatások érvényesültek, s ezekben legkevesebb a német, addig a gótikus építészet erdélyi mesterei erős német hatást képviselnek, mint a kölni és bécsi páholyok függelékei.
Említettük, hogy Erdélyben a gótika majdnem évszázados átmenet után csak a XIV. században vert gyökeret. De tovább is marad alkalmazásban, mint nyugaton: benyúlik a XVI. századba. Abba a századba, melynek elején az 1514. évi parasztlázadás, majd Mohács olyan történelmi események, melyek nem kedveztek a nagyobb szabású építészeti alkotások létrejöttének. Ez a magyarázata annak, hogy a gótikát követő műízlés – a reneszánsz –, bár hatása már a XV. század vége felé érezhető Erdélyben, igazán megerősödni az építészet terén nem tudott. Az iparművességben ugyan még a XVIII. században is találkozunk emlékeivel, az építészetben azonban csak a fejedelemség elején, a XVI. század második fele óta, s azok éppen úgy, mint a későbbiek, elenyésző kevés számúak a gótika emlékei mellett.
Reneszánsz ízlésű templomot Erdély területén nem ismerek. Annál több szép reneszánsz részletet gótikus templomokban: ajtófelet, szószéket stb. Magánházakból származó ajtó- és ablakkeretek is nagy számmal vannak, minek magyarázata, hogy az egykor reneszánsz ízlésű házakat később átépítették. Csak Kolozsvár főterén és az utóbbi negyedszázadban két ilyen átépítés történt, mégpedig olyan alapos, hogy az épületek külsején nyoma sem maradt az eredeti ízlésnek.
Erdély legszebb és legszámottevőbb reneszánsz épülete – tudomásom szerint – a keresdi Bethlen kastély régi szárnya. Több-kevesebb eredeti jelleget őrzött meg ebben a tekintetben a szász városok és Gyulafehérvár stb. néhány háza. Bizonyára nincsenek kizárva meglepetések arra az esetre, ha a régi erdélyi udvarházakat alaposabban megismerjük.
Ma úgy áll a helyzet, hogy az erdélyi reneszánsznak a festészetben és a szobrászatban, helyesebben inkább az iparművészetben való szerepét ismerjük. Az érvényesülő hatások tekintetében viszont úgy látszik, hogy a már előzőleg érvényesülő német befolyást az erdélyi szászságnak nyugati testvéreivel ez időben különösen élénk kapcsolata megtartotta ugyan, de viszont a fejedelmek németellenes politikai s a magyar protestánsok szellemi kapcsolatai azon túl eső összeköttetéseket honosítottak meg. Mindenesetre utalnunk kell már itt arra a szoros összeköttetésre, mely részben politikai okokból, továbbá az Észak-Magyarországon keresztül meglevő területi összefüggés miatt a lengyelországi művészettel volt, de a szellemi élet más terén is megnyilvánult (pl. az unitárius vallási kapcsolatok).
Az erdélyi fejedelmeknek a németeken túl fekvő – nyugati és északi – területekkel való kapcsolatára éppen műszaki téren jellemző példa, hogy I. Rákóczi György 1637-39-ben várai egy részét a holland Coehoorn rendszerében építtette át; néhány esztendő múlva pedig a Tisza felső folyását ugyancsak holland mérnökökkel kívánta volna szabályoztatni, de ebben a halál megakadályozta. Az pedig régóta ismert tény, hogy a Báthoriak udvarában olasz kőfaragók dolgoztak, aminek bizonyítékai a Gyulafehérvárott és Kolozsvárott szép számmal található olasz ízlésű reneszánsz ajtó- és ablakkeretek stb. De az ágotakövesdi – most református – templomból az Erdélyi Múzeumba került gyönyörű pastoforium,* mely a XVI. század első feléből származik, azt mutatja, hogy ezeknek az olaszoknak erdélyi szereplése nem szorítkozott sem a fejedelmi udvar körére, sem csupán a nagyvárosokra, hanem szélesebb körre is terjedt. És főleg hatott. Ha az ember egy-egy Szamos menti, mezőségi vagy kalotaszegi faluban szép reneszánsz szószéket, ajtófelet, síremléket stb. lát, kissé alaposabban szemügyre véve örömmel állapítja meg, hogy azt semmi esetre sem olasz vagy más külföldi csinálta, hanem olyan magyar ember, aki az eltanultba a maga lelkét lehelte bele.
A visszatérő Habsburgokkal jön Erdélybe a barokk ízlés. Nem azonnal, de nem is sokára követi őket, s velük erősödik. Emlékei úgy a világi, mint az egyházi épületek közt szép számmal vannak. Uralomra jutása Erdélyben is a Jézus-társasági atyák lázasan induló építési tevékenységéhez kapcsolódik, s ezért „jézsuita stílus” elnevezése ott is még ma is hallható. A Béccsel való szorosabb politikai kapcsolat révén elterjedt a világi építkezés terén is. Kolozsvárott a Bánffy palota, Nagyszebenben a báró Bruckenthal-féle épületek politikai vezető emberektől származnak. Városi köz- és magánépületeken kívül különösen a vidéki főnemesség udvarházai épültek vagy alakíttattak át ebben a stílusban. Velük szemben éppen szakemberek részéről a legújabb időkig bizonyos tartózkodás, hogy ne mondjuk: ellenszenv nyilvánult meg. Ismerjük ennek indokolását, és be kell vallanunk, hogy nem ítélhető eléggé alaposnak. Az a következménye mindenesetre megvan, hogy ilynemű emlékeink megfelelő számba vétele, számon tartása, tanulmányozása és közzététele eleddig nem történt meg. Általánosságban mozgó ismereteink azonban jogot adnak arra a felvetésre, hogy részletes tanulmányok során a barokk stílus terén is sikerül nagyszámú helyi vonást megállapítani. Feljogosítanak e feltevésre olyan tények, mint pl. az, hogy Kolozsvár barokk stílusban épült templomainak sem épületeiben, de – és ez a fontosabb – az iparművességtől származó felszerelésében sem találunk olyan egyezéseket, melyek arra jogosítanának, hogy két helyre ugyanaz a mester dolgozott. Amiből joggal következtetünk arra, amit más adatok is támogatnak, hogy a város gazdag volt önálló művészi egyéniségű mesterekben az iparművesség egyes ágaiban.
Erdélyben a barokk stílus – éppen úgy, mint elődei – hosszabb életű volt, mint a Nyugaton. Az amott gyors egymásutánban következő ízlésváltozás itt csak jelentéktelen részletekben nyilvánul meg, csak színezi a barokkot, mely uralkodó marad a különállás egész további folyamán. Nem tűnt el azután sem, hanem a kiegyezés óta lendületet vett építészetben – már amennyire az a művészet nevet megérdemli – mint biztos bázisú történeti stílus a tiszta reneszánsszal (rendesen keverve) tölt be nem utolsó helyet.
Az építészeti stílusoknak, azok Erdélyben való meghonosodásának ezzel a rövid vázlatával egyúttal a művészettörténeti ízlések térfoglalásának azt a menetét ismertettük, mely a szobrászat és festészet s ami Erdély művészeti egyénisége szempontjából a legfontosabb, az iparművészeti alkotásokra is rányomta a maga letörölhetetlen bélyegét. A szobrászatnál és festészetnél annál természetesebb ez, mert hiszen közönségesen tudott tény, hogy ez a két művészeti ág eredetileg az építészet függeléke s teljesen annak alárendelt. Sok tekintetben elmondható ez az iparművesség igen sok ágáról, pl. az ötvösségről. Azért említjük éppen ezt, mert a középkori egyszerűségből kinövő erdélyieknél később az ötvösség fejlesztése terén igen nagy szerepe van a politikának: ti. a politikai viszonyok parancsolta ajándékadások foglalkoztatták elsősorban ezt a művességet, s így lett általános divattá az ötvöstárgyak készíttetése.
Az irányítás kezdetben a festészet és szobrászat terén is mindenütt az egyház kezében van. Erdélyben az eddig ismert legrégebbi emlékek alapján bátran állíthatjuk fel az egyházi kizárólagosság tételét. Ámbár kétségtelenül igen keveset ismerünk abból, amink e téren minden bizonnyal még van. Mert ha tisztában kell is lennünk azzal, hogy ezeknek a vallásos tárgyú és templomokban volt szobrászati és festészeti alkotásoknak igen jelentős része pusztult el akkor, amikor – parányi kivétellel – Erdély egész magyar és szász lakossága protestánssá lett, az is tény, hogy a reformációt megelőző korban épült templomaink restaurálása alkalmával gyakran kerülnek elő ez állításunkat megerősitő emlékek. Igaz, hogy rendesen megrongáltan.
Az eddig ismert emlékekből azt a következtetést kell levonnunk, hogy az erdélyi középkori kőszobrászat szegényes volt. Ami azonban csak általánosságban érvényes állítás, és inkább a mennyiségre vonatkozik. Ez viszont annál kevésbé lehet meglepő, minél bizonyosabb az, hogy a falusi templomok szobrászati dísze – természetesen egyes külön indokolású kivételektől eltekintve – sehol sem nagyszámú, annál ritkábban kiváló minőség tekintetében. Már csak azért sem, mert a kerek kőszobrászat igen sokáig határozottan mostohagyermeke az egyháznak. Inkább a domborművek, kapuk és oszlopok díszes kiképzése kínálkozott a kőszobrászati tevékenységnek.
A legrégebbiek és számuknál fogva is az első helyen való említésre jogosultak a gyulafehérvári székesegyház szobrászati díszei. Az oszlopfejek és gyámkövek kidolgozása gondos, állati és növényi ornamentika fordul elő rajtuk. Rokonok egymással, de nem azonosak. Nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Möller István a templom építőinek származását – mint fennebb említettük – meg tudta állapítani. A déli kapu oszlopainak úgy díszes faragású törzse, mint növénydíszes feje magasabb művészi követelményeknek is megfelel. Maradt reánk a templomban néhány domború mű is, melyeket nemcsak ritkaságuk tesz szemünkben különösen értékesekké, hanem egyébként is számottevő emlékek. Közülük a XI. századbeli Krisztusábrázolás (két apostollal) lombardiai előkép után készült, míg egy XII. századbeli hasonló tárgyú, továbbá a Mihály és Rafael arkangyalokat, végül a Péter és Pál apostolokat ábrázoló domborművek nyilván bizánci eredetű csontfaragványokat követnek.
Ha az volna a feladatunk, hogy az erdélyi szobrászat emlékeiről részletes méltatást írjunk, tovább kellene folytatnunk a felsorolást, és volna még miről megemlékeznünk.* Az egyes templomok története szempontjából is hasznos munka volna ez. A szászsebesi és más templomok szentszobrai nem valami világra szóló mesterművek, viszont azonban igen jó mesterembermunkák. Amikor azonban a protestantizmus nem tűr vallásos tárgyú szobrokat és domború műveket, még mindig megmaradnak e művészeti tárgy szabad teréül a síremlékek. Igazságtalanság volna tehát a műemlékek ezen – aránylag mindenesetre szerényebben képviselt – ágában is abszolút szegénységről beszélnünk.
Azonban az erdélyi szobrászat jelentősége szempontjából olyan emlékünk is van, amelyre Európa bármely nemzete büszke lehetne, aminthogy igyekeztek is elvitatni tőlünk. Ez a két Kolozsvári testvér, Márton és György, Miklós mester fiainak Szent György-szobra, melynek eredetije Prágában van, hű mása azonban a róla nevezett kolozsvári téren is látható. Hogyan került Prágába az eredeti – nem tudjuk. Némelyek szerint készítőinek híre eljutott IV. Károly német császár és cseh király fülébe, s a szobor az ő megrendelésére készült. Mások azt állítják, hogy Nagy Lajos királyunk kedveskedett vele a rokon lelkű, a tudományokért és művészetekért lelkesedő császárnak, kinek kisebbik fia, Zsigmond később Nagy Lajos leányát vette feleségül, s ezen a réven a magyar trónon is ült félszáz esztendeig. Aztán elfeledkeztek a szobor magyar eredetéről, sőt magáról a szoborról is. Mikor ismét felfedezték és ismét méltatni kezdték – a múlt század 70-es éveiben –, német alkotásnak hirdették. Wenrich Vilmos harcolta ki erdélyi voltának elismerését. Hasonlóképpen nagy eltérések vannak – az idők folytán – művészi értékének megítélése tekintetében. Az egyik azt mondja: a szoborban annyi a naturalizmus, hogy nemcsak a XIV. századbeli német, de még a XV. századbeli olasz szobrászatban sincs párja; művészi felfogásában pedig akkora a merészség, amilyet korában nem ismernek. A másik ezzel szemben a szobor legjellemzőbb tulajdonságának a stilizáltságot és a heraldikai felfogást ítéli, vagyis éppen ellenkező sajátságokat magasztal benne, mint az előző.
Magyar méltatói közül Hampel József az általános középkori jó tulajdonságokkal ékeskedőnek mondja, de minden egyéni kitűnőséget elvitat tőle. Czakó Elemér óta az első önálló bronz lovas szobrot látja benne. Róth Viktornak az a rövidre fogott véleménye, hogy a két Kolozsvári testvér ezzel az egy alkotásával bőségesen visszafizette a Nyugatnak azt a kölcsönt, amit tőle művészi téren kaptunk. Végül Posta Béla osztja Czakó Elemér értékelését, és a szobor részletes tanulmányozása alapján megállapítja, hogy a szobor mesterei a középkori francia művészet tanításait olasz iskolában kapták, s azokat a maguk magyar lelkén átszűrve alkalmazták: ezzel váltak minden tekintetben eredetivé.
Ez az a pontos meghatározás, ami az értékelésben legtöbbet jelent. Jelenti többek között azt, hogy a Szent György-szoborban nem egy véletlenül sikerült alkotással van dolgunk, hanem világot járt és ott sokat tanult művészek céltudatos alkotásával, melynek előzői voltak, és utána is következtek mások. És csakugyan tudjuk, hogy a művésztestvéreknek a három magyar szentet ábrázoló bronzszobra állott Nagyvárad székesegyháza előtt Meszesi Demeter püspök bőkezűségéből. Ezek 1370-ből valók, tehát három esztendővel megelőzik a Szent György-szobrot. Viszont 1390-ben Szent László lovas szobrát állították fel ugyanott. A győri székesegyházban őriznek egy Szent László-hermát, melyről igen nagy valószínűséggel helyes az a feltevés, hogy ennek a nagyváradi lovas szobornak a fejét mutatja hű másolatban. Egyúttal pedig a művészeknek a Szent György-szobor utáni fejlődéséről tanúskodik. Fájdalom, mindezekből az alkotásokból csak az egy Szent György-szobor maradt reánk. Pedig kétségtelen, hogy egykor élénkebb szobrászati tevékenységnek kellett Erdélyben lennie. Szinte lehetetlen ugyanis, hogy ilyen kiváló alkotások csak úgy egyszerre, előkészítetlen talajból nőjenek ki. Aminthogy éppen azért valószínűtlen az is, hogy ilyen kiváló művészek úgy múltak légyen el, hogy tanítványaik ne lettek volna. Mindez azonban csak következtetés. A tény ez idő szerint az, hogy az erdélyi fém- vagy kőszobrászatnak más kiemelkedő emléke a későbbi korból sincs. Mert azok a síremlékek, melyek a reneszánsz ízlés korából meglehetős szép számmal vannak, nem haladják meg a jó kőfaragó mesterember mértékét, még ha egyébként pontos, nem ritkán éppen ízléses kivitelükkel különösen ruházattörténeti szempontból értékesek is.
Nagyobb tér jutott a faszobrászatnak,* mely – az alább említendő – oltárokon, a festészet emlékeinek oldalán érvényesült. Eleinte a festészet is, éppen úgy, mint a szobrászat, az egyház kezében van, annak céljait szolgálja. Aminthogy legnagyobbszerű alkotásai a legújabb időkig majdnem kivétel nélkül vallásos vonatkozásúak. Tudjuk, hogy a templomi képek eredeti rendeltetése az volt, hogy szemléletük révén az analfabéta hívők lelkét is maradandóan megkapják a bibliai és általában az egyházi vonatkozású események. A szükség nem szűnt meg a középkorban sem, sőt még ma is megvan. De idők folyamán kibővült azzal a törekvéssel, hogy a magasabb műveltségű, fejlettebb ízlésű köröknek is lelki gyönyörűséget okozzon a szent történetek szemléltetése. Az eredetileg kizárólag gyakorlati célú egyházi festészet így lett idővel valóságos és tudatos művészetté. Ugyancsak a szent történetek népszerűsítése szülte nálunk is a falképeket, melyek Erdélyben a XIII. század óta általánosak. Virágzásuk kora a XIV. század, de élénken megvannak a XV. században is, hogy aztán a reformáció óta hanyatlásnak induljanak.
A templom falait, melyeket – mint láttuk – a szobrászat alkotásai nem nagyon vettek igénybe, képekkel borították. Sok helyen nem elégedtek meg azzal, hogy a templom belsejét használják fel e célra, hanem a külső falakra is festettek. E téren – különösen a technika tekintetében – sokáig megállapítható a bizánci hatás.
Az erdélyi korábbi falfestmények főhőse Szent László és éppen a cserhalmi győzelmes ütközet öt fő jelenete: a magyarok és kunok lovas harca; a leányrabló kun üldözése; László herceg és a kun birkózása; a kun lefejezése; végül az, ahol László herceg, fejét a megmentett leány ölébe hajtva, megpihen. Ezekhez járulhat még egy vagy két kép: az, amely a harcot megelőző tanácskozást ábrázolja, s végül az, melyen a lefejezett kun testéből hollók lakmároznak.
A falfestmények általában nagyon megrongáltan maradtak reánk, s – ámbár alig van abból a korból származó templomunk, ahol valami nyoma ne volna az egykori falfestésnek – azok nagyon hiányosak. Még jól jártak azok, melyeket a reformáció alkalmával bevakoltak, mert ma restaurálás alkalmával egymás után kerülnek elő a mészrétegek alól, bizonyságot téve a mellett, hogy a nagyobb templomok későbbi eredetű falképei közt már általános egyházi vonatkozásúak is vannak. Akad köztük nem egy figyelemre méltó, sőt számottevő művészi alkotás, de általában mégsem mondhatók mesterműveknek. De ha csak másodrendű alkotások is, nagy számuk alapján kétségtelenül bizonyos, hogy kellett lennie – nem is egy – festőiskolának, ahol művészeiket kiképezték. A falvakba természetesen a gyengébbek jutottak. Hacsak a földesúr nem volt olyan bőkezű, mint a szováti Suky vagy az almakeréki Apafi família tagjai. Amannak unitárius templomában legutóbb állapítottak meg a XIV–XV. századok érintkezési korából származó falfestményeket, melyek Erdélyben eddig ismeretlen mesterre vallanak. Almakerék – ma lutheránus, szász – templomát az Apafiak építették; a XIV. század legvégén készült el, gót stílusban, de a román stílus szellemében.
A templomot a háború előtt restaurálni kezdték, s ekkor kitűnt, hogy egész belső falfelületét képek takarják. Egy részük Jézus életét tárgyalja az Angyali üdvözlettől a feltámadásig, tizenöt képben. A másik csoport a szentek életéből meríti tárgyát, míg harmadik csoportot a templom alapítására vonatkozó történelmi képek alkotnak.
Meg kell még emlékeznünk a nagyszebeni lutheránus plébániatemplomnak a keresztre feszítést ábrázoló képéről. Azért, mert tudjuk, hogy 1445-ben készült, s mestere Rozsnyai (Rosenauer) János volt. Nagyméretű, sikerült kompozíció; egyes részletei megkapóak. A többszöri átfestés nem tett jót a képnek.
A templom lapos famennyezetét is festették. Klasszikusan szépek a gogánváraljai mennyezetfestmények. Ez az ága a festészetnek mint iparművesség a XIX. századig él, és az egyébként minden festett dísztől elzárkózó magyar református és unitárius templomokban a népiesbe hajló magyar művészetre jellemző, értékes emlékei ismeretesek: falusi templomok mennyezetein, katedráin, papi székein stb.
Művészeti szempontból ezeknél többre becsülik az erdélyi szárnyas oltárokat, melyek európai viszonylatban is nagy számmal vannak, s ha művészi értékük nagyon különböző is, köztük nem egy olyan, melyért világgyűjtők versenyeznének és versenyeztek. A legrégebbi erdélyi szárnyas oltárok gótikusak, s a XV. század legelső éveiben készült almakeréki nyitja meg a sorukat. Ez is az Apafi család adománya. A gótikus sort a magyarfenesi kis oltár zárja be, mely a XVI. század első éveiből származik, s már nagyon érzik rajta a reneszánsz hatása. A két határ között szép sora van a szárnyas oltároknak, melyeket egyenként ismertetnünk messze vezetne. Csak egyről emlékezünk meg, a Kolozsvári Tamás festette esztergomi szárnyas oltárról, mint amely szintén erdélyi ember alkotása, s ha nem is Erdély számára készült, amikor képein a rajnai és olasz hatások mesteri összeolvasztását dicsérjük, tudnunk kell, hogy éppen ez az egyeztető képesség az, amit mestere onnan Kolozsvárról hozott magával, hol az előző században működött Miklós mester, a festő, s két fia: Márton és György, a Szent György-szobor alkotói, akiknek művén szintén megérzik az olasz hatás. Vajon nagy merészség-e, ha – minden tényleges adat nélkül – Tamást ugyanazon família tagjának, talán a nagyapa foglalkozásához visszatérő unokának tartjuk?! Minden bizonnyal meg sem közelíti azt a könnyedén odavetett Róth Viktor-féle kijelentést, hogy: „itt a művészet nem honi termék, és különleges erdélyi iskola sohasem létezett”, amit az almakeréki oltárral kapcsolatosan kockáztat meg. Elképesztő kijelentés olyantól, aki az erdélyi emlékeket jól ismeri, legalább szám szerint. De nem meglepő mégsem az ő ismert törekvése alapján, hogy Erdélyben minden, ami művészet, az szász, ez pedig nem más, mint német expozitúra. Pedig éppen ő az, aki bevándorolt külföldi művészek erdélyi tanulmányairól, vállalkozásaik továbbfolytatóiról beszél. Azt pedig, hogy már maguk a beköltözők sem azt csinálták, amit magukkal hoztak, hanem azt módosították, az iparművesség számtalan példája mutatja. Ezek a folytatók pedig lehettek német nevűek, járhattak vándorúton Németországban is, de ha akármelyik nem erdélyi vagy nem észak-magyarországi templomba kerül a munkájuk, kikiabál onnan. Éppen azért, mert nem oda való, hanem erdélyi. Ami nem azt jelenti, hogy annyira elütő, mintha kínai volna, hanem csak azt, hogy a nyugat-európai kultúrközösség díszes bokrétáját a maga egyéni színváltozatával gazdagítja. Az, hogy az erdélyi szárnyas oltárok közt több van magában álló, nem bizonyít az ő igaza mellett. Hiszen bizonyára ő is látott már, mint e sorok írója, parókiák eldugott rejtekében olyan festett oltárokat, melyekből már csak a deszka van meg. És még számtalan, itt nem részletezhető okból…
A reneszánsz egy jó évszázadon át szab irányt az erdélyi szárnyasoltár-építésnek. A vonatkozó emlékek és több igen értékes egyéni vonású társai közt egészen egyéni és jelentős helyet foglal el a székelyzsombori, mely mindenesetre a XVI. század első feléből (hitem szerint még annak első negyedéből) származik. Felépítése (a főszekrény felett háromfülkés kisebb szekrény) és gazdag (összesen 7 db) szobrászati dísze, valamint a predellán levő festmény nemcsak különálló helyet biztosít neki az erdélyi szárnyas oltárok között, hanem messze föléje emeli a középszerűségnek és társainak.
A reneszánsz ízlés természetesen Erdélyben is a barokkba megy át, de csak nagyon lassan. Ez az átmenet az oltárokon is szemlélhető, úgyhogy az új stílus e téren is csak a XVII. században lesz uralkodóvá.
Ezzel be is fejezhetjük az erdélyi művészet mezején tartott szemlénket. A mi szempontunkból azért van szükség az elmondottakra, hogy azok Erdély művészettörténeti jelentőségére vonatkozó alábbi megállapításainkat illusztrálják. Ezek a következők:
1. A magyar nemzeti művelődés, tehát a művészettörténelem szempontjából is legnagyobb, mert legáltalánosabb, a nemzeti élet minden megnyilvánulási terén észlelhető fontossága van annak a ténynek, hogy Erdély földjén ezer esztendő alatt sohasem volt megszakítva a magyar történelem folytonossága.
Ez áll Felső-Magyarország egy részére és az úgynevezett Partiumra is, melyeknek éppen ezért nemzeti szempontból Erdélyével egyező a fontosságuk.
2. Erdély földje a magyar uralom idején a művészet terén a szabadság hazája. A bevezetésben említett közvetítő szerepe most is teljes pompájában érvényesül. Nem zárkózik el semmiféle művészi irányzat elől, de nem is hódol meg azonnal és feltétlenül egyiknek sem. Hogy ez mit jelent, egyetlen példa pontosan megvilágítja.
Albániában a XIV. század első felében pompás templomokat építtetett a nagy Dusán cár. Ezek közül egypár (Dečani, Gračanica) ma is jó fenntartású; a többi elpusztult. A templomok minden porcikája olasz; egyetlen vonás nem mutat rajtuk semmi közösséget azzal a hellyel, melyen állanak, s nyilvánvaló, hogy környezetükre semmi hatásuk nem volt. A jó szkipetárok templomba menet bizonyára nemegyszer hódolatteljesen állapították meg: Milyen hatalmas és gazdag a mi urunk! A cár is büszke lehetett, amikor elgondolta, hogy mibe kerültek! A szívüknek, lelküknek azonban semmivel sem volt több köze hozzájuk, mint a slatinai ezüstbányáknak, melyekből német munkások a szükséges ezüsttallérok anyagát keserves fáradsággal kiaknázták.
Erdélyben másként volt. Nem uralkodott tartósan egy idegen irányzat sem. Építészetében, szobrászatában és festészetében a nyugati (német, francia) és délnyugati (olasz) hatások mellett a keleti (bizánci) érvényesül, de ezeket a különböző hatásokat összeolvasztja az erdélyi lélek. Kisebb erejű annál, de rokon azzal az ógörög lélekkel, mely a keleti és déli művészeti elemek felhasználásával merőben újat és örök életűt teremtett: a görög művészetet. Az erdélyi lélek nem alkotott ilyen tökéletesen újat, sem annyira maradandót. Talán azért sem, mert elébb magának is nagyon különböző, sokban ellentétes elemekből kellett kialakulnia. De a kettő – a görög és az erdélyi átformálóképesség – között csak fokozatbeli különbség van.
Az erdélyi művészet átformálóképességének különösen az iparművészet emlékei szolgáltatják nagyszerű példáit. A sodronyzománc nem erdélyi találmány, de azért „erdélyi zománc” neve nagyon elterjedt az iparművességben. Az ötvösök egyúttal rézmetszők is voltak. Alig van múzeum, melyben ilyen metszetes réztáblák ne volnának. Az Erdélyi Múzeumnak egész kis sorozata van a XVII. századtól a XIX. század elejéig terjedő művekből.
A keleti szőnyegeknek van egy fajtája, melyet majdnem kizárólag Törökországban csináltak, de a neve „erdélyi szőnyeg”,* és kétségtelenül egyéni jellege van.
Az erdélyi könyvkötészet olasz és német hatásokat mutat, de a XVI. század óta különösen a kolozsvári könyvkötészet* méltán elismert világszerte. Díszítményeiben magyaros vonatkozásai mellett sok a keleti vonás; ilyen vonása gyakran a túlterheltség, ami azonban nem az általános benyomás, hanem csak az elemzés során tűnik ki. Arra nézve, hogy mennyire a maga ízlése szerint dolgozott, jellemző, hogy a külföldi származású mintavasakat is a maga szellemében alakította át.
A XVI-XVIII. századbeli arany- és ezüstskófiumos,* valamint a tisztán selyemszálas erdélyi hímzésekben általános a keleti hatás, de olyan mesteri összeszövésével ősrégi motívumoknak, hogy csak a széles körű anyagismerettel bíró szakember tudja kihámozni a különféle elemeket. Áll ez a népművészetre is. A kalotaszegi „írott” varrottasok technikája talán Ázsiából jött, s díszítőelemei közt is bizonyára több ilyen ősi maradvány van.* De a kalotaszegi hímzések közt lehetetlen meg nem éreznünk a díszes gótikus templomi ajtóvasalások hatását. Ennek a népies hímzőművészetnek, melyhez még a ruhafélék hímzése is tartozik, más népekétől eltérő jellemvonása, hogy nem okvetlenül irtózik az üres tértől, tehát nem okvetlenül borít el minden teret. A kályhacserepek díszítményein geometrikus, ornamentális és figurális díszek mellett ott vannak a Báthori-címer sárkányfogai, a Habsburg kétfejű sas mellett az ómezopotámiai tavi mulatók képei mint díszítőelemek. Vannak rodoszi és damaszkuszi agyagművességi emlékeink. A fafaragás terén is vannak gyönyörű példáink. A szentbenedeki Kornis kastély lépcsőházának hímes oszlopai* a XVII. század második feléből valók, de az uralkodó elem bennük az az ősi ázsiai elem, mely első látásra valósággal megdöbbent: honnan kerül ez ide, és hogyan maradt meg hét évszázadon át?! A részletes tanulmányozásnál aztán a reneszánsz mellett a román stílus hatása is meglátszik Molnár Albert munkáján. A mesterről a néven és a készítés idején kívül más adat nem maradt reánk. Van a környéken egy fél tucat falu, melynek lakosai ma is keresett ácsok. Ilyen volt ő is. Egyszerű lelkében Isten tudja, miféle vezeték nélküli áram ébresztett fel ősrégi alakokat?! Talán csak álmodta őket; de nem lehetetlen, hogy akkor még általánosak voltak ezek vidékenkint, mint még ma is a temetők kopjafái. De már Molnár Albert lelkét is megérintette „az újítás szele”, s (a XVII. század végén!) az ősi formát a reneszánsz elemek mellett a román stílusból vett elemekkel színezi. Bethlen Gábornak Alvincre telepített morva fazekasai még hazulról hoztak magukkal mintákat. A második nemzedék azonban nemcsak maga lett teljesen erdélyi magyarrá, hanem művessége is teljesen hozzásimult az erdélyihez.
A most említett magyar népies emlékeket azért hoztuk fel, mert ezek bizonyítják, hogy amikor az erdélyi művészetnek ilyen összeegyeztető jellemvonásáról beszélünk, teljes joggal állíthatjuk, hogy ezt a tulajdonságát a magyarság adja neki. Mert bármilyen magasan lobog az erdélyi szász önérzet, és igyekszik Erdély művészeti, sőt általában művelődési teljesítményében az oroszlánrészt – sok tekintetben a kizárólagosságot – magának elvitatni, két tényt nem tagadhat. Az egyik az, hogy az erdélyi magyarság (a székelység egy része, Kalotaszeg, Aranyosszék, sok tekintetben a Szamos menti magyarság) legalábbis olyan fejlett népművészettel bír, mint a szászság; a magam részéről merném állítani, hogy annál sokkal gazdagabb, változatosabb és szebb, mert derűsebb a magyarság népies művészete. Ebben a népi művészetben pedig pontosan megvannak mindazok a tulajdonságok, melyeket Erdély általánosan jellemző művészi jellemvonásainak kell felismernünk. A szászság különben a művészetek terén sem vált sohasem teljesen erdélyivé, sem önállóvá. Eleinte abból élt, amit a bevándorlók hoztak magukkal. Később felelevenedvén az anyaországgal való kapcsolata, nem más, mint annak messze keletre küldött különítménye, mely az összetartozás tudatát sohasem engedte elhomályosulni. Ennek legbiztosabb módja kétségtelenül az, hogy a művelődés terén lehetőleg teljesen átadja magát a nagynémetségnek. Az „elnyomó magyarok” pedig ez elé semmi akadályt nem gördítettek, s ebben mindenesetre lényegesen más módszert követtek, mint velük szemben a mai „demokrata uralom”.
3. Már az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy az erdélyi művészetnek egyik fő jellemvonása az egészséges konzervativizmus. Nem az, aminek példáját ugyancsak Albániában és a vele szomszédos területeken tapasztaljuk, ahol még ma is azzal a technikával csinálják az ezüst filigrán ékszereket, amelyet a XIII. század folyamán Velencétől tanultak el. Nagyrészt a formák is ugyanazok, csak a hozzájuk használt pénzdarabok követik a politikai hatalom változásait. A cikkünk élén említett művészeti rabszolgaság ez.
Az erdélyi konzervativizmus a szabad ember jellemzője, s abban áll, hogy nem zárkózik el semmi újítástól, de nem is hódol meg mindenik előtt tökéletesen. Válogat benne, s amit az újban a maga ízlése és szükséglete szempontjából megfelelőnek tart, azt bekebelezi, azzal gazdagítja régi kincsét. Mindig a régi alapokon épít tovább, ennek következtében az egyes művészettörténeti stílusok között az átmenetek hosszúak. Másik fontos következmény, hogy aránylag ritkák a tiszta stílusú emlékek. Az óvatos, bár folytonos haladás az erdélyi művészet egyik lényeges jellemzője. Láttuk ezt, mikor a román és gót stílus közötti „átmeneti stílusról” megemlékeztünk. Különösen az iparművészet terén nyilvánul meg, s ott is kivált az ötvösségben. Mikor a vízaknai református egyház ismert úrvacsorakelyhe készül, a XIV. század végén, már uralkodik a gótika; de a kehelyben még mindig sok a román elem; kimondottan reneszánsz ötvösműveken, mondhatni, sohasem hiányoznak a gótika elemei. Éppen ezért kormeghatározás is csak az uralkodó elemek alapján történhetik, mivel egyik sem tisztán egy ízlésű.
Ezek a tények adják meg Erdélynek művészettörténeti jelentőségét. Vannak, akik azt mondják, hogy ennek a kis darab földnek a művészetében nincs igazi nagyvonalúság. Az ilyen kijelentésekkel vitába szállani már csak azért is reménytelen vállalkozás, mert nincs csalhatatlan és az egyéni megítélést ellensúlyozó abszolút mértékünk a fokozatokra. Másfelől az is tény, hogy az abszolút nagyvonalúság kifejlődésére politikai és gazdasági viszonyai sem nyújtottak soha lehetőséget. Azt azonban senki el nem vitathatja, hogy ősi művészeti kincse mellett megvan az a tehetsége, hogy az őt érő idegen hatásokon uralkodik, s nagy technikai készségével nehéz feladatokat is könnyedén old meg. Mindezeknek összefoglalása az, hogy: Erdély – a bevezetőben érintett értelemben – a művészetek szabad földje, s ennek a szabadságnak az utolsó ezer esztendőben magyar az alapozása.
1926