Kisfaludy Sándor
1.
Édes álmok csalogatnak
Komor télnek közepén:
Oldalán az ősi laknak
Hajtom vígan jó ekém.
Méla csendjét esti tájnak
Nem zavarja semmi zaj
'S emlékimet, mik úgy fájnak,
Elröppenti egy sohaj.
Boldog, aki szánthat-vethet,
Bút-keservet elfeledhet;
A természet hű ölén
Újra éled a remény.
2.
Én is vígan, búfeledten
Hajtom serény ökreim;
3.
Árny s barázda, mindaketten
Nyúlnak, nyúlnak egyre ím'.
'S amint dallok, dalaimnak
Visszhangja kél hirtelen:
„Lyányka,” – szólok – „csakhogy itt vagy!”
S vakmerőn átölelem.
S az ekémet amíg tartom,
Szemem csügg a drága arcon;
Csókunk csattog csók útán…
Ó hogy álom ez csupán!
(1883)
