Gyulai Pál

„Romhányi”
– Töredék –
A föld felett már átsóhajtott
Lágy, langy lehével a tavasz;
A fáknak rügye már kihajtott,
Az égbolt többé nem havaz,
Egy-egy virág is itten-ottan
Van már e zsendülés között,
– Ilyekből egykor meghatottan
Ilonka csokrot kötözött.
Már rövidebbek mind az éjek
És van már hője is a fénynek…
Úgy április hatodikán
Romhányi künn van birtokán.
Már hatvannyolcat írtunk akkor,–
Hej, nagy remények ideje!
Az ifjúság s a higgadt aggkor –
Mind vérmesen reménykede.
A jobb-, a balpárt versenyezve
Kábultan ígért, szónokolt, –
Az alkotmányos aera kezdve –
Szóval, a hon tavasza volt.
Romhányi ki sokat csalóda,
S nem írt már cikket a Naplóba*
Ő is csak lelkesült, remélt,
De egytől-mástól lelke félt.
A nemzetgazdasági szempont
Tárt ő eléje távlatot.
Babért már képzeletbe' sem font
Fejére – s ha szántathatott,
Boldog vala; mint most is épen –
S tudván a frázis mily hamis,
A nemzet hű szolgájaképen
Szeretne szántani maga is.
Szíve kiégett, de nem léha,
Eszébe jut Ilonka néha,
Mint nékem száz gondom, bajom –
Miért is máskor folytatom.

 

(1883)




Hátra Kezdőlap Előre