Endrődi Sándor*

Jer hagyjuk itt ez önző rút világot,
Elviszlek Indosztánba, édesem;
Hol Gangesz ringat szűz lótosz virágot,
Nem bántja ott szerelmünk' senki sem.
Az Indralakta szent liget ölében
Örök tavasz fogad s boldog magány;
Sátrunkat a mennyel föl nem cserélem,
S az örökléttel nem egy éjszakám.
Banánok árnyán hajtom majd ekémet,
Amíg te alszol édes álmokat;
Imám elűzi mind a vaksa rémet,
Mely bántalmunkra hozzánk látogat.
Megőrzelek, miként Dusjánta régen,
Bűbájos kedvesét, Szakuntalát.
S ha jő Arúna, hallgasd félig ébren
A kókila* elbűvölő dalát.
S ekét húzó hat ökröm víg kolompja
Lesz a harangszód, hogyha ébredsz;
Harmatba mosdva, édesen mosolygva
Lejtesz felém: mi boldog élet ez!
És én megállok, ekém visszatartom,
Reád függesztve ittasult szemem:
És szót se szólok bár, sugárzó arcom
Elmondja, hogy mi kéj ül lelkemen.
Csillogó napsugár, kacagó majmok,
Felkúszó inda a sátorfalon:
Én felzokogva vállaidra hajlok…
Jer Indosztánba, édes angyalom!

 

 

(1883)




Hátra Kezdőlap Előre