Áll a halom, némán mered égnek büszke tetője; |
Esteli hűs szellő fuvalatja enyelg az orommal, |
Mint unokának gyönge kacsója az ősz nagyapának |
Tisztességbe megőszült, gondfosztotta hajával. |
S áll komoly oromzatán a halomnak az ifjú levente, |
Szép s daliás, aminőt a Hadúr örömébe teremthet. |
Hős vállát most nem fedi párducbőr kacagánya, – |
Büszke acélját, hős buzogányát sutba vetette. |
A daliát, aki játszva, mosolyogva rohant a csatákba, |
Mint szélvész a kalászt könnyen leterítve az ellent, – |
Most rabigába veté a szerelme.., nehéz rabigába. |
S harc-edzette kezébe gerely helyett jó eke szarva, |
S ellenség helyt hajtva hat ökröt – várja a lánykát, |
Aki vidáman lejt fel a halmon az ifja elébe… |
|
|
|