Erdély története oly varázslatos és sokszínű, mint hegyes-völgyes tájainak megkapó ezerfélesége. Önmagában is érdemes tanulmányozni, ismerkedni vele, emberekkel és eseményekkel, barátságokkal és békétlenségekkel.
A figyelmes szemlélő számára azonban Erdély több is ennél, túlmutat önmagán, kicsiben egész Kelet-Európa fejlődése tükröződik benne. A nagy fejlődési vonalak éppúgy megmutatkoznak benne, mint sokszor még az események egyéni sora is, holott ez ritkán szokott megesni a történelemben. Talán érdemes ezen eltűnődni.
Kelet-Európa miniatűrben – ez azt is jelenti, hogy fejlődését a korai középkortól vizsgálhatjuk csupán, attól az időtől kezdve, hogy Kelet-Európáról mint történeti fogalomról is egyáltalában szót ejthetünk. Mert az ókorban Európát egy nyugat és kelet közt húzódó vonal vágta ketté, elválasztva a civilizált görög-római világot a barbároktól. Ez a vonal nem nyílegyenes volt, gyakran változott, hiszen a történelemben a határok mindig változnak. Római birodalom és barbaricum kettőssége sokáig fennállt. De ahogy elmerült a birodalom, a barbárok pedig civilizálódtak, egy másik Európa bontakozott ki. Ezt már észak és dél közt húzódó vonal vágta ketté. Ez a vonal is sokat változott az idők során. Kelet-Európa is történeti fogalom, határai ugyancsak sokat módosultak. Erdély azonban mindig Európának ehhez a régiójához tartozott, ennek a sorsában osztozkodott. Mindenekelőtt abban, hogy ez az európai régió lassabban indult meg a középkorban a fejlődés útján, és azután – évszázadokon át – mindig is elmaradt a gyorsabban és ügyesebben mozgó nyugattól, onnan kapta az ösztönzéseket, a kihívásokat.
A nagy választóvonal egykor élesen különböző területeket mosott össze. Római maradványok és századokon át még kezdetleges közösségekben élő embercsoportok találkozásából született meg hosszas folyamat során a középkori feudális társadalom. Rabszolgák és szabadok sokaságából jött létre a jobbágyság, sikeres harcosokból, előkelőkből a nemesség. Erdélyben is így volt, mire valamelyest világosan látjuk az itteni társadalom körvonalait. A középkori Európának még egy fontos társadalmi jelensége is elég hamar felbukkant itt, a kiváltságos városi polgár, abban a formában, ahogy Kelet-Európa jelentős részén másutt is: az idegenből idetelepített, az államhatalom részéről kiváltságolt polgár. És ahogy a lassabban mozgó Kelet-Európa egyéb területein is előfordult, a korábbi társadalom archaikus jellegű maradványaiként az egyszerű, a közszabadok is fennmaradtak, mélyen bent a hegyek között.
Első pillantásra szinte azt mondhatnánk, általános európai jelenségekről van szó, hiszen ez a nem is felvázolt, csak fogalmakban jelzett társadalmi fejlődés az egész kontinensre általában jellemző volt, a kiváltságos városi fejlődést is beleértve. Kétségtelenül így is van. A kelet-európai sajátosságok elsőrendűen és a kialakulás idején nem is ebben jelentkeztek, hanem a kelet-európai fejlődést olyannyira jellemző másik mozzanatban, a soknemzetiségű összetételben. Mert ez az egész régióra már kezdettől fogva sokkal jellemzőbb volt, mint a nyugati területekre, ahol az eredeti etnikai különbségek a gyorsabb társadalmi mozgás következtében hamarább tűntek el, a lassabb Kelet-Európában viszont megmaradtak. S ezen belül is Kelet-Európa lényeges vonása a szlávok nagy szerepe. Ha a későbbi fejlődés során ez Erdélyben nem is mutatkozott meg, a kialakulás idején igen fontos mozzanat volt, az egykor itt élt szláv lakosság nyomai víznevekben, helynevekben mindmáig fellelhetők.
Az ismert Erdély azonban nem a szlávok révén volt soknemzetiségű, hanem a magyarok és a velük etnikailag egyesült székelyek mellett a románok és a szászok révén. Betelepülő, hódító és telepített etnikumok vegyes képlete már az első írásos emlékekben egyértelműen jelen van. És ehhez még egy jelentős kelet-európai vonás járult hozzá: a társadalmi szerkezet és az etnikai hovatartozás sajátos összefonódása. Ez a sajátosság érdemben majd csak későbbi századokban válik jelentőssé, de már itt a kezdeteknél megfigyelhető. Az a tény nevezetesen, hogy bizonyos etnikumoknál megtalálható a feudális társadalom két alapvető osztálya éppúgy, mint a városi polgárság, bizonyos etnikumok esetében azonban ez a struktúra nem volt teljes. A szászok valójában csak városlakók voltak, a románok pedig idővel már csak jobbágyok. Idővel, mert a kezdeteknél közülük is kiemelkedett egy nemesinek tekinthető, a nemességbe bekapcsolódó réteg, csakhogy ez nem tartotta meg etnikumát, rendi hovatartozása lényegesebbnek bizonyult, mint nyelvi-etnikai jellege, vagyis beleolvadt a nagy létszámú magyarországi nemességbe. Igaz, ez a folyamat hosszú ideig tartott, de végbement. És így az erdélyi három etnikum majd a polgári átalakulás korára a kelet-európai eljövendő nemzetek három típusát képviseli: a feudális uralkodó osztállyal rendelkezőt a magyar, az erős polgársággal rendelkező, de nemesség nélkül lévőt a szász és a zömmel jobbágyit a román. Alaptípusokról van szó, történelmi általánosításról. A valós helyzet még ennél is bonyolultabb lesz majd.
Egyelőre azonban még nem tartunk itt, hanem a kialakulásnál. Még egy kelet-európai jelenséget viszont már itt meg kell említenünk: a nyugati és a keleti keresztény egyház jelenlétét. Ez a kettősség nem esett egybe Nyugat- és Kelet-Európa kettősségével: Kelet-Európa nem azonosítható a keleti, ortodox egyházzal. Kelet-Európa nem jelentéktelen része, a Baltikumtól Ragusáig–Dubrovnikig a nyugati egyházhoz tartozott, s ez a körülmény majd, sok minden egyébbel együtt, módosítja is ennek az alrégiónak a történetét. Erdélyben azonban egyszerre volt jelen mindkét egyház, ami a kezdeteknél még szokatlan jelenség egy országon belül. Ország? A középkorban még nem nevezhetjük így a történeti Erdélyt, még csak része a nagyobb egységnek, a középkori magyar királyságnak, legfeljebb ezen belül is az elmaradottabb, elzárkózottabb, archaikusabb területekhez tartozik.
Országgá akkor vált Erdély, amikor az oszmán hódítás három részre hasította a középkori Magyarországot, és a közvetett oszmán fennhatóság alá került Erdély valóban részben önálló, mindenesetre a nyugati sávra szorult magyar királyságtól elkülönült, attól független országgá vált.
Ez a változás egybeesett a kelet-európai történelem új korszakával, amely maga sem volt elválasztható az egész európai fejlődés új irányától, Európa kitágulásától a tengerentúli területek felé. Manapság már eléggé világosan látjuk, hogy a valamikor 1450 táján kezdődő és 1620 vagy 1650 felé végződő „hosszú” 16. század óriási változásokat hozott az emberiség fejlődésében, a modern világ kialakulása valahol itt kezdődött. Európának nyugati része, azon belül is egy szűkebb, északnyugatra tehető mag végső soron a gyarmati hódítások, a világpiac kikerekedése révén Kelet-Európával szemben amúgy is meglévő fölényét még nagyobbra növelte, gazdasági élete rohamosan fejlődött, polgári jelleget öltött. Kelet-Európa meg a kontinens jó néhány más területe, az Ibériai-félszigettől a Skandináv-félszigetig az európai mag perifériájává lett, éppúgy, mint az új tengerentúli hódítások. Lassabban fejlődő, elmaradott perifériává. Nem is olyan új dolog volt ez, hiszen az elmaradottság már korábban is jellemző volt. Csakhogy ez most ugyancsak megnőtt, és Nyugat- és Kelet-Európa közt valamiféle munkamegosztás sejlett fel, Kelet-Európa szállította, méghozzá nagy tételekben, a mezőgazdasági és egyéb nyersterményeket az iparcikkekkel fizető Nyugatnak. A földesúr–jobbágy dualizmusba már belemerevedett Kelet-Európa számára ez belső fejlődésében is változásokat hozott magával, a földesúr saját gazdálkodásának a kiépítését, jobbágyok robotmunkájának a felhasználását. Engels nevezte el ezt a jelenséget a jobbágyság második kiadásának. Megint nagy, túl nagy általánosítás ez, mint eddig már akárhányszor, de hiszen éppen ezekkel az elnagyolt általánosításokkal tudjuk csak jelezni a lényeget.
Kelet-Európa kicsiben csakugyan ilyen formában, ilyen jellegzetességekkel kapcsolódott bele a világgazdaságba? A túláltalánosítás veszélye itt válik kézzelfoghatóvá. Erdély vonatkozásában bizonnyal túlzás volna ezt a fejlődési irányt is teljes egészében kimutatni. De ne felejtsük el, világgazdaság van kialakulóban, s ezen belül ilyen kis terület, mint Erdély, nyilván nem léphetett fel önállóan. Gazdasági élete inkább kelet és dél felé fordult, azok a kapcsolatok erősödtek, amelyek korábban is megvoltak, és a területet a Földközi-tenger keleti medencéjével hozták összefüggésbe, ami ekkorra már az oszmán birodalmat jelentette. A nyugati kapcsolatok lecsökkentek, inkább csak iparcikkek jöttek onnan.
A földesúri öngazdálkodás sem tudott olyan méretekben kifejlődni, mint a nagyobb termőterületekkel rendelkező egyéb kelet-európai területeken. Az az általános kelet-európai jelenség viszont, hogy ez a világméretű munkamegosztás Kelet-Európában a feudális társadalmi struktúrát konzerválta, megmerevítette, Erdélyben is teljes mértékben megmutatkozott. Az egy ideig még legeltető-költözködő népelemek is beszorultak a feudalizmus szigorú rendjébe, a földesúr, ha nem is volt nagy kiterjedésű birtoka és százszámra jobbágya, a meglévő kevés felett még ridegebb uralmat gyakorolt.
Ha Erdély elszakadása a királyi Magyarországtól csak a „hosszú” 16. század dereka táján kezdődött, sokáig még bizonytalan volt, végül is, még a hosszú század során, véglegessé vált, legalábbis a kortársak számára véglegessé. Az Európába betört, ott idegen testként betokosodott oszmán birodalom fennhatósága alá tartozott, annak fizetett adót, végső fokon Konstantinápolyban döntöttek legfontosabb kérdéseiről, ha mozgási szabadsága elég nagy is volt, különösen később, az oszmán birodalom hanyatló szakaszában.
A hosszú század egyébként is a nagy, soknemzetiségű birodalmak kialakulásának a kora volt Kelet-Európában, a Habsburg Birodalomé, a lengyel–litván államé, az orosz birodalomé meg az oszmáné. Mindegyik valamilyen formában olyan területeket szerzett meg, amelyek valamikor önálló államok vagy azokon belül bizonyos különállással rendelkező tartományok voltak. Az új alakulatokban rész és egész kapcsolatának voltaképpen annyi típusa jött létre, ahány birodalom. Az orosz, amelynek soknemzetiségűvé válását ekkor még inkább csak előlegezzük, az orosz földek egyesítése során a korábbi különállást sorra megszüntette, egységes, egy központból irányított nagy államalakulatot hozott létre. A lengyel–litván állam, mint ez a laza, nem hivatalos fogalmazás is mutatja, két egykori állam uniójából jött létre, ennek a kettőnek a különállását a teljes egyenjogúság alapján megtartotta, a központi állami intézmények, hivatalok megkettőzésével. Csakhogy a korábbi kisebb egységeket ugyanúgy felszámolta, mint az orosz állam, csupán a nemesség helyi hatalmát hagyta meg. És a lengyel–litván kettősségen belül is érdemben egyre inkább már a lengyel kormányzat ereje érvényesült, a litván főnemesség ellengyelesedésével. A Habsburg Birodalom felül a központban egységes, központosított államigazgatással kísérletezett, de az egyes országok és tartományok rendi hatalmi szerveit megtartotta, és a kormányzás a velük való egyezkedés és a kíméletlen központi ügykezelés valamilyen sajátos vegyüléke lett. Az oszmán birodalom ugyancsak sok egykori államot felszámolt, bekebelezett, de a határterületeken lévőknek bizonyos, nem is jelentéktelen belső önkormányzatot biztosított, csak az adóztatást kívánta meg igen szigorúan, és az uralkodó személyének a kiválasztásába is beleszólt. Ilyen vazallus állam volt a Krími Kánság, Moldva, Havasalföld, és ehhez a típushoz sorolható Erdély is.
Megint első pillantásra úgy tűnhet, hogy ez volt a négyféle megoldás közül a kisebb egységek számára a legkedvezőbb. Hiszen nemhogy a muzulmán kánságban, de az ortodox román fejedelemségekben és Erdélyben is a belső társadalmi, közjogi, államigazgatási szerkezetet az oszmán uralom nem érintette, hatalma annyi volt, amennyi ereje a megvalósításához. Csakhogy ezek a területek mégis ehhez az Európában idegen testhez tartoztak, ahhoz is számították, és ha az európai nagyhatalmak pillanatnyilag (vagy két-három évszázadig) egyéb, egymással elrendezendő ügyeiket fontosabbaknak is tartották, olykor szövetkeztek is az isztambuli uralkodóval, a törökkérdést mégis számon tartották mint elintézendő problémát. Az oszmán birodalom csak idegen test, és ez az értékelés a vazallus államokra is rávetődött.
A soknemzetiségű birodalmak révén már érintettük a rendek kérdését is. A rendek, vagyis a papság, a fő- és köznemesség meg a városok a késő középkorban Európa-szerte a központi hatalommal szemben álló, a politikai játékban érvényesülő intézménnyé nőtték ki magukat, velük szemben a központi hatalom, ha volt ereje hozzá, ennek az intézményrendszernek a kiiktatásával kísérletezett, ez volt az abszolutizmus. Abszolutizmus és rendiség évszázados harcának sokféle változata élt egymás mellett Európában, Kelet-Európában is. Csakugyan? Megint több típusra bukkanunk.
Az egyik póluson az orosz és az oszmán birodalom állt. Az orosz államban talán megvoltak a rendi szervezet csírái (a kérdés mindmáig vitatott), de ezeket hamarosan el tudta tiporni, és a korlátlan központi hatalom még sokáig csodált és gyűlölt formáját ölthette fel. Az oszmán birodalom eleve nem ismerte a rendeket, a legfelsőbb tisztségek viselőitől lefelé mindenki voltaképpen a szultán rabszolgája volt. A közvetlenül meghódoltatott területeken sem találkozott az államhatalom ezzel az intézménnyel, tehát itt sem állhatott szemben vele semmiféle politikai intézményrendszer.
A másik póluson a lengyel–litván állam helyezkedett el, ahol a rendek, ezen belül is a nemesség hosszú fejlődés során meg tudta őrizni, sőt erősíteni és kifejleszteni rendi intézményeit, amivel a központi hatalmat egyre súlytalanabbá tette, hogy végül a teljes anarchiába fulladjon bele.
A kettő közt állt a Habsburg Birodalom, azzal, hogy az egyes országokban és tartományokban meghagyta a rendi szervezetet, mint már láttuk, teljességgel még a fegyverrel visszahódított és alávetett cseh–morva tartományokban sem semmisítette meg. Abszolutizmus és rendiség állandó párharca volt itt a jellemző (az a típus, tehetjük hozzá, amely Európában a legáltalánosabbnak volt mondható).
Hát az oszmán birodalom vazallusai s köztük Erdély? A Krími Kánság az oszmán birodalom belső rendszerét gyakorolta, csak éppen kezdetlegesebb fokon. A két román fejedelemség ugyan szintén nem ismerte a rendiség nyugati típusú intézményeit, a város itt egyáltalában nem számított politikai tényezőnek, a nagybirtokosok, a bojárok azonban minden jogi megalapozás nélkül is olyasféle szerepet játszottak itt, mint egyebütt a rendek.
Erdély megint más volt. Hiszen a szétváláskor már itt is megvoltak a magyarországi rendiség intézményei, a nemesi vármegyék, az archaikus székely szervezetnek megfelelő hasonmásaikkal, a székekkel meg a szász városokkal és székekkel. A különválás után már csak az országgyűlés intézményét kellett meghonosítani, a rendi képviselet legfelsőbb szervezetét. És ezzel Erdély nyugati típusú rendi állammá vált, az országgyűlés által választott és a szultán által megerősített fejedelmek lehetőségein múlt, hogy rendiség és abszolutizmus párharcában mikor melyik lesz az erősebb tényező.
Az a sajátosság bukkan itt föl, amelyet korábban egyszer már jeleztünk, az ti., hogy Kelet-Európának a nyugati egyházhoz csatlakozott területei fejlődésük egészében több hasonló vonást mutattak az általános európai fejlődés nyugati típusával, mint a többiek. És ez nemcsak rendiség és abszolutizmus viszonylatában mutatkozott meg.
Nagyon világosan látszik ez abban a nagy társadalmi és szellemi, vallási áramlatban, amelyet reformáció néven tart számon a történetírás és a közvélemény. A középkor végére lezüllött nyugati egyház szervezete, intézményei ellen az erősödő polgárság a teljes reformálás, átalakítás igényével lépett fel. Luther nyomán ennek a megreformálásnak számos változata alakult ki, s ezek mind eljutottak Kelet-Európába is, vagyis pontosabban ezen belül a nyugati egyház területeire. A Habsburg Birodalmat, a lengyel–litván államot, a Baltikum hol lengyel, hol svéd fennhatóság alatt álló területeit egyaránt elöntötte az új hit lelkesedése. Természetesen Erdélyt is. A lutheri reformáció nyilvánvalóan a szász városokban gyökerezett meg először, ott nem is haladt tovább radikálisabb felfogások felé, a magyarok közt viszont hamarosan a kálvini változat, majd a legkövetkezetesebben racionális, az unitárius vallás is hódított. Ahogy viszont a keleti egyház területén egyáltalában nem jelent meg a reformáció, úgy az erdélyi románok körében sem volt visszhangja, bár az erdélyi fejedelmek sokat szorgoskodtak a kálvinizmus elterjesztéséért köztük.
A különböző áramlatok elterjedése oly gyors volt, hogy nemegyszer egy ember a maga személyében is végigjárta az utat a lutheranizmustól az antitrinitáriánusságig, mint János Zsigmond fejedelem. Viszont éppen ez a gyors terjedés, a szétszóródás meg az a körülmény, hogy a sajátos politikai és társadalmi erőviszonyok mellett egyik felekezet sem tudott túlsúlyra kerülni, egyfajta vallási türelmet teremtett itt, amilyen a korabeli Európában ismeretlen volt. Nem volt viszont az az oszmán birodalomban, itt ugyanis szintén, a kezdetektől fogva, az államhatalom megtűrte a nem muzulmán felekezeteket, legfeljebb valamelyest korlátozta tevékenységüket, viszont főpapjaikat éppen a hatalom és a ráják közti kapcsolat fenntartására használta fel, egyfajta autonómiát biztosítva ezzel a különböző egyházaknak, felekezeteknek, amivel megteremtette a későbbi nemzeti mozgalmak számára a kereteket, hiszen vallás és etnikum nemegyszer egybeesett. Ebben a pillanatban persze ez még nem volt érdekes. Igaz, itt a hasonlóság az erdélyi és az oszmán birodalmi vallási türelem között csak formális, más és más okok adják a magyarázatot, a kettő közt nincs érdemi kapcsolat.
Nyilvánvaló, hogy az ellenreformáció éppen úgy csak az egykori nyugati egyházi területen hatott, mint a reformáció. A Habsburg Birodalom nyugati tartományaiban és a lengyel–litván államban sikerült a katolikus egyház pozícióit helyreállítani, Erdélyben azonban az ellenreformáció mögött nem állt az államhatalom, így a kölcsönösen csak eltűrt vallási egyenlőség megmaradt.
Pontatlanul fogalmaztunk az imént, mert az ellenreformáció a keleti egyház területét is elérte, abban a formában, hogy az államhatalom támogatásával az ortodox hívek és a papság egy részét sikerült rávenni a pápa egyházfőségének elismerésére, a nyugati egyházzal való unióra. Az egyház szervezete, a szertartások a régiek maradtak. A lengyel–litván államban 1596-ban mondták ki először ezt az uniót, csak itt és Habsburg birodalmi területen maradt fenn, a hatalom támogatása nélkül erre képtelen volt. Erdélyben ezért is csak a 18. században találkozunk vele.
Ezzel azonban egész Kelet-Európában is már új korszakba léptünk. A 17. század utolsó két évtizedének nagy háborúi az oszmán birodalmat visszaszorították a Balkánra, idővel ebből Oroszország is előnyökhöz jutott, bár közel még egy évszázadig eltartott, amíg a Fekete-tenger északi partvidékét is elfoglalhatta. A soknemzetiségű birodalmak továbbra is megmaradtak, módosult határok között, az egyik, a lengyel–litván a század végére teljesen el is tűnik majd. Ez azonban elsődlegesen más, belső tényezők következménye, s ezekről kell egy szót szólni.
Ha megint a szokott módon túláltalánosítunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a belső változások lényege egyfajta konszolidáció volt. A nagy birodalmak új határaik között konszolidálták a feudális társadalmat, beleértve ebbe azt, hogy az évtizedes háborúk során felgyülemlett marginális rétegeket (kozákok, hajdúk stb.) felszámolták, illetve betagolták a társadalom nagy osztályaiba, kiépítették az államhatalmat, funkcióit központosították, a nagybirtok állami és katonai tevékenységét is elsöpörték. Érdemben ez a Habsburg Birodalomban és Oroszországban történt meg. A lengyel–litván és az oszmán birodalom ebből kimaradt, tehát még a másik kettőhöz képest is hátrányosabb helyzetbe jutott.
Erdélyben ekkor következett be a nagy helycsere, mert az elmaradó oszmán birodalom helyett a konszolidálódó Habsburg Birodalom fennhatósága alá került. A rendi alkotmány megmaradt, a megyékkel és az országgyűléssel. Csakhogy az országgyűlés most már nem a kis ország fejedelmével, a szultán vazallusával állt szemben, hanem egy európai nagyhatalom uralkodójával. Abszolutizmus és rendiség kettősségében ez természetesen az előbbinek a súlyát roppantmód megnövelte. S ha az erdélyi fejedelmek korábban, bizonyos korlátok között, európai politikát folytathattak, ennek immár vége szakadt. Az is igaz viszont, hogy az erdélyi toleranciát nem lehetett teljesen felszámolni, bár az állam most a katolikus egyház mögött sorakozott fel egyértelműen, ezt mutatta az unitus egyház létrehozása is a románok körében. Egy pillanatra még úgy is tűnt, hogy az ortodox egyházat sikerült teljesen felszámolni, de csak egy pillanatra, az egyház a parasztság soraiban szilárdan meg tudta tartani pozícióit. Végül is a románok nagyjából fele-fele arányban tartoztak a két egymással versengő egyházhoz, ezzel is növelték Erdély vallási sokszínűségét.
Az ország egészében sokkal passzívabb részese volt a század fejleményeinek, mint az előző két évszázad során. Most már jóformán csak vele estek meg a dolgok, nem maga vitte őket tovább. Vele esett meg a felvilágosult abszolutizmus nagy kísérlete is, ami megint általános kelet-európai jelenség volt (pontosabban: az egész európai periféria jelensége). Nagy kísérlet abban az értelemben, hogy a fennálló rend fenntartása mellett a birodalmat megerősítsék belülről, képessé tegyék a katonai helytállásra, és ennek hátterét is teremtsék meg, elsősorban az ipar fejlesztésével. Szándékosan használtuk a „fennálló rend” eléggé ködös, semmitmondó kifejezését. Mert azok számára, akik ezt a megfelelő fővárosokban, Bécsben vagy Szentpéterváron csinálták, nem ennek a rendnek a feudális jellege volt az elsőrendű, hanem abszolutisztikus jellege. Az uralkodó hivatalból úgyis mindent a legjobban tud, ő szabja meg a teendőket, s ebbe a lakosság számának gyarapítása, akár külföldiek betelepítésével, éppúgy beletartozik, mint a jobbágyok helyzetének a rendezése vagy a hadsereg jobb kiképzése és simán működő hivatali szervezet kiépítése. Ahol ezt idejében megkezdték, kellő hatalmi apparátussal, voltak is eredményei. A lengyel–litván államban csak későn próbálkoztak ezzel, az abszolutizmus erőforrásai, a központi hatalom tekintélye nélkül, az ország teljes felosztásán kívül nem is lett belőle sok eredmény. Az oszmán birodalom még későbbi, szerény próbálkozásai igen rövid úton hamvukba haltak.
Erdély a felvilágosult abszolutizmus sok intézkedését megkapta, beleértve II. József türelmi rendeletét (amely itt nem sokat változtatott a korábbi helyzeten), másokat nem (így nem történt számbavehető telepítés külföldről, de a jobbágyok helyzetét rendező, nem is egy ponton javító úrbérrendezés is elmaradt).
A jövő szempontjából más fejlemények voltak végül is a fontosabbak. Már nem csupán a hatalom birtokosai számítottak. Egyéb erők is jelentkeztek. Az a szélesebb, számos problémát magába ölelő mozgalom, amelyet nemzeti újjászületésnek, ébredésnek vagy megújulásnak szokott nevezni a legtöbb esetben a későbbi történetírás (olykor már maguk a kortársak is használták ezeket a fogalmakat). Az a mozgalom, amely mintegy tünete volt a mélyben, a gazdasági és társadalmi viszonyokban végbemenő változásoknak, a polgári átalakulásnak. Ez maga is hosszas folyamat volt, felszíni jelentkezése is időben elhúzódó. Ennek során jöttek létre a korábban is már meglévő etnikumokból (majdnem mindegyikből) a modern nemzetek.
Kétségtelenül Kelet-Európa egészére kiterjedő jelenségsor volt ez, a 18. század derekától a 20. század elejéig elhúzódó az egyes nemzetek szerint. Két nagy szakaszra tagolható, egy kulturálisra, amelyben a nemzeti nyelv, művészet, tudomány megteremtése a fő teendő, ezt tűzik ki a mozgalom élén szorgoskodók, és egy politikaira, amely valahol végső célként az önálló nemzetállam megteremtését jelöli meg.
Amíg a kulturális teendőkről van szó, az értelmiség elegendő a feladatok ellátásához, és értelmisége, ha más nem, papi értelmisége ekkorra már minden etnikumnak volt. Mihelyt politikai feladatok is napirendre kerültek, kiderült, hogy az egyes, most formálódó modern nemzetek fejlődési esélyei nem egyenlőek. Mert kedvezőbb helyzetben azok voltak, amelyeknek megvolt saját feudális uralkodó osztályuk, a maga rendi intézményeivel, a politikai élet fórumaival, vagy legalábbis informálisan meglévő politikai befolyásával. Ez azonban a születő nemzeteknek csak egyik nagy csoportja volt. A másikat azok tették ki, amelyeknek ez a nemesi osztálya hiányzott. És egy igen kis csoportot azok, amelyeknek már viszonylag fejlett polgárságuk volt.
Ha egy pillanatra visszagondolunk Erdély kezdeteire, az ott mondottakra, rögtön világos, Erdély most is Kelet-Európa kicsiben. Mert pontosan mindhárom típus megtalálható volt itt (holott a harmadik eléggé ritka Kelet-Európában). Egyértelmű: a magyarok az első típus, a megyékkel, székekkel, a ritkán ugyan, de mégis összehívott országgyűlésekkel. A második típus – a románok, kizárva a politikai élet fórumairól, csak a két román egyház, az ortodox és az unitus főpapjai vehetnek részt az országgyűléseken, a tényleges román többséghez képest elenyésző kisebbséget jelentettek csak, minden politikai súly nélkül. A szászok meg a középkorból öröklött erős városi polgárságukkal nyilvánvalóan a harmadik típust képviselték.
A kulturális szakasz első és alapvető kérdése mindenütt az egységes nemzeti, irodalmi nyelv megteremtése volt. Ehhez előbb meg kellett küzdeni az államhatalom által támogatott vagy a műveltséget jelentő idegen nyelv uralmával, amilyen a görög volt a Balkánon vagy a német a Habsburg Birodalomban. Ennél is fontosabb a pozitív lépés, az irodalmi nyelv vagy a meglévő nyelvhasználat szabályokba rögzítése, vagy valamelyik nyelvjárás irodalmi nyelvi szintre emelése. És mindkét esetben ennek a nyelvnek a megújítása, képessé tétele a modern fogalmak visszaadására.
A szászok esete volt a legkönnyebb, nekik csak nyelvjárásukat kellett felcserélniük a német irodalmi nyelvvel, amelyet Luther bibliafordítása óta ismertek. A magyaroknak a nyelv megújítása lett a fő gondjuk, az első magyar nyelvművelő egyesület éppen Erdélyben alakult meg. És erdélyi unitus román papok voltak, akik felfedezték anyanyelvük latin jellegét, ezért tértek át a cirillről a latin betűs írásra, ezért fordultak a nyelvújítás során az egyéb neolatin nyelvekhez.
De nemcsak nyelvük latin voltát fedezték fel, hanem népükben is a világhódító Róma utódait. Mert a történeti tudat kérdése volt a megújulás kulturális szakaszának második központi kérdése. A római származás azt a büszke öntudatot is sugallta, hogy a románok nemcsak a legnagyobb létszámúak Erdélyben, hanem az őslakosok is, a többiek mind csak később jöttek. Az őslakos mivolt is fontosnak tűnt. A magyarok és a szászok egyaránt történeti hagyományaikból csak azt olvashatták ki, hogy ők valamikor idejöttek, akár a hódítás jogán, akár a király hívására. Írott források tömegére támaszkodó történeti tudatuk reálisabb volt, ez azonban az adott pillanatban egyáltalában nem volt érdekes.
Mielőtt a politikai szakasz néhány kérdését felvetnénk, egy másik tudati jelenségre kell még utalnunk, amelynek ugyancsak akadnak kelet-európai analógiái. Nem arra gondolunk, hogy az orosz birodalomban mindenki az orosz cár alattvalója, tehát orosz, vagy az oszmán birodalomban mindenki a szultán rabszolgája, tehát ottomán. A nagy többség tudatát ez nem érintette. Viszont a lengyel–litván államban már szélesebb rétegekben élt az a meggyőződés, hogy ők, bármilyen nyelven is beszélnek, polonusok, vagyis a lengyel haza fiai. Magyarországon a hungarus volt ilyen fogalom: anyanyelvtől függetlenül mindenki a magyar haza gyermeke. (Nem érdektelen: a magyar nyelvben nem tudjuk megkülönböztetni a hungarust a magyartól, míg a szomszédok nyelvében mindkettőre van külön kifejezés.) Ennek analógiájára Erdélyben is élt egyfajta transylvanus öntudat, bár nem olyan elterjedten, és olykor a hungarus fogalomhoz kapcsolódva.
Még egy mozzanat. Bármiképpen is vélekedtek a kortársak és a későbbi történetírók a Habsburg Birodalomról, az egyes nemzetek fejlődésében játszott negatív vagy – az utókor részéről sokkal ritkábban esik erről szó – pozitív szerepéről, egy biztos, hogy a birodalom a maga sajátos németes-franciás-olaszos kultúrájával a felső körökben a nyugatról jövő gondolatok átvételének egyfajta keretét adta. Lehet, hogy szűk volt ez a keret, mégis többet tett lehetővé az átvétel és alkalmazás terén, mint mondjuk az oszmán vagy az orosz birodalom. Mert a problémák ugyan hazai talajból nőttek ki, de megfogalmazásukhoz a készletet, az eszköztárat a nyugati gondolkodás adta.
A nemzeti mozgalmak politikai szakaszában Kelet-Európában az anyanyelv hivatali érvényesítésén túl az első lépés az illető nemzet számára valamilyen területi autonómia biztosítása a nagy birodalmon belül, elsősorban a Habsburg Birodalomban (az oszmánban ezen nagyon hamar túljutottak a teljes függetlenség állami követelésével, az oroszban még az autonómiát sem merték felvetni 1917-ig).
Erdély sajátos struktúrájából következett, hogy ez a követelés csak a románok számára adódhatott, hiszen Erdélynek a birodalmon belül meglévő autonómiájából csak ők nem részesedtek. Ezért követelték 1791-ben, hogy őket is vegyék be a három nemzet, a magyar, a székely és a szász mellé negyediknek, hiszen ők az őslakosok, és valamikor egyenrangúak voltak a többiekkel, csak a mostoha történelmi sors fosztotta meg őket ettől.
Más vonatkozásban a kelet-európai politikai mozgalmak követelése a nemzet területének egy államban történő egyesítése. A három szomszédos hatalom közt megosztott lengyeleknél ez a jelszó minden egyebet a háttérbe szorított, de ezt követelték a csehek vagy még a szlovénok is.
Erdély vonatkozásában ez sokáig csak a Magyarországgal való egyesülés formájában vetődött fel. A józan szászok tisztában voltak azzal, hogy ők legfeljebb a Habsburg Birodalom révén kerülhetnek kapcsolatba Németországgal. A románok sokáig még túl gyengéknek érezték magukat ahhoz, hogy nyíltan felvessék a román fejedelemségekkel való egyesülést. Magyarország és Erdély uniójának viszont nem csupán a történeti múltban, hanem a törvényekben is megvolt az alapja, hiszen a magyar korona országai közé az érvényes törvények szerint is beletartozott Erdély. Ezért is vetődött fel a követelés 1848-ban, s rövid időre meg is valósult, majd az 1848 előtti helyzet visszaállítása révén bekövetkezett átmenet után 1867-ben újból megtörtént, mindkét esetben kétségtelenül a többség, a románok megkérdezése nélkül. (Kell külön mondani, hány olyan eset volt Kelet-Európában, amikor az érdekeltek megkérdezése nélkül döntöttek?)
A polgári átalakulás Kelet-Európában a 19. század dereka táján ment végbe, akár az 1848-as forradalom által megindítva, akár csupán felülről végrehajtott reformok során. Végeredményben 1848 realizálása is jórészt ebben a formában történt meg. Tegyük hozzá, az átalakulás leglényegesebb mozzanatai, a gazdasági és társadalmi viszonyokban bekövetkezett változások általában ilyen reformok útján következtek be, vagy az önálló nemzetállam létrejöttével a Balkánon.
A kortársak tudatában a nemzeti kérdés megoldása volt az elsődleges. A múlt századi rendezés ennek két formáját ismerte. Vagy csakugyan megalakultak az önálló nemzetállamok (ez csak a Balkánon következett be), vagy pedig a nagy, soknemzetiségű birodalmakon belül rendezték a kérdést (illetve nem rendezték sehogy sem). Erdélyben a 17. század végén bekövetkezett helycsere azt jelentette, hogy a nemzeti kérdés a magyarok számára megoldódott a kiegyezés formájában, amihez a Magyarországgal történt egyesülés is hozzátartozott. A szászok megtarthatták gazdasági pozícióikat, s mindenkori kormánypártiakként még a parlamentbe is bevonulhattak, számarányuknál talán még nagyobb képviselettel is. A románok számára majd csak 1918 hozza meg a nemzeti kérdés megoldását. Hogy Erdély Kelet-Európához tartozott, azt az is mutatja, hogy a nemzeti kérdés megoldása az egyik nemzet javára valahol óhatatlanul sérelmes a másik számára.
A 20. században már ritkulnak azok a vonások, amelyek Kelet-Európát a nyugati fejlődéstől elkülönítették az egységes európai fejlődésen belül. A század második felében már más erővonalak mentén haladnak a dolgok. Ezt a korszakot már könyvünk sem érinti, így indokolt, hogy mi is lezárjuk fejtegetéseinket.
Bevégzetlenül, tanulságok nélkül? Nos, a történész egyrészt tudja, hogy a társadalom fejlődése sohasem bevégzett, mert akkor már nincs is társadalom. Ahogy a múltban is az állandó változás az alapvető, úgy lesz ez a jövőben is. A történelem a múltat mutatja, de ez a múlt minden pillanattal növekszik, mert a jelen perc is a következő percben már az elmúlt dolgokba simul bele. Másrészt azt is tudja a történész, hogy nehéz tanulságokat levonni, mert ahány történész, annyi tanulság lehetséges, és melyik a hiteles?
Kelet-Európa, s ennek miniatűrje, Erdély, hosszú évszázadokon keresztül sok nemzet hazája volt. Hol békében megfértek egymással, hol gyűlölködtek, hol harcoltak egymás ellen, szóval vagy fegyverrel. Ki tudná bizton lemérni, melyikből volt több, a békéből, az acsarkodásból vagy a harcból? Ne is próbálkozzunk ezzel. Az évszázadok során sok probléma volt Kelet-Európában és Erdélyben. Megoldódtak vagy fennmaradtak, eltűntek vagy ma is élők. Az emberi élet véges, az egyén tehát türelmetlen, és minél több problémát azonmód szeretne megoldani, még saját életében. A történész, mesterségénél fogva, hosszabb távokban kénytelen gondolkodni, tudja, a problémák csak sokára oldódnak meg. Egyet mondhat csak: reméljük, hogy az az új társadalmi rend, amely Kelet-Európa legnagyobb részén uralkodóvá lett, valamelyest könnyebben és gyorsabban oldja meg a problémákat. Idővel. Mert az idő – a történész egyik legfontosabb fogalma.